Utcát Schmidhuber tábornoknak! / 1 / A gettó

Alig található adat a Wehrmacht tábornokáról, akinek a budapesti gettó lakossága zömében az életét köszönheti, s noha a történetírás évekkel ezelőtt tisztázta Gerhard Schmidhuber szerepét, még egy tábla sem őrzi emlékét. Háromrészes sorozatunk első részében a pesti gettóval és az ostrommal foglalkozunk.

A törvényileg megnyomorított magyarországi zsidóság a német megszállásig tulajdonképpen bizakodhatott, és bizakodott is: helyzetét ellehetetlenítették, kísérletet tettek arra, hogy megélhetésétől megfosszák, nem utolsósorban megalázták emberi mivoltában, de élete – a frontra vezényelt munkaszolgálatosokon kívül – nem forgott közvetlen veszélyben.

Ez a helyzet 1944 márciusában alapvetően megváltozott. A hatalmat a nemzetiszocialista téboly vette át Magyarországon, amely sokáig gyakorlatilag azt csinált, amit akart (noha nem igaz, hogy a budapesti hatalom teljes mértékben elveszítette volna szuverenitását: amikor Horthy nemzetközi nyomásra hatalmi szóval leállíttatta a deportálásokat, azok azonnal le is álltak, és később sem folytatódtak).

Királytigris Budapesten 1944 októberében, a Szálasi-puccs napjaiban.

A német megszállás megpecsételte Európa utolsó nagyobb túlélő zsidó közösségének sorsát

A megszállók két fontos célt tűztek ki maguk elé: az egyik a szovjet gőzhenger előrehaladásának magyar földön történő lassítása, a másik pedig a kontinens utolsónak megmaradt, viszonylag intakt zsidó kisebbségének munka- és haláltáborokba deportálása. Józan ésszel megmagyarázhatatlan, miért fektetett a Sztálingrád óta „taktikai visszavonulásokat” és „rugalmas elszakadásokat” folytató náci haderő akkora energiákat abba, hogy egy kisebbséget mindenáron kiirtson; elképzelhetetlen, hogy ilyen hadi helyzetben gördülőállományt, fegyveres erőket, fontos vasútvonalakat kössenek le egy teljesen abszurd célkitűzés oltárán. Mindenesetre mégis ez történt.

Hitler a magyarországi zsidókon kívül különleges jelentőséget tulajdonított Budapestnek, amelyet erőddé nevezett ki, és megparancsolta annak mindenáron történő tartását – ez volt az oka annak, hogy az ostrom során később teljes német és magyar hadosztályok vesztek oda, és a budapesti ostrom a sztálingrádi csata után a második világháború második legvéresebb ütközete lett. A Vörös Hadsereggel szemben 35 ezer Wehrmacht- és Waffen–SS-katona, 37 ezer magyar katona, valamint kisebb számú ukrán, fehérorosz, skandináv, francia, spanyol és más nemzetiségű SS-önkéntes vagy kisegítő erő harcolt. A katlanban közel kilencszázezer civil rekedt – azok, akiknek nem volt mivel és hová menekülnie, valamint azok, akiket nem is engedtek volna menekülni: a gettóba zárt zsidók.

Vidéken Eichmann emberei és készségesnél készségesebb magyar csicskáik hónapok leforgása alatt véghez vitték a gettósítást és az azt követő deportálást, és a tervek szerint ez a sors várt a főváros lakosságának akkor még tekintélyes részét alkotó zsidóságra is, akik számára a nyilaspuccsot követően több gettót hoztak létre. Az úgynevezett nagygettó határait ott húzták meg, ahol a legmagasabb koncentrációjú volt a zsidóság aránya: a belső hetedik kerületben, a Király, Kertész, Dohány utcák és a Károly körút között. Erről a területről a nem-zsidókat kiköltöztették, a csillagos házak lakóit pedig behajtották; 1944. december 10-étől a gettót lezárták, onnan ki zsidó nem jöhetett, és befelé is csak engedéllyel lehetett közlekedni a négy kapu egyikén.

A klasszikus, középkori gettók annak idején bizonyos fokú védettséget biztosítottak lakosaiknak. A budapesti gettó ezzel nem dicsekedhetett. A városban tomboló hungarista csürhe részint rendszeresen rablógyilkos támadásokat intézett a befelé költöző zsidók ellen, részint több alkalommal portyáztak magában a gettóban is, ahol rablásokat, gyilkosságokat hajtottak végre. Egyre több embert kényszerítettek a falak mögé, ahol 1945 januárjában már 70 ezren éltek, holott a pusztulás nagyarányú volt (A zsúfoltságot érzékelteti, hogy ma a teljes Erzsébetvárosban, háromszor akkora területen, nyolcvanezer ember él, és ez a legsűrűbben lakott budapesti kerület). Az első budapesti zsidó öngyilkosságot október 15-én regisztrálták; az első tömeges Dunába lövést még a gettó létrehozatala előtt, november 23-án végrehajtották; a bombázások, az élelmiszer- és gyógyszerhiány pedig a gettóban fokozottan szedték áldozataikat. Az utolsó időszakban tömegével aratott az éhhalál. Amikor a szovjet harckocsik ledöntötték a gettó falát, a halomba hordott, csonttá fagyott halottak iszonytató látványa tárult a katonák szeme elé.

Budapest körül csak december végén, karácsony másnapján zárult be az ostromgyűrű. A fővárosban több hatalom működött – vagy mondhatni: garázdálkodott – egymással párhuzamosan. Az októberben német segítséggel sikeres puccsot végrehajtó nyilas hatalom kormánya nem várta meg a Vörös Hadsereget, a főhatalom tagjai leléceltek, sorsára hagyva a székesfővárost; Kőszegen rendezkedtek be, mely város arról is nevezetes lett, hogy rövid ideig itt működött Magyarország első, s remélhetőleg utolsó gázkamrája. Budapesten a valóságos, ütőképes hatalom mindenképp a Wehrmacht és a fegyveres SS kezében volt; ezeket az alakulatokat Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer irányította, aki állítólag SS létére nem volt tagja a nemzetiszocialista pártnak, és nem volt hajlandó alkalmazni sem a karlendítést, sem a Heil Hitler! köszöntést. Létszámban a német erőket valamivel meghaladták a Hindy Iván vezérezredes parancsnoksága alatt lévő magyar honvédcsapatok, amelyek azonban sem felszereltség, sem kiképzettség, sem harci tapasztalat, sem fegyelem dolgában nem vehették fel a versenyt a németekkel.

Nyilas pártszolgálatosok plakátragasztás közben. Balról a második Kun András minorita kispap, a hírhedt Kun páter, aki feszülettel a kezében vezényelt tüzet zsidók tömeges kivégzésekor, s a Maros utcai zsidókórházban végrehajtott pogrom közben a legiszonyatosabb rémtetteket követte el

A két fő reguláris erőn kívül létezett a magyar királyi rendőrség, amely, mint majd látni fogjuk, szintén komoly szerepet vitt a nyilasok megfékezésében. Ezen kívül ott voltak a hungarista erők: részint egyenruhás pártszolgálatosok, részint tizenévesekből ad hoc verbuválódott martalóc bandák, amelyek kiképzést legfeljebb hangzatos jelszavak formájában kaptak; ha gyengébbel kerültek szembe, vadállat módjára viselkedtek, az erősebbel szemben viszont meghunyászkodtak. Nem volt titok, hogy nagyszabású leszámolásra készülnek vélt ellenségeikkel, a zsidókkal szemben.

Reklám

1944: Velünk történt

A szüntelen bombázás, a szovjet tüzérség belövései (a december 14-ei iszonyatos zárótűz alkalmával egyszerre ezer löveg teremtett valódi apokalipszist), az egyre fojtogatóbb katlanlégkör mindenkiből legmélyebb természetét hozta ki – a hungarista söpredékből az értelmetlen vérszomjat, a néhány igaz emberből, aki Budapesten találtatott, a legmélyebb emberséget.

(Folytatjuk)