Egy rák beJiszráél-sztori, azaz olyan
történet, ami nem történhetett volna meg sehol másutt. A veszedelmes és
katasztrófával fenyegető szeméthegyet, aminek egy része a múlt században már az
Ajalon folyóba is beledőlt, rehabilitálták. Nem is akárhogyan.
Az
ókori Izraelben valahol erre lehetett az a település, aminek neve hallatára
nagyon sokan az úgynevezett „ultraortodoxiára” asszociálnak: Bné Brák. Az írásos emlékek szerint
legalábbis az asszír időkben egy Banai
Berka nevű település állt 7-8 kilométerre keletre Jafótól; ezt a helyet a római uralom alatt Bené Berákként ismerték. A hetedik századi arab hódítás ide is
elért, és 938-39-ben a damaszkuszi kádi parancsára moszlim szentélyt emeltek
itt el-Khejríja néven. Ezer évvel
később a keresztes hadjáratokról szóló Itinerarium Peregrinorium et Gesta Regis Ricardi Bombrac néven említi ezt a helyet.
El-Khajríja
később az egész Szentfölddel együtt a törökök uralma alá került, és a falu
1596-ban Hajríja néven jelenik meg az
ottomán adónyilvántartásokban. Ekkor százötvennégy lakos nyögte az adóprést,
muzulmánok valamennyien. A törökök később ismét régi nevéhez hasonlóan, Ibn Ibrákként emlegették a helyet, az
arabok Dzsábrákként.
Erec
Jiszráél az első világháború után brit megszállás alá került, majd a
Népszövetség megalakulása után brit mandátum lett, és a korábban kizárólagosan
mohamedán lakosság húsz keresztényt is a soraiban tudhatott Ibn Ibrákban.
Fiúiskola már 1920-ban üzemelni kezdett, a lányok tanintézetére 1945-ig kellett
várni. Ekkor majdnem 1500-an éltek – főként mezőgazdaságból és
állattenyésztésből – a településen, aminek a hivatalos neve 1924-ben az egykori
szentély után el-Khejríjára
változott, mert az arabok nem akarták, hogy a település hivatalos neve – Ibn
Ibrák – hasonlítson az ugyanabban az évben onnét nem messze újraalapított Bné
Brákéra. Még senki nem sejtette, hogy a falu napjai meg vannak számlálva, sőt,
hamarosan a térség egyik leghírhedtebb létesítményének ad majd otthont.
Izrael
Állam megszületéséhez és a Függetlenségi Háborúhoz közeledve a falubeliek több
alkalommal támadást intéztek a közeli zsidó település, Ramat Efál ellen (később, 1952-ben ebből és Ramat Pinkászból alakult a mai Givátáim),
és sok gondot okoztak az orvlövészek is, akik a település egyetlen kétszintes
házát használták támaszpontként. 1948. februárjában aztán megérkezett a
helyszínre a Hagana különítménye, és a levegőbe repítette az épületet.
Izrael
kikiáltása évében az újjászülető zsidó állam területén élő arab – nem
„palesztin”, így csak 1967 után emlegetik őket – lakosság sorsa háromféleképpen
alakult.
Volt,
ahonnét menekülni akartak a külföldi arab rádióadók felbujtására, amelyek
szörnyetegeknek állították be a zsidókat, és azzal kecsegtették az arabokat,
hogy földjük „felszabadítása” után majd visszatérhetnek otthonaikba. Több
helyütt azonban – így Haifán és Akkón – maga a zsidó szomszédság tartotta őket
vissza ettől az esztelen lépéstől. Másutt, mint Jafón, többnyire keresztények
voltak és jól kijöttek a zsidókkal, ezért aztán nem is mentek sehová. Ők jártak
jól – ma Izrael teljes jogú állampolgárai.
Voltak
települések, ahová megérkeztek az izraeli erők, és egyszerűen elkergették a
helyieket. Ennek lehetett az oka, hogy a falu vagy város túlságosan hírhedtté
vált korábban a helybéliek terrorcselekményei miatt, de az sem volt kivételes,
hogy a felbőszült izraeli egységek különösebb indok nélkül is egy-két órát
adtak az araboknak arra, hogy takarodjanak.
És ott
voltak, akik hittek az arab propagandának, és maguktól menekülőre fogták a
dolgot. Ez utóbbi két csoport járt rosszul. Az ő unokáik, dédunokáik azok, akik
egy abnormális, a nemzetközi jogot és a józan észt semmibe vevő rendelkezés
után – a világon egyedülálló módon – beleszületnek a menekültstátuszba.
1948. Arabok hagyják el szülőföldjüket
El-Khejríja
a Hagana Mivcá Cháméc (Kovászos
Hadművelet) nevű offenzívája eredményeként, 1948. áprilisának utolsó napjaiban
tűnt el a térképről, több más környékbeli faluval együtt. A művelet nem
véletlenül kapta a nevét a chámécról, azaz a kovászosról. Abban az évben
Pészách, az egyiptomi kivonulás ünnepe előestéje április 23-ára esett – ekkor
jött be a hét napos ünnep; e nap délelőttjén kell végleg megszabadulni egy
zsidó háztartásban mindentől, ami erjesztett –, s Pészách utolsó napja április
30-ára esett. A Hagana célkitűzése a tihur
hásétá volt, azaz a stratégiai fontosságú Lod városa körüli területek és utak megtisztítása a
„kovászostól”, vagyis mindattól, ami később erjedést okozhat a történelem
harmadik zsidó államában. Az egység parancsba kapta: „A meghódított helyek
polgári lakosait hagyják távozni, azt követően, hogy átkutatták őket, nincs-e
náluk fegyver.”
El-Khejríja
nem tanúsított ellenállást, így a Hagana a hatalmába kerítette a falut, és egy
darabig úgy volt, hogy az időközben elmenekültek visszatérnek lakhelyükre. Az
Alexandroni dandár 32. zászlóalja azonban jelentette, hogy négy felnőtt férfi
és három nő temetetlen holttestére bukkantak a faluban. Megadták nekik a
végtisztességet, és rövid időre őrizetbe vettek egy néhány falusit. Végül két
férfit bűnösnek találták a Hagana egy tagja meggyilkolásában, és rövid úton ki
is végezték őket. Ezután már senki nem mert visszatérni.
El-Khejríja korabeli térképen
A falu
egykori földjei egy részén alakult ki az a szemétdomb, amelyet mindenki lát,
aki a lodi Ben Gurion Repülőtérről Tel-Avivba utazik. Nem is olyan rég még érezni is lehetett a térképről örökre eltűnt
arab település neve után Hiríjának nevezett, iszonytató méretű szeméthegy kissé
émelyítő, édeskés bűzét. Aki errefelé járt, az feltekerte az ablakot, vagy
leállította a kocsi klímáját, nehogy behordja azt a szagot. Sok millió tonnányi
hulladék került ide Tel-Avivból az évek során, és az autópályáról is látni
lehetett, amint a kettévágott piramis alakú képződmény tetején, nyolcvan méter
magasan lánctalpas bulldózerek mozognak, megpróbálva minél kisebbre és
tömörebbre passzírozni a bűzlő monstrumot.
A
kilencvenes években, amikor a szemét egy része a közeli Ajalon folyóba
csúszott, égetővé vált a kérdés, meddig lehet még „fokozni a helyzetet”.
Rémhírek keltek lábra arról, hogy fura zajok hallatszanak a Hiríjából, s
voltaképp senki nem tudja, mi történik a 25 millió tonnásra hízott szeméthegy
belső-alsó rétegeiben, ahol a szokatlan körülmények, az irdatlan súly nyomása,
az Országban évente hosszú hónapokon át uralkodó kánikula és a téli időszakok
hatalmas esőzései együttes hatása akár különféle kártékony gázok kialakulásához
is vezethet és mérgezheti a talajvizet. Nem rémhír, hanem valóság volt, hogy a
hegy nagy része élelmiszer-maradékból állt, ami ezerszám vonzotta a sirályokat
és más madarakat. A rajok pedig egyre nagyobb veszélyt jelentettek a Ben Gurion
által bonyolított légiforgalomra.
1998
augusztusában, negyvenhat évi működés után a Hiríját bezárták, évekkel később
pedig döntés született arról, hogy a tizenhatmillió köbméternyi csonka kúpot a
környezetszennyezés jelképéből a környezetvédelem jelképévé változtatják. 2004-ben
nemzetközi pályázatot írtak ki a szeméthegy rehabilitálására, két fő
célkitűzéssel: hozzanak ki belőle valami pozitívumot, és akadályozzák meg, hogy
a Hiríja még egyszer az Ajalon medrébe omoljon.
Egy,
az izraeli ArrowEcology által működtetett újrahasznosító cég új technológiát
vezetett be ArrowBio néven, aminek lényege az újrahasznosítható anyagok
különválasztása. A módszer segítségével a rendszerbe bekerülő hulladék nyolcvan
százaléka hasznosítható újra, és csak húsz százalék kerül a földbe.
Az iszonyú
bűz ennek köszönhetően megszűnt, és a Hiríja ma Izrael legnagyobb
hulladékátalakító üzeme. A tetején pihenőparkot alakítottak
ki, amit Áriel Sáron tábornokról (1928-2014) neveztek el, aki annak idején
mindent megtett a projekt megvalósulásáért. A parkban lévő utcabútorok mind a
Hiríja újrafelhasznált hulladékából készültek.
A
parkot, ami a mai napig nem készült el teljesen a tervezett több mint nyolc
négyzetkilométeren (kétszer akkora lesz majd, mint a New York-i Central Park)
Peter Latz német tájépítész és várostervező álmodta meg, aki gyakorlott az ipar
és a szennyeződés pusztításainak helyreállításában, lévén a legjobb munkáit a
Ruhr-vidéken követte el. A szeméthegy tetejére bioplasztik réteget húzatott,
ami meggátolja a metángázok felszabadulását; erre kavicsszőnyeget, majd egyméteres
vastagságban tiszta termőföldet teríttetett.
Áriél
Sáron rokonainak álma volt, hogy egy ötvenezer fős amfiteátrum épüljön itt,
melynek létrehozatalán Latzon és cégén kívül két izraeli tájépítészeti cég, a
Braudo-Maoz és a Moria Sekey is dolgozik. Mindkettő honlapját érdemes egy kicsit böngészniük azoknak, akik
valamelyes képet akarnak kapni a mai Izrael fiatalos, lendületes és ugyanakkor
kifinomult gondolkodásáról, ami a formákat, színeket és hangulatokat, a múltat
és a jelent mesterien ötvözve adja ki azt az egyedülálló összképet, ami az
Országot vonzóvá teszi.