Oldalak

2018. február 11., vasárnap

A szemétdomb, amit Áriél Sáronról neveztek el

Egy rák beJiszráél-sztori, azaz olyan történet, ami nem történhetett volna meg sehol másutt. A veszedelmes és katasztrófával fenyegető szeméthegyet, aminek egy része a múlt században már az Ajalon folyóba is beledőlt, rehabilitálták. Nem is akárhogyan.


Az ókori Izraelben valahol erre lehetett az a település, aminek neve hallatára nagyon sokan az úgynevezett „ultraortodoxiára” asszociálnak: Bné Brák. Az írásos emlékek szerint legalábbis az asszír időkben egy Banai Berka nevű település állt 7-8 kilométerre keletre Jafótól; ezt a helyet a római uralom alatt Bené Berákként ismerték. A hetedik századi arab hódítás ide is elért, és 938-39-ben a damaszkuszi kádi parancsára moszlim szentélyt emeltek itt el-Khejríja néven. Ezer évvel később a keresztes hadjáratokról szóló Itinerarium Peregrinorium et Gesta Regis Ricardi Bombrac néven említi ezt a helyet.

El-Khajríja később az egész Szentfölddel együtt a törökök uralma alá került, és a falu 1596-ban Hajríja néven jelenik meg az ottomán adónyilvántartásokban. Ekkor százötvennégy lakos nyögte az adóprést, muzulmánok valamennyien. A törökök később ismét régi nevéhez hasonlóan, Ibn Ibrákként emlegették a helyet, az arabok Dzsábrákként.

Erec Jiszráél az első világháború után brit megszállás alá került, majd a Népszövetség megalakulása után brit mandátum lett, és a korábban kizárólagosan mohamedán lakosság húsz keresztényt is a soraiban tudhatott Ibn Ibrákban. Fiúiskola már 1920-ban üzemelni kezdett, a lányok tanintézetére 1945-ig kellett várni. Ekkor majdnem 1500-an éltek – főként mezőgazdaságból és állattenyésztésből – a településen, aminek a hivatalos neve 1924-ben az egykori szentély után el-Khejríjára változott, mert az arabok nem akarták, hogy a település hivatalos neve – Ibn Ibrák – hasonlítson az ugyanabban az évben onnét nem messze újraalapított Bné Brákéra. Még senki nem sejtette, hogy a falu napjai meg vannak számlálva, sőt, hamarosan a térség egyik leghírhedtebb létesítményének ad majd otthont.

Izrael Állam megszületéséhez és a Függetlenségi Háborúhoz közeledve a falubeliek több alkalommal támadást intéztek a közeli zsidó település, Ramat Efál ellen (később, 1952-ben ebből és Ramat Pinkászból alakult a mai Givátáim), és sok gondot okoztak az orvlövészek is, akik a település egyetlen kétszintes házát használták támaszpontként. 1948. februárjában aztán megérkezett a helyszínre a Hagana különítménye, és a levegőbe repítette az épületet.

Izrael kikiáltása évében az újjászülető zsidó állam területén élő arab – nem „palesztin”, így csak 1967 után emlegetik őket – lakosság sorsa háromféleképpen alakult.

Volt, ahonnét menekülni akartak a külföldi arab rádióadók felbujtására, amelyek szörnyetegeknek állították be a zsidókat, és azzal kecsegtették az arabokat, hogy földjük „felszabadítása” után majd visszatérhetnek otthonaikba. Több helyütt azonban – így Haifán és Akkón – maga a zsidó szomszédság tartotta őket vissza ettől az esztelen lépéstől. Másutt, mint Jafón, többnyire keresztények voltak és jól kijöttek a zsidókkal, ezért aztán nem is mentek sehová. Ők jártak jól – ma Izrael teljes jogú állampolgárai.

Voltak települések, ahová megérkeztek az izraeli erők, és egyszerűen elkergették a helyieket. Ennek lehetett az oka, hogy a falu vagy város túlságosan hírhedtté vált korábban a helybéliek terrorcselekményei miatt, de az sem volt kivételes, hogy a felbőszült izraeli egységek különösebb indok nélkül is egy-két órát adtak az araboknak arra, hogy takarodjanak.

És ott voltak, akik hittek az arab propagandának, és maguktól menekülőre fogták a dolgot. Ez utóbbi két csoport járt rosszul. Az ő unokáik, dédunokáik azok, akik egy abnormális, a nemzetközi jogot és a józan észt semmibe vevő rendelkezés után – a világon egyedülálló módon – beleszületnek a menekültstátuszba.


1948. Arabok hagyják el szülőföldjüket

El-Khejríja a Hagana Mivcá Cháméc (Kovászos Hadművelet) nevű offenzívája eredményeként, 1948. áprilisának utolsó napjaiban tűnt el a térképről, több más környékbeli faluval együtt. A művelet nem véletlenül kapta a nevét a chámécról, azaz a kovászosról. Abban az évben Pészách, az egyiptomi kivonulás ünnepe előestéje április 23-ára esett – ekkor jött be a hét napos ünnep; e nap délelőttjén kell végleg megszabadulni egy zsidó háztartásban mindentől, ami erjesztett –, s Pészách utolsó napja április 30-ára esett. A Hagana célkitűzése a tihur hásétá volt, azaz a stratégiai fontosságú Lod városa körüli területek és utak megtisztítása a „kovászostól”, vagyis mindattól, ami később erjedést okozhat a történelem harmadik zsidó államában. Az egység parancsba kapta: „A meghódított helyek polgári lakosait hagyják távozni, azt követően, hogy átkutatták őket, nincs-e náluk fegyver.”

El-Khejríja nem tanúsított ellenállást, így a Hagana a hatalmába kerítette a falut, és egy darabig úgy volt, hogy az időközben elmenekültek visszatérnek lakhelyükre. Az Alexandroni dandár 32. zászlóalja azonban jelentette, hogy négy felnőtt férfi és három nő temetetlen holttestére bukkantak a faluban. Megadták nekik a végtisztességet, és rövid időre őrizetbe vettek egy néhány falusit. Végül két férfit bűnösnek találták a Hagana egy tagja meggyilkolásában, és rövid úton ki is végezték őket. Ezután már senki nem mert visszatérni.


El-Khejríja korabeli térképen

A falu egykori földjei egy részén alakult ki az a szemétdomb, amelyet mindenki lát, aki a lodi Ben Gurion Repülőtérről Tel-Avivba utazik. Nem is olyan rég még érezni is lehetett a térképről örökre eltűnt arab település neve után Hiríjának nevezett, iszonytató méretű szeméthegy kissé émelyítő, édeskés bűzét. Aki errefelé járt, az feltekerte az ablakot, vagy leállította a kocsi klímáját, nehogy behordja azt a szagot. Sok millió tonnányi hulladék került ide Tel-Avivból az évek során, és az autópályáról is látni lehetett, amint a kettévágott piramis alakú képződmény tetején, nyolcvan méter magasan lánctalpas bulldózerek mozognak, megpróbálva minél kisebbre és tömörebbre passzírozni a bűzlő monstrumot.


A kilencvenes években, amikor a szemét egy része a közeli Ajalon folyóba csúszott, égetővé vált a kérdés, meddig lehet még „fokozni a helyzetet”. Rémhírek keltek lábra arról, hogy fura zajok hallatszanak a Hiríjából, s voltaképp senki nem tudja, mi történik a 25 millió tonnásra hízott szeméthegy belső-alsó rétegeiben, ahol a szokatlan körülmények, az irdatlan súly nyomása, az Országban évente hosszú hónapokon át uralkodó kánikula és a téli időszakok hatalmas esőzései együttes hatása akár különféle kártékony gázok kialakulásához is vezethet és mérgezheti a talajvizet. Nem rémhír, hanem valóság volt, hogy a hegy nagy része élelmiszer-maradékból állt, ami ezerszám vonzotta a sirályokat és más madarakat. A rajok pedig egyre nagyobb veszélyt jelentettek a Ben Gurion által bonyolított légiforgalomra.


1998 augusztusában, negyvenhat évi működés után a Hiríját bezárták, évekkel később pedig döntés született arról, hogy a tizenhatmillió köbméternyi csonka kúpot a környezetszennyezés jelképéből a környezetvédelem jelképévé változtatják. 2004-ben nemzetközi pályázatot írtak ki a szeméthegy rehabilitálására, két fő célkitűzéssel: hozzanak ki belőle valami pozitívumot, és akadályozzák meg, hogy a Hiríja még egyszer az Ajalon medrébe omoljon.


Egy, az izraeli ArrowEcology által működtetett újrahasznosító cég új technológiát vezetett be ArrowBio néven, aminek lényege az újrahasznosítható anyagok különválasztása. A módszer segítségével a rendszerbe bekerülő hulladék nyolcvan százaléka hasznosítható újra, és csak húsz százalék kerül a földbe. 


Az iszonyú bűz ennek köszönhetően megszűnt, és a Hiríja ma Izrael legnagyobb hulladékátalakító üzeme. A tetején pihenőparkot alakítottak ki, amit Áriel Sáron tábornokról (1928-2014) neveztek el, aki annak idején mindent megtett a projekt megvalósulásáért. A parkban lévő utcabútorok mind a Hiríja újrafelhasznált hulladékából készültek.



A parkot, ami a mai napig nem készült el teljesen a tervezett több mint nyolc négyzetkilométeren (kétszer akkora lesz majd, mint a New York-i Central Park) Peter Latz német tájépítész és várostervező álmodta meg, aki gyakorlott az ipar és a szennyeződés pusztításainak helyreállításában, lévén a legjobb munkáit a Ruhr-vidéken követte el. A szeméthegy tetejére bioplasztik réteget húzatott, ami meggátolja a metángázok felszabadulását; erre kavicsszőnyeget, majd egyméteres vastagságban tiszta termőföldet teríttetett.



Áriél Sáron rokonainak álma volt, hogy egy ötvenezer fős amfiteátrum épüljön itt, melynek létrehozatalán Latzon és cégén kívül két izraeli tájépítészeti cég, a Braudo-Maoz és a Moria Sekey is dolgozik. Mindkettő honlapját érdemes egy kicsit böngészniük azoknak, akik valamelyes képet akarnak kapni a mai Izrael fiatalos, lendületes és ugyanakkor kifinomult gondolkodásáról, ami a formákat, színeket és hangulatokat, a múltat és a jelent mesterien ötvözve adja ki azt az egyedülálló összképet, ami az Országot vonzóvá teszi.