Oldalak

2008. február 24., vasárnap

Ki tiszá: A szent sekel

„Minden egyes, aki átmegy a számláláson, adjon fél sekelt a szent sekel szerint…” (2Móz. 9:13)

Az izraeli valutával – ami sorrendben a negyedik fizetőeszköze volt már az Országnak – 1991. augusztus 22-én, alijám napján találkoztam először. Nagy köteg bankóval és egy még nagyobb csekkel jöttem le a belügyminisztérium repülőtéri kirendeltségétől. 7800 sekel volt mindösszesen: Izrael Állam ennyit fizetett akkor egy alijázó négytagú családnak. Ami abban az időben mintegy negyedmillió forintot ért. És ezt a támogatást később még újabb összegek követték. Pesten akkoriban tíz-húszezer forintos fizetésekkel törülték ki azoknak a szemét, akik kellőképp birkák voltak ahhoz, hogy felkeljenek egy ekkora összegért. Azt hittem, a 7800 sekel hónapokig elég lesz; mindazonáltal két-három hét leforgása alatt sikerült a fenekére vernem. Tengerparti szálloda, strand, taxizgatások, szép számmal elfogyasztott Szent Péter-halak, töméntelen sör, és kellemes vacsorák Leila mamánál. (A végén alig maradt annyi pénzem, hogy kifizessek 1200 dollárt, az első lakásom háromhavi lakbérét. De ez már egy másik történet.)

Mindjárt az elején feltűnt, hogy az idősebbeknek, a legnagyobb részének nem áll rá a szája a sekelre, hanem nagyon sokszor lírát, még gyakrabban pedig fontot emlegetnek. Kérdezősködni kezdtem, és elmondták, hogy annak idején, még a hatvanas években is végig, líra, az előtt pedig font volt a fizetőeszköz, és az öregek ezt épp úgy megszokták, amint a hetvenes években Budapesten sem mondtak November 7. teret, hanem mindig Oktogont. A líra és a font emlegetésének nem elhanyagolandó pszichológiai hatása volt. Míg az új sekel nem volt különösebben értékálló – csúszó leértékelésnek volt kitéve –, nem volt konvertibilis sem, külföldre vitelét és onnan való behozatalát pedig rigorózus jogszabályok nehezítették (éppen úgy, mint a rossz emlékű években Magyarországon a forint esetében történt), számos hetven-nyolcvan éves bácsi esetében ez „nem jött le”. Érdekes volt megfigyelni: ők még abban nőttek fel, hogy a nemzeti valuta stabil, szilárd, értékálló, nem áldozata holmi manipulációknak, csúszó leértékeléseknek, épp oly tuti dolog, mint a napfelkelte vagy a sábesz. Már a sekel bevezetése sem érintette őket, nem még az új sekelé. Ők még a lírát/fontot szokták meg, abban gondolkodtak, és emiatt nagyon meggondolták, mire adják ki a már nem annyira megbízható új pénzt. Én, amikor megláttam az Allenby egyik cipőüzletében egy szandált száznegyven sekelért, habozás nélkül megvettem, mert az én tudatalattimban még az száznegyven forint dolgozott – néhány buszjegy meg sör ára, gyakorlatilag gombok –, ha viszont a vátik (évtizedek óta Izraelben élő), vagy épp ott született idős úr vagy hölgy tudatalattijában az „száznegyven font” képében kelt életre, ami pedig iszonyú összegnek számított a maga idejében. Száznegyven font maga volt az élet – nem lehetett tehát felelőtlenül, meggondolatlanul kiszórni az ablakon, ebek harmincadjára juttatni, mint én csináltam, amikor száznegyven új sekelért ostoba fejjel olasz szandált vettem (mert még nem jöttem rá, hogy onnan háromszáz méterre, a Kármel sukon ötven sekelért vesztegetik a lényegesen jobb és tartósabb izraeli szandálokat). Amikor mindezt felmértem, be kellett látnom: a stabil és nagy vásárlóerejű valuta tartást kölcsönöz birtokosának, míg a papírrongy degenerálja azt. Aki nem szokta meg, hogy a pénz érték, szalad azt kiadni. Mert hátha másnap már kevesebbet ér.

Számos idős emberrel találkoztam Izraelben, közülük a legöregebb vátik 1932-ben érkezett az Országba, 14 éves korában. Ő mesélte, hogy a váltópénz akkoriban nem század-, hanem ezredrész volt. Első hallásra ezt nemigen hittem, besoroltam a vátikok úgynevezett „sátoros dumái” közé (ezzel a terminus technicusszal gúnyoltuk a régen alijázottakat, akik nem győztek minket kioktatni, milyen jó dolgunk van, mert „bezzeg” amikor ők jöttek… A leggyakoribb duma az volt: „Én negyven éve sátorban kezdtem itt az életem”. Azóta boldogult Kardos G. György Ábrahám Bogatirjából megtudtam, hogy pontosan ugyanezt a sátoros dumát kapták – negyven évvel ezelőtt is az akkori új olék az akkori vátikoktól…). Nemigen hittem, mert abban a világban, ahol én éltem addig, a nemzeti valuta már húsz éve romlott mindenhez képest, amihez viszonyítani egyáltalán érdemes volt. Ezer fillér? Hallatlan.

Aztán persze megtudtam, hogy igazat szólt az öreg.

Az ottomán hódoltság idején a török líra volt Erec Jiszráélben a fizetőeszköz, amelynek szigorúan megállapított fedezete volt: az aranystandard. Egy líra 6,61 gramm színaranyat ért. A török gazdaság az első világháború beköszöntével nem viselte a standard terhét, az átválthatóság megszűnt, a valuta pedig a világháború közepén összeomlott. 1918-ban már hivatalosan sem volt forgalomban, de miután az angol uralom alá került Palesztinának nem volt még saját fizetőeszköze, egészen 1927-ig jobb híján az egyiptomi fontot használták, amiben száz piaszter volt (és nem csak a font meg a líra élt soká az emlékezetben: én még a kilencvenes évek második felében is hallottam váltópénz gyanánt a piasztert emlegetni Izraelben…) Ez a valuta 7.43 grammnyi színaranyra volt 1914-ig váltható; azután az árfolyamot az angol fonthoz kötötték, és ez a hagyomány még nagyon soká megmaradt, a nasszeri időkbe is belenyúlt (csak 1961-től kötötték az egyiptomi fontot a dollárhoz).

1927-ben kapott Erec Jiszráél félig-meddig saját pénzt – azért csak félig-meddig, mert a palesztin fontnak nevezett valutát nem csak Palesztinában használták, de forgalomban volt Transzjordániában is (vagyis a mai Jordánia területén, amely technikailag brit irányítás alatt állt, de 1924 óta jelentős mértékű autonómiát élvező emirátusként létezett). A híres De la Rue nyomda készítette, ahol vagy százötven ország pénzét állították elő az elmúlt két évszázadban a Fidzsi-szigetektől Kenyáig és Srí Lankától Guatemaláig. S a palesztin font csakugyan ezer milre oszlott, ahogyan az öreg állította. Létezett még egy miles is (bronzból), az ötven- és a százmilest pedig ezüstből verték (kivéve a második világháborús megszorítások időszakát, amikor itt is áttértek a bronzra). Az ötszáz miles, vagyis a félfontos már elég komoly összegnek számított ahhoz, hogy papírra nyomják (lásd jobbra). A legnagyobb címlet a százfontos volt – ám Erec Jiszráél akkori lakosságának túlnyomó többsége úgy lehetett vele, ahogyan mi vagyunk az ezerdollárossal: aligha látott a saját szemével ilyen bankót, legfeljebb hallott arról, hogy létezik. Száz fontot egy jól képzett szakmunkás negyven hónap alatt keresett meg nettóban – vagyis ez a bankó körülbelül olyan volt, mintha ma létezne ötmillió forintos bankegy.

A palesztin font addig tartott ki Erec Jiszráélban, míg az állam meg nem alakult. Azaz kicsivel még tovább is. Transzjordániában egészen 1949-ig tűrték meg, az elfoglalt Nyugati Parton pedig még egy évig, 1950-ben; akkor leváltották a pénzként azóta sem igen funkcionáló dinárral. Izraelben az államalapítást négyéves átmeneti időszak követte: 1948 és 1952 között a palesztin font legális fizetőeszköz volt, noha 1948 augusztusában új bankjegyeket adott ki a Szochnut által birtokolt, londoni központú Anglo-Palestine Bank. Ezt is az angol fonthoz kötötték, a neve is változatlanul maradt angolul is, arabul is, de héberül már lira Erec Jiszráélitnek, azaz Erec Jiszráél-i lírának hívták. 1952-ben egy az egyben váltotta fel az immár abszolút izraeli fizetőeszköz: a lira Jiszráélit. Az izraeli líra beceneve azonban továbbra is megmaradt – fontnak, és a szimbólum – Ł – sem változott.

Az Anglo-Palestine Bank 1952-ben nevet változtatott – ekkor kapta a Bank Leumi, azaz Nemzeti Bank nevet, és 1955-ig, a Bank Jiszráél megalakulásáig ez a cég töltötte be a központi jegybank szerepét. A Bank Leumi által eleinte kiadott váltópénz úgyszintén a mil volt, ezt azonban rövidesen a bibliai idők prutájára cserélték. A valuta angol fonthoz kötöttsége 1954. január 1-jén szűnt meg, a pruta pedig hat évvel később – ekkortól az agora lett a váltópénz, és ebből egy egységben már nem ezer volt, hanem csak száz. Az elnevezést a Héber Nyelv Akadémiája javasolta, éspedig Sámuel első könyve (2:36) alapján: „És lészen, aki megmarad házadban, eljön leborulni előtte egy ezüst agoráért és egy cipó kenyérért…” Noha alijám előtt néhány hónappal bevonták, én még használtam egyagorást.

A mil, illetve a pruta leáldozásával és a nemzeti valuta fonthoz kötöttségének felszámolásával ha véget azonnal nem is ért, mindenesetre kezdett meginogni az a mai szemmel nézve elképesztő stabilitás és értékállóság, amely az Erec Jiszráél-i fizetőeszközt jó három évtizeden át jellemezte. Az akkor még – gazdaságilag föltétlenül – mindenható állam megkezdte a valutával való játszadozást, magyarán annak elértéktelenítését.

A líra kitartott, amíg az izraeli baloldal politikai egyeduralma tartott; az 1977-es nagy kormányváltás, mint annyi más területen, néhány éven belül itt is újat hozott. Nevezetesen a már a Tórában is szereplő sekelt, amely 1980-ban mutatkozott be első ízben. Tíz líra ért egy sekelt, egy sekel pedig száz új agorát (a líra agorája akkorra már rég áldozatául esett az inflációnak). A sekel ideológiai mondanivalót hordozott: a Begin-kormány Zsabotyinszkij elvei alapján történő gazdaságpolitikáját és harcos nacionalizmusát volt hivatva hirdetni. Beginékkel beköszöntött Izraelben is a kapitalizmus, sok esetben a vadkapitalizmus is, ám a régi pártállam, vagy állampárt, kinek hogyan tetszik, nem egykönnyen adta meg magát. A kollektivista formák fennmaradása azzal járt együtt, hogy az új hatalom a szabadversenyes kapitalizmussal párhuzamosan tovább kívánta éltetni a régi és elavult ellátórendszereket (sok esetben pedig egyszerűen kénytelen volt ezeket tovább éltetni – így történhetett meg, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bőven éreztethették gazdasági és politikai hatalmukat az olyan vörös dinoszauruszok, mint a Munkapárthoz szorosan kötődő szakszervezet – még 1991-ben is megtehette, hogy vérebekkel hajtsa ki a saját gyárai területéről a sztrájkoló munkásokat –, az irdatlan pénzpocsékoló betegsegélyező és még számos más intézmény). Miután nem lehet egyszerre kapitalizmust csinálni és szocialista „vívmányokat” fenntartani, az új kormány szükségképpen kifogyott a pénzből.

Ez azt jelentette, hogy muszáj volt a bankópréshez nyúlni – a bankóprés pedig magával hozta a sekel dicstelen bukását. Ebből a pénzből is a százas volt eredetileg a legnagyobb címlet. Ám már két év múlva ki kellett bocsátani az ötszázast. Ezt egyre nagyobb címletek követték, és 1984-re, amikor a kormány végképp a lovak közé dobta a gyeplőt, megjelent a tízezres is. 1985-re az infláció olyan mérvűvé vált, hogy a sekelt le kellett cserélni. Élt mindösszesen öt évet. Megjelent viszont az új sekel, amiből egy darab ezer régit ért. Miután új agora már volt (akkorra már ez is csak elviekben létezett), a váltópénznek nem lehetett megtenni a „még újabb” agorát, így maradt egyszerűen az agora elnevezés.

Ezzel a valutával ismerkedtem meg lassan tizenhét éve, és meg kell mondjam, akkoriban a csúszó leértékelés miatt azt hittem, előbb-utóbb itt is eljön az öt- és tízezres bankók kora. 1991-ben még két sekel körül volt egy dollár, s a dollár egyre erősbödött. Felment háromra, négyre, majd lassacskán úgy tűnt, eléri az ötsekeles lélektani határt. Eleinte még volt a kezemben papír ötös – Golda Méirrel –, azután kivonták a forgalomból, és fémpénz lett belőle. Hasonló sorsra jutott a tízes is. És később kijött a fantasztikusan szép és modern kivitelű kétszázas. Rebesgették, hogy úton van az ötszázas is. Ezen Jichák Rabin mártír miniszterelnök szerepelt volna.

A folyamat azonban, hála Istennek, megállt. A kétszázas kijött, de még tavaly is tapasztaltam, hogy néha gondot okoz a felváltása. Az ötszázas azóta is várat magára. Az izraeli gazdaság, sok-sok évtizedes tétovázás után, az ezredfordulót – és a második intifáda kirobbanását – követően talált rá végképp és visszavonhatatlanul a stabil és modern kapitalizmusra, nem kis részben Binjamin Netanjáhu pénzügyminisztersége idején, aki kíméletlenül lebontotta az izraeli szocializmus utolsó maradványait, felszámolta az ingyenélést és soha nem látott szárnyalásra késztette a gazdaságot. Az új sekel ennek a gazdaságpolitikának köszönhetően lett 2003. január 1-gyel szabadon átváltható – konvertibilis – valuta, 2006. május 7-től pedig a chicagói pénztőzsdén is jegyzett deviza.

Nincsenek megjegyzések: