Jeruzsálem, maradj te arany

Nemzetközi szenzáció volt, úgy tűnik, mindenki örült neki, de megvallom, jómagam nem ujjongtam a múlt heti jeruzsálemi képek láttán, és nem tudtam örülni annak, hogy most Pesten enyhébb a tél vasmarka, mint az izraeli fővárosban.

Nem csak arról van szó, hogy számomra soha nem lehet elég meleg, ellenben valami halálosan gyűlölöm a havat, a jeget, a fagyot és általában mindent, aminek a hőmérséklete nem haladja meg a húsz fokot (ez alól leginkább a sör a kivétel). Sokkal inkább emlékről, az alijám időszakáról, 1990-1992 magasságáról.

A rendszerváltás után pár hónappal döntöttem úgy, sötét idők jönnek, nem érdemes Magyarországon maradnom, se nekem, se családomnak. Az alija előtti általános kérdés, amit mindenkitől kaptunk, így hangzott: „Mit fogtok csinálni ott?” Általában visszakérdeztem. A vonatok már elmentek, aki most nem virít pár tíz milliót, nem fér oda a privatizációs húsosfazékhoz, az rettentően meg fogja szívni. Ti mit fogtok csinálni itt? (Tisztában voltam vele, hogy a szerkezetátalakítás nagy fájdalmakkal fog járni – azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a szerkezetátalakítást még 2008-ra sem hajtják végre maradéktalanul.)

Viszonylag gyorsan ment a dolog. 1990 decemberében hívtam fel az izraeli nagykövetséget, ők a Szochnuthoz küldtek, talán három-négy alkalommal be kellett mennünk boldogult Bros bácsihoz, aki, látva, hogy nem vagyok zsidó, kedélyesen rám rivallt: „Hát te mit akarsz nálunk?!”, aztán valamikor 1990 kora nyarán jött meg a távirat, hogy át lehet venni a repülőjegyeket meg a szükséges dokumentumokat, és augusztus 22-étől a miénk Izrael.

Azt elmondani nem lehet, mennyit fáztam én 1990 telén-tavaszán. Nem csak amiatt, hogy nem sokkal korábban, hülye fejjel távfűtéses lakásból olyanba költöztem, ahova cserépkályhát kellett rakatni (jól nézett ki, de fűteni nem fűtött semmit), hanem inkább pszichológiai okokból. Minél előbb olyan helyre akartam kerülni, ahol nem kell fűteni, és lehetőleg még éjfélkor is csorogjon a seggemen a víz. Cidriztem, de azért gúnyosan gondoltam a sok hülyére, aki a következő télen majd az emelt gáz- és távfűtésszámlák (már akkor is!...) mellett fog fagyoskodni.

Az augusztus messze a legmelegebb hónap Izraelben. Akkor már negyedik hónapja tart a strandidény, amiből még két hónap hátravan. Három baromi meleg hónappal indult az ott-tartózkodásunk, novemberben azonban kellemetlenre váltott az idő, s ahogy a tél megjött, beütött a krach. Nem hogy Jeruzsálemben, de Tel-Avivban is havazott. Följebb annyi hó esett, hogy a honatyát nem bírtak felmenni Jeruzsálembe. Én pedig azt hittem, hülyét kapok. Valahogyan hasonlóan érzett Attila haverom is, aki 1992 januárja környékén alijázott a nejével, és amikor lefelé jött a repülőgépből, egy gonosz szélroham az arcába csapta a jeges esőt. Attila, aki piros pöttyös sortban és kánikulapólóban volt, a rökönytől nem látva ráüvöltött asszonykájára: „Nem azt mondtad, hogy strandolni jövünk ide?!”

A tél és a hideg nagy gondot jelentett tel-avivi lakásomban. Anyagilag nem álltunk jól, nem engedhettük meg magunknak, hogy vegyünk egy olajradiátort, a lakás pedig nem volt belégkondizva, hogy azzal fűthettünk volna. Az úgynevezett „magyarajkú szervezetek” már akkor is teljesen hasznavehetetlenek voltak, semmiben nem lehetett rájuk számítani, de azt hiszem, a kiérdemesült mini hősugárzót, azt tőlük kaptuk. Érintésvédelmileg maga volt a rémálom, így a gyerekeknek megtiltottam, hogy a közelébe menjenek. Pedig legszívesebben ráültem volna magam is, mert a hatósugara maximum két-három méter lehetett. A régi sikunlakás elöregedett biztosítékait egymás után verte ki; ezeket jól megpatkoltam, és imádkoztam, nehogy a túlforrósodott vezetékektől leégjen a lakás.

Miután nem számítottam arra, hogy Tel-Avivban problémám lehet a hideggel, egyáltalán nem vittem magammal kabátot Izraelbe, és amíg anyagilag helyre nem rázódtam, nem is tudtam venni magamnak. Ezért két pulóverben jártam be munkahelyemre; elég korán érkeztem, és utolsónak távoztam, mert ott kajakra lehetett fűteni.

Akkoriban nem voltak Izraelben hajléktalanok. Koldusokat láttunk néha, Dél-Tel-Avivban, méghozzá csecsemővel kolduló vénasszonyokat, iszonyú condrákban, mocskosan – de ezek egytől-egyig arabok voltak, muzulmánok és hivatásos koldusok. Azon a télen el is tűntek, és csak tavasz jöttével kerültek ismét elő. A klasszikus csöves fogalma ismeretlen volt. Nem mintha nem lettek volna lecsúszott emberek, de az akkori Izrael még súlyt fektetett arra, hogy izraeli ne kerüljön az utcára világ csúfjára. Ha kellett, szállodában szállásolták el a fedél nélkül maradtakat az önkormányzatok (volt egy háromgyerekes magyarajkú asszony is, aki így járt, miután a férje megszökött tőlük és otthagyta a családját).

A hajléktalanok csak az ezredforduló előtti években kezdtek megjelenni. A tengerparton aludtak, a sétányon, fektükben kérincséltek és mindegyiknek kipa volt a fején, bár nem tudom, mennyire voltak vallásosak; erős a gyanúm, hogy csak a vallásos célközönség kedvéért viselték a fejfedőt. Akkoriban viszont nagyon enyhe telek járták, az 1991-92-est és a rákövetkező, ugyancsak cudar 92-93-as telet el is felejtették az emberek.

Most, amikor a behavazott Jeruzsálem képeit a világba szórták a médiumok, halottjai voltak az izraeli télnek. Legalább tízen fagytak meg. Ez döbbenetet keltett bennem. Döbbenetet keltett még akkor is, ha tudtam, hogy a szerencsétlenül jártak valamennyien leromlott szervezetű hajléktalanok voltak, és halálukban komoly szerepet játszott az alkohol. Noha legfeljebb mínusz egy-két fokig mehetett le a hőmérséklet – ami egy pesti csövesnek meg se kottyan –, az ehhez nem szokott emberek, akik feltehetően nem is védekeztek a zimankó ellen, kihűltek.

És ez nem jó hír, bárhonnan is nézzük. Jeruzsálem, maradj te arany.