Csak hét év telt el azóta, hogy az Áchuzát Bájit tagjai az üres homokdűnéken összegyűltek (a fotó 1909-ben készült), hogy kisorsolják a megvásárolt telkek parcelláit, és már a város nyakán volt a vész. 1916-ban a törökök erőszakkal ürítették ki Tel-Avivot, és északra hurcolták annak zsidó lakosságát. Nehéz megmondani, mi volt ennek a kiváltó oka, hiszen a Moszad egyfajta előképének tekinthető Nili, amely az Edmund Allenby tábornok által vezetett brit seregeket látta el fontos információkkal, ekkor még nem bukott le. Ami az oszmán-török birodalmat illeti: lehet, hogy korrupt volt, agyaglábakon állt és a végét járta, de nem hülyék vezették. A törökök – alighanem helyesen – megérezhették, hogy a néhány éve alapított, és a rövid idő alatt is hatalmasat fejlődött Tel-Aviv egyáltalán nem bánná, ha gazdát cserélne, és minden bizonnyal tárt karokkal fogadná az angolokat. A háborúkat sokszor irracionálisan vívják. A második világháborúban a németek akkor is gördülőállományt biztosítottak a zsidók deportálására, amikor a saját csapataik mozgatásával komoly problémáik voltak. A török hadsereg alighanem ugyanilyen irracionális okból határozta el, hogy evakuálja az akkor mintegy 1800 lakossal büszkélkedő Tel-Avivot.
Elhajtották a lakosságot, és ez a történet elég csúnyán is végződhetett volna. A zsidók közül sokan pontosan tisztában voltak azzal, mit műveltek az ifjútörökök örmények millióival, és tartani lehetett attól, hogy az evakuáltakra is hasonló sor vár esetleg. Szerencsére nem ez történt, az evakuáltakat később visszaengedték, és ez lett a vége a sok évszázados, sokszor rejtélyes és ellentmondásos zsidó-török viszony e fejezetének. A britek előrenyomulnak. Az Egyiptom felől támadó Allenby három nagy csatát is vívott Gázáért, s miután sikerrel járt, a csapatok a tengerparton megközelítették Jafót, 1917. december 4-én pedig behatoltak Tel-Avivba, ahol ezzel örökre lezárult az iszlám uralma. Néhány nappal később angol kézre került Jeruzsálem.
És, mint azt a törökök sejtették, szívélyes viszony alakult ki zsidók és britek között. Allenby tábornokról, Balfourról, György királyról és másokról az összes zsidó településen utcát neveztek el. Az 57 éves tábornok ott volt a meghívottak között, amikor letették a Héber Egyetem alapkövét a Scopus-hegyen. Noha személyesen semmi szín alatt nem volt akkor még cionista szimpatizáns, és sokáig mélységes kételyeket táplált a zsidóknak nemzeti otthont ígérő brit politika iránt, az ereci zsidók a tisztességes és bátor katonát tisztelték benne, aki megszabadította őket egy elkorhadt iszlám birodalom nyomasztó terhétől. Allenby 1919 kora tavaszán Egyiptom különleges főmegbízottja lett, így elhagyta Erec Jiszráélt, de nyugalomba vonulása évében, 1925-ben egyszer még visszatért, hogy beszédet mondjon az új Héber Egyetem avatásán. Ez volt az a beszéd, amiben végre megértését fejezte ki a cionizmus iránt – mivel látta, mi minden történt az általa felszabadított Országban abban a hat évben, amíg távol volt. Allenby tábornok nyugdíjas éveit Londonban töltötte, az 1936-ban bekövetkezett haláláig. Megadatott neki, hogy hazáját annak legdicsőségesebb korszakában szolgálja; nem érte meg a Brit Birodalom széthullását.
Az Erec Jiszráél-i arab lakosság egyetlen pillanatig sem nézte jó szemmel a zsidók és a britek fraternizálását, és a jafóiak nem szenvedhették a szomszédos Tel-Aviv elképesztő iramú konjunktúráját. Az ország más részein már 1920-ban robbantak ki ellenségeskedések és folytak pogromok – ez az év, 1920, a mai napig tartó arab terror kezdete Izrael Földjén –, 1921. május elsején pedig, talán a nemzetközi munkásmozgalom ünnepének hevétől fűtve, pogrom zajlott Jafón, és a csőcselék több tucat zsidóval végzett. Ennek hatására a jafói zsidóság nagy része átköltözött Tel-Avivba, s utóbbi lakossága 1920 és 1925 között ezért nőtt kétezerről 25 ezerre.
Elhajtották a lakosságot, és ez a történet elég csúnyán is végződhetett volna. A zsidók közül sokan pontosan tisztában voltak azzal, mit műveltek az ifjútörökök örmények millióival, és tartani lehetett attól, hogy az evakuáltakra is hasonló sor vár esetleg. Szerencsére nem ez történt, az evakuáltakat később visszaengedték, és ez lett a vége a sok évszázados, sokszor rejtélyes és ellentmondásos zsidó-török viszony e fejezetének. A britek előrenyomulnak. Az Egyiptom felől támadó Allenby három nagy csatát is vívott Gázáért, s miután sikerrel járt, a csapatok a tengerparton megközelítették Jafót, 1917. december 4-én pedig behatoltak Tel-Avivba, ahol ezzel örökre lezárult az iszlám uralma. Néhány nappal később angol kézre került Jeruzsálem.
És, mint azt a törökök sejtették, szívélyes viszony alakult ki zsidók és britek között. Allenby tábornokról, Balfourról, György királyról és másokról az összes zsidó településen utcát neveztek el. Az 57 éves tábornok ott volt a meghívottak között, amikor letették a Héber Egyetem alapkövét a Scopus-hegyen. Noha személyesen semmi szín alatt nem volt akkor még cionista szimpatizáns, és sokáig mélységes kételyeket táplált a zsidóknak nemzeti otthont ígérő brit politika iránt, az ereci zsidók a tisztességes és bátor katonát tisztelték benne, aki megszabadította őket egy elkorhadt iszlám birodalom nyomasztó terhétől. Allenby 1919 kora tavaszán Egyiptom különleges főmegbízottja lett, így elhagyta Erec Jiszráélt, de nyugalomba vonulása évében, 1925-ben egyszer még visszatért, hogy beszédet mondjon az új Héber Egyetem avatásán. Ez volt az a beszéd, amiben végre megértését fejezte ki a cionizmus iránt – mivel látta, mi minden történt az általa felszabadított Országban abban a hat évben, amíg távol volt. Allenby tábornok nyugdíjas éveit Londonban töltötte, az 1936-ban bekövetkezett haláláig. Megadatott neki, hogy hazáját annak legdicsőségesebb korszakában szolgálja; nem érte meg a Brit Birodalom széthullását.
Az Erec Jiszráél-i arab lakosság egyetlen pillanatig sem nézte jó szemmel a zsidók és a britek fraternizálását, és a jafóiak nem szenvedhették a szomszédos Tel-Aviv elképesztő iramú konjunktúráját. Az ország más részein már 1920-ban robbantak ki ellenségeskedések és folytak pogromok – ez az év, 1920, a mai napig tartó arab terror kezdete Izrael Földjén –, 1921. május elsején pedig, talán a nemzetközi munkásmozgalom ünnepének hevétől fűtve, pogrom zajlott Jafón, és a csőcselék több tucat zsidóval végzett. Ennek hatására a jafói zsidóság nagy része átköltözött Tel-Avivba, s utóbbi lakossága 1920 és 1925 között ezért nőtt kétezerről 25 ezerre. 
Az új üzleti vállalkozások ezekben az években már eleve Tel-Avivban indultak. Jafó hanyatlásnak indult, sokszorosára nőtt az arabok munkanélkülisége, és az ősi város immár nem volt többé kereskedelmi központ. Tel-Aviv Guinness Bookba illő felvirágzása azonban azzal fenyegetett, hogy az új település minden lesz, csak az nem, aminek szánták: kertváros. Dizengoff, Tel-Aviv polgármestere 1925-ben azzal volt kénytelen megbízni Sir Patrick Geddest (fent, kicsit petőfis jellegű arcszőrzettel), korának híres skót várostervezőjét, készítsen olyan tervet, amelynek segítségével a vad burjánzás valamiképp kordában tartható. Geddes már dolgozott Jeruzsálemben, s most, a város első embere kérésére, meg is tervezte a tengerparti zsidó metropoliszt. Ma a világon Tel-Aviv az egyedüli város, amelynek magjának szerkezete Geddes elképzeléseit tükrözi. A jobb oldali rajz egy általános vázlat arra nézvést, amilyennek a skót az ideális várost elképzelte; balra lenn a korabeli végeredményt láthatjátok légifelvételről.
A skót szakember északon a Járkon folyót tekintette a város határának, keleten pedig az Ibn Gvirolt. Tel-Aviv azóta persze jócskán kinőtte ezt az elképzelést, de a nagyobb értelemben vett belvárosa, központja a mai napig az, amit Geddes megálmodott. Az urbanizációnak irányt szabni többé-kevésbé sikerült, a kertváros-jellegnek azonban egyszer s mindenkorra lőttek: a három-négyemeletes házak lettek a jellemzők – jóval később, a hatvanas évektől pedig Tel-Aviv fölfelé kezdett terjeszkedni, és ma a térségben itt található a legtöbb, egy főre jutó felhőkarcoló. 
A város szédületes fejlődését annak első polgármestere, Méir Jankelevics Dizengoff vezényelte le, aki 1861-ben született a cári Oroszországhoz tartozott Besszarábiában, huszonnégy évesen, Odesszában lett Cion Szerelmese, a Hovevéi Cion tagja, és 1905-ben alijázott Jafóra, ahol megalapította a Geula nevű cégét. A vállalkozás arab földek vásárlásával, valamint gépek és autók importjával foglalkozott. Dizengoff üzlettársa volt a Tel-Avivot alapító Áchuzát Bájitnak, majd tagja lett a várostervezési bizottságnak, és amikor a települést várossá nyilvánították, őt választották meg polgármesternek; a tisztséget 1925-ig töltötte be, majd – Dávid Bloch rövid életű városvezetése után ismét – 1928-tól halála napjáig, 1936. szeptember 23-ig.
Számos zseniális ötlet származott Dizengofftól, aki híres volt arról, hogy messze korszakát megelőzően tudta kezelni a médiát. Ő találta ki a Jerid Hámizráchot, a Keleti Vásárt, amit először 1932-ben rendeztek meg. A nagy sikerre való tekintettel 1934-ben már hatalmas nemzetközi vásárt csináltak, két évvel később pedig megismételték – nem mindennapi konkurenciát támasztva a hírközlésben egy ugyancsak felkapott eseménynek, az 1936-os berlini olimpiának. A rendezvény logójául a szárnyas tevét (balra) választották.
Hittel és víziókkal megáldott nagy cionista volt, nem mai értelemben vett politikus. Nem ő gazdagodott a városon, hanem megfordítva – felesége halálakor Dizengoff Tel-Avivnak ajándékozta közös házukat, itt kiáltotta később ki ben Gurion az Ország függetlenségét. Megálmodott dolgokat, és azokat meg is valósította. Életének egyik legnagyobb műve a kikötő volt. Egy nap meghívta a helyi médiát „az új kikötő felavatására”. Százával tolongtak a riporterek az üres homokdűnéken, ahol kikötőnek semmi nyoma nem volt, és azt hitték, valamilyen félreértés vagy felültetés áldozatai lettek. Megjelent a polgármester, kezében karóval, a másikban kalapáccsal, és beleverte a karót a földbe. „Hölgyeim és uraim”, fordult a tömeghez, „én még emlékszem arra a napra, amikor Tel-Avivnak nem volt kikötője.”
Dizengoff igazi nagyvilági, társasági, kultúrát, amellett a bohéméletet kedvelő ember volt, és városát is ilyennek szerette volna látni. Nem csoda, hogy a művészek, írók kezdettől fogva itt keresték az ihletet, a mind zajosabb, mind nagyobb városban – és érdekes módon nem Jeruzsálemben vagy az idilli Galileában, ahogyan az ember logikusan gondolná. Itt szaporodnak – bécsi és pesti, később berlini mintára – gombamód az irodalom és kultúra populáris központjai: a kávéházak. Cháim Náchmán Bialik, a nemzeti költő egyben ízig-vérig tel-avivi volt. Fennmaradt az adoma róla és Dizengoffról, amint együtt sétálnak a később a polgármesterről elnevezett 187. utcán, és Dizengoffnak feltűnik, hogy Bialik állandóan szorosan a háta mögött összekulcsolva tartja a kezét. Furcsállja, így rákérdez:
„Mondd, Náchmán, miért tartod mindig így a kezed?”
„Azt mondják, ebben a városban minden lyukban kávéház nyílik.”
„Na és?”
„Az enyémben ugyan nem fog!”
Tel-Avivot a mai napig olyan dinamizmus jellemzi, ami még nemzetközi mércével is feltűnő Ebben a dinamizmusban az első polgármester szelleme él tovább – azt hiszem, ezt teljes nyugalommal állapíthatom meg anélkül, hogy a későbbi nemzedékek és városépítők érdemeit a leghalványabb mértékben is megkérdőjelezném. Dizengoff azért a városért felelős, amellyel voltaképp Izrael született újjá. Igen, Jeruzsálem a szent város; de a harmadik zsidó állam magzat formában mindenképp száz éve fogant, s abban, hogy elképesztő erősen jött a világra, hatalmas szerepe van annak az embernek, akinek a nevéből a világhírű magyar-zsidó humorista, Hoffmann Feri – fiatalabbaknak: Efráim Kishon – gyártott héber igét. Sok tel-avivi és sok izraeli, ha azt mondja, lehizdángéf, talán nem is tudja, hogy ezt a szót – dizengoffolni – Kishon találta ki, és annyit tesz: leugrani a városba, mászkálni különösebb cél nélkül, itt-ott bekapni valamit, pár percre megállni, ha ismerőssel találkozunk, és persze beülni egy rakás kávéházba.
Tel-Aviv a harmincas évek végére bevonult a világ köztudatába, és igazi nagyváros lett – ami természetesen nem csak Dizengoffnak köszönhető. Szerepet játszott a nácizmus 1933-as németországi hatalomra jutása is, amely Tel-Aviv drámai népesség-növekedését eredményezte. Ez volt az Ötödik Alija, aminek következtében Tel-Aviv 150 ezres, gyakorlatilag színzsidó város lett – mialatt Jafó lakossága 70 ezer alá csökkent. A második világháború előestéjén a Nagy Narancs immár 170 ezer lakossal büszkélkedhetett – avagy Erec Jiszráél zsidó lakosságának egyharmadával. 1938-ra megépült a Dizengoff által megálmodott, Jafótól független új kikötő, ami az utolsó szeg volt Jafó gazdaságának és kereskedelmének koporsójába, és üzemelni kezdett - megelőzve többek között Ferihegyet - Erec Jiszráél két légikikötője, az egyik Észak-Tel-Avivban, a másik Lodon. Ma is megvannak: ezek a Szdé Dov és a Ben Gurion repülőterek (utóbbi a képen).
Folytatom, amint időm engedi.
Számos zseniális ötlet származott Dizengofftól, aki híres volt arról, hogy messze korszakát megelőzően tudta kezelni a médiát. Ő találta ki a Jerid Hámizráchot, a Keleti Vásárt, amit először 1932-ben rendeztek meg. A nagy sikerre való tekintettel 1934-ben már hatalmas nemzetközi vásárt csináltak, két évvel később pedig megismételték – nem mindennapi konkurenciát támasztva a hírközlésben egy ugyancsak felkapott eseménynek, az 1936-os berlini olimpiának. A rendezvény logójául a szárnyas tevét (balra) választották.Hittel és víziókkal megáldott nagy cionista volt, nem mai értelemben vett politikus. Nem ő gazdagodott a városon, hanem megfordítva – felesége halálakor Dizengoff Tel-Avivnak ajándékozta közös házukat, itt kiáltotta később ki ben Gurion az Ország függetlenségét. Megálmodott dolgokat, és azokat meg is valósította. Életének egyik legnagyobb műve a kikötő volt. Egy nap meghívta a helyi médiát „az új kikötő felavatására”. Százával tolongtak a riporterek az üres homokdűnéken, ahol kikötőnek semmi nyoma nem volt, és azt hitték, valamilyen félreértés vagy felültetés áldozatai lettek. Megjelent a polgármester, kezében karóval, a másikban kalapáccsal, és beleverte a karót a földbe. „Hölgyeim és uraim”, fordult a tömeghez, „én még emlékszem arra a napra, amikor Tel-Avivnak nem volt kikötője.”
Dizengoff igazi nagyvilági, társasági, kultúrát, amellett a bohéméletet kedvelő ember volt, és városát is ilyennek szerette volna látni. Nem csoda, hogy a művészek, írók kezdettől fogva itt keresték az ihletet, a mind zajosabb, mind nagyobb városban – és érdekes módon nem Jeruzsálemben vagy az idilli Galileában, ahogyan az ember logikusan gondolná. Itt szaporodnak – bécsi és pesti, később berlini mintára – gombamód az irodalom és kultúra populáris központjai: a kávéházak. Cháim Náchmán Bialik, a nemzeti költő egyben ízig-vérig tel-avivi volt. Fennmaradt az adoma róla és Dizengoffról, amint együtt sétálnak a később a polgármesterről elnevezett 187. utcán, és Dizengoffnak feltűnik, hogy Bialik állandóan szorosan a háta mögött összekulcsolva tartja a kezét. Furcsállja, így rákérdez:
„Mondd, Náchmán, miért tartod mindig így a kezed?”
„Azt mondják, ebben a városban minden lyukban kávéház nyílik.”
„Na és?”
„Az enyémben ugyan nem fog!”
Tel-Avivot a mai napig olyan dinamizmus jellemzi, ami még nemzetközi mércével is feltűnő Ebben a dinamizmusban az első polgármester szelleme él tovább – azt hiszem, ezt teljes nyugalommal állapíthatom meg anélkül, hogy a későbbi nemzedékek és városépítők érdemeit a leghalványabb mértékben is megkérdőjelezném. Dizengoff azért a városért felelős, amellyel voltaképp Izrael született újjá. Igen, Jeruzsálem a szent város; de a harmadik zsidó állam magzat formában mindenképp száz éve fogant, s abban, hogy elképesztő erősen jött a világra, hatalmas szerepe van annak az embernek, akinek a nevéből a világhírű magyar-zsidó humorista, Hoffmann Feri – fiatalabbaknak: Efráim Kishon – gyártott héber igét. Sok tel-avivi és sok izraeli, ha azt mondja, lehizdángéf, talán nem is tudja, hogy ezt a szót – dizengoffolni – Kishon találta ki, és annyit tesz: leugrani a városba, mászkálni különösebb cél nélkül, itt-ott bekapni valamit, pár percre megállni, ha ismerőssel találkozunk, és persze beülni egy rakás kávéházba.
Tel-Aviv a harmincas évek végére bevonult a világ köztudatába, és igazi nagyváros lett – ami természetesen nem csak Dizengoffnak köszönhető. Szerepet játszott a nácizmus 1933-as németországi hatalomra jutása is, amely Tel-Aviv drámai népesség-növekedését eredményezte. Ez volt az Ötödik Alija, aminek következtében Tel-Aviv 150 ezres, gyakorlatilag színzsidó város lett – mialatt Jafó lakossága 70 ezer alá csökkent. A második világháború előestéjén a Nagy Narancs immár 170 ezer lakossal büszkélkedhetett – avagy Erec Jiszráél zsidó lakosságának egyharmadával. 1938-ra megépült a Dizengoff által megálmodott, Jafótól független új kikötő, ami az utolsó szeg volt Jafó gazdaságának és kereskedelmének koporsójába, és üzemelni kezdett - megelőzve többek között Ferihegyet - Erec Jiszráél két légikikötője, az egyik Észak-Tel-Avivban, a másik Lodon. Ma is megvannak: ezek a Szdé Dov és a Ben Gurion repülőterek (utóbbi a képen).Folytatom, amint időm engedi.
.gif)
