Oldalak

2011. január 31., hétfő

Interjú a Vevőponton a WikiLeaks-botrány szerzőjével

"Nem állt szándékomban Assange- vagy WikiLeaks-párti könyvet írni, különösen miután nem értek egyet a szervezet markánsan megmutatkozó Amerika-ellenességével, de azt hiszem, a könyv írása közben rájöttem, honnan ered ez a dolog: Julian Assange-nak a titkokkal szembeni attitűdje. Gyerekkorában egy meglehetősen rémes, ifjúság elleni bűncselekményeket elkövető szektához került közel, hogy mennyire közel, az titok. A szekta tagjai elképesztő bűncselekményeket követtek el, de a végén mindent megúsztak, csak találgathatjuk, miért. Julian Assange ennek hatására dönthetett úgy: a hatalmasok, ha rajta múlik, nem titkolhatják tovább viselt dolgaikat."
Reklám

A Miért Cion? blogszerzőket keres

Annak, aki ismeri az oldalt, a feladat egyszerű: Izraelt mutatjuk be minden oldalról, lett légyen az történelem, komoly politikai elemzések, napi bulvárhírek, vallás, illetve a világpolitikában mindaz, ami Izrael sorsát közvetlenül befolyásolja. Foglalkozunk ezen kívül a Holokauszttal és a zsidó állam létével szembeni legfontosabb ellenzéket jelentő iszlámmal is, a fő csapásirány azonban mindenképpen a cionizmus és a júdaizmus.

A jelentkezőnek nem elég ismernie a témát, szeretnie is kell azt, és ha poszt írására vállalkozik, annak témáját alaposan körbe kell járnia. Nincs szükség a mai magyar médiumok (ideértve még az Izraellel szemben tisztességesen eljáró törpe kisebbséget is) által felvonultatott bizonytalankodásra, a történelmi múlttal kapcsolatos ignoranciára, a józan észt megbénító politikai korrektségre, egyszóval arra a zűrzavarra, ami a sajtóban ma Közel-Kelet néven fut.

Szükség van viszont íráskészségre. Aki ilyennel rendelkezik, és késztetést érez, bátran jelentkezhet. Akár inkognítóban is, hiszen ha valaki beválik, személyazonosságát akkor sem kell felfednie.



Ez a munka egyelőre becsület és dicsőség dolga. Amíg hirdetés nincs, a blognak nincs pénze. Ha ez változik, a leendő munkatársak szolid honoráriumokra tarthatnak majd igényt.

Gondolkozzatok rajta.

2011. január 29., szombat

Egyiptom lángokban: az arab szocializmus eszméjének csúfos vége

Arab szocializmus, arab nacionalizmus, arab reneszánsz. Nagy jelszavak voltak valaha, de soha nem teljesedhettek ki. A világi arab-iszlám diktatúrák ideológiamentesen zakatoltak tovább az utóbbi húsz-harminc évben, élükön diktátorokkal, akik úgy viselkedtek, mint aki soha nem akar meghalni.

A hidegháború időszakában a két szuperhatalom számára a világ egyik legfontosabb térsége a Közel-Kelet volt, részint a Földközi-tengeren tartózkodó amerikai csapásmérő flotta szempontjából, részint a közel-keleti olaj miatt, amelytől a Szovjetunió nem függött ugyan, de azt sem kívánta, hogy az energiahordozók felett véglegessé váljon a nyugati dominancia. Moszkva ez okból sohasem állt kimondottan szemben a kommunista ateizmust amúgy a Sátán művének tartó iszlám világgal, s támogatta – fegyverrel, politikával és gazdaságilag – a megnyerhető arab államokat, köztük az úgynevezett arab szocializmus megvalósítására törekvő Irakot, Szíriát, Líbiát, Jement. Ezzel óhatatlanul támogatta a pánarab mozgalmat is.

A pánarab mozgalom világi és vallási részre oszlott, a cél azonban mindenütt ugyanaz volt: az arab világ egyesítése. A Szovjetunió mind a kettőt kihasználta, mert joggal úgy vélekedett: ha a pánarab mozgalom bármilyen formája megerősödik, a nyugatbarát arab rezsimek mozgástere törvényszerűen szűkül.
Az arab nacionalizmus – amely mára háttérbe szorult a fundamentalista mozgalmakkal szemben – kezdetben egyértelműen az arab nemzet jövőbeni útját jelentette. Egyfajta etnikai nacionalizmus volt, s ideológiája azon alapult, hogy az arabságnak közös a történelme, a kultúrája és a nyelve.

Az arab nacionalizmus képezte a világi pánarab mozgalom alapjait. Minden pánarab mozgalmista arab nacionalista is egyben, megfordítva viszont a dolog nem áll – nem minden arab nacionalista volt híve a pánarab eszmének. A nacionalizmus függetlenséget jelentett, más szóval azt, hogy az arab országok szabaduljanak meg a Nyugat gyámkodásától, de lehetőleg csökkentsék azt minimális szintre – például azzal, hogy söpörjék el azokat a korhadt, korrupt királyságokat, amelyek java részét a nyugati hatalmak hozták létre a térképasztalon, vonalzóval a kezükben, detronizálják a Párizsban és Londonban kinevezett uralkodókat, és helyükbe olyan vezetőséget válasszanak, amely az arab népek akaratát tükrözi.

Az arab nacionalizmus az akkor még török kézen lévő Nagy-Szíria tartományban – a mai Szíria, Jordánia, Libanon és Izrael területén – keletkezett, konkrétan Libanonban: itt indította útjára Butrusz al-Busztáni (jobbra) a Náfir Szúria című lapot. Az eszme intellektuális kezdetét képviselő sajtóorgánum hazafias hangvételt ütött meg, és – a térségben talán elsőként – követelte az állam és a vallás szétválasztását. „Hitünk a szülőföld szeretete”, hangzott a jelszó, amely számos korabeli értelmiségit vonzott – főként Szíriában; ők hozták létre a legkülönfélébb hazafias titkos társaságokat. Közülük a legnevezetesebb az 1875-ben alakított Bejrúti Titkos Társaság volt, amely rövid időn belül szervezeteket létesített Damaszkuszban, Tripoliban és Szidonban is. A török uralom elől számos szír keresztény értelmiségi menekült Egyiptomba, ahol a liberális Mohamed Ali pasa és utódai idején jóval nagyobb szabadságot élvezhettek, mint otthon, s tanaikat lényegében akadálytalanul terjeszthették.

Az arab nacionalizmus még az első világháború előtt is inkább intellektuális jellegű volt, semmint politikai mozgalom. Reformokat követeltek, autonómiát szerettek volna létrehozni az Ottomán Birodalom keretein belül, el akarták érni, hogy az arab nyelv nagyobb szerephez jusson az oktatásban, valamint azt kérték a Fényes Portától, hogy fiataljaiknak legalább békeidőben ne kelljen bevonulni a birodalmi hadseregbe, hanem saját, szűkebb pátriájukban katonáskodhassanak. 1908-tól azonban épp ellenkező szelek fújtak a török birodalomban. Az Egység és Haladás Bizottság – amelyet a történelem sokkal gyakrabban emleget közkeletű nevén ifjútörök mozgalomnak – agresszíven lépett fel a különutas törekvésekkel szemben, s a soknemzetiségű birodalom erőszakos törökösítését szorgalmazta. Az arab nacionalista mozgalom ekkoriban még nem volt tömegmozgalom, még Szíriában sem, ahol a legerősebb hídfőket sikerült kiépítenie. Az arabokat nem érintette meg a gondolat, a legtöbben továbbra is vallásukhoz, törzsükhöz, nemzetségükhöz maradtak hűek. Ráadásul az ottománizmus és a pániszlamizmus is hatalmas kihívást jelentett az arab nacionalizmus számára.

Értelmiségiek és politikusok 1913-ban, Párizsban tartották meg az első Arab Kongresszust (érdekes párhuzam, hogy az első Cionista Kongresszusra, Herzl Tivadar vezényletével, mintegy másfél évtizeddel korábban, ugyancsak Európában – Bázelben – került sor). A testület megfogalmazta a Törökországgal szemben támasztott követeléseket, amelyek közt szerepelt a már említett lokális hadkötelezettség is. A Porta azonban nemhogy nem bizonyult fogékonynak az ésszerű és jogos arab követelésekre, de damaszkuszi és bejrúti csoportjaikat brutálisan szétverte Dzsamál pasa, aki 1915-ben és 1916-ban egy sor hazafias értelmiségit kivégeztetett. Megkezdődött a mártírgyártás, terjedőben voltak a törökellenes érzelmek, amire a britek a tőlük telhető alapossággal rá is játszottak: rávették a mekkai seriffet,* hogy robbantsa ki – a világháború kellős közepén – az arab forradalmat Törökország ellen. Miután a britek és a franciák a Sykes-Picot paktumban megegyeztek a török területek jelentős részének felosztásában, kétkulacsos játékba fogtak: az araboknak független államot ígértek a MacMahon-levélben, nemzeti otthont pedig a zsidóknak a Balfour-deklarációban. Az első világháború az ottomán-törökök teljes vereségével és birodalmuk szétesésével ért véget; a közel-kelet ezen része angol-francia érdekszféra lett. Az arab felkelő erők 1918-ban vonultak be Damaszkuszba. Ekkor testesült meg első ízben a modernkori arab egység a tiszavirág-életű Szíriai Királyságban, amelynek élén Fejszál állt.

A briteknek azonban csak addig volt fontos az arab nacionalizmus, amíg azt fegyverként lehetett használni a török birodalom ellen. A két háború között azonban szóba sem került többé semmiféle függetlenség. Ennek a kornak a legjelentősebb arab nacionalista gondolkodói Constantin Zurejk,** Zaki al-Arszúzi (jobbra), Michel Aflek és Száti al-Huszri voltak, a legfőbb, egymással is versengő ideológiák pedig az iszlamizmus és a helyi nacionalizmus. Utóbbi Libanonban bizonyult kimondottan erősnek, ahol jelentős számú arab keresztény élt; ők mindenképp olyan független államot szerettek volna, amelyben ők vannak többségben.

Ennek ellene mondott a Nagy-Szíria eszme, amely Anton Szádeh nevéhez kötődik. Szádeh (balra) egységben szerette volna megőrizni az egykori török tartományt, vagyis egy államba forrasztotta volna Szíriát, Libanont, Transzjordániát (a mai Jordániát) és Palesztinát (azt a területet, amelyen ma Izrael Állam és a palesztin autonómia osztozik - lásd lejjebb a térképet). A húszas-harmincas években a kommunista eszme is megvetette a lábát a térségben: elsődlegesen Irakban, később Szíriában, s bizonyos mértékben Egyiptomban is sikerült követőket toboroznia. A közel-keleti arab kommunizmust azonban úgy kell elképzelni, hogy azt teljes mértékben összeegyeztethetőnek találták a nacionalizmussal.


Ezekből az egymással versengő ideológiákból nőtt ki a baathista eszme, melynek nyomán megalakultak a Baath pártok.

Maga a szó, ha mindenáron le akarjuk fordítani, reneszánszt jelent. A fordítás azonban nem túl szerencsés, hiszen komoly képzelőerő kellene ahhoz, hogy a baathizmus olyan képviselőit, mint Szaddám Huszein vagy a szíriai Asszad-garnitúra, akár csak képzettársítás szintjén is egy kalap alá vegyük mondjuk Lorenzo Medicivel vagy Corvin Mátyás magyar királlyal. Kétségtelen azonban, hogy a baathizmus – mint oly sok eszme – nem annak indult, amivé később lett. Legitim, sokszínű, intellektuális elképzelés volt, akárcsak a cionizmus, amellyel több ponton rokonságot mutatott. Abból indult ki, hogy létezett már egy alkalommal dicsőséges arab múlt, következésképp ez megint eljöhet – s ezt az eljövetelt minden eszközzel elő kell segíteni. Legelébb pártot kell alakítani.

Michel Aflek (balra) Damaszkuszban született 1910-ben, Zurejkhez hasonlóan görög-ortodox családban. A helyi frankofón iskolákba járt, kitűnő eredménnyel, s így pályafutását a párizsi Sorbonne-on folytathatta. Mint oly sok társa, ő is megpróbálta összeegyeztetni a szocialista eszméket a pánarab nemzetről szőtt álmokkal. Hazatérve tanítóként dolgozott, de élénken politizált is. 1940 szeptemberében – amikor a franciák kapituláltak a náci hadigépezet előtt – hozta létre a később párt magját Szaladdin al-Bitárral. Ez volt a Harakat al-Ihja al-Araba – azaz Arab Feltámadás Mozgalma –, egy relatíve kisebb csoport, amelynek tagjai főleg tanárok és diákok voltak, a főideológus szerepét pedig Aflek vállalta magára. A romantikus elképzelésekben vonzó módon keveredett a nacionalizmus a szocializmussal. Aflek az osztályharcot teljes egészében elvetette. Aflek legjobb barátja és harcostársa, Szaladdin al-Bitár muzulmán volt, de ugyancsak megjárta Párizst, s bizonyos fokig őt is hatalmába kerítették Marx és Engels akkoriban még népszerű eszméi.

A másik csoport al-Árszúzi körül alakult ki. Al-Árszúzi koncepciója az arab nemzet nyelvi egységén alapult. Egyes történészek, mint Hanna Batatu, rasszizmussal, valamint misztikus tendenciákkal vádolják, mely utóbbiakért az alavita vallás befolyását tartják felelősnek. Vannak kutatók, akik szerint az Árszúzi csoport neve al-Bath al-Arabi (Arab Reneszánsz) volt, mások viszont úgy tartják, csak azt a könyvesboltot hívták így, amit Árszúzi Damaszkuszban nyitott. 1944-ben követői legtöbbje elhagyta, így ő maga is Aflekékhez csapódott.

A Baath Párt ezekből a formációkból jött létre 1945-ben, s noha nem tagadta, hogy a régi idők visszakívánt dicsősége voltaképp az iszlám hódításának köszönhető, szigorúan világi, radikális nacionalista politikai pártként kezdte – és folytatta mindvégig – pályafutását. Alapító atyái Michel Aflek, Szaladdin al-Bitár és Zaki al-Árszúzi voltak. A párt 1947. április 7-én, Damaszkuszban tartotta az első konferenciáját.

A kezdetben alapvetően értelmiségi rétegpárt akkor tett szert nagyobb befolyásra, amikor 1952-ben egyesült Akrám al-Havráni Arab Szocialista Pártjával. Al-Havrani ismert politikus volt, aki főleg a földesurak elleni izgatással vívott ki magának népszerűséget, de az anticionizmus egyik ékes szószólójaként is ismerték. Az egyesülés után az Arab Szocialista Baath Párt név mellett döntöttek, s a Baath alapszabályát az új formáció változtatások nélkül vette át. A Baath fenntartotta magának a jogot, hogy a teljes arab nemzet nevében beszéljen, s az ötvenes években létre is hozta a maga fiókszervezeteit Irakban, Jordániában és Libanonban.

Szíriában drámai politikai változásokra került sor 1954-ben, amikor megdöntötték Ádib al-Sisakli katonai juntáját, s kísérletet tettek a demokratikus államberendezkedés meghonosítására. Az immár ismert Baath abban az évben került be választások útján a törvényhozásba és tett szert a hatalomra. Az értelmiségen kívül immár a kispolgárság és a munkásosztály részéről is sokan támogatták, s a párt egyre nagyobb fenyegetést jelentett az ósdi nemesi és nagypolgári pártokra. Két komoly versenytársa is akadt azonban, az arab nacionalizmust ellenző, inkább Nyugat-pártinak mondható Szíriai Szociál-Nacionalista Párt, valamint a Szíriai Kommunista Párt, amelynek osztályharcos jellege és bizonyos fokú internacionalizmusa a Baath szemszögéből nézve irtózatos eretnekségnek tűnt. Egy közös azonban minden pártban volt: valamennyien arra törekedtek, hogy minél nagyobb befolyásra tegyenek szert a hadseregben.

Miután a szociál-nacionalisták egy embere megölte Adnan al-Málki baathista ezredest, a gyilkosság ürügyet szolgáltatott a legnagyobb riválissal való leszámolásra, a teljhatalom azonban még messze volt. A Baath az ötvenes évek végén a folyamatos frakcióharcoknak és a teljes ideológiai zűrzavarnak köszönhetően válságba jutott. A kommunisták is egyre erősebbek lettek. Ez a magyarázata annak, hogy a Baath 1958-ban úgy döntött, támogatja Szíria egyesülését Nasszer Egyiptomával. Nasszer hihetetlen népszerűségnek örvendett az akkori arab világban, így a lépés minden körülmények között kifizetődőnek számított. Létrejött az Egyesült Arab Köztársaság. Miután azonban Egyiptomban a nasszerista Arab Szocialista Párton kívül semmilyen más politikai szervezkedés működése nem volt megengedve, a Baathnak és a többi szíriai pártnak lassanként rá kellett döbbennie: vagy önként feloszlatják magukat, vagy Nasszer oszlatja fel őket.

A Baath 1959 augusztusában tartott kongresszusa – Aflek nézeteit elfogadva – úgy döntött, hogy a párt beolvad az Arab Szocialista Unióba. A párttagság azonban korántsem állt egységesen e döntés mögött, s rá egy évre, a negyedik kongresszuson meg is másították azt. A Baath egyiptomi fiókjánál dolgozó funkcionáriusok rádöbbentek arra, hogy másodhegedűs szerepébe kényszerítik őket, s úgy határoztak, titkos katonai bizottságot hoznak létre. Az eredeti felállásban Mohamed Umrán alezredes, Szalah Dzsadíd és Amed al-Mir őrnagyok, valamint két százados vett részt. Előbbit Abdelkarim Dzsundinak, utóbbit Hafez Asszadnak hívták (jobbra).

Az uniót 1958. február 22-én, a mindkét országban levezényelt, borítékolható kimenetelű népszavazást követően írta alá Nasszer és Sukri al-Kuvatli szír elnök. Az unió elnöke Nasszer, fővárosa pedig Kairó lett. A közös zászló az egyiptomi volt, ám azon két csillag jelezte a két államot. (A mai napig ez a szír állami lobogó. Az iraki lobogón három csillag ékeskedik, jelezve a valamikori reményeket, melyek értelmében Irak is csatlakozott volna, ám erre sohasem került sor.) Új, szövetségi alkotmányt léptettek életbe. Nyilvánvaló volt az egyiptomi túlsúly gazdasági, de főleg katonai szinten. Az egyiptomi műszaki és katonai tanácsadók ellepték Szíriát, a rendőrség és a bürokrácia egyiptomi irányítás alá került – nyilvánvaló volt, hogy Nasszer lényegében puskalövés nélkül bekebelezett egy országot. Az egyiptomiak a „mi mindent jobban tudunk” fölényes magatartásukkal hetek alatt kivívták a szírek ellenérzéseit, akik arroganciájukat elviselhetetlennek találták. A szíriai politikai vezetésnek kötelessége volt Kairóban székelni, ahol semmiféle rálátásuk nem volt a saját országukra, politikailag elszigetelődtek és ennek megfelelően eljelentéktelenedtek. A politikai ellenzékkel kíméletlenül leszámoltak: az iszlamisták épp úgy, mint a lazább föderáció mellett kardoskodó kommunista vezér, Khalid Bakdas, börtönbe kerültek. Nasszer az uniót kibővített Egyiptomnak tekintette. A közel-keleti Anschluss után az ország külpolitikailag Moszkva felé orientálódott: megkezdődtek a szovjet fegyverszállítások.

Az Egyesült Arab Köztársaság mindenekelőtt a két társország közt elterülő sivatagi királyságra, Jordániára vetett vészjósló árnyékot. Jordániában tipikusan olyan, a Nyugat által létrehozott monarchia uralkodott, amelynek a világi arab nacionalizmus az egész térségben elvből még az írmagját is ki akarta irtani. Egyiptom még Szíria bekebelezése előtt bődületes nyomást gyakorolt az ügy érdekében Ammanra, mire a fiatal Husszein jordán király uralkodókollégájával, az iraki II. Fejszállal fogott össze, létrehozva az arab világ második unióját. Ez az aktus nyolc nappal előzte meg az egyiptomi-szír egyesülést, s voltaképp katonai uniót jelentett: összevonták a két ország katonai költségvetését, melynek nyolcvan százalékát állta Irak, húsz százalékát Jordánia. Csapatösszevonásokra is sor került egymás országában: jordán katonák mentek Irakba és viszont. A damaszkuszi rádió folyamatosan arra szólította fel a jordán népet, hogy döntse meg a monarchiát. Szíria készenlétbe helyezte a jordán határ menti egységeit. Jordániát félig elvágták a külvilágtól – ami súlyos csapást jelentett, hiszen például a királyság a komplett olajszükségletét Szírián keresztül szerezte be. Husszeinnek nem volt más választása, mint hogy az Egyesült Államok közbenjárását kérje annak érdekében, hogy Izraelen át szerezze be a nyersanyagokat és a többi importárut. Jordánia ekkor hivatalosan javában hadiállapotban állt az általa el nem ismert „cionista entitással”: igencsak kétségbeesett helyzetben kellett legyen, ha ilyen lépésre szánta el magát. És még ennél többet is tett: Nagy-Britanniához fordult segítségért. Országát végül az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael közös fellépése mentette meg a megsemmisítéstől.

Rövid idő elteltével azonban nem csak a Baath, de Szíria egésze érezte, mennyire elhamarkodott volt a lépés. 1961-ben Damaszkuszban katonai puccs vetett véget a rövid életű polgári kormányzásnak, s az ország új urai felmondták a közösködést Egyiptommal. A Baath több prominense támogatta a puccsot, a párt azonban továbbra is válságban volt, szakadás történt, és a tagság tekintélyes része az újonnan létrehozott Szocialista Egység Előőrsében folytatta pályafutását. A felsővezetésben szünet nélkül folyt az intrika Aflek körül. Maga al-Havrani is távozott, és újra létrehozta a saját Arab Szocialista Pártját.

Ilyen körülmények közt került sor Homszban a Baath ötödik országos kongresszusára, ahonnét úgy Havraniékat, mint a Szocialista Egység Előőrsét kitiltották. Sikerült viszont kompromisszumot teremteni a mérsékeltek és a nasszeristák között, eközben azonban a párt titkos katonai bizottsága terveket forralt arra, miként lehetne megkaparintani a hatalmat.

Erre az eseményre egy évvel később, 1963-ban került sor, éspedig elsőként nem Szíriában, hanem Irakban. 1963. februárjában véres puccs során buktatták meg Abdelkarim Kászimot, majd leverték az elsősorban a kommunisták által vezetett ellenállást. A szír Baath különféle frakcióit a hír felvillanyozta, sikerült megegyezésre jutniuk, és március nyolcadikán ők is végrehajtották a maguk puccsát. A hatalmat egy magát Nemzeti Forradalmi Kormányzótanácsnak nevező gárda vette át, amely azon nyomban törvényhozó alakulattá minősítette önmagát. A „nemzeti front kormányának” feje Szaladdin al-Bitár lett. A Baathon kívül a hatalomban helyet kapott az Arab Nacionalista Mozgalom, az Egyesült Arab Front és a Szocialista Egységmozgalom is. (Ugyancsak 1961-ben szűnt meg Nasszer kettes számú kísérlete, a szintén 1958-ban létrehozott, ám sokkal lazább föderációt képviselő Egyesült Arab Államok, amelynek társállama Észak-Jemen volt.) Meglehetősen csúfos véget ért az arab egység gyakorlati megvalósítására tett első kísérlet. Ezt a kezdeményező kairói rezsim természetesen soha nem ismerte be. Egyiptomot továbbra is Egyesült Arab Köztársaságnak hívták, s jellemző, hogy az elnevezés csak Nasszer halála után, 1971-ben változott meg.

S mi történt eközben az eszme atyjával, Michel Aflekkel? Ő Irakba menekült, s az ottani Baathhoz csatlakozott, amely azonban szintén nem vette figyelembe az alapító tanításait, őt magát ellenben megtette Szaddám Huszein rezsimjének egyik plakátarcává. Az ő személye jelentette a „garanciát” arra, hogy egyetlen igazi baathista ország létezik, és ez Irak. Aflek irtózatos személyi tragédiája, hogy nemes és haladó eszmét képviselt, miközben a világ egyik legbrutálisabb terror-rendszerének emblematikus figurája lett. Pártfőtitkárrá tették meg – ez a szerepkör merőben formális volt –, s ha meg is szólalt néha a rendszer ellen, a hangját elhallgattatták.

Aflek írásaiban megannyiszor hitet tett a nyugati civilizáció olyan, a baathista rezsimek által következetesen lábbal tiport alapértékei mellett, mint a szólás- és sajtószabadság, általában az emberi jogok tisztelete és az alsóbb néposztályokról való segítő gondolkodás. Kitartott amellett, hogy az arab nacionalista államnak demokratikusnak kell lennie. Hosszú élet adatott meg neki, ez alatt azonban nem érte meg, hogy bármely arab országban demokrácia jöjjön létre. 1989-ben hunyt el, így szerencséjére Kuvait lerohanását sem érte meg. Az iraki kormány azt hangoztatta, hogy halálakor betért az iszlámba, ez azonban fölöttébb valószínűtlen. Aflek filozófiailag egész életében a Dosztojevszkij-féle keresztény misztika befolyása alatt állt, amellyel még a sorbonne-i években ismerkedett meg, és kizárt, hogy hitét a halálos ágyán megtagadta volna.

A bagdadi rezsim ennek dacára muszlimként, a költségeket nem kímélve temettette el, és szépséges síremléket emeltetett neki – nem máshol, mint Szaddám Baath Pártjának nemzetközi székháza előtt, az al-Kindi utca és a Kádiszíja gyorsforgalmi út kereszteződésénél. Az angolszász légicsapások egyik fő célpontja a Baath székháza volt, ennek dacára a síremlék – csodával határos módon – sértetlenül vészelte át a háborút. Ma az úgynevezett zöld szektorban található a kék csempékkel kirakott kupola. Környékén az amerikai hadsereg állomásozik, így az arra járók csak a bázist övező betonfalak tetején átkukucskálva vethetnek rá egy pillantást.

***

A Baath 1963-ra megvalósította Szíriában az egypártrendszert, maga az állampárt azonban korántsem volt egységes, így a szíriai puccsok sora még nem ért véget. 1966-ban a jóval radikálisabb Szalah Dzsadíd jutott államcsínnyel hatalomra, s vele elszállt minden remény arra, hogy az alapítók, Aflek és al-Bitár moderáltabb elképzelései valaha is érvényesülhetnének. Ennek a Baathnak már semmi köze nem volt az 1945-ben létrehozotthoz. Két fő frakciója volt, az egyiket a neomarxista Nureddin Átászi vezette, a másikat a nacionalista Hafez Asszad, aki nem tudott lelkesedni azért, hogy a párt egyre inkább balra tolódik, a jövőt pedig sokkal inkább abban látta, hogy ki kell egyezni a konzervatív arab királyságokkal, mindenekelőtt Szaúd-Arábiával, mert ez Szíria stratégiai pozíciójának szempontjából elengedhetetlen. A folyamatos belharcok és kormányváltások ellenére a két dudás egészen 1970-ig megfért, ha csak kénytelen-kelletlen is, egy csárdában, amikor is Szíria sokadik – s e sorok 2006-os írásáig utolsó – puccsával Hafez Asszad megfosztotta a hatalomtól Ataszi miniszterelnököt, s megszerezte a teljhatalmat.

Meg is tartotta azt 2000-ben bekövetkezett haláláig, s utódjává fiát, Básár Asszadot (balra) nevezte ki. A Baath ezután nem pusztán egy párt volt az egypártrendszerben, hanem maga lett az állam, talán még nagyobb mértékben, mint akár a Szovjetunióban. A többi párt papíron 1973-ig üzemelhetett, akkor Asszad azokat beterelte az általa létrehozott Nemzeti Haladó Frontba, amit a Baath vaskézzel irányított. A pártból kiűzött baloldaliak létrehozták ugyan a Demokratikus Arab Szocialista Baath Pártot, amely részben hű maradt Aflek eszméihez, és az létezik is a mai napig – de Szíriában csak illegalitásban. Nem egy tagja pedig száműzetésben van.

Hasonlóan tragikusan alakult az iraki Baath párt sorsa, amely a kezdetekben képtelen volt kiépíteni a hadseregen belüli támogatottságát. Sőt: a polgári lakosság körében sem volt népszerű, 1958-ban belharcok szaggatták, és ez a jelenség a hatvanas évek közepén is megismétlődött. A párt hatalomra először 1963 februárjában jutott, de csak rövid időre: már novemberre kiszorultak a hatalomból. A második lehetőségre 1968 júliusáig kellett várni, amikor Ahmed Hasszán al-Bakr baathista tábornok vértelen puccsal ragadta meg a hatalmat. Bakr elnöksége azonban egyre inkább névleges lett, s a hatalom mindjobban a párt erős embere, Szaddám Huszein kezében összpontosult. Szaddám 1979-ben távolította el végleg Bakrot, és a 2003-as amerikai invázióig a közismert módon, Orwellt megszégyenítő rémségek közepette kormányozta országát. Noha a Baathnak korábban nem voltak katonai hagyományai, Szaddám teljes mértékben militarizálta azt, s a párt legfőbb tisztségviselői nyilvánosan csak egyenruhában mutatkoztak.

A párt a sejtrendszer alapján épült fel: a lakókörzeti vagy falusi – helyi – sejt minimum három, maximum hét emberből állt. A sejt találkozóin a sejtvezető átadta a többieknek a felülről érkező utasításokat. Az egyes sejtek egymással nem álltak kapcsolatban, mert az ilyesmit nem nézték jó szemmel. Ennek köszönhetően a fent lévők minden további nélkül rákényszeríthették akaratukat a struktúra alsóbb rétegeire. A következő egység a divízió volt, ami legalább két, legfeljebb hét sejtből állt, s azt a divízióparancsnok ellenőrizte. A sejtek és a divíziók keresztül-kasul átszőtték a bürokráciát és a hadsereget, így a párt – s végső soron a Nagy Testvér – szeme a szó szoros értelmében mindent és mindenkit látott. A pártszekció – kettő-öt divízió – nagyvárosi kerületi, kisvárosi vagy járási szinten működött. Legalább két szekcióból állt össze a tartományi pártszervezet, amely fölött a kongresszus következett; ennek tagjai választották meg a politbürót és a legfőbb döntéshozókat. A legfelsőbb szervezet, a Nemzeti Parancsnokság hozta a döntéseket és koordinálta a Baath mozgalmat az egész arab világban.

Az iraki Baath a szaddámi időkben több helyütt, így Libanonban, Mauritániában, Jordániában, Jemenben és Szudánban tartott fenn fiókszervezetet; a diktátor megbuktatását követően az utóbbi két párt önállósította magát. A palesztinok között is létezik Baath párt Arab Felszabadítási Front néven; a szaddámi években Irakban ez a szervezet tömörítette az Irakban élő palesztinok legtöbbjét. Bahreinben a Nacionalista Demokratikus Gyűlés Társadalma ugyancsak Baath-gyökerekkel rendelkezik, de az utóbbi időszakban az iszlamistákkal szövetkezve ellenzi a bahreini kormány politikai reformjait. Ezen kívül – meglepő módon – Szíriában, az ottani Baath mellett is létezett iraki Baath. Ennek élén Amin Hafez volt elnök állt, akit Asszad kényszerített emigrációba. Amin Hafez több mint három évtizedes száműzetés után csak 2003-ban térhetett haza szűkebb pátriájába, Aleppóba.

*Husszein bin Ali Konstantinápolyban született, és 1908 és 1917 között töltötte be ezt a méltóságot; ő volt az utolsó, az ottomán törökök által kinevezett hidzsázi hasemita alkirály. Az első világháborúban eredetileg a központi hatalmak oldalán állt, MacMahon brit főbiztos arab államot ígérő levelének hatására azonban köpönyeget fordított, és 1916-ban kirobbantotta az ottomán-ellenes arab lázadást. A török birodalom széthullásával azonban nem arab önállóság, hanem angol és francia mandatariátus köszöntött a régióra. 1924-ben minden igazhívő kalifájának nyilvánította magát, ezt követően Szaúd hadat viselt ellene s legyőzte, majd elvette Husszeintől Mekkát, Medinát és Dzsiddát. Ciprusra, majd Ammanba menekült. Husszein fiai lettek Transzjordánia – a mai Jordánia –, Szíria és Irak uralkodói. A szíriai monarchia, amikor a franciák már nem támogatták, nem tudott megállni a lábán, s az ott uralkodó fiú, Fejszál Irakba menekült, ahol az angolok megint csak királyként helyezték üzembe. Husszein 1931-ben hunyt el Ammanban, ahol fia, Abdullah uralkodott az angolok védnöksége alatt.
**Constantin Zurejk 1909-ben született Damaszkuszban, görög ortodox családban. A bejrúti Amerikai Egyetemen, később a Princetonon tanult, ahol 1930-ban a történelem doktora lett. 1949-ben a Damaszkuszi Egyetem rektorává nevezték ki, majd a bejrúti Amerikai Egyetem élére került. 1939-es könyvében abban látta az arab nemzetek misszióját, hogy ismét hozzájáruljon az emberi kultúrához és a civilizációhoz, mert – mint írta – a küldetés nélküli nemzet nem méltó a nemzet névre. Zurejk, aki kilencvenegy évet élt, legutóbbi munkájában elemezte az arab világ előtt álló kihívásokat, s rámutatott a racionalizmus teljes hiányára, a baloldali mozgalmak meggyengülésére, a vallási fundamentalizmus veszedelmeire. Megközelítése a racionalizmus és az etika talaján állt, s azt bizonygatta, az értelmiségnek kulcsszerepe lehet abban, hogy az arab társadalmakat kimozdítsák a holtpontról.

Hamarosan a Miért Cionon: Mubarak: Út a végzet felé

2011. január 28., péntek

Jó hír hétvégére: van izraeli témájú alkotás az Oscarra jelöltek között

Nem jelölték a legfőbb filmes elismerést jelentő Akadémiai Díjra Eran Riklisz A személyzetis című játékfilmjét, és elvérzett a dokumentumfilm-kategóriában a megrázó Drága az emberélet is Slomi Eldártól. Vigaszt jelent, hogy egy tel-avivi iskoláról forgatott amerikai alkotást még jutalmazhatnak aranyszobrocskával.

Karen Goodman és Kirk Simon alkotása, a Többé nem idegenek Izrael egyik legakutabb problémájával foglalkozik. A zsidó államba a harmadik világ minden szegletéből menekülnek az emberek, immár százezrek, ki a nyomor, ki az üldöztetés elől. Jelentős részük muzulmán, de a világ összes emberfajtája és vallása képviselve van köztük. Izrael humanitárius okokból gyakorlatilag mindenkit fogad, holott ez egyre súlyosabb társadalmi és gazdasági problémákat ró rá. A menekültekkel szembeni embertelen bánásmód ismeretlen, a rasszizmus ugyancsak az a „színvak” izraeli társadalomban, ami pedig a menekültekkel érkező, illetve a már ott születő gyerekeket illeti, a cionista állam mindent megtesz beillesztésükért.

Hogy ez a törekvés mennyire sikeres, megtudhatjuk a Többé nem idegenekből, amelyet a tel-avivi Bialik-Rogozin iskolában forgattak. Ez a tanintézet egyedülálló a világon abból a szempontból, hogy falai között negyvennyolc különböző ország gyermekei tanulnak együtt – nem messze a bevándorlók, bűnözés és drog sújtotta központi autóbusz-pályaudvartól –, és a tanári kar hatalmas erőfeszítéseket tesz azért, hogy kirángassa diákjait abból az iszonytató pszichés gödörből, ahová szülőhazájuk lökte őket. A negyven perces dokumentumfilm az ő összerázódásukat mutatja be – sorsukon keresztül tulajdonképpen azt, hol tart a Nyugaton már régen megbukott multikulti-eszme a zsidó államban.

Hétszázötven gyerek, nagy részük az izraeli társadalom legalsóbb szektoraiból, a többiek a szélrózsa minden tájáról: Szudánból, Oroszországból, a Fülöp-szigetekről, Latin-Amerikából. 2005 óta tart a kezdeményezés, és enyhén szólva nem indult sikertörténetnek. Rengeteg bírálat érte az önkormányzatot, amikor összeolvasztotta a lepukkadt Bialik általános iskolát a Rogozin középiskolával, és egy ideig úgy tűnt, semmi jó nem sül ki a dologból. A tanulóifjúság körében tombolt az erőszak, a megviselt tanerők szökdöstek, három éve nyolcan is úgy döntöttek, kiveszik a kutatóévüket, az épület bűzlött, akár a disznóól, naponta járt a rendőrség, lassacskán megszűntek az együttélés normái, totális anarchia volt az úr, és a város már azon törte a fejét, hogy bezárja az iskolát.

Hogy mégsem ez történt, az Karen Tal igazgatónőnek köszönhető, akinek sikerült különböző – amerikai és izraeli – forrásokból magánadományokat felhajtania. Sokaknak nem tetsző, de nagy igazság, hogy a pénz szinte mindent megold, ha okosan használják fel, és itt ez történt. Végül a város és az állam is beszállt a költségekbe. Ma már egy tanár sem akar kutatószabadságra menni, és a tanintézetet mintha kicserélték volna. A suliba óvodától érettségiig lehet járni, s a kapu reggel héttől este hétig nyitva áll: a szabadon választható foglalatosságok – tánc, zenetanulás, művészeti szakkörök – pedig hatalmas szerepet játszanak abban, hogy a srácok nem az utcán csavarognak és kallódnak, hanem értelmesen töltik az idejüket. Az utca hatalma, visszahúzó ereje a falaknál véget ér.

Izraelben nagy hagyománya van a felnőttoktatásnak, s ebbe a területbe a Bialik-Rogozin is beszállt: a gyerekek héberül nem beszélő szülei ulpánon (nyelviskolán) tanulhatják az ország nyelvét. A tanulók számára orvosi vizsgálatokat tartanak, és akik rászorulnak, természetesen meleg ebédet kapnak az iskolában. Ez utóbbi különösen a szudáni menekült gyerekek számára rendkívül fontos, mivel ők az éhínség elől menekültek, s gyakorlatilag valamennyien alultápláltak.

Sokat elárulnak a számok. Izraelben fontos mérce, hogy a társadalom melyik szegmense milyen mértékben képes kivenni a részét a honvédelemből. Az összevont iskola érettségizettjenek mindössze egynegyedét vonultatták be három éve, ami azt jelentette, hogy még az ott tanuló, izraeli állampolgársággal rendelkezők nagy része sem bújhatott angyalbőrbe – a Cahal nem tartott rájuk igényt. Ez az arány ma 46 százalék, ami azt jelenti, hogy a katonáskodásra jogosultak-kötelezettek legnagyobb hányada bevonul. A lemorzsolódás pedig mindössze öt százalékos, holott a gyerekek közel hatvan százaléka jön mélyszegénységből.


 Ez így együtt – mindenképp sikersztori. Azt azért senki nem bánná, ha a Többé nem idegenek kapna egy Oscart.

Sábát sálom, gut sábesz, jó szombatot mindannyiunknak!

2011. január 27., csütörtök

Marhaság lihegve éljenezni az arab éhséglázadásokat

Barack Obama országértékelőjében a tunéziai tüntetők mellé állt, és ezzel megadta az alaphangot. A világsajtó kórusban inti önmérsékletre a diktatúrákat és minden második szavában a demokráciát emlegeti, holott az olyan állat, amely csak bizonyos körülmények megléte esetén él meg. Iszlám környezetben nem. Ott valami más következhet, amitől Isten óvjon. Őket is, minket meg főleg.

A képlet a legtöbb arab állam esetében – függetlenül attól, hogy vannak-e fosszilis energiahordozói, vagy nincsenek – világos. Adva van egy diktátor, aki lehet király és lehet köztársasági elnök, akinek többnyire fogalma nincs az országban uralkodó állapotokról, pláne a közhangulatról. Adva van a felső tízezer, a királyi udvar avagy az elnöki palota körül csoportosuló nemesi réteg, különféle rendű és rangú léhűtők, talpnyalók és kiszolgáló személyzet, ez jól él. Létezik egy nyugati egyetemekre járt, hártyavékony értelmiségi réteg, amelynek egy része jó esetben régóta látja, hogy nagy baj lesz, de miután szólásszabadság nincs, nem figyelmeztetheti a rezsimet a veszélyre. Léteznek a szegények, a nyomorgók – ide tartozik a társadalom minimum háromnegyede, de van, ahol a kilencven százaléka. És létezik az iszlamista klérus, amely minden eszközzel lázítja, uszítja, hergeli a nincstelent, és alig várja, hogy berobbanjon a puskaporos hordó. Tudják: ha a rendszer dől, akkor eljön az ő idejük.

Félreértés ne legyen. Egyáltalán nincs mit sajnálkozni a tunéziai diktátor bukásán, és ha a felbőszült tömeg a nyílt utcán élve belezné ki Mubarakot, Kadhafit, Asszadot, a különféle monarchákat, csak azt kapnák, amit már nagyon régóta megérdemeltek. Ezek a lelkiismeretlen állatok brutalitással, kínzással, gyilkossággal tartják fenn évtizedek óta törvénytelen uralmukat, rendszerük korrupt és rothadt, harácsolásvágyuk mérhetetlen.

Megdöbbentőnek tűnhet, ha belegondolunk abba, hogy még sincs náluk jobb megoldás. Arab országban az iszlámon kívül semmilyen ideológia nem működik. Voltak próbálkozások: korábban ígértem sorozatot az arab szocializmusról, most ismét ígérem, hogy hamarosan olvashatjátok. Ezekben az országokban vagy sikerül hosszú távon fenntartani az euroatlanti orientációjú, a jó ízlés kedvéért valamelyest alkotmányosnak álcázott-mázolt tekintélyuralmi rendszereket, vagy az lesz, ami Iránban lett, és amihez képest az anno megköpködött, gonosz sah rémuralma mára egy jóságos nagyapó patriarchátusának tűnik.

Hideg fejjel bele kell gondolnunk abba, hogy a Nyugatnak – már ami megmaradt belőle – a legcsekélyebb mértékben sem érdeke akár Mubarak, akár a jordán vagy a marokkói király, akár a jemeni rezsim bukása. Nem lehet ugyanis mindenhová több százezer amerikai katonát küldeni, akik aztán éveken át fenntartják a rendet, és fegyverrel kikényszerítik a demokrácia működését. Másként ugyanis a demokrácia egyetlen arab országban sem fog működni. Nem az ő műfajuk. Nem nekik találták ki. Egy, az arab világon végigsöprő forradalmi hullám, ne legyenek senkinek illúziói, iszlamista forradalmi hullám lesz.

Aminek győzelme után a nyugati széplelkek amiatt fognak majd fanyalogni, hogy mennyivel rosszabbodott a nők helyzete. Azaz pont egy olyan dolog miatt fog fájni a fejük, ami még a legkisebb probléma. Az iszlamizált arab világgal nem az lesz a gond, hogy miként tartja kordában az asszonyait, ami egyébként is magánügye. Az iszlamizált arab világban meghatározó szerephez jutó klérus nyíltan szembe fog fordulni az euroatlanti civilizációval.

Mindennek még értelme is lenne, ha ettől jobban élnének. Nyilvánvaló és érthető vágy, ha valaki menekülni akar a mélyszegénységből, és nem érdekli, milyen áron történik ez. Legitim. Mi is így tennénk. Csakhogy Tunéziában, Egyiptomban és egyebütt nem lesznek demokratikus választások. Ahhoz, hogy legyenek, demokraták szükségesek; az ilyen megnevezésre igényt joggal tartó kritikus tömeg pedig kizárólag az angolszász világban és még vagy tucatnyi országban fejlődött ki. A demokrácia körülbelül minden tizedik országban működőképes, a többiben nem (így például már Magyarországon sem; ezt az elmúlt jó két évtized fényesen igazolta). A demokrata nem azonos a szavazópolgárral. A nép szava nem Isten szava, mint azt 1933-ban, a világ első számú kultúrcivilizációjában tapasztalhattuk, amely a legtökéletesebb demokratikus berendezkedést fektette le. Papíron. És voltak demokratáik.

Egyiptomban nincsenek demokraták. Ugyanaz az éhező csőcselék, ami tegnap az őslakos keresztény koptok ellen csinált pogromot (zsidó nem volt kéznél, azokat rég elüldözték), ma Mubarak, a zsidóbérenc (balra a képen!) vérét akarja, holnap a nyugati követségeket fogja felgyújtani, mint a karikatúra-botrány idején, a Nyugat meg majd idegesen tiltakozik, később pedig megfigyelőket küld a „demokratikus választásokra”. Nem tanul a múltból, vagyis abból a tényből, hogy az egy Algéria kivételével az arab-iszlám világban még soha nem ment végbe demokratikus hatalomátadás-átvétel. Hogy a kétségbeesett tömegek ezt nem tudják, azt nekik nem lehet felróni; azt sem lehet a szemükre vetni, hogy nincsenek tisztában, mi jön a zsarnok bukása után: még nagyobb zsarnokság és – bizony – még az eddiginél is kisebb darab kenyér.

És - ami minket is érint -: még nagyobb Nyugat-ellenesség. Még nagyobb zsidógyűlölet. Még nagyobb barbárság. Látni szeretné valaki, amint a piramisok az afganisztáni, sziklába faragott Buddha-szobrok sorsára jutnak?


 A tüntetőnek ezt nem kell tudni. No de a nyugati világ egyetemet végzett politológusainak? A nyelveket beszélő, széles látókörű újságíróknak? Az elemzőknek? Az úgynevezett véleményformálóknak? Barack Obama elnöknek? Mindazoknak, akik verbálisan segítik a halál kultúrájának kiteljesedését?

Észnél legyünk, ha nehezünkre esik is.

2011. január 25., kedd

WikiLeaks: Hogyan lett Julian Assange Moszad-ügynök?

Noha a Közel-Kelet az alapítástól fogva a WikiLeaks prioritásai közé tartozott, nagyobb kiszivárogtatásokra itt nem került sor. Igazán kiadós csemegének az számított volna, ha Izraelt sikerül valamilyen indiszkrécióval kényelmetlen helyzetbe hozni.

Ezt nagyon is jó néven vette volna több híresség, így például a WikiLeaks leghírhedtebb támogatója, a szervezettel közvetlen kapcsolatot tartó, kikeresztelkedett, Holokauszt-tagadó önantiszemita: Jiszráél Sámir (a képen Assange háta mögött), aki sokak szerint felelős volt azért, hogy a portál kiszivárogtatta azon EU-diplomaták tervét, akik elhatározták, hogy a Durban II. „antirasszista” – valójában Amerika- és Izrael-ellenes – konferencián Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök felszólalása alatt elhagyják a termet), vagy Sámir fia, Johannes Wahlström svéd újságíró; de a zsidó államról csak később, az amerikai táviratokból derült ki, hogy 2009 végén komoly leszámolásra készült a Hamasszal és a Hezbollahhal. Nyilvánosságra hozta továbbá a portál azt a nem túl szenzációs információt, hogy Szaúd-Arábia, több Öböl-menti állam, valamint Jordánia is* mindenképpen rá akarta venni Amerikát egy Irán elleni háborúra. Mindez nem volt nagyon kiadós. Voltak, akik sokkal nagyobb szennyes kiteregetését várták a térségből, s elmaradását annak tulajdonították, hogy Assange nem más, mint Moszad-ügynök.

A mellbevágó állítás alapját az képezte, hogy a zsidó állammal nem sokat foglalkozott a WikiLeaks, és a közzétett amerikai diplomáciai anyagnak is csak töredékében szerepelt Izrael, ráadásul semmi komolyabb horderejű dolgot nem lehetett megtudni róla. Izraelnek, miként a világ valamennyi szuverén államának, magától értetődően lehetnek olyan titkai, amelyeket nem kíván a nagyvilág orrára kötni – és épp ilyen könnyű elképzelni azt is, hogy a high-tech ország szerverei az illetéktelen kíváncsiskodók előtt zárva maradtak, legalábbis eddig.

Sok antiszemita hovatovább személyes sértésként fogta fel, hogy kandi hackerek nem tudtak mindenféle hátborzongató rémséget bányászni tel-avivi számítógép-termek sötét mélységeiből, és hamarosan meg is született a magyarázat az érthetetlenre. Nem arról van szó – állították számosan a neten –, hogy Izraelnek nincsenek titkai, vagy hogy azokat hatékonyan védelmezi. Igenis vannak titkai, és igenis eljutottak azok a WikiLeakshez, csak hát a portál visszatartja őket, alighanem azért, mert Assange-et lefizették a zsidók. A másik változat szerint: eleve az ő ügynökük volt, a Moszadnak dolgozott.

Az épületes hipotézist kész tényként közli többek közt egy nejlonnyilas honlap is, amely – nyilván szellemiségéhez híven – nem igazán a júdaizmussal, sokkal inkább a magyar nyelv helyesírási és nyelvhelyességi szabályaival áll hadban. „[…] Ha valaki jobban átböngészi, kénytelen észrevenni, hogy ezek az adatok, lényegében nem tartalmaznak semmiféle olyan terhelő dokumentumot, mely Izraelre nézve kínos lenne a világ előtt”, dühöng a neohungarista portál, amely szerint elfogadhatatlan, hogy a „WikiLeaks jelentéseiben, csupán 77 dokumentum említi Izraelt, és mindössze csak maroknyi adat van konkrétan Tel-Aviv politikájáról, de a viselt dolgairól, egy sem.” Miért? Mert „a Tel-Avivre” (sic!) vonatkozó adatokat gondosan kivették a többi közül. De sebaj: az igazság mindig kiderül, és ami nem megy szépen, az majd megy erőszakkal. Mint megtudjuk, „egy izraeli születésű oknyomozó újságíró bizonyítékot talált arra, hogy a WikiLeaksnek igenis vannak komoly terhelő adatai Izraelre nézve, de a honlap alapítója; Julian Assange, némi pénzért cserébe, - visszatartotta ezeket a bizonyítékokat!”

A sulykot nem először elvető portál most is hű marad önmagához, és mindenféle ellenőrzés nélkül átveszi a neten keringő – néhány gombnyomás árán leellenőrizhető – ostobaságokat. Eszerint „Lia Abramovitch, az izraeli oknyomozó újságíró, - saját honlapján a ’Syriatruth’ nevű oldalon - a WikiLeaks egykori szóvivőjét; Daniel Domscheit-Berg-et nevezi meg, mint ennek a nem akármilyen kompromittáló információnak a forrását. Domscheit-Berg azt mondja; Assange pénzt kapott ’izraeli félhivatalos köröktől’ (Feltesszük a Mossad-tól - a szerk.) hogy ne publikálja az Izraelt terhelő anyagokat. És ő meg is ígérte nekik, hogy nem fogja. Sőt mi több, ezekről a zsidókkal folytatott tárgyalásokról titkos hang és videofelvételek is készültek. ([…] Egyenlőre nem tudni még, hogy csak Assange, vagy csak a Mossad kezében vannak ezek a felvételek, - s ha mindkettőjükében, akkor rendesen sakkban tarthatják egymást. - Mindenesetre ezeknek majdani publikálása nagyobb erejű lehet, mint bármely leleplező anyag a Wiki történetében.) Nos, ez a titkos megállapodás a magyarázata annak ténynek, hogy miért van csak egy, azaz egyetlen egy dokumentum van a WikiLeaks ’leleplező’ anyagai között, - mely érinti az izraeli nukleáris fegyverek probléma körét, - és ez az egy anyag is csak közvetett módon foglalkozik vele” – tudjuk meg a színigazat a magyar nyelvű tenyésznáci honlaptól.

Lia Abramovich néven élnek jó néhányan a világban, de ilyen nevű izraeli újságíró nincs, nem is létezett soha; költött személy – s mint ilyen, aligha készíthetett interjút akár Daniel Domscheit-Berggel, akár mással, valamint közzé sem tehette azt sem a Syriatruthon, sem egyebütt (a Syriatruth.org domain egyébiránt nem a légbőlkapott „izraeli születésű” újságírónőé, hanem egy, a damaszkuszi rezsimmel szemben álló emigráns lapocskáé, ahol aligha foglalkoztatnak zsidó zsurnalisztákat, főleg, ha azok nem is léteznek).

A cikk egy dokumentum zűrzavaros taglalásával folytatódik, amely „annak a találkozónak a felülvizsgálatáról szól, mely John Rood, amerikai államtitkár, valamint brit és francia kollégája; Mariot Leslie, Philippe Carre, között zajlott le, - és amely találkozón az Egyesült Államok, Nagy Britannia, és Franciaország támogatja, Izrael nukleáris potenciáljának szó szerinti: ’kétértelmű megközelítését.’ - (Mely lényegében egy be nem vallott cinkosságot jelent a zsidó állammal. Azzal az álammal, mely nem írta alá az ’Atomsorompó szerződést’. Sőt semmilyen nukleáris erőt korlátozó egyezményt. - a szerk.) ’Továbbá nem fűződik érdekük ahhoz, - folytatódik a dokumentum, - ’hogy megszüntessék ezt a ’kétértelműséget’, vagyis hogy a zsidó állam bevallja mennyi atomfegyvere van, - mert szerintük éppen ez az, amely stabilizálja helyzetét a régióban.’ Carre azt mondta, hogy egyetért mindezzel, vagyis, hogy Izrael ezzel azt közli burkoltan, hogy akár elsőként is alkalmaz majd atomfegyvert a Közel-Keleten.”

Voltam serény a fordítás angol verzióját kikeresni a neten, és azt végigkövetni az eredetig. Nem fogják elhinni, de a hungarista honlap által közölt és több hasonló, magyar nyelven megjelenő portál által változtatás nélkül – készpénz gyanánt – átvett anyag forrása a Presstv.ir domain alatt szereplő iráni site, amely 2010. december 8-án dobta az álhírt a világháló rengetegébe. Az önmagát első angol nyelvű, amellett forradalmi iráni hírportálnak megjelölő Presstv nem szól forrásaról, így – amennyire visszakereshető – egy teheráni szerkesztőségi értekezleten, vagy egy íróasztal mellett születhetett meg Lia Abramovich figurája, valamint a Domscheit-Berggel készült állítólagos interjú, amit az egykori WikiLeaks-szóvivő egyébként cáfolt – mondván: soha nem találkozott ilyen nevű emberrel, és sem neki, sem másnak nem tett olyan kijelentést, hogy a „Mossad” pénzelte volna Assange-et.**

(No de hát lehetett-e valaha hinni a zsidóknak?)

*Mint egy később napvilágra került, 2009. április 2-án kelt amerikai diplomáciai sürgönyből tudjuk, Irán atomfegyvere nem elsősorban Jeruzsálemet aggasztotta. Zeid Rifai, a jordán szenátus akkori elnöke ezt mondta David Hale ammani amerikai nagykövetnek: „Vagy lebombázzák Iránt, vagy együtt élnek az iráni bombával. Szankciók, miegyebek, ösztönzések mit sem számítanak.” Noha Hale szerint Rifai úgy vélte, az Irán elleni csapás „katasztrofális hatással lenne a térségre”, ezt elfogadható árnak tartotta, ha cserébe elejét lehet venni az iráni atomfegyver kifejlesztésének.
**„Amikor olvastam valahol, ez az állítólagos riporter, akivel én beszéltem volna, a Háárecnek [izraeli napilap] dolgozik, megkértem embereket az izraeli tévétől, ugyan segítsenek már nekem fellelni ezt a nőt és kapcsolatba lépni vele. Azt válaszolták, nem úgy fest, hogy lenne ott ilyen nevű ember. Úgyhogy elég nyilvánvaló, amit én éreztem is, hogy ez a személy nem létezik. Hogy milyen pletykák keringtek, én azt már nem tudom”, nyilatkozta Domscheit-Berg. (Mi már tudjuk.)
 
Részlet Rákócza Richárd: A WikiLeaks-botrány című, a K.u.K. kiadónál a héten megjelenő könyvéből.

2011. január 24., hétfő

Big deal

A palesztinok a béketárgyalásokon felajánlották az örök, egységes és oszthatatlan izraeli főváros keleti felét Izraelnek. Egy városrészt, ami soha nem volt az övék, most sem az övék és soha nem lesz az övék. Még mondja valaki, hogy a zsidóknak van jó üzleti érzékük.

Az al-Dzsazíra katari hírtelevízió – az arab CNN – ezerhatszáz bizalmas dokumentumot tett közzé, amelyekből kiviláglik, hogy a béketárgyalásokon résztvevő palesztin fél a 2008. augusztusában folytatott titkos tárgyalásokon lemondott volna a „majdnem teljes” Kelet-Jeruzsálemről, vagyis annak a városrésznek a nagyobbik – zsidók által lakott – részéről, amely 1967-ben került vissza Izraelhez. Nem „Palesztinától”, az ugyanis akkor nem létezett, hanem a Jordán Hasemita Királyságtól, amely abban az évben, a Hatnapos Háborúban Kelet-Jeruzsálemből ágyúzta Nyugat-Jeruzsálemet.

Nem mindennapi üzleti érzékre vall, hogy az arab tárgyalódelegáció felajánl egy városrészt, ráadásul nem is teljes egészében, ami nem az övé, soha, a történelem folyamán egy percig sem tartozott Palesztina nevű arab államhoz, ilyen ugyanis megint csak soha nem létezett; Jeruzsálem fővárosként kizárólag a keresztesek állama időszakában funkcionált, amúgy a három évezreddel ezelőtt Dávid király által megszerzett Szent Város mindig is a zsidó államisághoz, a valláshoz, a júdaizmushoz és az utóbbi másfél évszázadban a cionizmushoz kötődött. Az ENSZ 1947. novemberi felosztási határozata, amely a területen egy arab és egy zsidó állam létrehozataláról rendelkezett, és amely felosztást a zsidók elfogadták, az arabok pedig elutasították, Jeruzsálemet mint három világvallás szent városát nemzetközi felügyelet alá kívánta rendelni.

Amikor arab vagy török – iszlám – kézen volt, a város abban a pillanatban jelentéktelen porfészekké változott, falusias jelleget öltött, elhanyagolták és elfelejtették; jelentőségre kizárólag akkor tett szert, amikor a zsidók érvényesítették évezredes jogaikat ősi jussukra, amely a történelem, a vallás és a nemzetközi hadijog alapján egyaránt őket illette és illeti ma is.

A dokumentumokból kiderül, hogy a palesztin delegáció nagy titokban tette meg ezt a bombasztikus ajánlatot, és erre – tegyük rögtön hozzá – minden oka megvolt. A palesztin közfelfogás és a mindenkori hivatalos palesztin politika – nem beszélve a muzulmán vallásról – nem ismeri el a zsidó állam létét, még csak annak gondolatát sem, sem az 1967-es, sem az 1948-as, sem az 1922-es, sem a 70-es határok között. Azt sem ismeri el, hogy zsidó állam valaha létezett. Ezzel szemben a palesztin államot a zsidó állam helyén – tehát nem mellette, hanem ahelyett – kívánja látni, és ezen állam fővárosául a teljes, osztatlan Jeruzsálemet kívánja. A palesztin-arabok és politikusaik nem szánnak a majdani palesztin államban szerepet a zsidóknak. A Nyugati Parton uralkodó Fatach az 1948 előtt a területen élt zsidókat nem toloncolná ki az országból, a többieket – a hatvanhárom évesnél fiatalabbakat – viszont igen. A Gázát rémuralma alatt tartó Hamasz terrorszervezet már csak azokat az aggastyánokat tűrné meg, akik az első (!) világháborúban is ott éltek. A Hamasz hazaárulásnak minősíti a Fatach „puha” álláspontját. De így van ezzel a lakosság is. Nem csoda, hogy Abbászék csak titkon merték megtenni ezt a pompás ajánlatot.

Nem csoda az sem, hogy Száíb Erikát palesztin főtárgyaló „egy rakás hazugságnak” nevezte az idevágó értesüléseket. Épp ő volt az, aki az Óváros egy része feletti palesztin szuverenitáshoz ragaszkodott ugyan, az amerikai közvetítőknek viszont arról is szót ejtett már, hogy „a Templomhegyet megbeszélhetjük – vannak kreatív módjai ennek a megtárgyalásának”.

Nota bene: a Templomhegy, amelyen jelenleg két mohamedán mecset áll, a muzulmán hitbizomány kezelésében van, Izrael erre a területre józan megfontolásból az 1967-es diadal után sem formált jogot, holott itt állt 70-ig a Második Szentély. Az iszlám szabad gyakorlása itt és valamennyi izraeli területen lévő mecsetben és más muzulmán szent helyen száz százalékig biztosított, s e jogokat szigorú és számon kért törvények védik. Az izraeli főrabbinátus rendelete szigorúan tiltja, hogy zsidók akár csak a lábukat betegyék a Templomhegyre.

Az akkor Ehud Olmert miniszterelnök vezette jeruzsálemi kormány elutasította a pofátlan ajánlatot, és arról sem akart hallani, hogy az 1948-ban – javarészt az arab rádióadók hisztérikus propagandája hatására – lakóhelyükről eltávozott arabok, valamint azok valamennyi leszármazottja (több millió fő) hazatérhessen. Ezer ember humanitárius okokból történő befogadását ajánlották fel, de leszögezték, hogy Izrael, noha rendkívül sajnálja az egykor történteket, azokért semmiféle felelősséget nem vállal, és a távozottaknak kompenzációt sem fog nyújtani. A már zsidólakta nyugati parti területekért viszont ajánlottak fel kompenzációt, és azt javasolták, hogy a Nyugati Part és a Gázai-övezet közti korridor legyen a Palesztin Hatóság fennhatósága alatt, de maradjon izraeli terület.

A dokumentumok arra is rávilágítanak, mennyire nem bánta volna az Abbász vezette nyugati parti palesztin hatalom, ha az izraeliek egyszer s mindenkorra leszámolnak a gázai Hamasszal. A 2008-2009 fordulóján zajlott Öntött Ólom hadműveletet megelőzően a ramallai vezetés titokban információk átadásával járult hozzá a több ezer rakétatámadás miatt indított izraeli megtorló akció (jobbra) sikeréhez.

Kíváncsian várjuk, még milyen korrekt ajánlatokkal élt a békevágyó - és várakozásaiban hangyányit sem irreális - palesztin vezetés a múltban Izrael felé.

2011. január 21., péntek

Jó hír hétvégére: Nabluszi techiná kásrutpecséttel

Mindig is méltán volt híres a Palesztin Hatóság területén lévő Náblusz – zsidó nevén: Schem – techinája, most azonban megtörténhet az igazi áttörés: hechsert – rabbinikus kósersági pecsétet – kap a csúcsminőségűnek mondott termék, ami így hamarosan az izraeli, brooklyni, amszterdami szupermarketek polcain, no meg a Dob utcai „hiperek” kínálatában is megjelenhet.

Szezámmagkrém olajjal és sóval elkeverve – gyengébbek kedvéért ez a tchiná, amelynek különféle arab változatai a pesti arab boltokban, a kóser, amerikai és izraeli gyártmányok pedig a két (azaz 2) szem kóser boltban lelhetők fel. Nagyon elrontani nem lehet, mindig elkészíthető azonban még jobban. Az arabok, akiknek a kezében mindig is jobban szerettük a fakanalat, mint a kalasnyikovot, természettől fogva jó szakácsok, ráadásul a kóserság alapvető szintjeit az iszlám is megköveteli, nem fordulhat elő tehát, hogy disznóságot áruljanak vagy ki nem véreztetett állat húsát mérjék ki.

A tchinában elvileg nincsenek olyan hozzáadott adalékanyagok, amik a terméket eltréfliznék, a vallást komolyan vevők azonban nem kockáztatnak, csak istenfélő ortodox rabbi pecsétjével igazolt terméket vesznek, így az izraeli szupermarketekbe és ortodoxok által lakott külföldi városok negyedeinek boltjaiba csak ilyen kerülhet be. A kínálat most új termékkel gazdagodik: az izraeli főrabbinátus kézhez kapta a nabluszi Álul élelmiszerüzem (balra) kérelmét, és valószínű, hogy a közeli jövőben rá is bólintanak a kérésre.

A tchinát, halvát és egyéb élelmiszeripari termékeket előállító cég azért fordult a főrabbinátushoz, mert hiába igyekezett betörni a hatalmas forgalmat bonyolító Supersal-Hypercol élelmiszerlánchoz és másokhoz, pecsét híján portékájuknak esélye sem volt erre. Ezzel történelmet írnak, hiszen hechsert soha még palesztin termék nem kapott – mert soha nem is folyamodott ilyesmiért.


Rághib Álul, az üzem névadója és tulajdonosa (jobbra) ezzel szemben azt állítja, valamikor, a nyolcvanas években volt hechserjük, de miután Náblusz az oslói békefolyamattal a Palesztin Hatóság kezére került, a rabbinátus elvette azt.

A rabbinátus a pecsétért cserébe ugyanolyan szigorú feltételeket támaszt, mint a zsidó folyamodóknál: a szombatnak munkaszüneti napnak kell lennie, a helyszínen pedig kósersági felügyelő dolgozik majd, akit a rabbinátus küld ki – a Halacha szerint a másgiáchnak a helyben lakók közül kell kikerülnie, és ha ilyen nincs, akkor lép be a képbe az országos rabbinátus, amely évente húszezer sekelt, kb. 1,2 millió forintot számít fel a hechserért.

Sábát sálom, gut sábesz, jó szombatot mindannyiunknak!

2011. január 19., szerda

Levana: Ma újra kérdezem a fákat

Évtizedek óta kérdőn vallatom az utam során szembejövő fákat: ugyan honnan való a gyümölcsükbe rejtett ízletesen-ígéretes küldetés?

Reggelente vágyakozva szemlélem égbeszökő karcsú ágaikat, esténként megadóan elnézem földbemarkoló vaskos gyökérrendszerüket. S olykor-olykor talán még álmaimban is láthatom, ahogy a szélben némán hajladoznak körülöttem ezek a kérges testű szolgálattevő angyalok.

Ma reggel is kábultan faggatom a hajnali ébredés határán képzeletemben még komótosan táncot lejtő didergő faágakat: vajon miért adakoznak oly serényen, s miért ígérnek még csupaszon is oly erősen, hogy mindig lesz majd folytatás?

Mint kulcs a zárba, oly precízen illeszkedik a remélt válasz, eszmélő gondolataimba: aki örökkétig szeret, az benneteket folyvást etet, s növelő mennyei gondoskodása kifogyhatatlan.

Köszönet Uram hát a fákért, köszönet minden újra alkotott világért, mert Te az új kezdetek és a végtelen lehetőségek Királya vagy! Gyümölcsben bőséges, áldott szép esztendőt Erecen innen és túl!

***

A Miért Cion? Levana írásával boldog Tu Bisvátot kíván minden olvasójának. Tizenötféle gyümölcsöt egyetek! NbA

WikiLeaks: nyomdai előkészítés alatt a slágerkönyv!

Napokon belül a boltokba kerül a WikiLeaks botrány című könyv, amely áttekinti a híressé – sokak szemében hírhedtté vált portál történetét, és magyar nyelven első ízben közli annak legjelentősebb kiszivárogtatásait. Alábbiakban kedvcsinálóként egy részletet közlünk a Közel-Kelettel és Izraellel foglalkozó amerikai diplomáciai táviratokról.

A Közel-Kelet a világ tömegtájékoztatása által árgus szemekkel figyelt térség; a WikiLeaks kiszivárogtatásai itt legfeljebb árnyalni tudták a képet. Kiderült, amit nagyjából mindenki sejthetett: Izrael készen állt arra, hogy leszámoljon Iránnal, és 2010-et döntő jelentőségű évnek tekintette ebből a szempontból – Amerika pedig feltöltötte a zsidó állam óvóhelyeinek készleteit arra az esetre, ha egy iráni válaszcsapás idején a lakosság bunkerekbe kényszerülne.

Méir Dágán (balra), a Moszad 2011 januárjában leköszönt főnöke 2007-ben azt javasolta az Egyesült Államoknak, hogy az iráni diákszövetségek és az ország kisebbségei fellázításával próbálja megdönteni a teheráni iszlamista rezsimet. A WikiLeaks dokumentumaiból az is kiderül, hogy Dágán letagadta Washington előtt a szíriai nukleáris létesítmények ellen készülő izraeli légicsapást – két hónappal annak végrehajtása előtt.

Simon Peresz államelnök, aki a néhai Jichák Rabin mártír miniszterelnök mellett az izraeli-palesztin megbékélés legfőbb támogatója volt (jobbra lejjebb), 2007-ben ismerte el Binjamin Netanjáhunak, hogy tévedett, amikor azt hitte, lehetséges modus vivendire jutni a palesztinokkal, akik államkezdeményükben, a Palesztin Hatóságban vízfejű bürokráciát hoztak létre, s annak haszonélvezői a nemzetközi közösségtől, főleg az EU-tól és az Egyesült Államoktól várják el havi járandóságuk fedezését.

Az izraeliek már ekkor sem hittek abban, hogy akár Mahmúd Abbásszal, a mérsékelt Palesztin Hatóság elnökével meg lehetne állapodni a végső rendezésről, és attól is tartottak, hogy reformok híján az Abbász vezette Fatach aligha lehet a választásokon a Hamasz ellenfele. Dágán Moszad-főnök azt jósolta, „semmiféle előrehaladás nem lesz” a béketárgyalásokban. Jeruzsálem Abbásznak sem jósolt sok jövőt, Dágán maga úgy tartotta, valószínű, hogy a palesztin elnök „Katarba fog költözni, az ott rejtélyes módon meggazdagodott fiához”.

A Moszad első embere egyébként igencsak kirúgott Katarra, erre az Öböl menti feudális miniállamra, azt állítva önkényuralkodójáról, Hamid bin Kalifa al-Tháni sejkről (balra lejjebb), hogy „mindenkinek útjában van”. Javasolta azt is, hogy az Egyesült Államok számolja fel katari támaszpontjait.

Több távirat említi a Hamasz terrorszervezet kezére került, a világ legneuralgikusabb pontjai között számon tartott Gázai-övezetet. Az 1967-ig Egyiptom részét képező, apró, de túlnépesedett, a zsidó államot az évek során rakétatámadások ezreivel és egyéb terrorakciókkal provokáló entitást Izrael önnön 2008-as bevallása szerint „az összeomlás szélén kívánta tartani”, de úgy, hogy a számára kényelmetlenné váló humanitárius katasztrófa azért ne következzen be. Ezt Ehud Olmert volt miniszterelnök 2008. januári, nyilvános beszéde is alátámasztotta, amelyben a kormányfő ígéretet tett arra, hogy a Gáza elleni embargó nem fogja érinteni a gyermekek élelmiszerrel és a lakosság gyógyszerrel történő ellátását. Érdekesség, hogy az Öntött Ólom hadművelet előtt Izrael felajánlotta az Abbász vezette Palesztin Hatóságnak, hogy ha megbuktatják Gázában a Hamaszt, hatalomba ültetik ott is – de Abbász épp oly kerek-perec utasította el ezt az ajánlatot, akár Egyiptom tette annak idején Camp Davidben, amikor Menáchem Begin vissza akarta adni Anvar Szadatnak az övezetet. Úgy tűnik, Gáza senkinek sem kell.

HAMAROSAN A K.U.K. KIADÓTÓL!

2011. január 18., kedd

Mohamed és a démonok

2006-ban világméretű erőszakos mozgalmat robbantott ki egy addig külföldön ismeretlen dán lap azzal, hogy közölt néhány karikatúrát Mohamedről, a muzulmán vallás megalapítójáról. A hetekig tartó, emberéleteket is követelő tombolás, amely egyáltalán nem korlátozódott a szorosan vett Közel-Keletre, hanem Ausztráliától Párizsig végigsöpört a fél világon, legalábbis beteges reakciónak volt tekinthető.

A vén Európa sértett méltóságában egy darabig próbált érvelni azzal, hogy a sajtószabadság szent tehenét hajtotta ki a francia és német utcákon randalírozó kődobálók és tüntetők elé, akik ezt a jámbor és jobbára képzeletbeli állatot azon nyomban, annak rendje és módja szerint le is mészárolták. A muszlimok a következőket jelentették ki: 1. Őket nem érdekli a sajtószabadság, amely 2. különben is csak egy nagy humbug, hiszen akkor hogy lehet, hogy David Irvinget holmi szókimondásért bebörtönözték Ausztriában. A hivatalos Irán, amely épp ebben az időszakban feszítette pattanásig a világ idegrendszerét azzal, hogy mániákus következetességgel atomfegyverre próbált szert tenni, példátlan cinizmussal és aljassággal legott le is tesztelte a keresztény Európát. Természetesen nem azzal, hogy mondjuk pornográf képeket közölt Jézusról, hiszen az ilyesmit az iszlám tiltja, hanem azzal, hogy karikatúra-pályázatot írt ki a Holocaustról – ennek az iszlám felfogás szerint ugyanis semmi akadálya.

Európa, mint arra számítani lehetett, nem az elvárható – legitim önvédelmi – módon reagált (egyetlen nagykövetet sem hívtak haza legalább konzultációra Teheránból, és egy iráni nagykövetet sem állítottak európai országokban a szőnyeg szélére), hanem meglapult, hátrálni kezdett, s a karikatúra-botrányt igyekezett holmi gyáva simliskedéssel elkenni, mondván: fontos a sajtószabadság, de legalább ilyen fontos a másvallásúak tiszteletben tartása. Mármint a muzulmán másvallásúaké, természetesen. 2006-ban Európa, ha nem is arcrezzenés nélkül, de végeredményben elárulta zsidait; bizonyára nem sok megalkuvó politikusban merült fel az, hogy ez a – nem első – lépés hátrafelé azon az úton, amely egyszer már a zsidók felcsillagozásához, gettósításához, vagonokba tereléséhez, elgázosításához, majd elégetéséhez vezetett. Mindahhoz, amin a muzulmán világ most jóízűen mulat. Irán a karikatúra-pályázatával bebizonyította, hogy büntetlenül megteheti, amit Irving nem: Irvingnek ugyanis nincs olaja és több százezres hadserege (bár azt is tegyük hozzá, hogy Irving nem röhögött az áldozatokon, csak a tömegmészárlás tényét igyekezett valami mániákus okból vitatni). A következetes válasz erre a magatartásra természetesen az kellett volna legyen, hogy az iráni rendszernek hasonló legyen a sorsa, mint a brit áltörténésznek: tűnjön el a színről. Ám a gyászos megalkuvást, a törülköző bedobását majdnem biztosra lehetett venni – néhány hónappal azután, hogy egzisztencia nélküli muzulmán suhancok tulajdonképpen minden következmény nélkül, hetekig törhettek-zúzhattak Párizsban és más francia városokban. Az európai környezetbe beilleszkedni képtelen iszlamisták állatiassága felett lehetetlen volt szemet hunyni, ám az európai közvéleménynek, s benne a franciának, ez tökéletesen sikerült. A fáma természetesen nem arról szólt, hogy az európai kultúrcivilizációban idegen testet képező népességet haladéktalanul haza kell telepíteni oda, ahonnét elszármazott, hanem arról, hogy még további teendők vannak a beilleszkedési nehézségekkel küszködők megsegítését illetően. Bár joggal feltehetjük a kérdést: ha Európának a harmincas években sikerült elsiklania a Ruhr-vidék militarizálása, a náci fegyverkezés, a koncentrációs táborok felállítása, Ausztria lerohanása, majd Csehszlovákia feldarabolása felett, akkor miért épp a franciaországi eseményeket sikerült volna értékén kezelnie?

De voltaképp mi fán terem, s mit állít az a vallás, amelyről számos védelmezője oly kitartóan bizonygatja, mennyire toleráns és nagylelkű?

A muzulmán vallás története a mai Szaúd-Arábia területén kezdődött. A szaúdiak, mint sok más arab és muzulmán a maguk történetét a próféta, Mohamed i.sz. 570-ben történt megszületéséig vezetik vissza. Az ezt megelőző periódust sokszor nevezik a tudatlanság korszakának, mert Isten ekkor még nem küldött az araboknak prófétát. Amit róla tudunk, azt kizárólag a muzulmán történetírásnak köszönhetően tudjuk; épp azért az információkat kellő fenntartásokkal kell kezeljük.

Mohamed, ez az írástudatlan beduin az akkor feljövőben lévő kereskedelmi központban, Mekkában született, legalábbis a hagyomány szerint. Akkortájt Mekkában – s másutt is az Arab-félszigeten – rendkívüli társadalmi fontossággal bírtak a törzsi kapcsolatok. Mohamed a vezető Kurais törzshöz tartozott, melynek kereskedő tagjai az Arab-félsziget szinte valamennyi törzsével szövetségi kapcsolatban álltak, s ennek köszönhetően biztonságban küldhettek karavánokat az olyan messzi tájakra, mint Jemen és Szíria. Ez a törzs ennek megfelelően a térség legnagyobb hatalma volt az akkori időben.

A törzsek klánokra, a klánok kisebb családokra oszlottak. Mohamed az előkelő Hasem klánhoz tartozott – a név ma a térség egyik államának, a Jordánia Hasemita Királyságnak a nevében köszön vissza –, viszont nem nagyon respektált családhoz. Apja, Abdallah még fia születése előtt meghalt, így a későbbi próféta közeli védelmező nélkül, hatéves koráig félárván nőtt fel, s akkor az édesanyját is elveszítette – ami nyilván alaposan rányomta a bélyegét a személyiségfejlődésére. Gyermekként ráadásul öt évre a sivatagba küldték pásztorkodni, mint az akkoriban szokás volt, hogy a város ne tudja nagyon megrontani, és tanulja meg, milyen az: igazi beduinnak lenni. Egy beduin nő dajkálta. Ebben az időszakban történt, hogy Mohamed látomást tapasztalt, amelyben két fehér öltözékű férfi közeledett felé, kezében egy arany tállal, ami teli volt hóval. Megfogták a gyereket, felnyitották a testét, kioperálták belőle a szívét, azt is felnyitották, s kivettek belőle egy fekete csomót, majd azt elhajították. Lemosták a szívét, majd az egész testét az arany tálban lévő hóval – vagy hóra emlékeztető anyaggal –, majd távoztak.

Azok, akik szívesen néznek a különféle tematikus csatornákon UFO-történeteket, az esetben nyilván felismerhetik az elragadásokról szóló történetek legfőbb elemeit. Azok viszont, akik pszichiátriai képzettséggel bírnak, nyilván teljesen más következtetéseket vonnak le ebből a – valljuk be – elég hátborzongató sztoriból, ami a beduinokat is alaposan megriasztotta. Annyira, hogy haza is küldték a gyereket. Legtöbben attól tartottak, hogy valamilyen betegség gyötri, és nem akarták, hogy abba esetleg az ő felügyeletük alatt pusztuljon bele; maga a dajka viszont egyenesen attól tartott, démonok szállták meg a gyereket.

Annyiban azonban szerencsés volt Mohamed, hogy az őt nyolcéves korától nevelő nagybátyja, Abu Tálib – íme, megint egy ismerős név közelmúltunk történelméből – a hasemita klán egyik vezetője volt. Mohamed az ő karaván-bizniszében dolgozott, s ez a kapcsolat – túl azon, hogy megadatott neki nem egy Arábián kívüli út – mégiscsak nyújtott neki bizonyos fokú védettséget, amikor 610-ben dühödt filippikáiban ostromolni kezdte a mekkai vezetést.

Mohamed üzleti útjai során került kapcsolatba a forrásokkal, ahonnét merített: a félszigeten sok helyütt kisebb-nagyobb csoportokban éltek keresztények, zsidók és zoroasztriánusok is. Megismerkedvén e vallások egyes elemeivel, egyistenhívő lett.

Mohamed csak későn, huszonöt évesen nősült, amikor is egy nálánál tizenöt évvel idősebb, viszont dúsgazdag özvegyet vett el: főnökasszonyát, Khadidzsát. Az üzleti élet annyira nem foglalta le, hogy időnként ne vonuljon vissza a Mekka körüli hegyekbe némi elmélkedésre. Álmaiban világosodott meg, ám ezeket az álmokat csakis fényes nappal látta. Visszavonult barlangja biztonságába, ott imádkozott az Egy Istenhez, sokszor több napon át. Ilyenkor elegendő élelmet és vizet vitt magával, s ha az kifogyott, hazatért az újabb adagért feleségéhez, Khadidzsához, s ezt addig folytatta, míg a barlangban meg nem szállta az igazság. Eljött hozzá egy arkangyal – bizonyos Dzsibril, akiben a leírás nyomán Gábrielre ismerhetünk –, és arra kérte, olvassa. Mohamed gondban volt, hiszen írni-olvasni sohasem tanult. Ekkor az angyal irtózatos erővel megragadta, s annyira megszorította, hogy az már elviselhetetlen volt. Elengedte, és megint olvasásra szólította fel Mohamedet, aki továbbra is azt mondta, nem tud olvasni, és különben is, mit olvasson? A jelenet megismétlődött, majd a látogató azt mondta: „Olvasd: Urad nevében, ki teremtett minden létezőt. Egy rögből teremtette az embert…”

Allah prófétája valósággal félőrült állapotban ért haza ebből a kalandból. „Takarj be! Takarj be!”, könyörgött Khadidzsának. Lefektették, betakarták, rettegése lassacskán alábbhagyott, majd közölte feleségével, attól tart, valami rettenetes történt vele. Khadidzsa azonban megnyugtatta, mondván, soha rossz nem történhet vele, hiszen Mohamed nem fog kiesni az isteni kegyelemből. Semmi más dolga nincs, mint hogy jó viszonyt ápoljon a rokonsággal, igazat mondjon, adjon alamizsnát a szegényeknek, legyen nagylelkű vendéglátó és támogassa a sorscsapások azon áldozatait, akik erre érdemesek is.

A bölcs vigasztalás nem teljesen érte el a célját. Mohamed súlyos depresszióba zuhant, s amikor újra kiment a hegyekbe, azon gondolkodott, hogy leveti magát a szakadékba. Ezt Gábriel arkangyal akadályozta meg, aki biztosította az elkeseredett embert, hogy ő valóban Isten küldötte. Mohamed lecsillapodott és hazabotorkált, de amikor otthon hiába várta Isten vagy az arkangyal hívó szavát, megint csak a hegyekbe tartott öngyilkossági szándékkal, s Gábrielnek ismét résen kellett lennie.

A történetet, amelynek számtalan variációja van, e helyt leegyszerűsítve adtuk elő. Ám nem érdektelenek bizonyos további részletek sem. Az egyik szerint az első öngyilkossági kísérletre akkor került sor, amikor Mohamed Gábriel erőszakos követelésére olvasott, majd amikor az arkangyal távozott, kimerülten álomba zuhant. Felébredvén az olvasottak „bele voltak írva a szívébe”. Mohamed, aki ki nem állhatta a költőket és a megszállottakat – hogy miért épp őket, arra mindjárt rátérünk –, rémülten arra gondolt: „Jaj nekem, akár költő lettem, akár megszállott, de a Kurais soha ne mondhassa rólam, hogy ez vagy az lettem! Levetem magam a szakadékba, akkor talán meghalok és meglelem a nyugalmamat.” Mohamed legott neki is indult, amikor Gábriel megállította.

A mondottak megértéséhez tudnunk kell, hogy az iszlám előtti arabság hitt a költészet démonában, s a költőkre afféle félelemmel vegyes tisztelettel tekintett – jobb esetben; költőnek lenni, verseket kitalálni ugyanis semmi szín alatt nem számított tisztes polgári foglalkozásnak (de ne vessük ezt a korabeli emberek szemére, hiszen megannyiszor hasonlóan gondolkozunk magunk is). Mohamed a megszállottságot és a költői hajlamot legalábbis rokon jelenségnek tekintette, s ez volt az oka riadalmának. Attól tartott, megháborodott az elméje. (Itt jegyezzük meg, hogy az iszlám tanításának egyik igen jelentős, nagyon haladó, s mindenképp a legrokonszenvesebb, valamennyiünk számára megszívlelendő része az, hogy az elmeháborodottra nem szabad kezet emelni. A muzulmán ember felfogása szerint ennek az embernek az értelmi képességei azért csappantak meg vagy lettek mások, mert Allahnak volt szüksége az eszére.) A problémával maga a Korán is foglalkozik, így a 81. szúra kereken kimondja: Mohamed „nem őrült”, s a tiszta horizonton látta Gábrielt. A 69. szúra egyértelműen tagadja, hogy „költő beszédéről” lenne szó magában a szent könyvben.

A kommentárok szerint ötféle magyarázat kínálkozik. Az első az, amit maguk a muzulmánok vallanak: isteni kinyilatkoztatásra, beavatásra került sor egy olyan ember esetében, akit még gyermekkorában fehér ruhás emberek operáltak meg, hogy kivegyék szívéből a sötétet és a rosszat. (Mohamed későbbi pályafutása tudatában legalábbis felmerül a gyanú, hogy ha valóban ez volt a szándékuk, úgy bizony kontármunkát végeztek.) A második magyarázat is kitart a természetfeletti mellett, de ez már rosszakaratú külső beavatkozást feltételez: Mohamedet démon, netán maga a Sátán látogatta meg. A harmadik lehetőség, hogy valamiféle hallucináció áldozata volt. A negyedik pedig, hogy epilepsziában vagy valaminő mentális problémában szenvedett. De nem lehet kizárni a fentiek különféle kombinációit, továbbá – horribile dictu – azt sem, hogy Mohamed fantáziáját az általa hallott zsidó és keresztény elbeszélések mozgatták meg. Emberi lény Istennel történő találkozása sokszor előfordul úgy a zsidó, mint a keresztény Bibliában: a Teremtés könyvében három alkalommal (Ádám, Ábrahám, Noé), Mózesnél sorozatban, de fellapozhatjuk Dávidot, Jesáját, Lukácsot és Pál apostolt is. A zsidók esetében egy komplett nép szem- és fültanúja az isteni kinyilatkoztatásnak. Az Istennel találkozók hatalmas megrázkódtatáson mennek keresztül, félelem is eltölti őket – sőt, a zsidó hagyomány szerint a kinyilatkoztatásnál jelen volt zsidó népet úgy kellett újraéleszteni a katartikus sivatagi élmény után –, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy súlyos depresszió vagy pláne öngyilkosság-vágy lépett volna fel. Mohamedet azonban nem egy alkalommal vissza kellett rántani a szakadék széléről.

Mohamed egy időben gyanította, hogy esetleg mágia áldozata – és itt már felbukkannak a zsidók mint a jelenség okai. „Két ember jött hozzám – mondja az egyik történetben a próféta –, az egyik a fejemhez ült, a másik a lábamhoz. ’Mi a baj ezzel az emberrel?’, kérdezte az előbbi. Az utóbbi úgy vélekedett, alighanem mágia van a dologban. ’Ki babonázhatta meg?’ A lábánál ülő férfi válasza ez volt: ’Labid bin al-Asszám, a Bani Zurajk törzs tagja, a képmutató, aki a zsidók szövetségese volt.’ ’Mivel tette?’, kérdezte az első férfi. ’Fésűvel.’ A fésű tizenegy csomót hagyott hátra a hajában. ’Hová tette azután a fésűt?’ A babonázóeszközt egy kútba, kő alá rejtették. Mohamed a látomásból riadva a mondott kúthoz ment, amiben valóban meg is találta a fésűt. A kút vizét mintha hennalevelek festették volna meg, s a környékbeli pálmafák úgy hajlongtak, akárha megannyi ördögfej bólogatna felé.

Azok a hagyományos történetek is érdekesek, amelyek arról számolnak be, hogy Mohamed úgy hitte, szexuális életet él, mégpedig rendszeresen; ehhez képest soha nem közeledett az asszonyaihoz. Nem is igen evett. Az egyik forrás szerint ez az időszak kerek egy évig tartott. Később azt állította, Allah gyógyította meg, s nem fogja hagyni, hogy a fertőzés eluralkodjon a népén. A gyógyulás úgy történt, hogy felfedték neki a Korán 113. és 114. szúráját. Amikor egy verset elmondott, meglazult a hajában lévő csomó. Mikor valamennyi meglazult, akkor újra visszatért az étvágya és a szexhez is kedvet kapott.

Az iszlám hagyomány mindenesetre úgy tartja, maga Gábriel arkangyal járt Mohamednél Isten megbízásából, s ő mondatta el vele azokat a verseket, amelyek később a Korán részét képezték. Maga a Korán szó is ezt jelenti: recitáció. A muszlim hit szerint Mohamed ettől kezdve egész életében kapta az isteni útmutatásokat, hol Gábriel közreműködésével, hol közvetlenül Istentől jövő víziók, álmok keretében.

Egy darabig csak a feleségének mert szólni minderről, 613-ban azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagy nyilvánosság elé álljon tanaival, amelyek egy új társadalmi és szellemi rend alapját képezték. Ez számtalan okból ingerelte saját törzsét, a Kuraist. A próféta támadta a hagyományos arab szokásokat és intézményeket, de főként – és teljes joggal – az elterjedt erkölcstelenségeket, feslettséget és a születésszabályozás azon módját, miszerint a létszámfölöttinek minősített csecsemőket egyszerűen lemészárolták. A legfurcsább azonban eleinte mégis az volt, hogy ez az ember döbbenetes képtelenség mellett kardoskodott, miszerint csak egy Isten van. Mohamedre a városvezetés 618-ra már olyan közellenségként tekintett, aki aggasztóan sok követőt gyűjtött maga mögé. Őt magát Tálib bácsi miatt nem merték bántani, az erőteljes családi kötelékekkel nem rendelkező, védtelen követőket azonban nagy veszedelmek fenyegették; Mohamed őket azért Etiópiába küldte, s az ottani keresztény uralkodó, aki rokonságot látott a saját vallása és a mohamedi tanítások közt, politikai menedékjogot nyújtott nekik. Tálib bácsi azonban 619-ben meghalt, s három évre rá maga Mohamed is kénytelen volt távozni Mekkából. Titokban szökött el, s a 320 kilométerre lévő Játríbba utazott. Ezt a várost nevezték el később Medinának.

Mekka elhagyása mérföldkőnek bizonyult Mohamed életében. Ezt az emigrációt nevezi az iszlám terminológiája hidzsrának. A hidzsra nem más, mint az iszlám időszámítás kezdete. Ennek megfelelően e sorok írásakor Szaúd-Arábiában nem 2006-ot, hanem 1384-et írunk. A muzulmánok a zsidókhoz hasonlóan holdnaptárat használnak, következésképp az ő tizenkét hónapos évük rövidebb, mint a Gergely-naptárban szereplő: nem 365, hanem 354 napos.

A törzs felháborodott a lázadáson és az emigráción, és mindent elkövetett azért, hogy az elkóborolt bárányt visszaterelje az akolba. Az Arab-félszigeten polgárháború fenyegetett: mindkét oldal mozgósította a szövetségeseit. Mohamed végül győzedelmeskedett. Ennek a történetnek iszlám szempontból vannak bizonyos szépséghibái. Innen ered az iszlám jog egyik faramuci intézménye, a sosdaníja. Története nagyon tömören a következő: a Kurais és Mohamed között kötött szerződés értelmében a próféta imádkozhatott a nem az ő fennhatósága alatt álló Mekkában. Az akkor épp Játríbban tartózkodó Mohamed két évig tartotta be a sosdaníját, ami nem más, mint rendkívül alacsony rangú szerződés, majd egy mekkai zarándoklatot kihasználva követőivel együtt 629-ben lerohanta a várost. A hitszegő lépésre azért került sor, mert Mohamed környezetében a legszélsőségesebb követők azt követelték, egyszer s mindenkorra számolják fel a hitetlen mekkai vezetést. A sosdaníja voltaképp olyan szerződést jelent, amit csak addig tartunk be, míg a saját érdekeink így kívánják, de az első adandó alkalommal lábbal szabad felrúgnunk azt. A modernkori arab vezetők közül Jasszer Arafat nevezte 1994-ben, egy dél-afrikai látogatása során sosdaníjának az Izraellel kötött békemegállapodást.

Voltak városállamok, kereskedelmi központok, amelyek csak hosszas ostrom után adták meg magukat, ám az iszlám hódítás gyors ütemben haladt előre, s Mohamed a 632-ben bekövetkezett halálakor elmondhatta magáról, hogy Arábia legnagyobb része behódolt neki. A félsziget különféle törzseit szerződések fűzték hozzá, holott nem mindenki lett szükségképpen muzulmán. A próféta a megtérést mindenekelőtt a bálványimádóktól követelte meg, az úgynevezett könyves, vagy alávetett vallások – a zsidóság és a kereszténység – hívei azonban bizonyos feltételek teljesítése esetén szabadon gyakorolhatták vallásukat. E feltételek közül a legfontosabb a mai napig a zakat – az a büntetőadó, amit azért kell zsidónak és kereszténynek fizetnie egy iszlám rezsimben, mert nem vetette-veti magát alá Mohamed parancsolatainak. Amelyeket egyébként a mai napig senki nem írt, és nem is írhatott felül, lévén azok a muzulmán ember elképzelése szerint magától Istentől származnak. A zsidók és keresztények a ma létező iszlám rezsimekben is megtarthatják és megszorításokkal gyakorolhatják hitüket – már ahol egyáltalán meg van ez engedve –, vonatkozik rájuk a plusz adó fizetésének kényszere, templomot nem építhetnek maguknak, s több helyütt halálbüntetés fenyegeti őket abban az esetben, ha térítéssel próbálkoznak. Gazdasági hátrányaik is számottevőek. Ugyanezt a felállást az 1993 előtti Dél-Afrika esetében apartheidnek nevezték; a politikailag korrekt nyelvezet az iszlám toleranciájáról beszél.

Való igaz, látásmód kérdése, hogy az a bizonyos palack félig teli van, vagy félig üres.