Oldalak

2008. december 30., kedd

Év végi gyorsstatisztika Izraelből: közel 7,5 millió lakos, háromnegyede zsidó

Sokszorosára nőtt Izrael lakossága annak megalapítása óta, folyamatosan csökken ellenben a zsidó lakosság aránya, az alijáról már nem is beszélve. A születések száma bőven meghaladja a halálozásokét.

A jeruzsálemi Központi Statisztikai Hivatal ma közzétett adatai szerint a polgári újév küszöbén Izrael lakossága 7 millió 373 ezer embert számlált. 2008-ban 157 ezer baba született, 38 ezer embert temettek.

Az izraeliek nemzetiségi megoszlása egyre több aggodalomra ad okot. Nem is olyan rég még négyötöd volt zsidó, ma ez az arány csak 75,5 százalék, az araboké 20,2, az „egyéb” lakosoké 4,3 %. Az éves népességnövekedési ráta 2003 óta stabilan 1,8 százalék – igaz, ez elsősorban az arab és a vallásos harédi lakosság érdeme.

2008-ban 129,500 fővel gyarapodott az ország, s ennek zöme a természetes szaporodás eredménye – az eltelt esztendőben komolyabb bevándorlási hullám nem volt. Sőt, az alija 16 százalékkal csökkent az előző évhez képest: mindösszesen 16 és félezren vándoroltak be a Szentföldre, legnagyobb arányban (35 %) a volt Szovjetunió területéről, egyötöd-egyötöd Nyugat-Európából és Észak-Amerikából. A falasmura alija leállításával Etiópiából most már csak 1700-an távoztak Izraelbe. Nicholas Sarkozy elődeitől eltérő, határozottabb politizálása miatt nagyobb biztonságban érzik magukat a francia zsidók, így visszaesett a tavaly még igen erős francia alija is. Megduplázódott ugyan a dél-afrikai – de még így is csak háromszázötvenre emelkedett. A közép-kelet-európai régió egyetlen komolyabb zsidó közössége, a százezres magyarországi tömb gyakorlatilag nulla érdekeltségről adott számot alija-ügyben.



Éli Kohén, a Szochnut alijaosztályának vezetője 2009-re erőteljes változást ígér. Részint persze azért, mert ez a dolga – de részint azért, mert Izrael nagyban számít a gazdasági világválság nyomán elbizonytalanodó országokban élő zsidóság megmozdulására. Miután Izrael – eddig legalábbis – viszonylag ép bőrrel lábolt át a pénzügyi összeomláson, sokan arra számítanak, vonzó célponttá válik azok számára, akik be akarják biztosítani gyermekük jövőjét, amellett elegük van a világnak majdnem minden pontján szignifikáns növekedést mutató antiszemitizmusból.

A statisztikai adatok szerint az államalapítás óta 3 millió 41 ezer 714 ember alijázott.

Jáir, a Halál Angyala – II.

Ott hagytuk el legutóbb, hogy Stern az ókori Maszada parancsnokában, Elázár ben Jáirban találta meg – mondjuk így jobb híján – lelki elődjét. Magáévá tette ben Jáir üzenetét, a kőkeménnyé kristályosodott elszántságot, és kész volt arra, hogy az első századi szikáriusok hagyományát felelevenítse – a huszadik század derekán.



Ki tudja, milyen lehetett akkor a csillagállás – az mindenesetre biztos, hogy az Erec Jiszráél-i ifjúság akkor, a harmincas években több, mindenre elszánt héroszt termelt ki, mint nem egy nagyobb ország akár egy évszázad alatt. Jáir évfolyamtársa, Dávid Ráziél lett végül az Irgun parancsnoka, Jáir Stern pedig a szervezet teoretikusa, avagy – ma már csúnya szóval – ideológusa, aki sok-sok cikket és verset írt ideológiai témákról. Legismertebb költeményében, a Chájálim álmonimban (Ismeretlen katonák) az önnön sorsát álmodta-vizionálta meg, Trumpeldor nyomán: Cháloméinu lámut beád Árcéinu – „álmunk az, hogy meghaljunk hazánkért”. De Trumpeldor még ezzel kezdte: En dávár. Mindegy. És ebben a „mindegy” szóban sok minden benne volt. Az élet volt benne, amit nem élhetett végig. Stern viszont chálomról beszélt. Arról, hogy álmunk meghalni a hazáért. Megértette: ha a halálnak célt és értelmet adunk, egyúttal hatalommal is felruházzuk azt, kvázi eszközzé teszünk, amivel bizonyos cél felé törünk. A halálfélelemmel való leszámolásnak különleges jelentősége van ebben az esetben, miután Stern archetípus: míg a galutzsidót a félelem és a meghunyászkodás jellemzi, ebben a bevándorolt fiúban kompromittálhatatlan, szinte földöntúli erő dolgozik, hiszen felismerte a halál hatalmát, így elveszítette a félelmet.

Számos elmélettel kísérletezhetnénk, miért álmodik egy huszonéves ember arról, hogy meghaljon bármiért, mikor annyi sok mindennel elfoglalhatja magát. Mindenekelőtt a szoknyák hajkurászásával, azután ivászattal, bulizással, haverokkal, tanulással, hobbival… Ha elkezdjük az elméleteket felállítani – és különösen abban az esetben, ha kóros elemeket keresünk Avraham Jáir Stern halálra szántságában –, kizárólag azt bizonyítjuk be önmagunknak: nekünk már fogalmunk sincs arról, mit jelent, ha valaki a teljes lényét, a teljes valóját átadja annak a célnak – nem rögeszmének! –, ami voltaképpen az élete értelmét jelenti. Vannak – alighanem tízmilliószám – az életnek névtelen kis katonái, akik ezt naponta megteszik: örömmel áldozzák fel magukat a gyermeknevelés vagy épp hivatásuk oltárán. Stern sorsának nagyszerűsége abban rejlett, hogy ez a végletes elszánás egy igen látványos célkitűzéssel járt együtt. Ennek a fiatal férfinak nem kisebb feladat jutott osztályrészül, mint hogy bármi áron, de mihamarabb létrehozza a harmadik zsidó államot, kvázi elégtételt szolgáltatva ezzel lélek-elődjének, Maszada parancsnokának. Merőben véletlennek mondható, hogy az ellenfél történetesen az a Brit Birodalom volt, amelynek területén sohasem nyugodott le a nap. Lehetett volna bármi. Látni fogjuk, hogy Stern nem válogatta meg az ellenfelet aszerint, mennyire erős vagy gyenge, és akkor sem habozott, ha szövetséget kellett kötnie az „ellenfelem ellensége a barátom” elv alapján.

Persze ha akadt ember, aki elmondhatta magáról, hogy nagyon sok a vesztenivalója, az Jáir volt, aki ragyogó bölcsészpályafutás előtt állt, amit az egyetem is felismert.

Mintha csak az ördög kísértette volna meg azzal, hogy megmutatta neki a paradicsomot: a Héber Egyetemen ösztöndíjat kapott, amivel a reneszánsz fővárosában, Firenzében tanulhatott tovább. Végtelenül erős kísértés volt ez, hiszen Jáir akkor már javában vergődött a polgári hivatás szirénhangja és a szabadságharcos lét között. Már megírta az Ismeretlen katonákat, amely később az Irgunnak és a Lechinek is a himnusza lett, publikálni azonban nem volt hajlandó, mert zűrzavaros érzelmek dúltak benne, és ezen érzelmek között előkelő helyet kapott a lelkiismeret-furdalás. Úgy érezte, az irodalom mint evilági hívság elszólítja őt valódi hivatásától – helyesebben fogalmazva: végzetétől. Ennek dacára feleségül vette szerelmét, Ronit, és nászútra Firenzébe vitte, ahol aztán persze fülig elmerült a szerelemben és a görög irodalomban, elannyira, hogy már hozzá is kezdett a doktorátusa írásához. 1933-at írunk, Hitler hatalomra jutásának éve ez. Jáir Stern fél éve élt szerelem és irodalom közepette – mondhatni, a tökéletes paradicsomban – Itáliában, amikor egy nap bekopogtatott hozzá Avraham Tehomi, az Irgun akkori parancsnoka, és arra kérte: térjen haza, mert az Erec Jiszráél-i zsidóságra a jelek szerint komoly megpróbáltatások várnak.

Ebben az évben gyilkolták meg Cháim Arlozorovot.

A döntően vallott nézetek szerint testvérgyilkosság történt – bár a mai napig nem derült ki hitelt érdemlően, ki végzett az akkori palesztinai zsidó baloldal egyik vezéralakjával (a képen jobbra), aki Hitler hatalomra jutása után Németországban járt. Hálátlan feladat várt rá: ő tárgyalta le az általa szorgalmazott, a sok ellentmondást kiváltó úgynevezett Háávárá egyezményt, amelynek ellenében a nemzetiszocialisták, legalábbis egy ideig, hagyták, hogy a németországi zsidók kivándorojanak, sőt, még vagyonuk egy részét is megmentsék. Az 1933. augusztus 25-én a német cionisták, az Anglo-Palestine Bank és a nácik által aláírt paktum értelmében a Palesztinába távozó német-zsidók olyan különleges bankszámlákon helyezhettek el pénzt, amely számlákról azután átutalással – kizárólag német – árut lehetett venni, amit aztán Palesztinába exportálhattak. A vásárolt holmit azután kapták meg, hogy megérkeztek Erecbe. Nagyon sokan még akkor, a Hitler által uralt Németországban sem hitték, hogy a zsidóknak bármi bajuk eshetne, és kígyót-békát kiáltottak Arlozorovra és a cionistákra, mondván, csak azért festették az ördögöt a falra, hogy minél több embert rávegyenek az alijára. Morálisan minden bizonnyal lehetett vitatkozni azon, szabad-e és érdemes-e ilyesmit művelni; a gyakorlatban Arlozorov tízezrek életét mentette meg a Háávárá egyezménnyel.

Két nappal azután, hogy Arlozorov hazatért Berlinből, meggyilkolták a tel-avivi tengerparton, ahol feleségével, Szimával sétált. A gyilkosság véglegessé tette a cionizmus pártpolitikai érdekek mentén történő szakadását, miután az ereci zsidó rendőrség főkapitányát, Aba Áhiméirt (balra), a „szélsőségesnek” mondott, néhány tucat tagot számláló revizionista szervezet, a Brit Hábirjonim vezetőjét fogták perbe miatta. Áhiméir lapja, a Házit Háám épp csak fát nem vágott Arlozorov hátán, egyebekben mindent megtett annak érdekében, hogy lejárassa, és olyan kijelentést is olvashattak benne a kortársak, miszerint a zsidó nép „tudni fogja, hogyan bánjon el az ilyen gazemberekkel”. Arlozorov özvegye mint szemtanú két embert azonosított elkövetőként: Avraham Stavskyt és Zeév Rosenblattot, Áhiméir elvbarátait, akik viszont tagadták, hogy bármit is tettek volna. Kellő bizonyíték híján jogerősen fel is mentették őket – ennek dacára sokan úgy vélik, ők voltak a tettesek.

Persze bonyolult összeesküvés-elméletekben sincs hiány, kivált azon történelmi tény tudatában, hogy Arlozorov húga, Lisa legjobb barátnője az a Magda Behrens volt, aki Magda Goebbels néven vonult be a történelem legsötétebb lapjaira (jobbra a férjével). 1931-ben ment hozzá a náci propagandamesterhez, és az esküvőn Hitler volt az egyik tanú. Arlozorov másfél év múlva tárgyalt a Hááváráról, és az egyik elmélet szerint Goebbels éktelen dühbe gurult, amikor rájött, hogy a felesége baráti viszonyban van Arlozorov húgával, és dühében ölette meg Arlozorovot. Különösebb valószínűségét a teóriának nem látom, már csak azért sem, mert Goebbelsnek akkor már sokkal komolyabb problémát okozott volna a felesége zsidó nevelőapja, Richard Friedländer, akinek évekig nem esett bántódása – a propagandaminiszter csak 1938-ban vitette lágerbe, ahol aztán meg is halt.

Van olyan elmélet is, ami szerint a britek ölették meg a baloldali vezetőt, hogy ennek ürügyén hajtóvadászatot indíthassanak Zsabotyinszkij követői ellen, illetve polgárháborút robbanthassanak ki a zsidók között. Eltekintve attól, hogy az ilyesmi nem tartozott a brit hatóságok eszköztárába, mindenképp megállapíthatjuk, hogy sem a hajtóvadászatra, sem a polgárháborúra nem került sor.

A Firenzébe Sternhez beállító Avraham Tehomi (balra) mindenesetre az utóbbival riogatta Jáirt, és ha ki akarta zökkenteni a fiatalembert a reneszánsz szépségéből, az antik irodalomból és fiatal felesége mellől, keresve sem találhatott volna nyomósabb érvet. Jáir szó szerint összetört lelkileg. Tehominak nem kellett valami sokat győzködnie. Egy pillanat alatt odalett az irodalom és az ókor iránti minden érdeklődése; a benne rejlő filoszt bálványnak érezte, ami semmi más, mint lelki tehertétel és amitől meg kell szabadulni. Világhírű, Nobel-díjas író-költő válhatott volna belőle; mindezt odadobta, hogy teljes mértékben egy lehessen nemzetével, és hazautazott Jeruzsálembe fiatal asszonyával, Ronival együtt, aki hű maradt hozzá, az eszméhez és hosszú évtizedekkel élte túl Jáirt.

A folytatásért kattints ide.

2008. december 27., szombat

Halál a terrorra

Az izraeli kormány – nagyon hosszas bizonytalakodás után – odacsapott; a kommentárok szerint húsz éve nem volt ilyen véres napjuk a palesztinoknak. Szombat délután nagyjából száz tonna bomba emlékeztette a gázai Hamaszt arra, ki az úr a háznál.

Az Övezetben minden bizonnyal arra számítottak, szombat is van, Hanuka is van, a zsidóktól ma nem kell tartani. Gázavárosban rendőrtiszteket avattak ünnepség közepette, ahol természetesen zengtek-zúgtak az Izrael megsemmisítésére felhívó, ostoba és primitív jelszavak, ment a szájaskodás. Oda is becsapott egy rakéta; aztán már nem avattak ott fel senkit és semmit.



Az e sorok írásakor százötven és kétszáz darab közé becsült hullamennyiség nagy részét – gázai közlés szerint száznegyvenet – a Hamasz terroristái adták. Mégis, mi sem természetesebb, mint hogy minden egyes híradás megemlíti a „polgári” áldozatokat (és persze akad, ami csak azokat említi). Félelmetes, sunyi és aljas sumákolás kezdődik már megint, hiába ismeri mindenki a Hamasz azon taktikáját, miszerint katonai célpontokat lehetőleg óvodák, iskolák és kórházak tőszomszédságában érdemes létrehozni. Még az Egyesült Államok is arra szólította fel Jeruzsálemet, „kímélje” a polgári áldozatokat. Szerintem ilyenek odaát nincsenek, és nem csak azért, mert a jelenlegi Hamasz-vezetést teljes mértékben törvényesen választotta meg „a nép”; most épp a választás bölcsességének eredményét élvezik. Polgári áldozat már csak azért sincs, mert palesztin jelenleg háromféle létezik: volt, jelenlegi és jövendőbeli terrorista.

Ha vannak gyermekáldozatok, az bizonyos fokig sajnálatos – de ennyi.

Nem merném megjósolni, meddig tartanak a légicsapások; félek, ha kellő számban tűnnek fel kicsavarodott tagú gyermekhullák a képernyőn (némelyik több helyszínen is, mint azt Libanonban láthattuk), az izraeliek elszánása megroppan. Most azonban a világ, így két ünnep között, talán nem lesz annyira elfoglalva a jogos védelem kritizálásával, mint szokott lenni. Ha van Livninek és Báráknak esze, a választásokig csinálja (és egyszersmind meg is nyerik ezzel). Mindenképp örömteli hír, hogy szárazföldi hadművelettel nem kockáztatnak izraeli életeket. Ráérnek a srácok már akkor bemenni, ha eloszlott egy kicsit a füst.

Isten óvja Izraelt és katonáit. Ne álljatok meg félúton.

2008. december 26., péntek

Jáir, a Halál Angyala – I.

Hanuka van – egy szabadságharc ünnepe, minden ellenkező híreszteléssel szemben. Szabadságharcost ígértem nektek az ünnepre; íme az első rész Avraham Sternről, a talán legismertebb zsidó „terroristáról”.

A mai Lengyelország északkeleti csücskében lévő Suwałkiban született 1907-ben, december 23-án - nemrég múlt 101 éve -, Mordechai és Lea Stern gyermekeként (a szülőház kapuját balra lent látjátok), és korán kibontakozott benne a klasszikus humánértelmiségi: az irodalom, a történelem és a nyelvek érdekelték elsősorban. Gyermekfejjel érte meg, hogy az első világháborúban az előrenyomuló német seregek megszállták az akkor még a cári Oroszország részét képező Suwałkit, amely a világháború végét követő zűrzavaros időszakban többször is gazdát cserélt, és egy darabig nem lehetett tudni, szovjet-orosz, litván vagy lengyel uralom alá kerül-e. Édesanyja féltette a fiát és tízévesen oroszországi rokonokhoz küldte, akiktől Avraham szinte azonnal elvágyódott, és 1921-ben, mindössze tizennégy évesen, távozott is az alakulóban lévő kommunista munkásparadicsomból. Életét kockáztatva, egy szál ruhában, pénz, iratok nélkül kóborolt, éjszakánként a szabad ég alatt hálva, míg valahogy hazavergődött Suwałkiba. Tanulmányait az ottani zsidó iskolában folytatta, és belépett a cserkészekhez is. Hamarost a helyi csapat vezetője lett – hiszen vezéregyéniség volt, vezetésre született fiú. De nem kellett az ő intellektusa ahhoz, hogy valaki lássa: az újjászületett lengyel köztársaságban nem lesz könnyű zsidónak lenni.

Ha volt velejéig antiszemita állam, nos, az az első és második világháború között létezett Lengyelország volt, amelynek elmaradottságára jellemző, hogy dívott a botbüntetés, amit a földesurak habozás nélkül el is rendeltek a parasztokkal szemben, ha úgy látták jónak. Az antiszemitizmus kezdettől fogva dühöngött – ez elsősorban a katolikus egyház nagymérvű befolyásának volt köszönhető, és csak másodsorban a politikusoknak, akik az államiság helyreállításával amúgy is túlfűtött nacionalista érzelmeket csúcsra járatták. Az új lengyel államnak számos etnikai kisebbség jutott, az ukránokon, litvánokon, szlovákokon kívül németek és hárommillió zsidó, s noha a lengyelek Versailles-ban magukra nézve kötelezőnek ismerték el a kisebbségi jogok betartását, ezt egy pillanatig sem gondolták komolyan – az állam karizmatikus vezetője, Josef Pilsudski marsall 1935-ös halála után végképp nem, amikor elszabadult a pokol, és Lengyelországban nürnbergi típusú faji törvények léptek életbe. (Folyamatosan vegzálták a német kisebbséget is – manapság erről nem illik beszélni, de a napirenden lévő atrocitások szolgáltatták Hitler számára az ürügyet Lengyelország lerohanására.)

A képen a szülőházon látható emléktábla, lengyel és héber nyelven
Stern mindezt már jó érzékkel nem várta meg, tizennyolc évesen alijázott és a jeruzsálemi Gymnasia iskolában folytatta tanulmányait. Abból a fajtából valósi volt, akinek nem kellett elmagyarázni, mi a cionizmus, mit jelent Erec Jiszráél szeretete. Így született, és természetesnek tartotta azt, amit sok millió honfitársa közönséges őrültségnek tartott: el kell menni egy messzi, (akkor még) kietlen országba, a teljes bizonytalanságba, és ott kell új életet kezdeni. Persze Stern nem a „teljes bizonytalanságba” ment, hanem a saját hazájába. Erec Jiszráél-i volt ő, csak épp rossz helyre született; ezt a hibát azonban alkalomadtán korrigálta. Napok alatt beilleszkedett a helyi kultúrába, és egyedül az bántotta, hogy családját hátrahagyta. Akkoriban pedig még nem léteztek gyors repülőjáratok Tel-Avivba. Aki alijázott, számolhatott azzal, hogy szeretteit csak hosszú évek, évtizedek után látja viszont. Ha egyáltalán. Ám Stern számára elképzelhetetlen volt, hogy családtagjai szeretetét használja ürügyként a gálutban maradásra – mint teszik ma oly sokan.

Nem gazdasági okokból alijázott, hiszen a húszas évek Erec Jiszráélje, noha komoly fejlődésnek indult minden szinten, akkoriban még nem versenyezhetett sem Nyugat-Európával, sem az Egyesült Államokkal; szülővárosa, Suwałki meg éppen prosperáló kereskedelmi központtá fejlődött a húszas években. Nem is vallási okokból. A vallási hevület egyáltalán nem állt távol Sterntől; a hidegnek és szemlélődőnek tűnő külső alatt valóságos vulkán dolgozott a szíve helyén, de ez a hevület magára az országra irányult. Avraham az Országnak akart a része lenni, körülbelül úgy, amint egy kabbalista zsidó szeretne Istennel egyesülni. Az ő menyasszonya Izrael volt – és az is maradt haláláig.

A Gymnasia után a Héber Egyetemre iratkozott be, itt kötött barátságot Dávid Ráziéllel, aki az akkori főrabbi, Avraham Jichák Hákohén Kuk tanítványa volt, és itt lépett be az egyik bibliai prófétanő nevét viselő nacionalista diákszervezetbe, a Huldába. A klasszika-filológia és az irodalom tárgykörein belül a romantika bűvölte el. Tanárai, köztük az egyetem rektora, Júda Leon Magnesz „egyedülálló léleknek” tartották, olyan diáknak, akivel foglalkozni kitüntetést jelent számukra.

Noha rendesen Majakovszkijt szokták Stern kapcsán emlegetni, az irodalomban talán a legjelentősebb hatást mégis Juliusz Słowacki, a tizenkilencedik század első felének jeles költője (jobbra) gyakorolta rá, akit viszont Byron meg Shakespeare bűvölt el. A cári orosz elnyomásban élő honfitársai nem értették a költészetét, csak halála után magasztalták. Stern viszont alighanem párhuzamot vont a rab Lengyelország és a mandátumi Erec Jiszráél között, és rokon léleknek érezte Słowackit; ám ennél is jobban megragadhatta, hogy a költő 1836-ban mediterrán útján meglátogatta Erec Jiszráélt is, és az útról verses eposzban számolt be – nem is sejtve, milyen szikrát pattant ki ezzel sok évtizeddel később egy öntudatos zsidó ifjú lelkéből. Stern rávetette magát arra a költőre, akiről Czesław Miłosz ezt írta: „Alkotóművészetének utolsó szakaszában átlépett a romantika határán, igazi szimbolista költő lett, aki saját misztikus költészettani doktrínát teremtett, mely a vers zenéjén és képein keresztül ragadja meg a kimondhatatlant.” Erec – közismertebb nevén: Palesztina – 1836-ban kietlen, holdbéli táj volt. S lám, Stern talált valakit, akinek mondanivalója lehetett erről a tájról. A sors keze? Vajon a fiatalember a romantikus költő életútjának is utánanézett? Minden bizonnyal tudomása volt arról, hogy Słowacki leginkább külföldön – Franciaországban – élt, és hasonló gondolkodású fiatal száműzöttekkel közösen szervezett szabadságharcos csoportot, majd 1848-ban részt is vett a Welkopolska felkelésben, amit a porosz seregek egy hónap alatt elfojtottak, a költőt letartóztatták és kitoloncolták Párizsba. Słowacki útközben még meglátogathatta húsz éve nem látott édesanyját, hogy aztán letelepedjen a francia fővárosban, ahol meghalt és ahol eltemették.

A szeretteitől ugyancsak elszakított, számos szempontból rokon léleknek tekinthető Stern sorsa azonban sokkal szerencsésebben alakult, mint Słowackié. Legfőképp azért, mert ő otthon volt 1925-től, méghozzá egy meglehetősen pezsgő, dinamikus, izgalmas világban, ahol a jövő nagyon sokféleképp alakulhatott, a múlt pedig már akkor felért bármilyen hősi eposszal. Nem csak a régmúlt, az ókor, hanem az új is. A cionizmus hőskorának első szakasza lezajlott, megvoltak az első nagy aliják, létrejöttek a későbbi állam alapvető intézményei, 1920-ban már az arabság is végrehajtotta az első, ösztönös pogromot, a jisuvnak volt vezetése és volt ellenzéke – tehát a hagyományosnak mondható zsidó széthúzás is intézményesült, mégpedig annak rendje és módja szerint. Megvolt a ma is létező izraeli bal- és jobboldal, az egyik oldalon Dávid ben Gurionnal és csapatával, a másikon a gyakran lefasisztázott, szélsőségesnek nevezett Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijjel.

A fiatalember nagyon is a jelenben élt, mindazonáltal mégiscsak klasszika-filológiát hallgatott, elkerülhetetlen volt tehát, hogy az ókor megigézze. Jeruzsálemi tanulóévei alatt ellátogatott Gamlába, amely az első századi Róma-ellenes szabadságharcnak – az első zsidó-római háborúnak – a legfőbb fészke volt. Ennek a kirándulásnak az alkalmával ismerkedett meg Gamlai Joszéf alakjával. Ez a hérosz vezette a szabadságharcot az ország északi részén. Stern, miért, miért nem, szilárdan hinni kezdett abban, hogy valamiféle misztikus kapcsolat létezett Gamlai Joszéf és Tel Cháj modernkori hőse, Joszéf Trumpeldor között.

Röviden meg kell ismerkednünk azzal az emberrel, akiről minden izraeli városban utca van elnevezve, és aki Sternnek bizonyos fokig kortársa volt: öt évvel a fiatalember alijája előtt halt hősi halált. Egy nap lesz róla külön poszt mindenképp, így most csak annyit, hogy Trumpeldor (balra) Oroszországban született, fogorvosnak tanult, de később önként a cár katonájává szegődött, és a japánok elleni harcban elveszítette a fél karját. A hadifogságból hazakerülve számos kitüntetést kapott, és az első zsidó lett, aki az orosz hadseregben tiszti rangot kapott. Leszerelése után került kapcsolatba a cionizmussal, és az első világháború kitörésekor Egyiptomba utazott, ahol Zsabotyinszkijjal együtt ő szervezte meg 1915-ben a brit színekben küzdő Cion Öszvérhadtestet, amelyet be is vetettek Gallipolinál. 1918-ban visszatért Pétervárra, ahol zsidó önvédelmi mozgalmat szervezett, valamint megalapította az alijára előkészítő Hecháluc ifjúsági csoportot, azután alijázott. Ott volt a cionista szocialista mozgalom alapítói között.

1920. március elsején több száz síita vonult fel a dél-szíriai Dzsabal Amil faluból az észak-ereci, meglehetősen elszigetelt zsidó mezőgazdasági település, Tel Cháj ellen. Tulajdonképpen nem a zsidókkal volt problémájuk: francia-ellenes szabadcsapatok voltak, és valamiért azt hitték, Tel Chájban francia katonákat rejtegetnek (Libanon nem sokkal később jött létre Dél-Szíria egy részén, francia mandátumi területként). Ilyesmi gyakran előfordult, sőt, annak fordítottja is: a semleges Tel Cháj azzal próbálta átvészelni a zavaros időket, hogy hol franciákat, hol arabokat rejtegetett, mindig a másik elől. Most épp egy francia sem bujkált ott, így beleegyeztek abba, hogy a síiták átkutassák a települést, de közben jelzőlövéssel erősítést kértek a közeli Kfár Giládiból, ahonnan el is indult a tíztagú csapat, Trumpeldorral, a Hásomér helyi parancsnokával az élen.

A történelemírásnak azóta sem sikerült kielégítően tisztáznia az eseményeket, de úgy tűnik, mindkét oldal részéről félreértés történt. Annyi biztos, hogy tűzharc robbant ki, és öt zsidó védő és ugyanennyi arab azonnal elesett; Trumpeldor pedig halálos sebet kapott, és még estig húzta, az orvos megérkeztéig, akkor meghalt. En dávár, mondta, tov lámut beárcénu – Mindegy: jó meghalni a hazánkért. Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket aztán mások is idéztek haláluk előtt. (A képen az emlékmű Tel Chájban.)

„Jó meghalni a hazánkért!” Vajon hányszor fordulhatott meg ez a mondat Stern fejében, aki egyetemi tanulmányaiból minden bizonnyal tudta, hogy Horatius egyik ódája tartalmaz kísértetiesen hasonló sort: Dulce et decorum est pro patria mori (édes és dicső dolog meghalni a hazáért)? Mikor vonatkoztathatta először önmagára? Azt nem állítanám bizton, hogy kereste a halált – bujkálni mindenesetre nem bujkált előle. Félni pedig egészen biztosan nem félt. Miután Gamlai Joszéf és Trumpeldor között misztikus kapcsolatot feltételezett, nem volt idegen számára a zsidó vallás egyik központi részét képező (a nyugati zsidóságban azonban leginkább elhallgatott) lélekvándorlási tan. Avraham Stern úgy érezte, ha Trumpeldorban megtestesült egy ókori hős, akkor ez mással is megtörténhet – akár vele is. Az 1929. évi arab pogromok idején a Hagana tagjaként fegyverrel védte a jeruzsálemi zsidó civileket. Nem tudni, akkoriban mennyire foglalkoztatta, ki lehetett ő a zsidó-római háborúk idején, később azonban, amikor belépett az Irgun Cvai Leumi földalatti mozgalomba (Nemzeti Katonai Szervezet; héberben a kezdőbetűket összeolvasva az Ecel szót kapjuk, tehát az Irgun és az Ecel egy és ugyanaz), már a Jáir álnevet használta, éspedig Elázár ben Jáir, Maszada zelóta parancsnoka után.
Stern előtt nem volt kérdéses, hogy spirituális kapcsolat fűzi ahhoz a ben Jáirhoz, aki a Róma elleni nagy, első századi háború végén nemesedett óriás, drámai alakká. Jáir nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt vezette fel a szikáriusok – korabeli, tőrrel gyilkoló zsidó terroristák – egy kis csapatát a sivatagi Maszada erődítményére, amely a Holt-tengerre néz, bevenni pedig csak a legnagyobb áldozatok árán lehetett. Három éven át védekezett ebben a fellegvárban a csapat, és a Római Birodalom három éven keresztül volt kénytelen megállapítani, hogy még mindig nem sikerült teljes mértékben elfojtani a zsidók lázadását. S amikor a Tizedik Légió kitalálta annak módját, miként lehet Maszadát bevenni, Elázár ben Jáir maga köré gyűjtötte a harcosokat, és elmondta utolsó beszédét.

Régen elhatároztuk, ember előtt fejet nem hajtunk, hanem csak Istent szolgáljuk. Mi voltunk a legelsők, akik felkeltünk Róma ellen, és most mi vagyunk az utolsók, akik még állunk velük szemben. Mikor láttuk a Templomot a lángok közt elveszni, idejöttünk Maszadára, a héber függetlenség utolsó bástyájára. Tudja meg minden apa, hogy nem fogja gyermekeit rabszolgasorban látni. Határozzon úgy minden férj, hogy sohasem fogja asszonyát meggyalázva látni. Isten ehelyett lehetőséget adott nekünk arra, hogy az ellenség kezéből a győzelmet kiüssük. Egyelőre még rajtunk áll, bátran, szabad emberként halunk-e meg.
Természetesen ezt a megoldást választották, azzal az eltökéltséggel és megalkuvást nem ismeréssel, amely Avraham Sternt annyira jellemezte. A maszadai zelóták megölték családtagjaikat, majd egymást is, elejét véve annak, hogy lányaikból, asszonyaikból prostituáltat csináljanak, őket magukat meg – jobb esetben – a Colosseumban fogják be a római közönség mulattatására gladiátornak. Elázár ben Jáir és követői úgy vélték, van olyan élet, ami a halálnál is rosszabb, és van olyan halál, amely nagyobb, mint az élet.

Sternben ugyanaz a hang szólalt meg, mint ben Jáirban. Az abszolút, huszonnégy karátos, vegytiszta cionizmus, az a fajta érzelem, amely semmi mást nem ismer önmagán kívül, amely nem alkudozik, nem vesz figyelembe mellékkörülményeket, amelynek ítélőszéke előtt nincs mentség, és ahol a cél minden eszközt szentesíti. Stern cionizmusa épp úgy megsemmisítendőnek tekintette a Brit Birodalmat, amint ben Jáir cionizmusa a Római Birodalmat. Az erőviszonyok most még rosszabbak voltak, mint annak idején. Avraham Stern felvette a Jáir nevet – és talán ezzel tudatosan eljegyezte magát a halállal, miközben maga a kérlelhetetlenség lett mindazokkal szemben, akik Erec Jiszráél függetlenedésének útjában voltak. Stern számára nem igazán létezett vallási, de még faji kérdés sem. Tökéletesen mindegy volt, ki kicsoda és mit csinál – ameddig a személy és annak tevékenysége segítette, de legalábbis nem gátolta a zsidó függetlenséget. Ha gátolta – semmi más nem volt, mint megsemmisítendő akadály.

A folytatáshoz kattints ide.

2008. december 22., hétfő

Cukrosbácsi kakis-hamis buktája

Még pár hete dumálgattam az egyik libsi bloggerrel, Rózsa Misivel arról, hogy a Polgár Tamás nevű bombagyáros beperelte őtet, mert a blogjában hungaristának merte nevezni. Misivel sok mindenben nem értünk egyet, abban azonban mindenképp, hogy a szélsőjobboldalnak nevezett, identitászavaros majmok gyülekezetét, s legfőképp azok vezéregyéniségeit a legcélszerűbb nevetségessé tenni. De néha nem szükséges. Ezt a munkát elvégzik helyettünk – ők maguk.

Polgár Tamás alias Tomi cica a megélhetési szélsőjobbos poló árus, hungarista elvbarátaival meg akartak fenyegetni egy jegyirodát. Elmondásuk szerint azért, mert valami hungarista libát, ott nem szolgáltak ki, ki lett tessékelve. Ahogy ezeket ismerni lehet, a derék honleány bunkó módon viselkedett. Hungaristáink elhatározták, megfenyegetik az általuk zsidónak titulált jegyirodát. Előbb molotov-koktélt dobtak az irodára, majd bátran elszaladtak. Érdekes. Tomi cica szeret bátorkodni, aztán meg szeret nagyon gyorsan elszaladni”… Ebben a stílusban kezdődik – és ebben is folytatódik Cukrosbácsi, vagyis az állítása szerint pókhasát cukorbetegségének köszönhető Polgár boy bosszantása. Misi ennek a nagymestere, elég sok embert sikerült már csúnyán kiborítania, különösebben nem is csodálkozom rajta, hogy a célpont felkapta a cukrot, és szaladt a bíróságra. Mert míg ez a fel nem nőtt, elmebajos antiszemita bagázs a pokolba kívánja a jelenlegi rendszert úgy, ahogy van (hogy pontosan mit akar a helyébe, azt megfogalmazni nem tudja, mivel a pattintott kőkorszakig és a molotovos tűzgyújtásig ugyan már eljutott, az elvont mondanivaló megfogalmazása túlmutat szerény képességein), de ha őtet bántják, akkor rohan a Törvényhez. Cukrosbácsi rendszeresen rohan, és perel.

Ezt tette a Rózsa Misivel is, aki a 168-on számolt be a történtekről: „Mire oda sikerült érnünk a tárgyalás előtt 12 másodperccel, a Tomi cicus már ott volt. Előtte blogjában és más helyeken is meghirdette, hogy jöjjenek náci elvbarátai ellenem szurkolni, meg aki akar utána, verjen pofán, de valahogy nem jöttek hívó szavára, mert egyedül ácsorgott termetes pocakját mutatva a folyosón komor méltatlanságban. Bizony innen üzenem sokaknak, velem nem éri meg cicózni, mert olyan kigyúrt és kemény alak vagyok, hogy még a legvadabb nácik is megriadnak tőlem! (…) Felvették az adataimat. Tomcat még magnóra is, gondoltam nem túl biztató reklám ez nekem. Na utána kérdezték a vad polgárt, lát-e esélyt békülésre. Elkezdte mondani, hogy ha nyilvánosan bocsánatot kérek tőle azért, amit leírtam róla, ha nem írok többet rosszat személyéről, visszavonom, hogy hungarista, antiszemita, rasszista állat – és megfizetek neki 300 ezer nem vagyoni kárt –, akkor ő megbocsát. De rögtön közölte, hogy nem is fejezi be, mert látja, hogy röhögök rajta. Hát igen. Az agya nem, de a szeme még rendben van. (...) Ezután én kaptam szót. Elmagyaráztam a bírónak, hogy sajnos egyszerűen képtelen vagyok bocsánatot kérni, vagy visszavonni, amit mondtam erről a rasszista, antiszemita, közveszélyes alakról, mivel ez szilárd véleményem és nem magamat érzem hibásnak azért, ha egy hungarista hungarista és nevén van nevezve. Fizetni meg szívesen fizetek neki 300 ezret, de akkor előbb ő fizessen nekem 400 ezret. Valamiért ez nem tetszett neki, így abban maradtunk akkor tárgyalás lesz, mert a felek nem békülnek. Kérdezték, akarunk e már most bizonyítékokat beterjeszteni. Hát beterjesztettünk pár írást, volt köztük olyan, amiben Draskovicsot gázkamraszökevénynek nevezi, más írásában a romák ellen uszít, harmadikban emberek megverésére biztatja derék elvbarátait. Ezen kissé felháborodott és elkezdte mondani a magáét. (...) A bíró is többször mosolygott az előadásán; a jegyzőkönyvvezetőn ennél is egyértelműbbnek látszott, hogy Tomikát elmebetegnek tartja. És szerintem nem jár messze az igazságtól. Tomika a beszéde közben nehezen viselte el, hogy mosolygok. Először édesanyámat említette meg, de az nem zavart, ha baja van vele, beszéljék meg, aztán meg azt súgta oda, hogy kint megver. (…) Én nem válaszoltam neki, mert az ember a lakásában, ha csótányt talál, nem térdel le mellé elmagyarázni neki, hogy milyen undorító egy lény is, és jobb lenne, ha távozna a lakásból, hanem újságpapírt ragad, lecsapja, majd szakszerű mozdulattal a kukába dobja. Igénytelenebbek egyszerűen eltapossák, de annak nincs rituáléja.”

Jómagam sokáig nem részesültem abban a szerencsében, hogy személyesen és közelről láthassam közéletünk (hogy az hová süllyedt, te jószagú!) eme extrém megnyilvánulását, az önmagában is ultratorz magyar politikai evolúció e szörnyszülöttjét: a pólóárust, aki marha okosnak hiszi magát magyarátlag létére, és gondosan igyekszik az udvartartását a még hülyébbekből összeválogatni, de közben nagyon fáj neki, ha kiröhögik, mert ő képviselő akar lenni a nagy eszével.

Közben meghirdették a Hanuka-rekordot a Hősök terére, és azon nyomban hatalmas ribillió tört ki az interneten: a bipsik be akarják mocskolni a magyarok szakrális terét. A Hősök tere mint szakrális tér? Hm, ez érdekes, de végül is miért ne lenne az, hiszen korábban meg olyasmit nyilatkoztak valahol, hogy Dobogókőn van a világ seggelyuka, vagy valami hasonlót. A szakralitásba miért is ne férne bele a Vér és Becsület nyilas masírozása, amit a Hősök terén tartottak meg, vagy a motorberregtetés, amivel tisztességben megőszült akadémikusokba fojtják bele a szót, vagy az utcakövek felszedése és pattintása, úgy is, mint az emberré válás egy fontos lépcsőfoka, ha jóindulatúak akarunk lenni; avagy épp a szarás-hugyozás, aminek egy másik, feltehetően nem kevésbé szakrális hely, a Kossuth tér volt a szenvedő alanya. (Az ottani épületes események láttán értettem meg a maga jelentőségében a Talmudnak azt a tanítását, hogy a bálványimádástól teljes mértékben tartózkodni kell – egész addig, hogy még leköpni vagy levizelni sem szabad a bálványt, mert nem elképzelhetetlen, hogy annak épp ilyen módon hódolnak a szakralitást sem megvető rajongói.) Sötét tudatlanság és brutális erőszak tört fel, de olyan elemi erővel, ami elképesztő volt – és ugyanakkor röhejes. Mert ha azt hallod, a Hanukát azért tartják a zsidók, mert ezzel ünneplik Magyarország rabszolgasorba hajtását és felvásárlását, akkor mi a fenét tudsz csinálni azon kívül, hogy a beledet is kiröhögöd?


Nagyon reménykedtem abban, hogy a szervezők dafke megtartják a Hanuka-rekordot a Hősök terén, ám szinte biztos voltam abban, hogy engedni fognak a virtuális erőszaknak. Végül felemás megoldás történt, odaterelték a múzeumlépcsőre a jónépet – én nem tettem volna, no de hát nem én voltam a szervező, és nem nekem kellett volna felelősséget vállalnom azért, ha valamelyik állat szart kavar. Különösebb esemény magán a tüntetésen nem történt, ha csak azt nem számítjuk, hogy néhány fazon mintha farsangolni akart volna az öltözékéből ítélve, de mint kiderült, ők voltak a gój motorosok, akik kvázi meg akarták dicsérni a zsidóságot azért, hogy nem a Hősök terén, hanem tíz méterrel odébb gyújt fáklyát. Nyilván a fáklyában lehetett a hiba, ha szarni-hugyozni, botra tűzött tehenet lengetni vagy díszburkolatot felszedni akartunk volna, alapvetően helyeslik a dolgot. És elvegyültek, és ezzel bemutatták, milyen klassz és helyes gyerekek ők, velük lehet tárgyalni; ha a zsidók tisztességesen viselkednek, úgy, ahogyan elvárják, még akár közéjük is vegyülnek. Egy levegőt szívnak velük. Most őszintén, srácok és lányok: lehetnek egy befogadó nemzet legjobbjai még ennél is toleránsabbak? Semmi mást nem kell tenni, csak úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. És akkor rendben van minden. Elvégre ők szigorúak, de igazságosak.

Ezen a kiegyezős, megdicsérős vonalon volt a Bambagyár is, Cukrosbácsi személyes kis udvartartása, amely a rettenetes hír hallatán – a zsidók megszentségtelenítik a Hősök terét! – karácsonyfaállító flashmobbal készültek (ha már másnak az állítása akadozik). És amikor meghallották, hogy a rekordkísérletet odébbviszik, részint csalódottak voltak, részint hatalmas piros pontot kapott a zsidóság. Ez igen, ezt így kell. Cukrosbácsiék azért kivonszolták a löttyedt seggüket, így láthattam élőben először a rendőrkordon túl végén ezt a nevetséges, szánalmas pojácát, aki ott kamerázgatott. Cukrosboyunk állandóan kamerázgat, ez afféle pótcselekvés nála, no meg miután mindenki magából indul ki, azt gondolja, egy törvényesen megtartott vallási ünnep résztvevőit fikarcnyit is érdekli az a bénázás, amivel Tompika nagyfiúnak és marha fontos embernek szeretné feltüntetni magát. Nyilván ott settenkedett valahol a sötétben hűséges kis cigány punkja, Blogin is, aki a legidiótább antiszemitizmust terjeszti a Bambagyáron, de őt nem láttuk, hála a jó égnek.


Cukrosbácsi nem volt valami jó kedvében, mert előtte összevesztek a náci rothasztás fellegvárával, a Jobbik intézményrendszerének zászlóshajójával, a kuruc.infóval. Isteni volt nézni, ahogyan ütik-vágják és leleplezgetik egymást. Jelenleg abszolút a kuruc.info vezet, sikerült ugyanis kideríteniük, hogy Cukrosbácsiék egyik szerkesztője olyan hölgy, aki civilben domina – más szóval: pervertált ízlésűek járnak hozzá, akik egyebek mellett azt élvezik, hogy Polgár Tamás blogtársa tűsarkú cipőben a seggükbe lép, és utána a tűsarokról lenyalatja a kakit. Igen: aki még nem hallott róla, jól olvasta, ez a megalkuvást nem tűrő magyarországi nemzeti bloggertársadalom – szó szerint – krémje, 2008 vége felé…

A kakiszex-botrány nyomán Tomászunk, némi habozás után bár, de kirúgta a dominát a blogjáról. Nagyon rosszul jött az ügy, mert képviselőnek jelöltette magát – épp a karácsonyfás ökörködés előtt hencegett, hogy őt most egy darabig nem tudja elvinni a rendőrség, mert a mentelmi jog a képviselőjelölteknek is jár. (Mondom: ha a saját jogaikról van szó, ez a kaxi-maxi társaság verhetetlen.) A képviselőjelöltség legalább annyira elgondolkodtatott, mint a Hanuka elleni hecckampány. Jó, persze, úgyse jut be. De azért csak ott motoszkál az emberben a kisördög. Mi van, ha mégis? Elvégre ez az az ország, ahol egyszer 900 ezer szavazatot kaptak a nyilasok – és úgy, hogy a hatalom folyamatosan üldözte őket. Ezzel az erővel akár Polgár Kaximaxi Kameraman Tomiboyból (PKKT) is simán lehet képviselő egy időközi választáson.

De nem lesz, egyelőre legalábbis. Ott még nem tartunk. A kuruc a rá jellemző infantilis kárörvendés közepette jelentette, hogy a pólóárusok gyöngye ugyan leadott 1165 ajánlószelvényt, de ebből csak 13 minősült – valódinak. A többi hamisítvány… Ennyit PKKT-ról meg az ő napi húszezres látogatottságú blogjáról. Tizenhárom kopogtató. Azazhogy tizenkettő, mert egy ugye mindenképp Blogin. A többi? Családtagoktól?

Ismét sikerült kiröhögtetni magát PKKT-nak, akinek az egyik legfőbb sérelme, hogy a zsidóság őt lenézi. Most mondjátok meg őszintén: van miért, vagy nincs miért? Cukrosbácsi bukott egy nagyot, kaxisat, maxisat. Folyt. köv., vagy elmegy végre, ahová való: favágó inasnak?

2008. december 18., csütörtök

Székely Jeruzsálem a Bét Orimnál

Kedves Barátunk!

A következõ programjainkat ajánljuk:

Pénteken, december 19-én 18 órakor Oneg Sabbat est keretében Kérdezd a rabbit! címmel Raj Ferenc rabbi válaszol az érdeklődők kérdéseire. A rendezvényt piknikvacsora követi, amelyhez várjuk a résztvevők természetbeni hozzájárulását. Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme.

Szombaton, december 20-án 18 órakor kezdődik az Agora Akadémia következő előadása: Isten tükrében: székely szombatosok - lelki zsidók. Szávai Géza Székely Jeruzsálem c. könyvéről beszélgetve Dr. Raj Ferenc Dán Róbert művelődéstörténészre, a szombatosok kutatójára emlékezik. Vendég: Kászoni József, Bözödújfalu utolsó unitárius lelkésze. Közreműködik: Havas Judit előadóművész. Szávai Géza könyvének ismertetése: http://www.szavaigeza.hu/index.php?konyv=9
In Memoriam Prof. Dr. Dán Róbert (1936–1986) in Unitárius Élet: http://unel.unitarius.eu/20063/16-17.pdf
Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme.

Szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Hajnal György

2008. december 16., kedd

Választási hírek

Oké, akkor közkívánatra elkezdjük a februári választással kapcsolatos események közzétételét. Figyelem, az izraeli belpol nem annyira vészesen bonyolult, mint elsőre látszik, de a szövegbe beszőve igyekszünk magyarázni mindent, ami nem alapfogalom. Ha valakinek valami nem világos, hozzászólásban kérdezhet.

Vezet a nacionalista elhajlással vádolt Likud

Noha számosan tartottak attól, hogy a szélsőjobboldalinak bélyegzett Mose Feiglin képviselő-jelöltsége elriasztja a jobbközép szavazóit, a Binjamin „Bibi” Netanjáhu (a fenti képen) vezette Likud továbbra is biztos befutónak tűnik.

Eddig úgy tűnik, a Nyugati Part annektálását és az ottani arab lakosság külföldi arab államokba történő áttelepítését szorgalmazó Mose Feiglin jelölése nem riasztja el olyan mértékben a mérsékelt jobboldalt, mint attól Netanjáhu tartott.

Mose Feiglint (balra) – aki a kilencvenes években azzal vívta ki a polkorrekt közönség haragját, hogy indítványozta: Izraelben a miniszterelnök csak zsidó lehessen – a Likud előválasztásain a tagság a huszadik, biztos befutó helyre juttatta. (A zsidó államban nincsenek egyéni jelöltek, szavazni csak pártlistákra lehet, minden, a választáson induló párt százhúsz embert jelöl a Kneszet százhúsz mandátumára. Amennyit ebből nagy valószínűséggel elnyer, azt biztos helynek hívják. A felmérések szerint a Likud 30-35 helyre számíthat.) A párt bírósága azonban ezt felülbírálta, és Feiglint visszadobta a harminchatodik helyre. Lévén az eljárás törvényellenes, Feiglin a – hírhedten baloldali verdiktjeiről ismert – Legfelsőbb Bírósághoz fordulhatott volna, ám nem ezt tette. A lassanként karizmatikussá váló politikus nem kívánta bírósági iszapbirkózás tárgyává tenni pártja ügyeit, és kijelentette: neki így is jó, szavazzanak annyian a Likudra, hogy ő is bejusson.

A Likud Feiglintől függetlenül is kimondottan nacionalista irányba mozdul el, hiszen a biztos befutók közt van hat olyan politikus, aki annak idején ellenezte Gáza feladását, és hat további olyan, akik szövetségesüknek mondhatják Feiglint. Ha Netanjáhu miniszterelnök lesz, legalábbis a frakciójának a fele ellenezni fogja Erec Jiszráél további területeinek elidegenítését.

A Likud a mélypontról tér vissza – már amennyiben a jelenlegi előnyt sikerül megőrizni, pláne növelni. A párt tizenkét képviselővel van jelen a mostani Kneszetben. Ha ezt a létszámot valóban sikerül a háromszorosára növelni, az olyan siker lesz, amilyet párt még sohasem aratott a zsidó államban. Politikai elemzők több okát látják ennek: a gázai kivonulást, a kormányzó Kadima-Ávoda tehetetlenségét a Hamasz terrorszervezet rendszeres rakétatámadásaival szemben, a Cipi Livni vezette Kadima és az Ehud Bárák-féle Ávoda (Munkapárt - a képen Bárák még aktív tábornokként) egyre nagyobb széthúzását, az iráni atomfegyverkezés nyilvánvalóvá válását, Ehud Olmert korrupciós ügyeit, a gyalázatosan rosszul kezelt 2006-os libanoni háborút. Ezzel szemben áll Netanjáhu, aki korábban, pénzügyminiszterként teljessé tette Izraelben a szabadpiaci gazdaságot, általános elismerést aratva bel- és külföldön egyaránt. Mellette szól az is, hogy kezdettől ellenezte és szabotálta az ún. oslói békefolyamatot, mert az utóbbi években bebizonyosodni látszott, hogy a területeket békéért elv palesztin viszonylatban működésképtelen.

Ha Feiglin valóban bekerül, tehát meglesz a harminchat mandátum, az annyit tesz majd, hogy a Likudra jó 800 ezer olyan ember szavaz majd, aki az előző választáson ezt nem tette. Köztük lesznek azok a likudnyikok, akiket annak idején Áriél Sáron, a Kadima alapítója sodort magával, valamint azok a hagyományosan jobboldali, kékgalléros szavazók is, akik szintén Bibi pénzügyminisztersége alatt, az akkori megszorítások miatt hagyták el a pártot (Netanjáhu többek közt azt jelentette ki: „Munkanélküli nincs, csak lusta ember”). A megszorítások azóta meghozták a maguk eredményét, és a Likud is újra úton van afelé, hogy ismét nagypárt legyen.

Ez nem mondható el az Ávodáról – Munkapártról –, amely az államalapítástól a hetvenes évek végéig egyeduralkodó volt a politikában, s később is meghatározó tényező maradt. A jelenleg nyolc százalékon álló párttól olyan szinten elfordult még a hagyományos bázisa is, hogy Ehud Bárák mint védelmi miniszter a telepesek ellen indított gyomorforgató hajtóvadászattal igyekszik voksokat szerezni – az arab szavazók körében.

2008. december 12., péntek

Hát egyévesek lettünk…

Bizony, 2007. december 12-én indult a Miért Cion?, és azóta egész klassz kis olvasótábort szedett össze. Köszöntjük önmagunkat, meg a Gabriellákat, kik névnapjukat ünneplik.

Épp egy éve jelent meg az első poszt, amiben ezt írtam: „Magyarországi cionizmus: a kifejezés sokak számára önellentmondásnak tűnik. Hiszen a zsidó nemzeti gondolatnak errefelé soha nem volt átütő ereje – sem a katasztrófa előtt, sem azután. Ez az oldal azonban leplezetlen kedvcsinálónak született. Készítője Cion szerelmese. Sok évet élt ott, aztán sok évig elszakadt onnan, most visszakészül, hogy véget érjen egy napon a hosszú út, és szeretne minél több embert magával vinni. Miért Cion? Miért épp a világnak ez a szeglete, ha egyszer annyi minden szól ellene? Ezt a kérdést voltaképp nem is kéne feltenni – no de fölmerül, akár akarjuk, akár nem… A magyarországi zsidó számára nem evidencia sem a cionizmus, sem a vallás – a kettő együtt meg végképp nem. Az észérveket az okos emberek, azt hiszem, már egytől-egyig felsorolták. Van, akiről lepereg, van, aki igazat ad, de kibúvókat keres (és aki keres, talál), és végül ott van az a néhány száz, aki az elmúlt közel két évtizedben kiment, és kinn is maradt… Vajon rájuk az észérvek hatottak? Nem tudjuk, de itt ilyesmivel nem is próbálkozunk. A blog érzelmi cionista blog, készítője így szeretne hatni rád. Hírek, filozofálgatás, kedvcsinálás. Ha hiteles információkra vágysz, mindenképp itt a helyed. Akkor is, ha hozzá szeretnél szólni.”

Ezt a bejegyzést százhetvenöt másik követte, nem mind tőlem, de zömében igen; vagyis havonta átlag tizennégy írást olvashattatok – nagyjából kétnaponta egyet, amely szerintem jó eredmény, igyekszem tartani a jövőben is. A hozzászólások zöme érdemi volt, igyekeztem kerülni a technikai információkat, szolgálati közleményeket, ilyenből nem is volt talán tíz se. Igyekeztem azt is kerülni, hogy rendszeresen ekézzem az iszlámot, annál is inkább, mert arra ott van Ben–G kitűnő blogja, a http://www.dzsihad.blog.hu/, de néha nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak a legkirívóbb eseményekre.

Voltak, akik panaszkodtak, hogy miért nincsenek hírek. Azért, mert ez nem egy hírblog, és hírblogot szerkeszteni egy ember még akkor is képtelen lenne, ha nem kéne máson is dolgoznia. A zsidósággal kapcsolatos híreket rövid formában igyekszem összefoglalni a lubavicsiak oldalán, mint azt sokan tudjátok. Ez alapvetően „érzelmi cionista blog”, vagyis a hősidők szellemének megidézésével próbál hatni arra a szikrára, amely meggyőződésem szerint sok zsidóban jelen van, sokszor nem zsidókban is: ez Cion földjének szeretete, amely optimális esetben abban csúcsosodik ki, hogy az ember odaköltözik. Így hát azoknak van igazuk, akik amiatt nyafogtak az utóbbi időben nekem, hogy miért nincsenek „tanítások” (sic!) a klasszikus cionizmusról, mint rég, mit foglalkozok én annyit Mumbaijal, inkább még Trumpeldort és még Zsabotyinszkijt és még Arlozorovot és még Ben Guriont. Jelentem, most Chanukára egy kőkemény cionista harcossal jelentkezünk: Avraham Jáir Sternnel (igen, ő van a képen), úgyhogy kössétek be a biztonsági öveket.

Nyilván észrevettétek, az utóbbi időben nincs előzetes cenzúra. Sokáig haboztam e lépéssel, voltak, akik le akartak beszélni, hogy teli leszek mocsokkal. Az első pillanattól számítottam iszlamista támadásokra, és az eddig érkezett kb. kétezer kommentnek a fele támadás is volt – de náci oldalról. Míg Ben–G állandóan tele van a terroristák zaklatásaival, sőt fenyegetéseivel, ezt a blogot nagy ívben elkerülték. Ők tudják, miért; én csak azt tudom tanácsolni, hogy ezt a gyakorlatot folytassák a jövőben is.

A szélsőjobbal más volt a helyzet, érdekes módon őket jobban ingerelte a blog, ami pedig arra szólítja fel a magyarországi zsidóságot, hogy alijázzon (amit, gondolom, hungarista talajgyökereink sem bánnának). Legalább nyolc hónapon át kísérleteztek azzal, hogy kommenteljenek – nem tudom, miből gondolták, hogy nem fogom az olyan röfijeiket irtani, hogy „Mocskos zsidó!” Kétszer is beígérték, hogy felakasztanak az Oktogonon (alighanem azért épp ott, mert 1945-ben ott lincseltek meg két nyilas keretlegényt, és a hungarista kollektív sötétségben ez afféle szakrális helynek tűnhet számukra – de talán csak mert nem lakom onnan messze, és nem akarnak sokáig cipelni). Nyolc hónap után leszoktak rólam, de mondanom se kell, ha kommenttel próbálkoznak, az néhány óránál tovább úgysem fog élni, rendszeresen takarítunk, úgyhogy kár a gőzért.

A blog kimondottan népszerű lett, napi hat-nyolcezer látogatóval, ha netán több poszt is sikeredik egy nap, tízezerrel. Már tavasszal annyira népszerű volt, hogy loptak tőle, még a zsidó nyomtatott sajtó is – aztán amikor szóltam miatta, még ők voltak halálosan megsértve. A népszerűség nem véletlen, hiszen a Miért Cion? ma az egyetlen magyar nyelvű cionista honlap. Kéne ugyan lennie másiknak, de hát – nincs. Nem baj. Azt a picike cionizmust, ami ebben az országban van, győzzük egyedül is.

Tényleg köszönöm a segítséget, főleg az olyan kommentelőtől, aki a minap azt írta, annyira szeret olvasni, mert mindig erőt és hitet merít belőlem. Pedig hát nem belőlem, hanem az eszméből. Akik így érzik, ne álljanak meg ennél a blognál.

Jövőre Jeruzsálemben!

2008. december 10., szerda

Mehicá / Az eddigi Levana összes

Miután Chabadéknál a honlap-karbantartás erőst elhúzódik, egyelőre itt követhetitek figyelemmel Levana Mehica-sorozatát. Reméljük, a szerző hamarosan újabb opuszokkal jelentkezik.

Júdaizmus kontra női szerepvállalás

Évek óta próbálok elmélyülni a zsidó liturgiában, s közben igyekszem elsajátítani a vallásgyakorlás helyenként felettébb szigorú előírásait. Elindulni egy szűk ösvényen, számomra mindig izgalmas vállalkozás, s egyúttal felfedezni egy varázslatos új világot, maga a testre szabott kihívás.

Ez a hangzatos önvallomás talán furcsán hat egy visszafogott és csendesnek tűnő hölgy tollából, mindenesetre bátran elmondhatom, a zsidó szellemiség bensőm legmélyéig hatolt és gyökeresen átalakított.

Visszagondolva eddigi életemre, szembeötlő a viselkedésemben tapasztalt változás. Például a nőiességem egyszerűen kivirult, a külsőm, az öltözködésem hangsúlyosan női jelleget öltött, s a nemi öntudatom lassan már az egekben szárnyalt. Persze gyorsan hozzáteszem, az önazonosságommal korábban sem volt baj, mégis a mostani állapot valahogy minőségében más.
Korábban imádtam a sportos, jól szabott nadrágokat és a divatos rövid frizurát, a sminkelést és az ékszereket messziről kerültem, a férfiakkal folytatott disputát pedig szórakoztatóbbnak, élménygazdagabbnak véltem holmi női tereferénél.

Mindez egyértelműen szinkronban állt a hivatásom által megkövetelt racionalitással, gyakorlatias jellemem pedig boldogan asszisztált a modern világ külső elvárásaihoz.

Viszont az átalakulás során egy dologban bizonyosan nem változtam meg, a tanulás iránti mérhetetlen vágyam és a spirituális ismeretek utáni sóvárgásom a régi maradt. Ez a mágikus hajtóerő vezetett a judaizmus felfedezéséhez, s tartja mai napig frissen bennem az örök tapasztalás szellemét.

Azóta is ez az a forrás ahonnan erőt, bíztatást merítek, ami segítségével értelmes válaszokat keresek az élet hozta kihívásokra. Összegyűjtögetett tudásom kiteljesedésével a Tóra lassan olyan kincsestárrá nemesedett, ami gondjaim és örömeim átélésekor rendszeres útmutatóként szolgál számomra.

Mindeközben egy ígéretes kicsi fiú boldog mamája lettem, így az újonnan megtalált női szerep kibővült és elmélyült a gyakorló édesanya napi feladataival.

Rövid pihenő után a munkahelyem is visszavárt, vagyis meg kellett többszöröznöm önmagam, a képességem legjavát kellett felszínre hoznom azért, hogy a családi és a munkahelyi elvárásoknak is sikerüljön egyszerre megfelelni.

Válaszul a „férfias” megmérettetésre stabil lelki kapaszkodókat kellett kiépítenem, vagyis visszatértem az alapokhoz, el kezdtem módszeresen elemezni a zsidóság több ezeréves válaszait a női szerepvállalásról. Kipróbált azonosulandó példákra, mintákra volt szükségem, hogy jobban tisztában lehessek önmagammal, s így tudatosabban, hatékonyabban szervezhessem az életünket.

Ezen élő ismeretanyaggal felvértezve, meglepődve szembesültem mind a világi, mind a vallást gyakorló budapesti környezetem modernnek és forradalminak hitt elképzeléseivel. A vallási reformok és a feminizmus eszmeiségéből táplálkozó provokatív női útkeresés nem hagyott nyugodni.

Kipát, táliszt viselő női minjenről és alijázó (Tórához felmenő) hölgyekről szóltak a hírek, egalitárius közösségek megalakulásáról is lehetett hallani, miközben „rabbi nők” felavatásáról is beszéltek. Csupa hivalkodó, extrém vallási újítás az önmegvalósítás reményében!

Vajon a női nem e lelkes képviselői tisztában vannak-e az úttörő munka árnyoldalaival? Vagy észre sem vették, hogy nagy igyekezetükben valójában szerepzavarba kerültek, s - ahogy szokás mondani - a fürdővízzel együtt a gyereket is sikerült kiönteni abból a bizonyos lavórból?

A kérdés egyelőre pusztán költői. Ezért ha van kedved, gyere, csatlakozz hozzám, kutassuk együtt lépésről lépésre, milyen feladatot is szánt számunkra az Örökkévaló!

Színház a fele világ

A női önérvényesítés, egyáltalán a magánszférából a közéletbe kilépő nők tömeges megjelenése és munkába állása, illetve a női karrierépítés modern, új keletű jelenség, melynek hatására látszólag rendkívül magabiztossá és függetlenné vált a szebbik nem túlnyomó többsége.

Mindez a forradalmi - civilizált társadalmainkat határozottan felkavaró - változás a dinamikus angolszász kultúrkör hozadéka. A tizenkilencedik-huszadik század fordulóján Nagy Britanniában virágzó szüfrazsett-mozgalom és az Egyesült Államokban kialakult különböző feminista csoportosulások egyaránt síkraszálltak a női politikai szavazati jog elnyerése érdekében.

A feminin harci szellem e késői megnyilvánulásának köszönhetően immár szerte a világon a hölgyek választhatnak, választhatókká váltak, és szinte bármi olyat elérhetnek vagy megtehetnek az életben, ami korábban több évezreden keresztül csak férfi társaik kiváltsága volt.

E történelmi vívmány elismerése okán elégedetten gratulálhat önmagának a női nem, ugyanakkor joggal kérdezhetnénk, mégis mi köze mindennek a judaizmushoz vagy a zsidó tradíciókhoz. A kapcsolat maga a kiteljesedni vágyó, a környezettel mindig lépést tartani akaró női lélek.

Bonyolult összefüggésekre épülő társadalmunkban vallásos lányok, asszonyok keresik zavartan a helyüket, izgatottan próbálnak eligazodni az élet kacskaringós útvesztőiben, mindeközben kapcsolatuk a vallási tradícióhoz ambivalens. Látszólagos ellentmondást vélnek felfedezni a külvilág diktálta férfi-hasonulás és a zsidó vallásgyakorlás nemi szerepeket szigorúan elválasztó rendszere között.

Jobb esetben kettős életet élnek: a munkahelyükön lázasan magukra öltik az uniszex egyenruhát, férfi módra könyörtelenül harcolnak, határozottan vezetnek és törtetve irányítanak, otthon, illetve a zsinagógában pedig visszatérnek az anyáik, nagyanyáik által követett hagyományos női szerepekhez.

Rosszabb esetben a bennük dúló feloldhatatlan ellentét miatt fokozatosan eltávolodnak a hitélettől, vagy épp ellenkezőleg, zsinagógai környezetben is másolnák azt a furcsa mimikrit, amit odakint a világ forgatagában megszoktak.

Végül e bizarr szerepjátékért súlyos árat fizetnek mindahányan, balsorsukra végleg elveszítik pontosan azt, mi megkülönböztető lényegük, hovatovább lassan elfelejtik miért is születtek e káprázatos világra.

E zavaros modern identitás válságban mi hát a teendő, hogyan születhet megnyugvás e kényes kérdés körül? A valódi válaszok elnyerése érdekében érdemes visszafordulni ahhoz az élő zsidó ismeretanyaghoz, ami a miénk, és ami bizton kiállta a történelem állandó változásokban megnyilvánuló viharos próbáját.

Az idő relatíve hullámzó tengeréből kilépve, az örökkévalóság nagyítóján át szemlélve így jobban megláthatjuk valódi önmagunk, pontosan nyomon követhetjük önnön sorsunk és könnyedén felismerhetjük isteni küldetésünk.

Asszonyok, lányok, kalandra fel!

Fekete-fehér, igen-nem

Álmatlan éjszakákon, amikor egyenletesen szuszog körülöttem a család, kedélyesen duruzsol a hűtőszekrény, elcsitulnak az utcai neszek, és hívogatóan pislákolnak a kinti fények, valahogyan tisztábban, józanabbul látok mindent. Talán mert végre van időm magamra.

Együtt: én és én, a kérdező, egyszersmind a válaszadó jó társaság vagyunk. Mivel a belső eszmecserében senki meg nem zavar, olykor csuda gondolataim támadnak. Ilyenkor faggatom a régi emlékeimet, elálmélkodom az élet folyásán és keresem a nyilvánvaló összefüggéseket.

Lám, még ehhez a titkos szellemi önrandevúhoz is ketten kellünk, két nézőpont, két egymásnak felelgető világ. Hiába csak magam vagyok, szükségem van egy belső viszonyítási pontra, amihez képest kérdezek, vagy állítok.

Végre kapcsolok. Hát persze, hiszen e sártekén mindent és mindenkit a dualitás elve mozgat. Már pusztán a szavak szintjén is csupa ellentétpár köszön vissza az agyamból: fekete-fehér, igen-nem, fent-lent, jobbra-balra, pozitív-negatív, tűz és víz, férfi és nő.

Olybá tűnik ez az egész kettősség-problémakör, mint egy nagy kozmikus kirakós. Két összetartozó, egymás nélkül csak fél-igazságot hordozó entitás arra vár, hogy együtt összefogódzva kifejezze lényege legjavát. Vagyis egyik a másik nélkül értelmezhetetlen, az egyik jelentéstartalomból következik a másik öndefiníció.

Magamra vonatkoztatva az eddigieket: saját női mivoltom a párom férfi energiáján keresztül tükröződik vissza felém, illetve fordítva az ő férfi aktivitása ébreszti fel bennem az örök nőt. Egymás lelkébe nézve pedig megtaláljuk hiányzó önmagunk, s a két ellentétes energia spirál összeölelkezve körtáncot jár.

A teljesség eme kívánatos ígérete a történelmi kezdetek felé invitál. A teremtés hajnalán, amikor az ősi Egység még nem nyilvánult meg a fizikai dualitás szintjén, merthogy nem volt se tér, se idő, sem matéria – a létezés önnönmagában pihent, nem kellett külső reflexió. Most pedig a teremtettség állapotából ocsúdva mindahányan visszaálmodnánk magunkat ezen édeni semmi állapotba.

Ezért sóvárgunk, áhítozunk, vágyakozunk szinte öntudatlanul. Csak némi sejtés dereng a tudat mélyén, honnan jöttünk, hová is tartozunk. Azóta is félálomban kutatjuk a hazafelé vezető rejtett utat. A bódító sötétben próbálunk fényeket gyújtani, lámpást készíteni, hogy el ne vétsük újra meg újra a ki nem taposott ösvényt.

A találkozásra készülődés izgalmában kész forgatókönyvből dolgozunk, mégis milyen nehéz a sorok között helyesen olvasni, rejtjeleket keresni a visszaút elágazási pontjainál. Az ösztönös tapogatózás néha révbe visz, de önmagában édeskevés. Csak a tudatos elszánakozás és a forró óhajtás nyitja meg valahára a mennyei országút eldugott kapuit.

Addig is nincs más választásunk, mint újból és újból meggyújtani a saját sábeszi mécseseinket, jelezvén az apró fények ragyogásával, készek vagyunk az egyesülésre, átadjunk önvalónk. S ha van figyelmed, láthatod a két gyertya is párban áll.

Anya csak egy van

A heti pihenés szent napján, az őszi szombat délutáni napsütésben könnyű sétára keltünk én és a kisfiam. Közösen remekül szórakoztunk, a sárguló falevelek tengerében gázolva többször cinkosan összekacagtunk. Önfeledten bámultuk a lombruháikat hullató idős fákat, méricskéltük a színes leveleket.

Elgondolkodva néha le-lemaradoztam, lestem a búcsúzó anyatermészet pazar adományait. Mély tisztelettel adózva feléjük, magamban arra jutottam, hogy az óriás fák is csak asszonyok, az anyaöl ősi szimbólumai. Örök körforgásban tavasszal rügyeket bontanak, s kivirágoznak, nyáron zöldbe borulnak, ősszel gyümölcsöt érlelnek, majd a tél közeledtével levetik díszeiket és komor, szürke magányba burkolóznak.

Az emberiség boldogabbik része megható, szép emlékeket ápol saját szülőanyjáról. Sírig tartó, elvághatatlan lelki köldökzsinór fűzi szeretett női felmenőjéhez. Benne látja megtestesülni gyermekkora védettségét, önmagában elsősorban róla mintázza a feminin ismertetőjegyeket. Nőnemű felnőttként mindig hozzá akar hasonulni, férfiként felcseperedve egy életen át titkon őt keresi minden szembe jövő női pillantásban.

Az anyai gondoskodás édes lenyomata a személyiség mélyrétegeibe épül, valahol a lélek belső magmájában örök emlékképpé szelídül. Testi vonásaink egyes részleteiből ő köszön vissza, s a tekintetünk is valahogyan rá emlékezik. Az évek múlásával az anyai jussból érzelmileg, szellemileg gazdagodva lassan azokká az emberekké változunk, akivé egykoron jó anyánk megálmodott.

A természet őstörvényének megfelelően édesanyák hosszú láncolata vezet kart-karba öltve egy-egy családfa gyökereihez. Megsárgult asszonyi fotókat rejt megannyi családi album, régi leveleket, házi recepteket, ódon imakönyveket őriz az otthoni almárium. Itt jártak, köztünk voltak, nyomokat hagytak körülöttünk, bennünk.

Gondolatban megpróbálom számba venni e párhuzamban élt tengernyi hölgy életét, de egyre nehezebben és nehezebben számolok. Végül rövid időutazás után, logikusan a tórai teremtéstörténet mitikus ősasszonyára bukkanok. Éva anyánk lábnyomait követve megérkeztem a női kezdetekhez.

Meg kell hagyni, huncut dolog a tudomány, gyakran játszik bújócskát velünk, néha azonban sikerül ráfókuszálni a mikroszkópot az igazán lényegesre.

A biológia jeles képviselői szerint génjeink egy kicsiny hányada a sejtjeink mitokondriumaiban (a sejtekben az energia előállításáért és tárolásáért felelős sejtszervecske) és nem a sejt magjában található, ráadásul ez az úgynevezett mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik. Nyilvánvalóan - vélik a tudósok - lennie kellett egy olyan „mitokondriális ősanyának”, akinek a mitokondriális génjeire visszavezethetőek valamennyi ember ugyanilyen génjei.

Vagyis a kutatók nem kevesebbet állítanak – fűzöm tovább a gondolatsort elképedve -, mint maga a zsidóság szent könyve: a Biblia. Azaz az emberiség emlékezetének hajnalán élt egy nő a földön, aki kizárólag női leszármazási vonalak mentén mindannyiunk eleven őse volt. Őt hívják tehát a tudomány nyelvezetében Mitokondriális Évának. Héberül, a teremtés nyelvén mi Chavának, minden élő anyjának ismerjük ezt az első nőt.

Anya csak egy van - villan fel bennem az elcsépelt szófordulat, és csak ekkor tudatosul legbelül, hogy a közember bölcsessége mennyire igaz. Minden óvó anyai mozdulat, minden gyermekeinket féltő gondolat, minden szerető érzelmi reakció tőle, a történelem nagy asszonyától származik és mintegy áttranszformálódva bennünk, késői lánygyermekeiben él tovább.

Általa mi vagyunk a nagybetűs élet hús-vér letéteményesei, az isteni teljesség női oldala. Mi vagyunk a mindig befogadók, mi vagyunk a teljességgel táplálók, mi vagyunk a fenn- és megtartani akarók, és mi vagyunk az örök múzsák is egyben.

A Schiná gyengéd lehelete a paradicsomi fák között velünk együtt suhan, miközben Éva anyánk belülről figyel és üzen...

Csobbanó gondolatok

A minap galamb-esőben, repdeső szárnyak között botladozva átvágtam a házunk előtti téren, miközben az egyik szürke békemadár váratlanul a mellkasomnak ütközött. Az ijedt égi jelenés gyorsan tovaszállt, én meg ott maradtam döbbenettől megkövülten a felújítás miatt megbontott járdaszegély mögött. A levegő e kecses hírnöke után kutatva, azóta is bolyong a képzelet, messze cikáz a hömpölygő víz felett, végig a Dunán.

Eme szárnyas légtornász kitárt karja rebbenő érintésével, jelen valóságomból egy pillanatra kiragadott, gyengéden fölém hajolt és halkan suttogott. Akkor és ott csak nekem mesélt az égi hírvivő. A szokatlan jelenség mögött utólag persze csodás jeleket véltem felfedezni.

Hiszem, hogy csodák márpedig vannak, igaz jobbára apró, hétköznapi csodák. A precíz matematikai képletbe rendezett mindenség finom szövedéke néha lágyan felfeslik értünk, emberekért. Ilyenkor óvatosan megnyílik az ég, kárpitja könnyedén felhasad, s a szövetség ezerszínű szivárvány íve eső cseppek nélkül is a lelkünkig ér.

Vallom, hogy a létesülés csodájánál nincsen mi hatalmasabb. A semmiből vétettünk és mindnyájan víz által születtünk erre a világra. A víz (héberül: máim), e folyékony halmazállapotú ősanyag az isteni laboratórium kvintesszenciája. Földi kémcsőbe zárt igazi női princípium. A határok nélküli állandó változás, az örök megújulás és a testi-szellemi megtisztulás drámai segédeszköze. Ez az a mágikus eredő, amely mindvégig összeköt bennünket az emberiség bölcsőjével, a bibliai Gán Édennel, ahonnan életünk forrása fakad.

A cseppfolyós víz elemnek számos arca van, pontosan úgy, mint egy szeszélyesen szerető asszonyi lénynek. Ezért természetét igazán soha ki nem ismerheted – hol lassan ringatva folyóként karjaival körülölel, hol gazdagon esővízzel táplál, hol meg vadul pusztítva viharként tombol, s árvízként rombol, eltörölve a körülötte tornyosuló akadályokat. Titkait kutatva elmondható, a víz ugyan káoszt teremt, de egyszersmind ő a rendet megalkotó.

A vizes folyadék a teremtés örök vándora, a bioszférában fáradhatatlanul körbejár, állandó mozgásban szanaszét áramlik. Hő hatására számos állapot – és alakváltozáson megy át, egyszer páraként elillan, máskor meg jégvirágba fagy. Egy személyben tökéletes oldószer és vivőanyag, sőt mi több, fantasztikus információ-hordozó. Kicsiny életkezdeményekkel van teli, a mélyén szabad szemmel nem látható apró mikroorganizmusok nyüzsögnek. Belőle, a kezdeti ősállapotból kelt életre minden, mi élő csak létezett, vele együtt vajúdott végestelen-végig a bolygó.

Talán mindannyian ismerjük az elhíresült mondást: ahol víz van, ott életnek is kell lennie. Ezért a világűrt meghódítani vágyó asztrofizikus - értelmes életnyomok után kutatva – nyilvánvalóan minden lehetséges helyen szüntelen vizet keres. Ugyanígy a régész a múlt emlékeit faggatva ösztönösen tudja, egy-egy feltáráskor először mindig a kutat keresse.

Az orvosaink meglátása szerint egy rövidke emberöltő során döntően mi magunk is vízként létezünk. Már az anyaméhben vízben lebeg a születendő magzat kilenc hónapon át. S az embrionális állapotban maga a magzati test is nagyrészt vízből áll, míg a kifejlett emberi test nagy része, születés után 90%-a, felnőtt korban háromnegyede úgyszintén ez az anyag. Végül vénségünkre csak testünk felében található, s ha ennél nagyobb arányban veszítünk a bennünk tárolt mennyiségből vagy esetleg túl sokáig szomjaznánk nélküle, képtelenek volnánk tovább élni.

Mindezekért a csodás tulajdonságaiért számomra e nemes anyag fennkölt megtestesítője a spirituális kiteljesedésnek, szimbóluma az isteni cél felé törésnek. Úgy okoskodom, nem véletlen, hogy a vallásos zsidóasszonyok – Sára ősanyánk nyomdokán – a havi ciklusuk végén rituálisan háromszor megmerítkeznek a mikvében, illetve főzőedényeiket használat előtt előírásszerűen szintén vízben fürdetik (a mikve héberül vízgyűjtőt, vízmedencét jelent).

A hagyományt követve figyelemre méltó ténynek tűnik az is, hogy Noé korában az elromlott nemzedéket özönvíz által pusztította el az Örökkévaló. No és persze az sem lényegtelen felvetés, hogy az égi áldás imába foglalt könyörgéseink nyomán mindig záporeső formájában hullik le a földre.

A víztől kéklő égitestet így körbejárva láthatod, a női teremtő energia elkápráztató mennyiségben zubog. Kövesd hát lüktetését, könnyedén add át te is magad a habzó víz igézetének.

Ekkorra már az azúros vízi világban, a selymes csillámlásban kacsázik tovább esetlenül a csobbanó gondolat. A dagállyal útra kelve, úszom az árral szembe, elképzelt karommal erőteljes íveket húzva a tarajos hullámok között. Aztán lelkem örvénylő tengerében, alant a mélyben, a nagy kékség szívében hirtelen megáll az idő, s a nem-lét sötét kezében, tudatom önkívületében, mély álomba szenderülök. Majd percek múltán a homokos fövenynél szerencsésen partot ér hánykódó fáradt bárka-testem.

A szellemi hajótörés után hálatelten a Jóteremtőnek dadogva áldást rebegtem, s az énem jobbik felével szövetségre lépve, remegve ébredek.

Ezüstös holdidő

A sápadt kora estében a novemberi belvárost járom egymagam, csip-csup apróságok után kutatva, sajnos hasztalan. Körülöttem egekig érnek a házak, bármerre nézek, megannyi kivilágított bábeli őrtorony. Fényes ember-csodák, óhajtás-paloták, s a tompa szürkületben előlük nincs hova bújnom. Riaszt a talmi csillogás, taszít a mutatós, halványuló limlom.

Inkább a kékesszürke kontúrok között, az imbolygó félhomályban játszó holdsarlóra bámulok. A cseréptetők sziluettje mögé nézve úgy érzem, odafenn az égen misztikus táncot lejt az opálosan felsejlő holdvilág. Ellenállhatatlanul mágnesként bevonz fénylő bűvkörébe, és hosszú percekig meredten fogva tart.

Mennyi mindent láthatott, mennyi rejtett titkot tud rólunk a sötétség grafitbirodalmát uraló delejes égitest… Megbabonázva vizslatom fehéres udvarát. S amíg holdkráterekből formált kecses arcvonásain az évezredes emlékek redőit csak lassan észlelem, ezüstös fénycsóvája teljesen elvakít.

Végre hunyorogva magamhoz térek, kijózanodva eszmélek – vajon mi, asszonyok mennyire ismerjük e kerekded, égen-járó hölgy útjait? Eltöprengve hiába is próbálnám meglesni a néma holdnyaláb igazi fókuszát. Hiszen köztudott, a Holdnak nincs is saját fénye, pusztán a Nap sugarait veri vissza ránk szorgalmasan. Miközben égi ellipszispályáján a forgó Föld körül kering, az egyes holdfázisok szerint más és más ruhába öltözik. Attól függően, hogy szülőbolygónk mennyit takar az éltető napfény ragyogásából, a fenséges holdkorongból különböző nagyságú területeket láthatunk.

Ez alapján a csillagászok praktikusan megkülönböztetnek új-, növekvő, teli-, és fogyó hold képet. Újholdkor, a holdciklus kezdetén a Hold egy vonalban van a Nappal és a Földdel, ezért egyáltalán nem látszik belőle semmi. Növekvő fázisa az újhold és a telihold közötti, körülbelül kéthetes időszak. Ilyenkor minden éjszaka egy kicsit nagyobb lesz, mintegy megdagad. Teleholdkor teljes pompájában kikerekedik, de a holdciklusnak csak egyetlen éjszakáján látható, úgy a tizennegyedik-tizenötödik napon. Amikor pedig fokozatosan el kezd fogyni, a telihold és a következő újhold között, egyre kevesebb és kevesebb látszik már belőle.

A Hold (héberül: lavona) minden bizonnyal nagyon mély kölcsönhatásban áll a földi élettel. Ritmusos alakváltozásai egyaránt hatnak – pszichésen, illetve testileg – ránk, emberekre és a fizikai természetre is. Eleink megfigyelésekből megtudhatjuk, hogy az újhold általában a megújulás ideje, mindig az új dolgok kezdete, a növekvő holdfázisban minden gazdagodik, kiteljesedik, a telihold körül igazán energikussá, sőt izgatottá változunk, végül a fogyó állapotában a világ visszahúzódik, befelé fordul, és egyre kevesebb aktivitást mutat.

Ez az éjjeli őrszem elképesztő módon uralja a női vizes energiákat. A gravitációs vonzástörvény segítségével képes mozgásban tartani mind a tengerek, mind az óceánok árapály-jelenségeit. Befolyásolja emberi nedv- és vízháztartásunkat, sőt irányítja a női termékenység havi ciklusát.

Érdekes, hogy a modern személyiségpszichológia pontosan a Hold szimbólumához kapcsolja elemzései során a nőiességet, az anyaszereppel, a családdal való azonosulás képességét. A júdaizmus ősi tanaiban – nem meglepően – Bölcseink szintén megkülönböztetett figyelmet szenteltek eme különlegesen világító égi erőnek.

A bibliai teremtéstörténetből mindannyian ismerjük azt a tényt, hogy csak a lét negyedik napján, a Hold és a Nap megteremtésével keletkezett az idő fogalma a történelem színpadán. Ráadásul a zsidóság komplex holdnaptárat kapott a Teremtőtől, ünnepei megüléséhez, huszonkilenc (néha harminc) napos holdhónapokkal. Ehhez kapcsolódó liturgikus hagyomány az újhold (Ros Chodes), egyúttal egy új hónap kihirdetése, valamint a Hold nyilvános megszentelése.

A vallásos tradíció – hozzám hasonlatosan – szinte költői viszonyban van a holdfázisokkal. Egyes közösségekben például újholdkor a nők rendszeresen összegyűlnek közös tanulásra, imádkozásra vagy egy könnyed, közös énekléssel vegyes lakomára. Mintegy ösztönösen megsejtve, ez a pillanat róluk is szól. Mindemellett tudtommal szokásban volt Izrael gyermekeit a növekvő vagy a fogyó Holdhoz hasonlítani annak megfelelően, hogy mennyiben követték a számukra rendelt isteni parancsolatokat.

Erőteljesen nőies természete okán úgy hiszem, e világító égitesttől nekünk, modern nőknek, van még mit tanulnunk. Érdemes hát szimbiózisban élni vele.

Az eredménytelen beszerző körút lejártával kalandozó elmélkedésem ideje lassan a végéhez ér. De elégedetlenül hazafelé ballagva, a felverődő árnyékok között újra látom ám, hogy sietős lépteim után szökött óvatosan egy ragyogó holdsugár. Pilláimon át a hívatlan vendég finom körvonalaira emelném tekintetem, de a varázsos jelenség elillan hirtelen, s előlem felhő-köntösbe rejtőzik el. Talányos hiánya azután hazáig elkísér.

A zsidó élet zamata

Újabban borongósak itt a reggelek, nehezen tisztul a fáradt éjjeli sötétség, mostanság nyirkosak nálunk az esték, korán és hirtelen borul ránk a töredezett szürkület. Odakint a napfény mintha versenyt futna a fukar idővel, s a tér is napról-napra szűkösebb, egyre kevesebb és kevesebb világos pillanatot élvezhetek. Az elkomoruló látvány elől villanyárban úszó konyhám hívogató karjaiba temetkezem. Itt jól esik a kékes gázláng közelében tenni-venni, s a meleg fények között egyre többet és többet tüsténkedem.

Persze bevallom, amióta a fiam megszületett, valahogy állandóan el vagyok maradva mindennel, szinte csak kullogok régi önmagam után. Nem azért, mintha elvesztettem volna egykori lendületem, egyszerűen mellette bokros teendőim megsokasodtak, és most már a kicsi a főnök az életünkben. Ezért a hét minden napját próbálom túlteljesíteni, de a pénteki nap vezet igazán a ranglistán, ilyenkor aztán mindig csúcsra járok, túllépem a lehetetlennek hitt határokat.

Valamikor szerda-csütörtök magasságában általában már kezdem érezni a sürgető, feszítő érzést a gyomrom körül. Vajon ezen a héten is sikerülni fog mindent elrendezni és időben elkészülni? Ekképp bizonytalankodom unos-untalan. Gyakran tanakodom: mit, s hogyan csináljak, mivel lehetne akár már hét közben előre elkészülnöm? Valójában nem is a takarítás vagy esetleg a főzés állít igazi próbatétel elé, a kihívás netovábbja a barchesz (héberül: chálá) készítésének lassú folyamata.

A Szombat fogadása nekem már elképzelhetetlennek tűnik egy mosolygós chálá-pár nélkül az asztalunkon. De csakis az otthon, házilag készített fonott kalács illata ébreszti fel bennem az ünnep meghittségét. Ez az, amitől igazán lázba jövök, mondhatni sütése nálam már kitartó szenvedély, sőt majdnem szerelem.

A korai vagy az első íz élmények, mindig meghatározó és mély benyomást hagynak az emberi tudatban. Még emlékszem arra a pillanatra, amikor évekkel ezelőtt először ízleltem az egyik közösség asztalánál házi sütésű szombati kalácsot. Igazi felejthetetlen élmény volt. Nem szégyellem elmondani, majdhogynem fuldokoltam a gyönyörűségtől. Az ízlelőbimbóim rendesen táncot jártak a mennyei érzés miatt. S a fenséges íz kombináció a maga letisztultságában kitörölhetetlenül bennem maradt.

Nos, azóta is kísérletezem, hétről-hétre nekiveselkedem és megpróbálom asztalunkra varázsolni ezeket a bizonyos maradandó íz emlékeket. Így mindig egyre közelebb és közelebb kerülök immáron eszmei barcheszemhez, de a vágyott eszménykép és az aktuális eredmény között azért marad némi különbség.

Bár eddig folyamatosan kalácsról beszéltem, valójában mindvégig a zsidók istenadta kenyerére gondoltam, amikor barcheszt emlegettem. Hiszen ez a fő szombati eledel nem más, mint a hétköznapi egyszerű kenyerünk finomított, lágyabb és édeskés változata, felettébb tetszetős kivitelben. Ez a becses kalácskenyér figyelemreméltó tanítómesterünk, egyszerűen élni tanít.

A szűkös régi világban a kenyeret (héberül: lechem) tartották a legfontosabb emberi éteknek, maguk a zsidó Bölcsek is úgy mondták, kenyéren él az ember, amiből aztán lelkünk táplálkozik. A korábbi magyar népnyelvben életként emlegették és igazán becsben tartották.

Elmélázom a szavak erején, mennyire találó és pontos az „élet” elnevezés legjelentősebb gabona készítményünkre. Hiszen a kenyér, vagy jelen esetben a kalács lényege a finomra őrölt változatos gabonaszem. No, már most bármely gabona magja önmagába zárva tartalmaz minden nélkülözhetetlen összetevőt ahhoz, hogy a természeti erők növelő energiái segítségével kicsírázva új hajtást, új életet hozzon a világra.

Amikor az Örökkévaló a lét harmadik napján megteremtette nekünk eledelül a magtermő füveket, valójában igazi atyaként gondoskodott rólunk, földi gyermekeiről. Terített asztalunkra lopta tápláló gabona formájában az élet sűrített kozmikus energiáit. Így a learatott és megfelelően megőrölt gabonából készült étel tökéletesen kielégíti bonyolult emberi szervezetünk önfenntartó folyamatait. Általa hosszú és egészséges életet élhetünk.

A hagyományos recept szerint a barcheszt finomított búzalisztből szokás készíteni. Én a magam részéről inkább a jótékony olajos tönkölybúzát, a búza egyik ősibb fajtáját használom. A búza egyébként a legelterjedtebb tápanyag forrásként szolgáló kultúrnövényünk, első azon hét isteni gyümölcs között is, amellyel a Tóra Izrael földjét dicséri.

Egy zsidó otthonban a Szombat köszöntése ősidők óta két szegetlen barchesz jelenlétében történik. Ez a csodaszép vallási hagyomány az égből hulló hatodik napi dupla manna sivatagi történetére és a Szentély oltárárán hetente elhelyezett tizenkét (két sorban hat-hat) szinkenyér áldozati rendjére nyúlik vissza. Egyértelműen arra emlékeztetve bennünket, hogy Teremtőnk minden körülmények között gondoskodik elemi emberi szükségleteinkről.

Amióta megszűnt a Szentély, minden egyes zsidónak a saját otthona, a privát családi asztala helyettesíti az elveszett oltárt. Azóta ez az a szakrális hely, ahol végre mindannyian hetente találkozhatunk az isteni jelenléttel. És ha ezen a rejtett otthoni oltáron házilag készített kalácsot helyezünk el, mintegy önnön kétkezi munkánkat ajánlhatjuk fel mennyei Királyunknak.

A barchesz készítés fáradságos műveletéhez kapcsolódik a nőkre vonatkozó tésztaáldozat kötelező tórai előírása is. A Szentély idejében minden meghatározott mennyiségű tésztából le kellett venni az Örökkévaló földi képviselőinek, a papoknak járó adományt. Manapság az áldás kíséretében leszakított tésztát már csak tűzben égetik el háziasszonyaink. Ez a parancsolat kimondottan arra tanít, nem lehet minden a miénk, meg kell tanulnunk osztozni földi javainkkal.

Én még azon szerencsések közé tartozom, akik egykoron láthatták elhunyt nagymamájukat a kemence mellett tésztadagasztás és kenyérsütés közben. Sajnos a nagyim már rég nincs velem, hogy ráérősen beavasson, gyengéden megtanítson a szakmai fogások rejtelmeire.

Modern háztartásomban kemence sincsen, elektromos sütőm csupa fémes csillogás. De, ha a szebbik kötényem péntekenként magam elé kötöm, határozottan elválasztom magam a gépesített jelentől. Emlékeim nyomán hagyom, hogy mozdulataimat az ő gyakorlott öreg kezének ihletése vezesse. Ilyenkor elszántan liszt-felhőbe bújva egy másik idősíkra költözöm, s az ősi szimbólumok között ismerősen mozogva, régi rítus szerint életet lehelek a konyhapultra.

Az életcsírát tartalmazó finom gabonaőrleményt az élesztő mágikus kelesztő erejével, a meleg víz oldó ölelésével, a cukor áldó édességével, az olaj lágy simogatásával, picinyke szilárdító sóval és a tyúktojásba rejtett új élet ígéretével lágy tészta masszává dolgozom. Majd tengernyi türelemmel, igazi igyekezettel jól átdolgozom, hosszasan dagasztom, s végtelen időkig pihentetem a ruganyosan áttranszformálódó alapanyagot. Végezetül, mint egy pompás asszonyi hajkoronát fonatba rendezem, a teremtés hat napja szerint, a nyers tésztafüzéreket. Az utóján, még a sütés előtt tojásos mázzal megfestegetem, és a bőség érzetét nyújtó mákszemekkel megpettyezem a kulináris alkotást.

Aztán az elkészült pirosló műremek pazar illatával bőségesen megszentelődik a lakás, mi több valódi mennyei otthonná változik. S a valamiből teremtés örömével asztalunkhoz csábítom a türelmetlen, kiéhezett angyali kíséretet.

Szemérmes rejtelem

Amikor ma reggel álmosan ébredek egy nehéz, megpróbáltatásokkal teli éjszaka után, hosszasan keresem a tükörből visszaköszönő fáradt önarcképben azt az alakmást, akit az évek során, úgy-ahogy megalkottam, s akinek legalább néhanapján látszani szeretnék. Az ideges kutatás rendszerint hiábavaló, az asszonyi hiúságon módszeresen diadalt arat a könyörtelen elmúlás. Tekintetem kialvatlan körvonala lemondóan és morcosan odébb áll.

Miközben forró vízfüggöny alatt próbálok életet lehelni merev tagjaimba, s kimért mozdulatokkal bíbelődve lassan tollászkodom, átkószál az agyamon egy mentőötlet. Könnyedén festhetnék újabb arcot magamnak, rutinosan én is smink-maszk mögé bújtathatnám titkolni való sápadt önmagam. A szakszerű kozmetikai kikészítés során később megadóan abban reménykedem, a púderes cicoma révén helyre állhat bennem a törékeny női önbecsülés.

Ám az örök tetszeni vágyás ősi ösztönétől hajtva sminkelés közben sem feledhetem, felelős vagyok a külső megjelenésemért, sőt majdhogynem az egész viselkedésemért. A vallásos szemérem (héberül: ceniut) ugyanis megálljt parancsol a túlzott kacérság mohó démonának. Oda kell figyelnem szinte mindenre, vagyis nem mindegy, hogyan nézek ki, miként beszélek és az sem, milyen módon gondolkodom.

Ortodox zsidó körökben egyáltalán nem tiltott dőreség a női kence használata, ellenkezőleg: az illendő nőies külső elengedhetetlen tartozéka egy kis szolid make-up. Ez talán érthető is, ápolt arcunk, különösen a tekintetünk napközben szinte közkinccsé válik, olyan lesz, mint egy szépen formált transzparens, üzenetet hordoz folyamatosan.

Az erkölcsösnek számító vallásos öltözködés területén ellenben akad jó néhány tabu vagy puritán megszorítás. De a női lelemény még a rideg előírásokat is saját javára tudja fordítani. A divat a szűkös lehetőségek között is ellenállhatatlanul felszínre tör.

A halachikus előírások szerint egy hölgynek minden körülmények között el kell rejtenie teste finom nőies vonalait, így a rigorózus mérce szerint nem ildomos felfednie sem a dekoltázs, sem a váll, sem pedig a felsőkar gömbölyded íveit. A makulátlan kinézethez egyaránt takarnia kell könyökét és kulcscsontjait. Ezért ebben a világban kizárólag a zártnyakú és hosszú ujjú felsőruha a trendi.

Az alsóruházat terén sem szabadabbak a megkötések, elviekben nő nem hordhat semmilyen nadrágot, nem viselhet miniruhát, nehogy meglátszódjék a kecses csípődomborulat. A szoknya vagy ruha megengedett hossza a térdkalács alatt kezdődik el, és nem lehet rajta – a könnyedebb lépést biztosító – hasíték vagy bevágás sem. A mértéktartó öltözethez lehetőség szerint nem áttetsző harisnya dukál, a lábfejnél kifejezetten zárt cipővel.

A női intimitás megőrzése érdekében zsidó vallásos környezetben jellemzően a rejtőzködő, sejtelmes szabásvonal hódít, s a visszafogott, konzervatív színvilág az igazán elfogadott irányvonal. Ráadásul egy férjezett asszonynak házasságkötése pillanatától a hajfürtjeit is erényesen takarnia kell. Hajhálók, kendők, sapkák, kalapok, illetve parókák garmadája hivatott elrejteni a férfiszem számára oly vonzó hajkoronát.

A régimódinak ható, szerény viselet első látásra lehangoló, kellékeibe ugyanakkor könnyen beilleszthetőek a mutatós ékszerek és a míves kiegészítők. Egy kevéske ízléssel és némi pénzforrással ily módon kellemesen szolid megjelenés varázsolható. Az ügyesen megválasztott fejfedő pedig állandó jólöltözöttséget kölcsönözhet viselőjének. A vallási konzervativizmus számomra tehát semmiképpen sem egyenlő az ódivatú elhanyagoltsággal.
Pár perc múlva illatárba bújva, felfrissülten öltözködöm, az utolsó simításoknál aztán azon morfondírozom, mire fel e temérdek, látszólag zord megszorítás. Kinek szól ez az alázatos önfeladás, hiszen napjaink pörgős világában minden a külső attraktivitásról szól. Olyan időszakot élünk, amikor teljesen mindegy, ki vagy valójában, fő, hogy a rafináltan hivalkodó ruhatár tetszetős imázst teremtsen, elhitesse mindenkivel, érdemes odafigyelni rád, mert egyedi és különleges vagy.

Ha valaki ma nő létére önként lemond a látványteremtés merészen trükkös fogásairól, az mindenképpen figyelmet érdemel. Egy ilyen gesztus valamelyest el is igazít bennünket az illető lány vagy asszony valódi értékrendjéről. A szándékosan visszafogott külső nyilvánvalóan arra világít rá, hogy bár jelenleg egy szilárdnak hitt anyagi világban létezünk, röpke mulandó életünk más dimenziókba tart.

A kellő önmérséklet tanúsításával vallásos hölgyeink talán könnyebben fedezhetik fel, hogy az anyag nehézkes köntösébe bújva, szemük elől a lélek titkon álruhába rejtőzik el. Az öltözködés ilyen forma leegyszerűsítésével naponta áttranszformálhatják szokványos látásmódjukat, s fokozatosan felkészíthetik egójukat egy majdani alakváltozásra. Tudván tudva, hogy felettük az Örökkévaló, szemérmes követőire várva, elégedetten figyel.

Miután a szokásos ruházkodási ceremóniával nyomban kész vagyok, még az ajtón kilépve, egy utolsó pillantást dobok a tükörből biztató finoman megkonstruált összhatásra. Aztán a zajos utca forgatagába gyorsan elvegyülve, a bámész, kutakodó tekintetektől körülvéve, a bőrömig érzem: egészen más létsíkhoz tartozom.

John Lukacs a Bét Orim filmklubjában

Pénteken, december 12-én, 18 órakor Kábálát Sábátot tartunk kiselőadással. Dr. Riszovannij Mihály (jobbra) előadásának címe: Holocaust és emlékezéspolitika - lengyelországi tapasztalatok.

Minden ország saját maga alakítja ki emlékezéspolitikáját. Lengyelországban a rendszerváltozás elõtt az "antifasiszta ellenállás" jelszava megelőzte a zsidó szenvedés elbeszélését - ez a megközelítés az elmúlt évtizedben indult változásnak. Mit keresett az NDK zászlaja az áldozatok falánál? Hogy került kereszt az egykori zsidó temető fölé? Mennyire igaz a zsidómentő Bulgária története? Beszámoló az auschwitz-birkenaui Múzeumban tett látogatás tapasztalatairól - európai kitekintéssel.A rendezvényt piknik vacsora követi, amelyhez várjuk a résztvevők természetbeni hozzájárulását. Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme.

Szombaton, december 13-án, 18 órakor kezdõdik a Bét Orim Filmklub: Egy eredendő bűnös vallomásai - Két riport John Lukacs történésszel. A film után beszélgetés az alkotókkal, Muszatics Péterrel és Buslig Eszterrel. Az egyik legjelentősebb kortárs történész, Lukács János - John Lukacs (balra) - Budapesten született 1924-ben. 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Nyugállományba vonulásáig a Chestnut Hill College tanára és számos egyetem, köztük a Yale és a Harvard vendégprofesszora volt. 1988 után a legtöbb könyve - például Az európai világháború, A párviadal, a Budapest 1900, az Öt nap Londonban - megjelent magyarul is, melyek a legnépszerübb történelmi munkák közé tartoznak. Ennek ellenére úgy véli, hogy a modern korban, melyet ő a hanyatlás korának nevez, a siker mindig félreértés. Mint egy kritikusa - negatív éllel, bár inkább dicséretként - megjegyezte, "történész, de valójában író". A New York Times tárcaírója az 1990-es évek végén az angol nyelv egyik legnagyobb élő mesterének nevezte. A film nem portré, inkább Lukacs gondolatvilágát, a történelemhez való viszonyát próbálja nagyjából fél órában érzékeltetni.Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme. Szeretettel várunk minden érdeklődőt! Hajnal György