A döbbenettől bénult apátiába süllyedve, napok óta alvajáróként, gépiesen teszem csak a dolgomat. Múlt hét közepétől rémisztő hírek véres karmai közt hánykolódtam, brutális terhük még most is majdnem összeroppant, bestiális súlyuk alatt szinte alig létezem. Ismeretlen ismerősök sorsáért aggódva folyvást a könnyeimmel küszködöm, ártatlanok halálhíre mindannyiszor letaglóz és összetör. A vadul kavargó érzések hullámvasútján bizarr szélsőségek távlatából szemlélem mára csekélynek hitt életem.
Máskor bizonyára ernyedten tiltakoznék, de az őrjítő tehetetlenség kétségbeesett dühre csábít, hiába igyekszem ellenállni ragacsosan fojtó igézetének. A borzalmas tragédiától hangos médiából a megveszekedett indulat kénes lehelete fullasztóan hozzám szegődött, s bűzös kipárolgása nyugtalan álmaimba is elkísér.
Jó egy hete végig kétségek és remények között vergődtem, ma a kezdeti bizonytalanságtól a sokkoló végkifejletig elfáradva értelmes kapaszkodókat keresek, végre az érzéseim helyett, a néma imakönyvre figyelek. Miközben az évezredes zsoltáros szavakat mormolom, rémülten azon tanakodom, mire figyelmeztet bennünket, halandó embereket, a napokban megtapasztalt szívszaggató lelki fájdalom és az elviselhetetlennek tartott testi szenvedés.
Ideje volna végre belátnom, hogy rövid életünk tünékeny pillanat csupán a végtelenbe tartó idő kifeszített tengelyén, többségünknek fel sem tűnik talán, hogy a polaritás harcának színpadán apró statisztaszerepekben pózolunk. A jó és a rossz, más szóval a fény és a sötétség függvényrendszerébe kódolva együttesen vérgőzös történelmet alkotunk, és félig tudatos döntéseinkkel egy abszurd sakkjátszmában a világ folyásáról voksolunk.
Az hiszem, a tömeges gyászban mi túlélők mindahányan sebezhetőek vagyunk, s a rengeteg áldozat halálától kilátástalan magányban tisztánlátásunk irányt tévesztve kábultan elveszik. Pedig minden egyes másodpercben kizárólag rajtunk áll, hogy az időtlen ős csatában a fékevesztett gyűlölet és az állatias harag oltárán, a feneketlen sötétségben tobzódó tudatlanság bálványfejedelmének áldozunk, avagy a tiszta fénytől ragyogó teljességben a mindenséget teremtő bölcsesség királyi trónusához borulunk.
Valakinek a visszavonhatatlan és abszolút hiánya képes csak igazán rámutatni valós értékeire, ezért, amikor a mintegy száznyolcvan mártír többé már nem lehet velünk, érezhetjük meg minden porcikánkban, mit is jelentett eltűnt létvalóságuk nekünk. A tragédiában elhunyt szerencsétlen emberek tudtukon kívül a saját testükkel, előlünk fogták fel az elszabadulni készülő gyilkos fenevadat. Ezért olybá tűnik nekem, hogy a halál perverz ügynökei által az áldozatok sérelmére elkövetett aljas és becstelen gaztetteket, az emberi elmét bitorló arctalan sötétség motiválta, míg a halál angyala által örök nyugovóra kísérteket áldozatkészségükben a fény követe inspirálta.
A világ teremtettsége hajnalától a megvilágosító fény után sóvárog szüntelen, e nagyszerű káprázat eléréséhez acélos szívű zászlóvivők és rettenthetetlen fényhozó katonák kellenek. Bár emberi életünk a mulandóság földi börtönében szemlátomást gyorsan elenyész, a heroikus harc nélkülünk is tovább folytatódhat, ha mindig lesz egy újabb bátor jelölt, aki a megüresedett helyünkre lép és valamennyiünkért a végsőkig kitart.
Illusztráció: Gustave Doré: A fény teremtése
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése