Oldalak

2010. december 21., kedd

Az Exodus 1947 igazi szorija – és a szégyenteljes vég

1947. július 18-át írtak: az egykoron a Chesapeake Bayben közlekedő komp ezen a napon futott be Haifa kikötőjébe, fedélzetén a náci koncentrációs táborok 4554 túlélőjével. Legenda lett a csúf járműből, bestsellerek és világsikerek főszereplője, és felbukkanása jelezte egy világbirodalom alkonyát. Amiről a krónikák nem beszélnek: maga az Exodus dicstelen véget ért, ami megmaradt belőle, azt feldarabolák ócskavasnak. Egy dicső történet keserű vége – sok, eddig ismeretlen részlettel

A történet a brit Fehér Könyvvel kezdődött: London még a Holocaust ipari méretű kivitelezése előtt, de már a zsidóüldözés kellős közepén, 1939-ben döntött úgy, hogy évi tízezerben maximálja a mandátumi Palesztinába bevándorló zsidók számát – azaz a legtöbbjét nem engedik visszatérni ősei földjére, Erec Jiszráélbe. A döntéssel az arab „érzékenységet” tartották szem előtt – így reagálták le az 1936 és 1939 között zajló, párját ritkítóan brutális arab felkelést, amelynek a zsidók mellett ők, a britek voltak az első számú célpontjai. A döntés ellen számtalan demonstráció (jobbra) zajlott az ereci zsidóság körében.

SS President Warfield. Ez volt a neve a komphajónak, amely a marylandi Baltimore és a virginai Norfolk között, a Chesapeake-öbölben közlekedett 1928 és 1942 között. Üzemeltetői a baltimore-i Steam Pocket Companynál valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy a megbízhatóan ide-oda ingázó jármű egy szép napon a világtörténelem egyik legjobban dokumentált drámájának főszereplője lesz. Miután kiszolgált, egy Sonneborn Institute nevű amerikai-zsidó csoport vette meg, amelyet egy New York-i zsidó milliomosról, Rudolf G. Sonnebornról neveztek el.

Sokan azt állítják, az Exodus teljes drámáját voltaképp megszervezték azok a cionista vezetők, akik tisztában voltak azzal, mekkora rokonszenvet ébreszthet ügyük – kivált a világsajtó részéről –, ha kellő alapossággal játsszák ki ezt a kártyát. Akár igaz, akár nem, a cionista ügyet csak kevés hajó szolgálta nagyobb hatékonysággal (mert illegális bevándorlóhajóból nem volt hiány: erről és a hajókat működtető szervezetről, a Páljámról a közeljövőben részletesen számolunk majd be itt). A cionizmus célja a világháború alatt és az azt követő években semmi más nem lehetett, mint a minél nagyobb mértékű bevándoroltatás – bármi áron, bárkivel és bármivel szemben. Míg 1900-ban Erec Jiszráélt még tízszer annyi arab lakta, mint zsidó, 1945-ben ez az arány már csak 2:1-hez volt, és a cionizmuson múlott, sikerül-e még kedvezőbbé tenni. Nyilvánvaló volt, hogy bevándorlás szempontjából elsősorban a nácizmus és szövetségesei üldözötteire lehet számítani, azokra az emberekre, akiket egy akkoriban keletkezett borzalmas angol kifejezés displaced persons-nak, rövidítve DP-nek nevezett. Ezek a földönfutók részben még Európában ocsúdtak a borzalmak kábulatából, részint – ha alijázás közben brit kézre kerültek – Cipruson, internáló táborokban várták sorsuk jobbra fordulását.

1947 nyarán még semmi nem volt biztos. Azt sem lehetett tudni, hogy az ENSZ megszavazza-e egy zsidó állam létrehozatalát. A bevándorlás azonban a világháború vége után is illegális maradt a brit politikának köszönhetően. 1945 és az Állam kikiáltása, 1948 májusa között 69,878 zsidó alijázott illegálisan; közülük a britek 51,500 főt fogtak el – a nagy többség tehát újra rács mögé került, Cipruson. Ez a szám túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a világsajtó szó nélkül elmenjen mellette; ráadásul volt lágerlakók, Holocaust-túlélők újbóli rács mögé dugása, ráadásul brit részről, kiverte a biztosítékot a világsajtó legnagyobb részében.

A hajó

1927-ben építette a delaware-i Wilmingtonban a már akkor patinásnak számító Pusey & Jones Corp., és a megrendelő cég elnökéről, Solomon Davies Warfieldről nevezték el (mellékesen: annak a Bessie Wallis Warfieldnek volt a nagybátyja, akit VI. Eduárd angol király elvált nőként vett el, és a botrány miatt lemondott trónjáról). A 320 láb hosszú, 58 láb széles, 1814 tonna össztömegű jármű a maga idejében luxuskörülményeket biztosított utasai számára. Motorja 2600 lóerős teljesítményre volt képes, és tekintélyes, 15 csomós haladási sebességet biztosított a fedélzeten egy időben szállított legfeljebb 400 utasnak, akik kényelméről ötvennyolc fős személyzet gondoskodott. A Chesapeake-öböl több mint tíz százaléka homokos fenekű, sekély víz; a President Warfieldet úgy tervezték, hogy a lehető legsekélyebb vizeken is biztonságban tudjon lavírozni, és ez később döntő szempontnak bizonyult a hajót kereső cionista ügynökök szemében, akik úgy számoltak, hogy a mélyebb járású brit hajók majd tehetetlennek bizonyulnak a homokos ereci partok közvetlen közelében, s az Exodus ott is ellavíroz, ahol a brit hadihajók már nem tudnak utánamenni.

A komp különösebb esemény nélkül közlekedett 1942. július 12-ig, amikor is katonai behívót kapott, és a Pentagon a brit védelmi minisztérium rendelkezésére bocsátotta. J. R. Williams kapitánysága alatt, 1942. szeptember 21-én indult el Új-Funlandról. Négy napra rá, Írországtól nyugatra sikeresen túlélte egy német tengeralattjáró támadását, és épségben befutott Belfastba. Nagy-Britanniában laktanyának és kiképzési célokra használták.


1944. május 21-étől ismét az amerikai haditengerészet kötelékébe tartozott. Részt vett a normandiai partraszállásban, mégpedig az Omaha partszakaszon. Miután Angliában és a Szajnán teljesített szolgálatot,. 1945-ben visszapöfögött Amerikába, és július 25-én a virginiai Norfolkban vetett horgonyt. Szeptember 13-án vált meg a haditengerészettől.

A katonaság 1946. november 9-én adta el a President Warfieldet a washingtoni Potomac Shipwrecking Co.-nak, amely a Hagana ügynökeként járt el. Így került a hajó a Moszád leAlija Bét, vagyis az illegális zsidó bevándorlást szervező titkos hivatal birtokába, és ekkor kapta az Exodus 1947 nevet, természetesen a bibliai Exodusra, az egyiptomi kivonulásra emlékezve.

A kapitányok

A hajó 1947. február 25-én szedte fel Baltimore-ban a horgonyt, és a Földközi-tenger felé tartott Ike Aronowicz és Joszi Hárél kapitánysága alatt. Hárélről tavalyelőtti halálakor megemlékeztünk itt, Aronowicz (jobbra) is megérdemel néhány sort, különösen, hogy születésnapja közeleg. 1923. december 23-án látta meg a napvilágot az akkor szabadkikötőként funkcionáló Danzigban (ma: Gdansk), és tízévesen alijázott. Nem egészen huszonnégy évesen lett az Exodus kapitánya. Az államalapítás után is hű maradt a hajózáshoz; a hatvanas években a Columbia Egyetemen szerzett diplomát. Tavaly, nyolcvanhét évesen hunyt el.

Egy pillantást vethettek Haifára

A hajó 1945. július 11-én indult útnak a franciaországi Sète kikötőjéből, fedélzetén 4515 utassal, és 18-án közelítette meg Erec Jiszráél partjait, ahol a brit haditengerészet Ajax nevű cirkálójával és egy egész konvojnyi rombolóval került szembe; ezek már a francia vizektől követték az Exodust. Az Ajax meglehetősen félelmetes ellenfél volt, a világháborúban ő süllyesztette el a német Graf Spree hadihajót, most pedig a Chesapeake-öböl kiszolgált komphajójának megállítása jutott feladatául. Erre nemzetközi vizeken került sor – magyarán szólva az Ajax kalóztámadást követett el az Exodus ellen, mert a parttól húsz tengeri mérföldre (negyven kilométerre) semmiféle joga nem volt ahhoz, hogy erőszakot alkalmazzon egy fegyvertelen menekülthajóval szemben. A britek meggyilkoltak két menekültet – egyiket fejbe lőtték; másikukat, egy 15 éves srácot, a Holocaustban teljesen kipusztított Jakubovitz család utolsó túlélőjét, gyomorszájon találta a golyó –, valamint megölték William Bernstein első tisztet, aki San Franciscó-i tengerész volt. Több tucatnyian megsebesültek a brutális fellépés közben.


A brit kormány úgy döntött, a menekülteket visszafordítja oda, ahonnan jöttek: Franciaországba. Ez Ernest Bevin külügyminiszter ötlete volt, amelyet Sir Alan Cunningham palesztinai brit főbiztosnak továbbítottak; ő konzultált a haditengerészettel, majd egyetértett ezzel a „megoldással”, azzal a kiegészítéssel, hogy a hajó utasait előbb ciprusi internáló táborokba dugják. A főbiztos ezzel példát akart statuálni: üzenete úgy szólt, főleg az illegális alija szervezői felé, hogy teljesen fölöslegesen fáradoznak, Palesztinába úgyse jut be a hivatalos kvótában megszabott lélekszámon kívül senki. Bevin azonban feleslegesnek tartotta a ciprusi kitérőt, és úgy rendelkezett, mindenkit azonnal vigyenek vissza Franciaországba, mégpedig a hajóval együtt.

A franciák nem szállítják partra őket

Az elfoglalt hajót a britek Haifára vitték, itt az utasokat átszállították három hajóra: a Runnymede Park, az Ocean Vigour és az Empire Rival nevezetűre. A menekültek így épp csak egy pillantást vethettek az Ígéret Földjére, mert 19-én a három hajó kifutott velük a Marseille melletti Port-de-Bouc felé.

Augusztus 2-án érkeztek meg – de hiába: a menekültek úgy döntöttek, ők nem szállnak ki, ráadásul amikor rájöttek, hogy nem Cipruson vannak, huszonnégy órás éhségsztrájkba kezdtek. Erőszakkal lehetett volna őket partra tenni, ez viszont csak úgy működött volna, ha a francia hatóságok közreműködnek. Nekik azonban ilyesmi eszük ágában sem volt, és nem csak a hagyományos brit-francia szembenállás miatt. Az Exodusnak ekkor már híre volt, mégpedig dagadó botrány formájában. A franciák, akik már akkor is igyekeztek feledtetni, milyen szerepet vittek a második világháború idején a Harmadik Birodalom kiszolgálásában és zsidóságuk kiszolgáltatásában, nem emeltek kezet a lágerek egykori lakóira, és némi kárörömmel figyelték, amint a britek az egyre megoldhatatlanabb problémával küszködve embertelen, brutális kalózokként tűnnek fel a világközvélemény szemében.

Az ENSZ Palesztina Különbizottsága, amelynek delegátusai Haifán végignézték a menekültek brit hajókra történt átzsúfolását, Genfben tárgyalni kezdte a botrányt. Teltek a napok, és a menekültek immár három hete voltak nehéz körülmények között az őket szállító hajók fedélzetén. A britek hiába próbálkoztak azzal, hogy együttműködésre sarkallják a franciákat, így azt a döntést hozták, hogy visszaviszik a menekülteket Németországba, konkrétan Hamburgba, amely a brit megszállási övezet része volt.

Vissza a lágerekbe

Ez már kimondottan aljas döntés volt, nyilvánvalóan megátalkodottságból fakadt; John Coulson egykori diplomata, aki az események idején a párizsi brit követségen teljesített szolgálatot, 1947 augusztusában titkos üzemetben figyelmeztette munkaadóját, a brit külügyminisztériumot a beláthatatlan sajtókövetkezményekre és arra, fontolják meg, mennyi az előnye és mennyi a hátránya egy ilyen húzásnak, amiből „franciaországi ellenfeleink, és merem állítani, más országbeliek is, hatalmas előnyt fognak kovácsolni” – tudniillik a tényből, hogy „ezek az emigránsok szögesdrót mögött lesznek, koncentrációs táborokban, és németek őrzik majd őket”. A külügy augusztus 22-én arra figyelmeztette Coulsont és valamennyi diplomatát: tagadni kell azt, hogy az Exodus utasait Németországban koncentrációs táborokba akarnák zárni, valamint azt is, hogy németekkel őriztetnék őket.

Az utasokat kétszáz katona, száz katonai rendőr, gumibotok, könnygáz, bilincsek és vízágyúk bevetésével sikerült Hamburgban partra kergetni, és két csoportra osztották őket: a társaság fele a Lübeck melletti Am Stau DP-táborba került, a többiek a szintén Lübeckhez közeli Pöppendorfba. A nők és a gyerekek nagyjából önként mentek, a férfiakkal szemben viszont mindvégig erőszakot kellett alkalmazni: Hamburgba érve a legtöbben rendkívül elszántak lettek, ami nem csoda: szó szerint egy lépésre voltak attól, hogy alijázzanak, ehelyett németországi táborokba hurcolták őket, ami több volt, mint amit el lehetett viselni. A legszervezettebb a Runnymede Park fedélzetén volt az ellenállás, ahol a sorsuk ellen lázadó menekültek egy fiatal fanatikus, Mordechai Rosman körül csoportosultak, akit a brit jelentések „legfőbb bajkeverőként” tartottak számon. Harminchárman sérültek meg a csata közben, köztük négy nő; a brit katonák közül csak hármat kellett később ellátni. Hatvannyolc zsidót ellenben letartóztattak, sőt, eljárást is indítottak ellenük a katonasággal való szembeszegülés miatt. Az Empire Rival fedélzetén házilag barkácsolt pokolgépet találtak, amelynek azután kellett volna felrobbannia, hogy a zsidókat lehurcolták a fedélzetről; a briteknek sikerült idejében hatástalanítaniuk.

A túlerő végül győzött, de nem nagyon jól vette ki magát, amint fiatal és izmos brit katonák Holocaust-túlélőket ütlegelnek és csuknak rácsok mögé Németországban. Az erőszak egyik szemtanúja, dr. Noah Barou, a Zsidó Világkongresszus brit szekciójának titkára beszámolója szerint ezeknek a katonáknak fogalmuk sem volt arról, kikkel szemben járnak el ilyen brutálisan; felbőszültek ellenben azon, hogy a bántalmazottak nácinak, fasisztának, hitleristáknak nevezik őket.


Mire az emigránsok a DP-táborokba kerültek, a teljes világsajtó nekik dolgozott, és Nagy-Britannia nem nagyon tudott mit felhozni mentségére. A DP-táborokban a körülmények csakugyan sok tekintetben kísértetiesen hasonlítottak a koncentrációs táborok körülményeihez, és felröppent a hír, miszerint Pöppendorfban egy német a parancsnok. Ez nem volt igaz, a DP-kben nem voltak német parancsnokok és német őrök sem – a táborokon belül viszont voltak a briteknek német polgári alkalmazottaik. Ám ha egyszer egy hír elterjed, azt nagyon nehéz cáfolni; 1947. október 6-án már maga a londoni külügy tudakozódott a térség brit parancsnokainál, csakugyan nincsenek-e bármelyik DP-táborban német parancsnokok vagy őrök, mert ha igen, azon nyomban váltsák le őket.

Az Exodus utasai elszántak maradtak. Előbb sátrakba dugták őket, de az idő hidegre fordultával a barakkokkal ellátott Sengwardenbe, Wilhelmshavenbe és Emdenbe továbbították a legtöbbjüket, sokuk számára nagy szívességet téve: a Brichá – a volt lágerlakók alijáját segítő szervezet – innen könnyen átszöktette őket az amerikai megszállási övezetbe, ahonnan Erecbe juttatták őket; ezek az emberek már hazájuk földjén élték meg Izrael Állam kikiáltását. Ekkor az Exodus eredeti utasai közül már csak 1800-an sínylődtek DP-táborokban.

Nem mindenkinek sikerült az alija. Sokakat ismét elfogtak, és Ciprusra internáltak; ezek a lágerek 1949 januárjáig álltak fenn, Nagy-Britannia ekkor ismerte el formálisan Izrael Államot és engedte szabadon a foglyokat. Elmondható azonban, hogy nem sok minden ártott a Brit Birodalom renoméjának annyira, mint az Exodus utasainak kálváriája.

S mi lett az Exodusszal?

A hajó a drámai események után ott állt a haifai kikötőben, számos más Alija Bét-hajó társaságában. Izraelt megalakulása másnapján fél tucat arab állam támadta meg, ezzel párhuzamosan fogadnia kellett nem csak az Európából érkezőket, de azt a több százezer zsidót is, akiket arab országokból űztek el teljes vagyonelkobzást követően. Senki nem ért rá arra, hogy a hősi idők relikviáival foglalkozzon.

Haifa legendás polgármestere, Aba Kúsi – aki 1950-ben nyert először választásokat – hivatalba lépése után azon nyomban azt javasolta, glancolják ki az Exodust, és legyen az Alija Bét úszó múzeuma, hiszen a jármű turisztikai szempontból valóságos aranybánya. A restaurálás kezdetét is vette, de – máig tisztázatlan körülmények között – a hajó lángot kapott, és a vízvonalig leégett.


Jerry Klinger ismeretlen sírra bukkan

Az interneten búvárkodva bukkantam rá Jerry Klinger, a Jewish American Society for Historic Preservation (Zsidó-Amerikai Történeti Társaság) elnökének írására. Klinger lélekben e sorok írójához nagyon közel álló idealista-cionistaként tekintett az Országra, és természetesen magával ragadta az Exodus-sztori. Olvasta a könyvet Leon Uristól, látta az Otto Preminger-filmet Paul Newmannel (amelyeknek a valósághoz nem sok közük volt). Ő harcolta ki, hogy Stephen Norman, Herzl Tivadar szerencsétlen sorsú leszármazottjainak egyike 2007 decemberében a jeruzsálemi Herzl-hegyen állami temetést kapjon. Norman az egyetlen cionista volt a családban Herzl Tivadaron kívül; egyedül ő látogatott el Erec Jiszráélbe, egyedül ő szerette a földjét, a népét. 1946-ban, Washingtonban halt meg elhagyottan és elfeledetten, míg Klinger ki nem taposta, hogy földi maradványait hazavigyék, és az izraeli bürokrácia ismeretében ez a teljesítmény legalábbis lenyűgöző.

A Herzl-leszármazott dolgában járt Izraelben azon a napon is, amelynek estéjén sétálni indult a jeruzsálemi német negyedbe, ahol korábban is nem egyszer megfordult már, de most először fordult elő, hogy nyitva találta az ottani keresztény missziós temetőt. A kapuk most tárva áltak, és Klinger, maga sem tudta, miért, besétált. Ez volt az a nap, amely megváltoztatta az életét: odabenn rábukkant bizonyos John Stanley Grauel tiszteletes elfeledett sírjára. A fehér sírkő alján ez állt: Exodus–47.

Átadom a szót Jerry Klingernek.

A gój, aki az ENSZ előtt tanúskodott

„Ki volt ez az ember? Mi köze volt az Exodushoz? Mi köze volt az Otto Preminger-filmhez? Egyszerre voltam lenyűgözött és zavarodott; azt hittem, értek valamelyest a történelemhez. Visszamentem a külvilágba, haza a régi Moriah szállóba, ráültem az internetre és elkezdtem kutakodni. Grauel tiszteletes eleget tett megbízatásának. Nem kizárt, hogy többek közt neki köszönhető az, hogy Izrael valósággá vált.

John Stanley Grauel tiszteletes a Hagana titkos megbízottjaként tartózkodott az Exoduson. A Hagana kimondottan azért helyezte oda, mert szükségük volt egy keresztényre, hogy végrehajtassanak vele olyan dolgokat, amiket zsidó nem hajthat végre. Ott volt az Exoduson. Részt vett mindenben, de nem szerepelt Leon Uris, Otto Preminger és Ernest Gold történeteiben. Grauel tiszteletes tanúskodott az ENSZ Palesztina Különbizottsága előtt arról, mi történt valójában az Exodusszal. Neki azért hittek az ENSZ-bizottságban, mert nem volt zsidó.


Az Exodus igaz története mára javarészt ismeretlenné, elfeledetté vált. Semmi köze Uris, Preminger és Gold történetéhez. Dráma, kemény bátorság, elszántság, tragédia története ez, a hidegvérű zsidóellenes brutalitással szembeni fellépés története. Az Exodus – egy hajó, amely útjára indított egy nemzetet, írta Ruth Gruber, a híres újságírónő beszámolójában, ami azután könyvének is címe lett. Igen, ez a hajó indított útjára egy nemzetet, de belőle mi lett? Hová lett az Exodus? (…)”

A partszakasz, amely nem létezik

Klinger is eljutott addig, hogy a hajó leégett, roncsai pedig valahol a tengerben pihennek. No de hol? Az elérhető beszámolók egyetértettek abban, hogy valahol Haifa Semen nevű partszakaszánál történt a katasztrófa, 1952. augusztus 26-án. „A mélységesen kiábrándult Kúsi eltakaríttatta a roncsot. Az Exodust észak felé vontatták ki a haifai kikötőből, és a Semen-partnél elsüllyesztették. (…) Néhányan megjegyezték, hogy egy olasz cég 1964. augusztus 24-én kísérletet tett, hogy a roncsot kiemelje és ócskavasként hasznosítsa. Létezik egy átható erejű fotó Ike Aaronowitzról, aki a parton áll, miközben az Exodus maradványa megtöri a hullámot. Arca még mindig fiatalos; huszonnégy évesen lett csak az Exodus kapitánya. Haja még mindig homokszínű, dús és kócos. Arckifejezése egyszerre figyelmes, befelé forduló és pragmatizmust sugalló.

Az Exodust nem bírták kiemelni. A roncs lesüllyedt a vízfelszín alá, és végképp eltűnt a Földközi-tenger fenekén.

Hol van a Semen partszakasz?”, tette fel a kérdést Jerry Klinger. „Erre a kérdésre nem tudott választ adni sem a Google, sem a Mapquest, sem az útikönyvek. Azt tettem, amit az utazó ilyen esetben tenni szokott: felhívtam a haifai Turisztikai Hivatalt. Ők sem tudták, hol a Semen partszakasz. Elmagyaráztam, hogy azért érdeklődöm utána, mert az Exodust keresem, és emléket szeretnék állítani neki azon a partszakaszon, amelynek a közelében található. A John Grauel történetével kapcsolatos kutatásaimnak köszönhetően tudtam, hogy már vannak Exodus-emlékművek Franciaországban, Olaszországban, Németországban és Baltimore-ban. Izraelben azonban semmi ilyesmi nem létezett. Tel-Avivban létezik egy jókora emlékműve az Alija Bétnek, de az egész országban semmi nem emlékeztet Izrael megteremtésének legismertebb történetére.”

Klinger egy régebbi útikönyvet forgatva talált utalást a Semen partszakaszra – annak az olajmúzeumnak a kapcsán, amiről mi is megemlékeztünk nem is olyan rég egy posztunkban. A könyv említést tett arról a kicsiny emléktábláról, ami a múzeumban található, és mutatja, merre lehet az Exodus hullámsírja. Az intézmény a Semen étolajgyár területén áll, alighanem innen a félreértés. Klinger tovább nyaggatta a haifai Turisztikai Hivatalt, mire a Titkos Bevándorlás Múzeumát, illetve a Tengerhajózási Múzeumot ajánlották neki. De sem ezek az intézmények, sem a Tengerhajózási Tanulmányok Hivatala, sem a Haifai Egyetem nem tudott a kérdésre válaszolni. Ezután arra összpontosított, konkrétan mi történt a leégett Exodusszal. A legtöbb beszámoló úgy hangzott, hogy elsüllyesztették, azután 1964-ben sikertelenül kísérleteztek a kiemelésével. Klinger azonban feltehetően tudta, hogy az internetes beszámolók egyhangúsága láttán észnél kell lenni. A keresők által merített anyagok 99 százaléka copypaste, és egy tévinformáció ezért változatlan formában – néha a helyesírási hibákkal együtt – számtalanszor megtalálható a világhálón. Nem nyugodott bele az egybecsengő híradásokba, és addig keresett, míg rá nem bukkant Joseph M. Hochstein és Murray S. Greenfield The Jews Secret Fleet, the Untold story of North American volunteers who smashed the British blockade (A zsidók titkos flottája. A brit blokádot szétzúzó észak-amerikai önkéntesek) című könyvében erre a részletre:

„Izrael 1948. évi függetlenné válása után az Exodus a haifai kikötőben horgonyzott; túl öreg és sérült volt ahhoz, hogy használják. Haifa polgármestere, Aba Kúsi 1951-ben azt javasolta, hogy a viharvert kis hajót tartsák meg az Alija Bét múzeumaként. Mielőtt azonban a tervet valóra válthatta volna, az Exodus 1956. augusztus 26-án kigyulladt, s a vízvonalig leégett. Roncsát kivontatták a kikötőből, hogy ne akadályozza a forgalmat, és a közeli Semen parton magára hagyták. Tizenkét évvel a tűz után egy olasz cég két darabba vágta a roncsot, hátha sikerül ócskavasnak kiemelni; 1964. augusztus 23-án a kiemelési kísérlet kudarcot vallott. Nem sokkal ezután a Hájámá hajójavító szövetkezet az Izraeli Kikötői Hatósággal kötött szerződés értelmében kiemelte a roncsot, felvontatta a Kishon folyón, ahol feldarabolták.”

Klinger arra figyelt fel, hogy ez a verzió különbözik az összes többitől, de „meg kellett azt erősíteni. Isten néha megjutalmazza erőfeszítéseinket”, folytatja elbeszélését. „Joe Hochstein annak idején Washington Jewish Week című lapot szerkesztette, szülővárosom lapját. De már évekkel ezelőtt eladta. Talán a Jewish Weeknél megvan az elérhetősége. Amikor felhívtam őket, azt válaszolták, ’fogalmunk sincs, hogyan találhatná meg. Réges-rég alijázott.’”

A két kapitány összecsapása

Klinger kinyomozta, hogy Hoechstein Tel-Avivban él. A Facebookon találta meg, és egyszerű kérdést tett fel neki. Minden forrás úgy tudja, az Exodus hullámsírban van a Semen partnál; Hoechsteinék könyve miért ír mást? Meg tudja erősíteni, hogy a hajót végül csakugyan feldarabolták? Ugyanakkor Grauel tiszteletes felől is érdeklődött nála. Hoechstein néhány napi türelmet kért, mondván, a jegyzetei nincsenek nála. Klinger eközben Bill Bernsteinre, az Exodus megtámadásakor meggyilkolt San Franciscó-i önkéntesre (jobbra) összpontosított, akit állítólag Haifán temettek el – de konkrétan hol? Kutatásai során egyre jobban megismerkedett a hajón szolgált önkéntesekkel, akik közt tizennyolc évesek is voltak, és a legtöbbje semmiféle tengerészeti múlttal nem rendelkezett, és az alapvető fegyelemnek is híján volt. Egy adoma szerint ha a parancsnoki hídról kiadtak egy parancsot, arra körülbelül ilyen válasz érkezett: „A magatok dolgával törődjetek! Ti a hajó rátok eső részét vezetitek, mi meg a ránk eső részét.”

Ennek az oka a már említett tény volt: az Exoduson két kapitány állt egymással szemben. Az operatív parancsnokságot egy tapasztalt tengeri róka, Ike Aaronowicz látta el, a politikai parancsnok viszont Joszi Hárél volt. Törésvonal húzódott – főként a kulturális másság mentén – az amerikai önkéntesek és az ereci matrózok között is. Ez utóbbi soha nem torkollott nyílt kenyértörésbe; az Aaronowicz és Hárél közti azonban igen.

Azon az éjszakán, amelyen a britek kalóztámadást intéztek a menekülthajó ellen, a zsidók elszántan harcoltak ellenük, védték az Exodust, amit a brit rombolók ismételten megcsáklyáztak. A túlerőben lévő támadók megadásra szólítottak fel, hiába, mire a rohamok folytatódtak, és lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a britek el fogják süllyeszteni a hajót. Ike mindenáron tovább akart harcolni, illetve azt tervezte, hogy a hajóval teljes sebességgel nekiront a partnak, ahol a Hagana emberei már várják őket. Hárél azonban attól tartott, hogy az öreg jármű ezt a megpróbáltatást nem bírná ki, a britek vízbe fognak ölni 4554 Holocaust-túlélőt. Ő amellett tört lándzsát, hogy adják meg magukat. Aaronowicz kis híján ölre ment vele, végül átruházta Hárélre az operatív kapitányi posztot is. Hárél kiadta a parancsot, hogy megadják magukat, majd ő és az ereci matrózok elbújtak a hajó előre erre a célra kialakított búvóhelyein; néhányan a menekültek közé vegyültek, és a briteket csak az amerikaiak fogadták. Nem volt kit letartóztatni.

1975-ben még az udvaron rozsdásodtak egyes darabjai

„A világot a Hárél által útnak indított rádióüzenet tájékoztatta a történtekről”, írja Klinger. „John Grauel tiszteletes hangja hallatszott az Exodus rádiójában. Miközben a hajó beért a kikötőbe, a rakparton már ott álltak az újságírók, valamint az ENSZ Palesztina Különbizottsága képviselői, hogy tanúi legyenek az Exodus szomorú, de dacos megérkezésének.

A menekülteket haladéktalanul a várakozó brit börtönhajókra vitték. Hamarosan Izrael hősei és a szabadságért, az elnyomás és a világ elképesztő apátiája elleni harc szimbólumai lettek.

Grauelt a Hagana ügynökei csempészték Teddy Kollek [Jeruzsálem későbbi magyar ajkú polgármestere; jobbra egy 1956-os felvételen – NbA] vezetésével Jeruzsálembe. Tanúskodott a történtekről. Az ő szemtanúként tett vallomása változtatta meg a Bizottság álláspontját, amely ezután támogatta a felosztást; végső soron pedig Izrael Állama megteremtéséhez vezetett.”

Klinger az izraeli idegenforgalmi minisztériumtól sem tudta meg, hol az Exodus, azt viszont meg tudták mondani, hol van eltemetve Bill Bernstein: a Kármel Parti Temetőben, 14. sor, 1/I. sír. Néhány napra rá Joe Hoechstein is jelentkezett, és Brent Dibnert, az izraeli haditengerészettel foglalkozó történészt jelölte meg forrásként. Dibner volt az, aki szerint a Hájámá hajójavító szövetkezet a Kishonra felvontatta a roncs egy részét, majd feldarabolta. „Egyes darabjai még 1975-ben is a szövetkezet udvarán rozsdásodtak”, írta Dibner. „Az Exodus többé nem létezett.” A roncs maradék részeit ott hagyták, de Dibner arra is felhívta Klinger figyelmét, hogy Haifa szóban forgó partszakaszának nagy részét olajterminálok, repülőtéri létesítmények foglalják el, így ide nem nagyon lehet belépni. Ami a Semen partszakaszt illeti, az valaha létezett ugyan, ma azonban már nem létezik: a haifai kikötő terjeszkedése tüntette el.

Klinger 2009-ben utazott ismét Izraelbe, hogy tegyen valamit az Exodus, illetve John Stanley Grauel tiszteletes emléke megőrzése érdekében érdekében. A Haifai Történeti Társaságnál felkarolták az ötletet, s azt a Titkos Bevándorlás Múzeuma is támogatta. Meg kellett azonban erősíteni Brent Dibner állításait a hajó hollétére vonatkozóan. Klinger Tel-Avivban találkozott Ronén Zaretzkyvel, a Háárec napilap egyik szerkesztőjével, aki Jáél Kipperrel közösen forgatott korábban dokumentumfilmet Ike Aaronowitzról és a hajón utazott cionistáról, a kitűnő szónokról, Mordechai Rosmanról. A film utolsó kockáin Ike látható egy halászbárka orrában, amint kifelé tart a haifai kikötőből. A halász, aki tudta, hol süllyesztették el az Exodust, hátul marad. Ike arrafelé irányítja a halászt, amerre a haifai kikötő az évek során terjeszkedett, hogy be tudja fogadni a konténerhajókat. Kezével arra a pontra mutat, és sztoikusan azt mondja: „Ott van, ott van”.

Valahol ott volt az Exodus, sok tízezer tonnányi beton, acél alatt.

Az Exodus a popkultúrában

A marylandi Baltimore-ban született, lengyel-zsidó gyökerű Leon Uris szatócs papája az első világháború után egy évet töltött Erec Jiszrélben, onnan vándorolt ki az Egyesült Államokba; fel is vette a Jerusálmi nevet, amit aztán nem használt. Fia háromszor bukott meg angolból, így sohasem érettségizhetett, ehelyett inkább beállt a haditengerészethez, és a Csendes-óceán déli részén, Guadalcanalnál, Tarawán és Új-Zélandon szolgált rádiósként 1942-től 1945-ig. A világháború végén, maláriából felgyógyulva ismerte meg első feleségét, Betty Beck őrmestert.

Uristól 1950-ben vett meg egy cikket az Esquirer, s arra biztatta, próbálkozzon regényírással. Az eredmény az amerikai tengerészgyalogosokról szóló Battle Cry (Csatakiáltás) című mű lett, amit a háborús Görögországban játszódó Angry Hills (Haragvó hegyek) követett. Urist érdekelte a fiatal zsidó állam, s az ötvenes évek elején olyan megbízást kapott, hogy egy Izraelt kedvező fényben bemutató regénnyel fejtsen ki az Egyesült Államokban propagandát. Az 1956-os szuezi válságról tudósító Uris Exodus című munkáját két évvel később adta ki a Doubleday, és a könyv az Elfújta a szél után Amerika második legnagyobb bestsellere lett. A filmjogokat az író előre eladta. A tucatnyi nyelvre, közte magyarra is lefordított, meglehetősen szerteágazó sztori főhőse, Ári ben Kánaán ciprusi internáló táborokból szervez aliját a Moszad leAlija Bét égisze alatt. A hetvenes évek elején musical is készült belőle a Broadwayn, ami megbukott. Nem így a könyv, amelynek szerzője ezután több más bestsellerrel is előállt, no meg a film, amelynek jogaira az osztrák-zsidó-amerikai Otto Preminger tett szert; ő rendezte belőle az Oscar-díjas Exodust, a főszerepben a női szívek millióit megdobogtató Paul Newmannel.

Az alkotást 1960. december 15-én – fél évszázada – mutatták be. Preminger (jobbra) azzal a Dalton Trumbull-lal íratta a forgatókönyvet, akit a McCarthy-korszakban kommunista szimpatizánsként feketelistára tettek. Ez, de még inkább maga a film témája kiverte a biztosítékot a szélsőjobboldalnál, melynek egy, George Lincoln Rockwell vezette, tízfős „rohamosztagát” a New Orleans-i bemutató napján a rendőrségnek kellett elhurcolnia a mozi elől. Nem csak a nácik gyűlölték mélységesen a filmet, amely irtózatos kasszasiker lett és milliókat nyert meg a zsidó állam ügyének, de maga Leon Uris is, aki elsősorban az Ernest Gold szerzette zenével nem volt kibékülve, másodsorban a (zsidó) Newman helyett a (nem-zsidó) Jeff Chandlert szerette volna Ári ben Kánaán szerepében látni, de Premingerrel sem tudott zöld ágra vergődni. A rendező ugyan felfogadta mint konzultánst, de annyira összekaptak, hogy Urist végül is kitiltották a forgatásról. Maga Preminger sem volt odáig Uris történetéért, legalábbis később azt nyilatkozta: ha akkor tudott volna Ruth Gruber könyvéről, annak a jogait vette volna meg, nem Uris könyvéét.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szevasz Ricsi!
Király ez a post is, gratulálok!
Az Exodus mementója az ezer sőt millió színű, élő, viruló Izrael. Több és más egyszerűen nem kell.
Egyébként megdöbbentő, hogy egy alapvetően nem gonosz hatalom, mint a brit, micsoda szörnyű és aljas dolgokba lavírozza magát a vélt (utóbb kiderült valósak sohasem lettek belőlük)érdekeit szem előtt tartva. Gratula!
by Lacapc

Névtelen írta...

Olyan, mintha az iszlamokonferencia lefogná a kommentelők kezét:)) Mi van, senkinek nincs véleménye ehhez a ragyogó posthoz? Így írjon az ember a magyaroknak...
Én azért újra megköszönöm neked Ricsi!
thx by Lacapc

Nechemia ben Avraham írta...

Pedig soha nem volt ekkora a látogatottság. Sajnos tapasztalat, hogy normális emberek ritkábban kommentelnek, mint a hőbörgők. Miután előzetes szűrés van, az elmebetegek nem is próbálkoznak.

Névtelen írta...

Igen. És mi lenne, ha egyszer egy zsidó túlélő megkeresné a brit kormányt az emberhez nem méltó körülmények között tartásáért. Teljesen igaza lenne.

Névtelen írta...

Konrad írja:

- Ha nem fűzünk megjegyzést mindehhez, az nem jelenti, hogy nincs érdeklődés.

Részemről pl. azért nem kommentelek ehhez a cikkhez, mert egyszerűen nem tudok többet hozzátenni.


Áve mindenkinek!

Nechemia ben Avraham írta...

Naponta százötven-kétszáz látogató van, úgy, hogy hónapokig zárva volt az oldal. De a hackeléses cikk idején volt 500 is. Mindenhonnan jönnek, a legtöbben Amerikából és Izraelből, de olyan helyekről is kattintottak, hogy Tajvan, Vietnam és Szenegál. Úgyhogy igazán nem panaszkodhatom, főleg most, hogy mindenki Orbán Viktor I. r. vádlott és bűntársai viselt dolgaival, a nyugdíjjal, szájkosártörvénnyel és a többi szarsággal van elfoglalva. Érthető, ha a kommentelési kapacitásaikat ezekre a témákra tartogatják. Elég sokan olvassák viszont a Miért Ciont, és ez a lényeg.

Névtelen írta...

Konrad írja:


Taivan, Vietnam?

SZENEGÁL??????

- ???!!!???

Miért, ezeken a helyeken is van magyar létforma?

:))))


Amúgy meg, én pl. nem is figyelem a magyar belügyi híreket. Csak agytolulást kapnék tőle záros határidőn belül, így gőzöm nincs, mit művel az újabb gengszterbanda, mit készülnek éppen végleg gallyra vágni, kiket akarnak éppen kifosztani.

Így egyszerűen oda sem figyelek, nem nézek belügyi híreket, gőzöm nincs, kik a "minisztereknek" és "államtitkároknak" nevezett senkiházi, ingyenélő fővezéri családtagok, cimborák, bratyik, stb.

És jobb ez így, higyjétek el.


Jobb erről a szemét bandáról nem tudni, úgyis tehetetlen vagyok a garázdálkodásukkal szemben.

Maradok inkább a geopolitikánál, az iszlámnáciknál, az usákoknál, meg az elnyomógonoszarabgyűlölőcionistaizraelieknél.

Sokkal kellemesebb, érdekesebb téma, nem?

:((

Nechemia ben Avraham írta...

Magyarul mindenütt értenek, ha másutt nem, a követségeken. Persze a téves katt sem kizárt, valaki rákeres az Exodusra, és ez az oldal is bejön neki.