A Herzl család tragikus sorsa

Binjamin Zeév Herzl, azaz a Dohány utcában született Herzl Tivadar, az Ország látnoka szerencsétlen sorsú ember volt, s családját is mintha irtózatos átok sújtotta volna. Két gyermeke öngyilkos lett, de őket legalább újra temethették apjuk mellé; a harmadikat a krematórium nyelte el. Identitásvesztés, kikeresztelkedés, heroin, téboly, láger: Herzl leszármazottainak minden pokoli kijutott.

Herzlt mindenki fantasztának tartotta életében, és azok, akik ismerik munkásságát, s valamelyes képet alakítottak ki magukban arról, miként képzelte el a Bécsbe szakadt pesti újságíró (a képen pályakezdőként) Izrael Állam megteremtését, igazat kell adjanak: csakugyan fantaszta volt. Hihetetlenül naiv elképzeléseket, mondhatni légvárakat épített arról, milyen lesz a jövendő állam, hogyan kormányozzák majd, mi módon lehet modus vivendire jutni az arabokkal. Voltaképp nem is ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó állam feltétlenül Erec Jiszráélben jöjjön létre; élénken foglalkoztatta az úgynevezett Uganda-terv (az akkori angol gyarmatot, gondolta ő, London majd átengedi egy jövendőbeli zsidó állam céljaira), sőt, amikor elhunyt, az Uganda-terv még egyáltalán nem került le a cionisták egy részének napirendjéről.

Herzl semmi szín alatt nem volt államférfi. Újságíró volt a javából, színdarabokat írt, színes kávéházi figurához illően élte a bohémok életét, sokat utazott, ragyogóan öltözködött, egyszóval: művészember volt, aki alapvetően hóbortjainak élt, és arra vágyott, hogy az utókor megemlékezzen róla. Talán ez volt az oka, hogy családjára kevés figyelmet fordított. Házassága boldogtalanra sikeredett, és alighanem ebben keresendő az oka annak, hogy gyermekei is tragikus sorsot éltek meg

Herzl akart családot és utódokat. 1889-ben vette el Julie Naschauert, egy tehetős zsidó család lányát (jobbra), akinek hozománya lehetővé tette, hogy az életművészet kiteljesedjen. Mikorra a teljes hozomány elfogyott, a családot egy Kreminski nevű bécsi cionista vállalkozó adományai tartották fenn. Julie elsőként kislánynak adott életet, akit az apa nővére után Pauline-nak neveztek el. Herzl kissé csalódott volt, mert fiút szeretett volna, de másodiknak ő is megérkezett. Hansnak nevezték el – és ezek a névadások jelzik, hogy az apa akkoriban még nem ábrándult ki a galutból, és nem foglalkozott semmiféle zsidó állammal. Az asszimilált szülők fejében meg sem fordult, hogy zsidó nevet adjanak a gyerekeknek. Hans négyéves volt, amikor Herzl a zsidó államról fantáziált, éspedig a szó szoros értelmében. Az államberendezkedést a Velencei Köztársaság mintájára képzelte el, és arról ábrándozott, hogy Hans lesz majd a dózse, aki beiktatásakor a középkori gettózsidó sárgafoltos szégyenruháját és a csúcsos süveget fogja viselni. Álmodozásai közben könny gyűlt a szemébe. Mai ésszel felfoghatatlan és hihetetlen, de igaz: Hansnak bármicvája sem volt, ugyanis a bármicvához brisz is kell, az pedig nem volt meg. Az apa úgy vélekedett, nem illene a zsidók koronahercegéhez, ha körülmetélnék, így a műtétet sohasem végezték el. Amellett Herzl mélységesen világi volt, talán még Istenben sem hitt; az úgynevezett zsidókérdés megoldását, mielőtt cionista lett, az asszimiláció és a tömeges kikeresztelkedés révén képzelte el.

Balról: Hans, Trudi, Herzl és Paulina. Soha nem lehetett normális gyerekkoruk

Harmadik gyermeknek a Trudinak becézett Margarethe Gertrud érkezett meg, akkor, amikor Herzl már dinasztikus álmokat dédelgetett. Egy leendő ország leendő urai nem járhatnak a köznép sarjaival egy iskolába, és szerencsétlenségükre a szülők megengedhették, hogy bébiszittereket és magántanárokat fogadjanak melléjük, akik házhoz jártak. Ennek következtében egyik gyereknek sem lehettek barátai, pajtásai. Szerettek volna kortársaik társaságában lenni, legalábbis erre utal, amit a Herzl-ház egy látogatója hallott meg véletlenül egyiküktől: „Ha papa majd király lesz, járhatunk iskolába?”*

Családi kirándulás. Az apa útközben érezte a legjobban magát

Bizonyos, hogy a gyerekek nem halmozzák a tragédiákat, ha Herzl álmodozás helyett azt teszi, amit számtalan kortársa: alijázik Erec Jiszráélbe, és megpróbál valamilyen módon beilleszkedni az ott már javában formálódó zsidó társadalomba – de mindenekelőtt hagyja, hogy a gyerekek beilleszkedjenek az egészséges cháluci lét (jobbra) keretei közé. Herzl azonban nem csak a Monarchiában, Németországban, Franciaországban vagy Konstantinápolyban nem érezte magát otthon, hanem valószínűleg Erecben sem, ahol pedig megfordult. Azt tartják, leginkább a vonaton érezte otthon magát – igazi bolygó zsidóhoz méltóan elmondhatta magáról, hogy mindenhol jó, de legjobb útközben –, miközben a fél Európát beutazta, hogy különféle koronás főkkel és államférfiakkal, filantrópokkal tárgyaljon a zsidó állam létrehozataláról.

Erőfeszítései hatalmasak voltak. Minden életrajzíró egyetért abban, hogy Herzl halálra dolgozta magát. Egészsége soha nem volt jó, s mire negyven éves lett, nemcsak szívbántalmaktól, de olykori eszméletvesztésektől is szenvedett. Tudta, hogy nem él soká, és tartott is attól, hogy semmit nem hagy a gyerekeire, kivéve saját cionista újságját, a Die Weltet (amelynek nincs köze a mai, ugyanilyen című Springer-laphoz). Úgy érezte, elhanyagolta őket.

Hans tizenharmadik születésnapja – 1904. május 16. – anélkül telt el, hogy a gyereket annak rendje és módja szerint felhívták volna a Tórához mint bármicvát. Két hónapra rá elveszítette az apját: Herzl 44 évesen halt meg. Teljesen elgyengült, járni nem, beszélni is csak alig tudott; felesége Edlachba, a korszak divatos gyógyüdülőjébe vitte, hátha jobban lesz, de akkor már vért köhögött; július harmadikán szenvedett ki. Halálos ágya mellett ott volt a felesége, az édesanyja, az orvos és Johann Jona Kreminski, a bécsi gyáros, aki elsőként adott pénzt a Zsidó Nemzeti Alapba, és aki azt éveken keresztül egymaga tartotta fenn – miközben a jövedelemmel már jó ideje nem rendelkező Herzl családot is pénzelte.

Herzlt Bécsben temették – ugyancsak Kreminski költségén –, de végrendeletileg meghagyta, hogy gyermekei vitessék át maradványait Palesztinába. Az addigra mentálisan és fizikailag egyaránt megrokkant feleség három év múlva halt utána; a gyerekek tinédzserként árvaságra jutottak. A cionista mozgalom lett az apjuk, az gondoskodott róluk anyagilag.

Pauline élete szinte azon nyomban kisiklott. Kreminskiék vállalták, hogy magukhoz veszik, de fellázadt ellenük; hogy szabaduljon, hozzáment egy nálánál jóval idősebb szeszkazánhoz, összevissza csalta, majd elvált tőle, morfinista lett, aztán jött a heroin, folyamatosan a szanatóriumokat járta, egészsége fiatalon összeomlott. Hans nem szívesen nyugodott bele abba, hogy a cionista mozgalom járatja egy ortodox iskolába Angliában, teljes identitászavarba csúszott, és ezen már az sem segített, hogy gyámjai ösztökélésére tizenöt évesen körülmetélkedett. Felvételt nyert a cambridge-i St. John’s College-ba, de otthagyta anélkül, hogy tudományos fokozatot szerzett volna. A cionisták abban bíztak, hogy apja örökébe lép, de ki kellett ábrándulniuk. Hans az első világháború kirobbanásakor a brit hadseregbe lépett be, technikailag tehát szülőhazája, az Osztrák-Magyar Monarchia hazaárulója lett, és ebben a minőségében járandóságaihoz sem juthatott többé hozzá. Magányban és nyomorban tengette az életét a háború után Londonban; újságírásból, fordításból próbált megélni. A betegesen érzékeny és szégyenlős fiút maga Carl Jung kezelte; de hiába biztatta arra, hogy próbáljon lányokkal randizni, a magányos gyerekkor a kapcsolatépítés terén is megbosszulta magát.

A húszas években Hans és Pauline számára egyaránt kellemetlen, kínos nyűggé vált az egész cionizmus, amely sok mindent el tudott érni, csak azt nem, hogy megnyomorodott életüket helyre billentse. Pauline belevetette magát az éjszakai életbe, ivott, fűvel-fával lefeküdt, tolta a heroint, Hans pedig úgy kívánta megoldani a maga részéről a zsidókérdést, hogy apja hitét, munkásságát és álmait mindenestül elutasította. Univerzalizmusa vitte rá a kikeresztelkedésre, de itt is csak a helyét kereste: megjárta a baptista, a katolikus, az unitárius és a kvéker egyházat. 1929-ben azt írta apjáról, nagy ember volt és ő szerette, de „történelmi hibát követett el azzal, hogy kísérletet tett a zsidó állam újjáépítésére… apám nem ismerte fel a zsidó nép igazi küldetését, amely bebizonyította, hogy az élő és termékenyítő szellemnek nem okvetlenül kellenek területi határok, s hogy egy nép élhet és létezhet akkor is, amikor az erődítmények és a határok már eltűntek.” Hans Herzlnek e sorok írásakor még tizenkilenc évet kellett volna megélnie a zsidó állam megalapításáig; de már csak egy esztendeje volt hátra.
Paulina, aki szintén hiába járta meg Carl Jung rendelőjét, 1930-ban, testileg, lelkileg, anyagilag teljesen letörve jutott el a franciaországi Bordeaux-ba, ahol hajléktalan lett; amikor csavargásért letartóztatták, már halálos beteg volt. Hans pénzt könyörgött ki a cionistáktól útiköltségre, és testvére betegágyához utazott. Egy időre mellette maradt a kórházban, majd amikor Pauline állapota látszólag jobbra fordult, elutazott; Londonba érve kapta a hírt, hogy nővére meghalt – Ámosz Elon történész 1975-ös Herzl-biográfiája szerint heroin-túladagolásban (mások morfiumról, megint mások ópiumról tudnak – tulajdonképpen mindegy is). Visszament Bordeaux-ba, hogy eltemesse, s megírta mélységesen keserű búcsúlevelét. „Senki nem bánná, ha golyót röpítenék a fejembe”, írta, és akkor valószínűleg már tudta, hogy kikeresztelkedése nem gyógyír volt, hanem önmagára mért halálos csapás: „A zsidó zsidó marad”, látta be, „függetlenül attól, mennyire mélyül el új vallásai tanításaiban, mekkora alázattal veszi vállára a megváltó keresztet korábbi hitsorsosai kedvéért, hogy őket az örök kárhozattól megmentse: a zsidó zsidó marad.”

Búcsúlevélben kért elnézést a szállodástól az okozott kellemetlenségért, majd főbe lőtte magát.

A harmadik gyerek, a mániás-depressziós Trudi tizenhét évesen ugyancsak sűrűn látogatta a szanatóriumokat. Ezt a lányt anyjuk halála után egy szigorú nagynéni nevelte. Huszonegy éves korára valamelyest javult az állapota, és önálló életet kezdett Bécsben. Még ugyanabban az évben, 1914-ben megismerkedett a nála huszonhat évvel idősebb, elvált üzletemberrel, Richard Neumann-nal. 1917-ben ment hozzá, egy évre rá fiuk született, Stephan Theodor – és ekkor majdnem úgy tűnt, legalább ez az egy Herzl gyerek normális életet él majd. Állapota azonban a gyerekszülés után rosszabbra fordult; Richard Neumann később tizennégy ideggyógyászati kezelésre emlékezett. Pszichózisa többek közt arra késztette, hogy trónkövetelő levelet írjon az angol királynak. Herzl egyik életrajzírója, Stewart szerint míg Hans befelé forduló volt, Pauline pedig szabados – Trudi klinikai elmebeteg lett.

Akkor is elmegyógyintézetben volt, amikor a Harmadik Birodalom hatalomhoz jutott elmebetegei mindenhatót játszottak. Trudi kétszeres hendikepben volt mint elmebeteg és mint zsidó, így a theresienstadti koncentrációs táborba hurcolták. Puccos ruhában, finom poggyászokkal érkezett oda meg, és bemutatkozott az őrségnek: „Én vagyok Herzl lánya. Különleges, személyes kapcsolatot kívánok teremteni a legmagasabb theresienstadti zsidó hatóságokkal.” A tábor pszichiátriájára került, ahol hihetetlen gyorsasággal töltötte meg jegyzetfüzete lapjait, leírva a kezelést, az étkezést, az utolsó lapra pedig ezt: „Ez az utolsó oldalam. Mi marad belőlem az írás lehetősége nélkül?” 1943. március 15-én hunyt el, alighanem éhen halt; holttestét elégették. Férje egy év múlva, ugyanott halt meg.

Fiuk, Stephan Theodor Neumann későn született, nem ismerhette híres nagyapját, de aki ismerte, mind azt állította, hogy nagyon emlékeztetett Herzlre. Különlegesen nehéz bécsi gyermekkor jutott osztályrészéül az elmebeteg anya mellett, különösen azután, hogy atz 1929-es nagy válságban odalett a családi vagyon, a maradékot pedig a pszichiátriai számlák nyelték el. Apját azonban a rajongásig szerette. A tönkrement Neumann a cionistáknál kalapozott, ahol azonban még élénken emlékeztek Hans kikeresztelkedésére, és azt szabták a segélyezés feltételéül, hogy Stephannak Erecben kell iskolába járnia. Mai szemmel őrületnek tűnik, de Neumann ezt az ajánlatot képes volt visszautasítani; „Palesztina” az ő számára messzi, vad és idegen földnek tűnt… A fiút Neumann egy kapcsolata segítségével 1933-ban, szinte az utolsó pillanatban, egy londoni zsidó iskolába íratta.

A nácik karmai közül megmenekült fiúban fokozatosan ébredt érdeklődés a cionizmus iránt, nem mintha az iskolában ezt oltották volna belé, hanem mert szeretett volna minél többet megtudni tragikus sorsú családja gyökereiről. Olvasta nagyapja írásait, amelyeket lenyűgözőnek talált, és lassanként hívő cionista lett.

Nem kellett cionistának lenni ahhoz, hogy valaki tudja, Hitler Németországában nincs helyük a zsidóknak. Mégis voltak, akik maradtak, hiába szorították ki őket a megélhetésükből, alázták meg sorozatban, szigetelték el a többségi társadalomtól. Maradtak; mindig vannak, akik maradnak, mindig vannak, akik úgy érzik, ami történt, megtörtént, túl leszünk ezen is, ennél rosszabb már nem történhet velünk. Ráadásul a gazdaságilag és szociálisan roppant sikeres, a tömegek közt népszerűségre szert tevő náci rezsim 1935-től bizonyos konszolidációs vonásokat mutatott, 1936-ban a berlini olimpián legszebb orcáját tartotta a világsajtó elé, és sokan hihették – az emberi és polgári jogaiktól megfosztott németországi zsidók közül is –, hogy a legrosszabb elvonult.

A legrosszabb azonban éppenséggel hátra volt, és az 1938-as Anschluss után a náci rezsim ismét kimutatta a foga fehérjét, és minden épeszű ember tisztában volt azzal, hogy menekülni kell, amíg még lehet – mindegy, mi marad hátra vagyonból, családi ezüstből, egyebekből. Stephan kétségbeesetten sarkallta szüleit alijára, de a szülőknek akkor már nem állt módjukban elhagyni az Ostmark néven bedarált egykori Ausztriát. A második világháború kirobbanása, a postai szolgáltatások megbénulása után többé nem is tudott kapcsolatba lépni velük. A brit királyi tüzérséghez vonult be, nevét angolosabbra változtatta: Stephen Theodore Norman lett, s a világégés alatt Indiában, valamint Ceylonon szolgálva a századosi rangig vitte.

1945-ben, úton Anglia és Ceylon között nyílt két ízben is alkalma arra, hogy meglátogassa Erec Jiszráélt, Herzl Tivadar leszármazottai közül elsőként. Néhány napos megállók voltak csak ezek, arra viszont elegendőnek bizonyultak, hogy az érzés – amit csak az ért meg, aki valaha ott volt és annak rendje és módja szerint bele is szerelmesedett az Országba – megérintse. A vér nem vált vízzé. Stephen Norman a lodi repülőtéren szállt le, autóstoppal ment be Tel-Avivba, és elragadtatással szemlélte a rengeteg gyermeket. „Ezeken a gyerekeken ott van a szabadság jele”, írta megrendülve. „Eléggé eltéveszthetetlen: ott van a tartásukban, a tekintetükben… Európa komor, gyászos, boldogtalan zsidó gyermekeire gondoltam…”

Egy tel-avivi kajtanában (nyári táborban) készült felvétel 1945-ből

Stephent nagy ovációval fogadta a cionista vezetés, körbevitték a Szochnut és a Zsidó Nemzeti Alap épületében. Többre nem nagyon jutott idő, ment a gépe, de azzal szállt fel rá, hogy egy napon visszajön. Minden cionista életérzését fejezte ki, amikor ezt írta: „Tudom, hogy amikor elhagytam Erec Jiszráélt, egy kicsit meghaltam. Biztos azonban, hogy a visszatérés valami módon újjászületést jelent. És én vissza fogok térni.”

Ezt a fogadalmat nem válthatta be.

1946 késő tavaszán szerelték le, ott állt pénz, foglalkozás nélkül, teljesen kilátástalanul. Dr. Zélig Brodetsky, a cionista mozgalom egyik nagy öregje tanácsára utazott 1946 augusztusában Washingtonba – és ott vetett véget az életének, a képen látható Massachusetts Avenue hídon: levette és összehajtogatta felöltőjét, áthajította a korláton. Odalenn egy taxi lassított, amelynek sofőrje figyelmes lett a lehulló ruhadarabra. Norman ekkor leugrott. A százlábnyi zuhanás után szörnyet halt. Nem tartott sok időbe, hogy minden kétséget kizáróan megállapítsák az öngyilkosságot. A rendőrök átvizsgálták a halott zsebeit, de – mint a Washington Post is megírta – nem sok érdekeset találtak, csak egy porcelán mütyűrt: Walt Disney Plútó kutyáját, amelynek egyik füle le volt törve. A hulla csuklóján az óra még ketyegett. Búcsúlevél sehol.

Noha a sajtóbeszámolók nem említették, kinek az unokája ugrott fejest a halálba, Elihu Elath, a Szochnut amerikai főnöke azonnal kitalálta, és mélységesen kétségbeesett. Elath volt Stephen Norman egyetlen ismerőse Washingtonban, aki Zélig Brodetsky közbenjárására szerzett neki egy kisebb állást. Norman Elathnál hagyta kis holmiját korábban, mint mondta, „néhány napra”. A cuccok közt volt egy levél, amelyet Stephen régi bécsi nevelőnőjétől kapott; a fiú ebből tudta meg, hogy szülei odavesztek Theresienstadtban.

Elath szervezte meg a huszonnyolc éves százados temetését; Normannel – tizennyolc hónappal a zsidó állam kikiáltása előtt – sírba szállt Herzl Tivadar utolsó leszármazottja. A nagyapa maradványait Izrael Állam Jeruzsálembe vitette és méltóságteljes pompa közepette eltemette; az viszont szóba se került, hogy a mentálisan instabil feleségnek, a kábítószeres és öngyilkos leszármazottaknak is megadják a végtisztességet, noha Herzl végrendeletileg meghagyta, hogy közvetlen rokonait is Erecben kell eltemetni.

A hozzátartozók temetésének ötletét Áriél Feldstein történész vetette fel 2004-ben; Slomo Ámár, izrael szefárd főrabbija halachikus ítéletben mentette fel Hansot az életében elkövetett bűnök alól, kijelentve, hogy élete végén szellemi értelemben visszatért a zsidósághoz. Így őt és Pauline-t apjuk mellé temették 2006-ban, így – Ehud Olmert akkori miniszterelnök szavaival élve – „a történelmi kör bezárult”.

A Zsidó-Amerikai Történeti Társaság elnöke, Jerry Klinger, aki az Exodus 1947 hajó későbbi sorsának kinyomozása érdekében is igen sokat tett, először Ámosz Elon fent említett könyvéből szerzett tudomást arról, hogy volt Herzlnek egy unokája, aki az amerikai fővárosban öngyilkos lett. Stephen Normant addigra szinte teljesen elfelejtette a világ. Klinger és egy izraeli kutató, Mae Goder elméletet állítottak fel, miért nem jutott Stephen vissza Erecbe – mert szerintük az öngyilkosság oka ez, és nem a szülők halálhíre volt. Stephen 1946. július 2-án írt ugyanis egy levelet, amire Goder egy jeruzsálemi archívumban bukkant rá. A címzett Mrs. Stybovitch-Kann volt, annak a dr. Stybovitchnak a felesége, akihez Stephen apja szorultságában segítségért fordult.

„Emlékszik rám?”, kérdezte Stephen a levélben. „Richard és Trude Neumann fia vagyok, Stephan. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor kisfiú voltam Bécsben… Az elmúlt években annyi rettenet történt, hogy jobb nem is beszélni róla. De én és maga, kedves, azok közé a milliók közé tartozunk, akik a legdrágábbat veszítették el… Nagyon szeretném látni magát. Mik a tervei, és mikor tér vissza Haifába? Útba ejti közben Angliát? Nagyon szép volna, ha ennyi év után ismét találkozhatnánk… szeretném feléleszteni a családjaink közti barátságot.”

Ezután így folytatja: „A közeljövőben hosszabb látogatásra készülök Palesztinába; tulajdonképpen amint az útlevél és a vízum meglesz. De az utolsó két nap rémes hírei semmivel sem könnyítették ezt meg.” A levél néhány nappal az úgynevezett Fekete Szombat után íródott: az ereci brit megszálló haderő 1946. július 29-én kétezer-hétszáz zsidó szabadságharcost és cionista vezetőt tartóztatott le és internált egy félelmetesen jól szervezett hadművelet keretében.

Klinger és Goder joggal tették fel a kérdést: elképzelhető-e, hogy London készakarva megtagadta a palesztinai vízumot Herzl unokájáról, mert nem kívánták szaporítani a forrongó mandátumban ellenségeik számát? Ez csak hipotézis, amire nem sok bizonyíték van, az viszont biztos, hogy a Herzl unoka alijája nem javította volna London esélyeit. Kétségtelen ugyan, hogy a szülők halálhíre hozzájárulhatott az öngyilkossághoz, de legalábbis kétséges, hogy azt önmagában kiváltotta volna egy huszonnyolc éves, leszerelt fiatalemberben, aki szolgálati évei sorával bizonyította, hogy nem örökölte a családi idegbajt. A szülők halálhíre rettenetes dolog, de Normannek 1946 közepén számítania kellett arra, hogy ha apja és anyja eddig nem kerültek elő, akkor már nem is fognak. Ha Erecben lett volna, ahelyett, hogy Washingtonban vesztegel, ahol semmi keresnivalója nem volt, biztosan nem kerül sor a halálos ugrásra. Stephen Norman előtt cél lebegett, és lelkesítette az Erec Jiszráél-i példa: „A világ zsidósága réges-régi nép”, írta, „a palesztinai zsidóság azonban fiatal – a világ legfiatalabb népe. Nem gondtalanok. Nagy és nehéz problémák elé néznek. Szívükben őrzik európai fivéreik és nővéreik emlékét, sorsukat, amelyet oly gyorsan feled el a közönyös világ. Ám ők fiatalok, erősek, ők Palesztina zsidói, s noha zsidó fivéreiket és nővéreiket többé nem láthatják, állnak a problémák elébe.”

„A holtakat nem támaszthatják fel”, tette hozzá. „De segíthetik, és segíteni is fogják az élőket.”

Nem: ezek sehogy sem egy olyan ember sorai, aki végezni készül magával, mert bizonyosságot szerzett arról, aminek a gondolatához bőségesen volt ideje hozzászokni. Stephen Norman nem a szüleiről kapott információ miatt dobta el magától az életet.

Klinger erőfeszítései végül nem voltak hiábavalóak. Normant exhumálták, hamvait Jeruzsálembe szállították, és végre örök nyugovóra térhetett a Herzl-hegyen, nagyapja, nagynénje és nagybátyja közelében. Hamvai abban a földben nyugodhatnak, amelyről azt írta: „Ez a föld akar engem.”

A tervek szerint 2011 májusában avatják fel Jeruzsálemben a róla elnevezett emlékparkot.

Közvetlen leszármazottai nem maradtak a látnoknak, több távoli rokona azonban ma is él Izraelben és a világ más tájain; ketten a diplomata pályafutást választották. Tova Herzl Pretoriában volt nagykövet, majd szolgált egy időben a washingtoni izraeli követségen. Liora Herzl a jeruzsálemi külügyminisztérium nemzetközi kutató osztályát vezeti, előtte Norvégiában képviselte nagyköveti rangban a zsidó államot.

*Ilse Sternberger: Princes Without a Home: Modern Zionism and the Strange Fate of Theodore Herzl’s Children (Otthontalanul. A modern cionizmus és Herzl Tivadar gyermekeinek furcsa sorsa)