Herzl fája Erec Jiszráélben

Ha tu bisvát, akkor faültetés: ezt ma már sokan tudják. Vannak, akik kimondottan modern cionista ünnepnek tartják, holott a szertartást még a 16. században alakította ki a nagy Ári, Jichák Luria rabbi.

Már sok évszázada azzal emlékeztek meg a galutban élő zsidók Izrael földjéről, hogy az onnan származó gyümölcsöket ették. Magában az anyaországban is régesrég ültettek fákat (az arab propagandával ellentétben a zsidó jelenlét sohasem szűnt meg a Szentföldön – ezt többek közt maguknak az araboknak a sorozatban meghozott zsidóellenes törvényei tanúsítják). A hagyomány régi, ám a cionisták első hullámai új tartalommal is megtöltötték azt.

A valaha dúsan zöldellő Izrael a rómaiak pusztítása óta kopár földdarab volt. Az első telepeseket, akik a tizenkilencedik században azzal a céllal érkeztek, hogy a földet annak megművelése árán fogják meghódítani, bolondnak nézték a helybéli arabok – lásd, ha valahol meg tudod szerezni, Kaczér Illéstől az Álomtelepes című könyvet –, és talán azok is voltak… de mégis művelték a földet.

És ültettek. Fákat.

Erec Jiszráélben különleges jelentősége volt minden egyes, elültetett fának, akkora, amelyhez fogható ma sehol nincs, talán az egy Izlandot kivéve. A tömeges faültetésre szinte természetes módon Tu bisvátkor került sor. És a fiatal csemetékből hamarosan erdők lettek. Minden egyes ág, minden egyes levél kicsivel közelebb hozta a cionista álom beteljesülését. Egy fa története híven példázza a korai cionizmus helyzetét.

Az 1898-ban Izrael Földjére látogató Herzl Tivadar, miután meglátogatta Mikve Jiszráél és Rison LeCion településeket, Jeruzsálembe utazott. Akkoriban nem az a kép fogadta a látogatót, mint ma, hanem zordon és kopár táj, mely romantikus és vadregényes lehetett ugyan annak, aki szeretettel fordult felé, de kietlensége nyilvánvaló volt. Csak egyetlen, mintegy kétszáz lelkes zsidó település zöldellt azon a környéken, Jeruzsálemtől néhány kilométerre nyugatra: Mocá. Olajfák, datolya- és barackfák nőttek itt, szőlőt is termeltek a telepesek. Már a bibliai időkben is település volt itt - lásd fent a fantáziaképet -, és azt is Mocának hívták, így a helyet 1859-ben tulajdonképpen újraalapította Saul Jehuda, egy gazdag bagdadi zsidó James Finn brit konzul segítségével: ez lett Izraelföldön a modern idők első mezőgazdasági települése, ahol később csempegyárat is létrehoztak.

Herzlt és kíséretét meleg fogadtatásban részesítette a falu apraja-nagyja. A cionista látnokot elképesztette a júdeai naplemente csodája, a színek fantasztikus játéka a hegyeken, az alkonyati fényben. Ez a költői pillanat ihlette elhatározását, és azon nyomban kijelentette: fát fog ültetni. Fel is ment a közeli dombtetőre, ahol elültetett egy ciprusfa-csemetét, amely aztán nőttön-nőtt, hat év múlva pedig komoly fává terebélyesedve hirdette a zsidó nép visszatérését Cionba.

Herzl a fa ültetése után hét évvel halt meg, 1905-ben. Az Erec Jiszráél-i telepesek meggyászolták a fiatalon elment látnokot, aki – mint Jesurun Élijáhu, a Budapestről elszármazott natanjai gimnáziumi történelemtanár írta az Élő zsidó történelem című könyvében – „negyvennégy évet élt, és a cionizmus volt élete szombatja…” A mocái telepesek Herzl jorcájtjakor rendszeresen felmentek a ciprushoz, és további fákat ültettek mellé.

Az első világháború idején a britek folytattak elkeseredett harcokat az Országért az azt bitorló Ottomán Birodalommal. Ahogyan egyre nyilvánvalóbbá lett a britek győzelme, úgy fordult a törökök dühe mindjobban a cionisták ellen, akiket – mi tagadás, némi joggal – London kémjeinek tartottak. Sokakat bebörtönöztek, száműztek, másoknak a vagyonát, az üzletét koboztak el. A zsidó telepesmozgalom azonban a sok sanyargatás dacára is virágzott, és cionista fiatalok egy csoportja 1917-ben, Herzl halálának napján – pontosabban éjszaka, nagy titokban – ismét felvonult Herzl ciprusfájához.

És nem találták.

A törököknek fára volt szükségük, ezért az egész domboldalt ismét lekopaszították.

A döbbent srácok csak néhány tobozt találtak a kivágott fa mellett; ezeket összeszedegették, majd még hajnal előtt visszaóvakodtak Jeruzsálembe. A magvakat bőségesen tartalmazó tobozokat gondosan megőrizték.

A brit győzelemmel véget ért Erec Jiszráélben a négyszáz éves török – és a közel ezerháromszáz éves iszlamista – uralom. Eljött azoknak az ideje, akik megőrizték a tobozokat. A magvakból az egész országban új növények sarjadtak. Herzl fáját kivághatták – de sok-sok új fa lett belőle, Galileától egészen a Júdeai-hegyekig.

Az 1929-es arab pogromok után Mocá is halottait gyászolta – ráadásul a tömeggyilkosok a korábbi jószomszédok közül kerültek ki, akikről akár egy évvel korábban senki nem képzelte volna, hogy képesek kisgyerekek fejét baltával széthasítani. Mocá megszűnt létezni. Négy év múlva azonban új település, mosáv jött létre Mocá Illit – Felső-Mocá – néven. Ez volt a történelemben a harmadik Mocá, és az egyik első „illit”. Erec Jiszráél meghódításának egyik legfontosabb eszköze ez a települési módszer volt. A zsidó település soha nem az arab közvetlen szomszédságába került, hanem attól némileg messzebb, elővigyázatosan egy közeli domb vagy kisebb hegy tetejére, ahonnan szemmel tarthatták a veszedelmes és kiszámíthatatlan - az egyik nap még örök barátságot hirdető, a másik nap vérszomjassá aljasodó - szomszédságot.

A településhez két híres ember köthető. 1934-ben Dávid Remez – sz. David Drabkin, 1886-1951; a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, Izrael Állam első közlekedési minisztere –szanatóriumot nyitott Mocá Illitben, s noha Herzl fája ciprusfa volt, ezt az intézményt mégis a cédrusról nevezte el Árcának. A falu tanítója Mose Dávid Gáon volt, az Ország egyik legismertebb mai énekes sztárjának, az Izrael-díjas Jehorám Gáonnak az édesapja… És a történet ma is folytatódik. Tu bisvát vallási ünnep, egyben cionista ünnep is: Izraelben faültetéssel köszöntjük.