Oldalak

2008. június 6., péntek

Herzl Tivadar: „Kedves Vámbéry bácsi! Van egy jó magyar szó, a zsidóember”

Herzl Tivadar, aki úgy vélte, valami békés módon meg lehet szerezni az Oszmán Birodalomtól Erec Jiszráélt, a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján kapcsolatot keresett a fényes Portához. Ezt a kapcsolatot az akkor hetven éves, világhírű orientalistában, Vámbéry Árminban vélte felfedezni, aki nem csak tudós volt és felfedező, de a török kormánnyal még mindig jó kapcsolatokat ápoló ember is.

Vámbéry Ármint, az Európa-hírű orientalistát eredetileg Vamberger Hermannak hívták, és szegény zsidó család gyereke volt, aki ráadásul még félárván is született 1832-ben, lévén édesapja még a születése előtt meghalt. Tizenévesen már egy sereg idegen nyelven beszélt. 1857-től négy évig Konstantinápolyban tartózkodott. Hazatérve a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.

Herzl vallási tekintetben nem sok jót remélhetett Vámbérytől – a tudós zsidó öntudatára semmiképp nem bazírozhatott, hiszen a keleti nyelvek professzora előbb az iszlámot vette fel, majd később kikeresztelkedett katolikusnak, ezután egy protestáns szektához csatlakozott, végezetül pedig az orosz ortodox egyház kebelére tért meg; az utolsó két intézményben ráadásul még papi méltóságot is viselt. Élete legvégén bevallotta, felnőtt korában mindvégig ateista volt.

Vámbéry (balra) szabályszerű kalandorként viselkedett fiatal korában: Konstantinápolyban például azt használta ki, hogy igen jó az énekhangja, ezért egy éjjeli lokál vendégeit mulattatta, és a német nyelven előadott dalok azonnal slágerré lettek. Alkalomszerűen a szultáni háremben is dolgozott mint franciatanár, később a szultán kedvenc lányának, Fatimának az oktatását vállalta. Rajta keresztül ismerkedett meg az akkor tizenhat éves Abdul Hamid herceggel, és ekkoriban vette fel az iszlámot.

Herzl először a Második Cionista Kongresszus egyik résztvevőjétől hallott Vámbéryről, akkor azonban még másik vasat tartott a tűzben Philip Michael de Nevlinski gróf személyében. Ez az adósságai miatt állandó harcot vívó lengyel emigráns, aki olvasta Herzl cionista pamfletjét, igen jó kapcsolatokkal rendelkezett Törökországban, hiszen 1874 és 1878 között a konstantinápolyi osztrák-magyar követség attaséjaként szolgált, és többek közt II. Abdul Hamid szultánhoz is baráti szálak fűzték. Ez a barátság akkor szakadt meg, amikor munkaadói a hatalmas szerencsejáték-adósságai miatt megszabadultak tőle; onnantól kezdve annak a kormánynak dolgozott, amelyik megfizette, megrendelés szerint szabadúszó agent provocateur-ként avagy részmunkaidős kémként.

Herzl ettől az enyhén szólva zűrös embertől remélte naivitásában a cionizmus ügyének előmozdítását. Nevlinski gróf azonban meghalt, így Herzl a tiroli Alpokban lévő Mühlbachba utazott, ahol Vámbéry a nyarakat töltötte. A tudós lenyűgözte:

Ebben a béna, hetven éves magyar zsidóban [Vámbéry a bal lábára volt béna] olyan embert ismertem meg, aki nem tudja, micsoda leginkább, török avagy angol, aki németül ír, aki egyforma tökéletességgel beszél tizenkét nyelvet, és aki öt vallást gyakorolt, amiből kettőnek a papja is lett. Miután ennyi vallást ismer behatóan, másként, mint ateistaként nem is végezhette. Kétezeregyszázegy mesét mesélt nekem a Keletről, arról, milyen jó a viszonya a szultánnal, és a többiről. Azon nyomban teljes mértékben megbízott bennem, s elmondta nekem, hogy titkosügynökként dolgozott Törökország és Anglia javára is. A magyarországi professzorság, ami eleinte mártíromság volt az antiszemita ellenségeskedések miatt, mára pusztán fedőtevékenység. Rakás titkos dokumentumot mutatott nekem, amelyeket inkább csak csodálhattam, semmint olvashattam, lévén török nyelvűek, s olyan is akadt köztük, amit a szultán írt sajátkezűleg… „Pénzt nem akarok”, kezdte. „Gazdag emberf vagyok. Aranyból úgysem ehetek bifszteket. Negyedmilliós a vagyonom, és még az utána kapott kamat felét se tudom elhasználni. Ha segítek neked, az ügy miatt teszem.” Azt mondtam neki: „Vámbéry bácsi, ha szólíthatom így, ahogyan Nordau, kérje meg a szultánt, hogy fogadjon, először mert a sajtóban a szolgálatára lehetnék, másodszor pedig azért, mert a megjelenésem már önmagában növelné az ő hitelét. A legjobban azt szeretném, ha maga tolmácsolna köztünk”, tettem hozzá, de ő tartott a nyári utazás nehézségeitől. Tisztázatlan maradt, mit fog csinálni, s különösen az, hogy audienciám ügyében azonmód ír-e a szultánnak. De amikor elváltunk, összeölelkeztünk s ő arcon csókolt.

Herzl Bécsbe történt hazatérése után a következő levelet írta Vámbérynek:

Kedves Vámbéry bácsi! Van egy jó magyar szó, a zsidóember. Maga is az, én is az vagyok. Ezért értjük meg egymást oly gyorsan s maradéktalanul – talán emberként még inkább, mint zsidóként, noha az utóbbi kétségtelenül meglehetősen erős mindkettőnkben. Segítsen nekem, segítsen nekük. Írjon a szultánnak, kérje meg, hogy kéressen. A részleteket később, az audiencia előtt megbeszélhetjük, amikor a tolmácsom lesz. Az audiencia kapcsán a kérésem csak az, hogy a Kongresszus előtt legyen. Beszéljünk később [a lényegről]. Nem akarok hochmecolni magával. Hatalmas szolgálatot tenne az ügyünknek, ha most ki tudná eszközölni az audienciát. Megértem, mit kíván elérni az önéletrajzával: királyi nyugvóhelyet. Koronázza meg piramisát e fejezettel: „Hogyan segítettem népem, a zsidóság hazatértét”. Úgy fog tűnni, mintha az egész furcsa élete e felé a cél felé haladt volna.

Vámbéry válaszában arra figyelmeztette Herzlt, hogy a keletiekkel folytatott tárgyalások mindig nehézkesek és a legtöbbször idegtépők. Abdul Hamidot, akit nem kisebb államférfi, mint Bismarck nevezett „a modern idők legjobb diplomatájának”, „őshazugnak” titulálta. Úgy fogalmazott, hogy a törököket soha nem lehet siettetni, és az írott szó bármely esetben hatástalan; neki magának oda kell utaznia Konstantinápolyba, hogy személyesen járjon közbe Herzl érdekében.

Vészesen közeledett az újabb cionista kongresszus, és Herzl, aki semmiféle diplomáciai előrehaladást nem tudott felmutatni, kétségbeesetten ismét kapcsolatba lépett Vámbéryvel. Ezúttal sikeresen. Vámbéry végre felkerekedett és Konstantinápolyba utazott, előbb azonban kihangsúlyozta, micsoda áldozat ez az ő részéről. 1901. április 20-án érkezett meg az akkori török fővárosba, ahol jó két hetet előszobáztatták, és Herzl ez alatt semmit nem hallott felőle. Nyugtalan természete kibírhatatlannak érzékelte a feszültséget, amit végül május hetedikén oldott fel egy távirat. A professzor javasolta, Budapesten találkozzanak, és elmeséli, mi történt.

Találkoztak is a Keletiben, s Vámbéry csúf szavakkal illette a fényességes padisahot: „Hat találkozómba került, hogy rábeszéljem azt a paranoiás holdkórost, hogy fogadja magát. Nem mint cionistát, hanem mint a zsidóság vezetőjét és befolyásos újságírót. Cionizmusról ővele nem szabad beszélnie, számukra Jeruzsálem ugyanolyan szent, mint Mekka.” A szultán (jobbra) ragaszkodott ahhoz is, hogy Vámbéry hagyja el Konstantinápolyt még Herzl érkezése előtt, és ezen alaposan megsértődött. Ő nagyon fontosnak tartotta, hogy jelen legyen az audiencián, a némiképp csakugyan paranoiás szultán viszont azért nem akarta, hogy Herzl és Vámbéry egyszerre legyenek jelen a fővárosában, mert valamiféle összeesküvésről fantáziált, és Vámbéry hiába érvelt azzal, hogy ő majd tolmácsol, az uralkodó erre azt válaszolta, ezt a munkát el tudja végezni a külügyminisztérium valamelyik hivatalos tolmácsa is.

Herzl úgy tett, mint aki együttérez Vámbéryvel, valójában azonban ujjongott. Végre beszélhet a szultánnal. Rég várt erre a pillanatra, s most már úgy érezte, Vámbéry jelenléte inkább lenne hátrány, mint előny.

Néhány nap múlva már Konstantinápolyban volt, a szultán valóban fogadta is, de mint tudjuk, a megbeszélések nem hoztak eredményt.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kár, hogy a "Dávid-csillag" íráshoz nem lehet hozzászólni ;)

Szulamit írta...

Kedves Mokkaczuka!
Írod: "...majd később kikeresztelkedett katolikusnak..."

Tudomásom szerint nem. Mikor már többedszerre nyöszögtették, és figyelmébe ajánlották, hogy úgy tudna több támogatást nyerni az MTA-tól kutatásaihoz, utazásaihoz, ha kikeresztelkedik, akkor azt mondta, ha már mindenképp muszáj, akkor ő inkább református lesz, mert mindenki katolikus.

Üdv.: Szulamit
(Ő volt gyerekkori nagy példaképem, a hihetetlen akaraterejével...)