Oldalak

2008. június 24., kedd

…És nem bírok normális humuszt keríteni

Pedig nagyon szeretem. Igazi szerelmi történet ez, és a humusz íze valahol Izraelt helyettesíti be – pontosabban szólva behelyettesítené, ha az az íze lenne, aminek lennie kéne. De nincsen neki. Még akkor se, ha Izraelből jön, és rohadtul drága.

1991-ben sok minden történt először: ez volt az év, amikor alijáztam. Gyakorlatilag betéve tudtam a Kőbányai könyvét (aki később telefonon nagyon el volt ettől ragadtatva, és azt mondta, pontosan azért írta meg a Fedezd fel Izraelt! című művét, hogy az alijához és Izrael meglátogatásához kedvet csináljon), ahol szó esett a kajáról is. Főleg a gyorsétkezésről, mert akkor még teljesen mások voltak az ár-bér viszonyok, Izrael irgalmatlanul drága országnak számított Magyarországhoz képest (ma már fordítva van).

Volt pénzem új oléként, nem mondom, hogy nem volt, de azért igyekeztem takarékoskodni. No nem azon nyomban, elvégre nem volt sürgős. Csütörtöki napon érkeztünk, a hétvégét a tel-avivi nagy bícsen töltöttem, és valamelyik parti étteremben ettem a Szent Péter-halat, csak én meg a két gyerek, mert az anyjuk nem ivott eleget és besárgult; gonoszul a szállodaszobában hagytam, azzal a tanáccsal, hogy igyon minél több vizet, így nem volt alkalma belepampogni, mikor mit eszem és főleg iszom, és mindezt mennyiért. (Megmondtam neki még az alija előtt, hogy Izraelben napi 5-7 liter folyadékot kell inni, de ő azt válaszolta erre, akkor iszik, amikor szomjas.)

Szóval Szent Péter-halat zabáltam igen drágán, és megszámlálhatatlan mennyiségben ittam a már nem Kőbányai, hanem Moldova könyvéből (Ki ölte meg a Holt-tengert?) ismert Makkábi sört, a gyerekeket meg hagytam doszt kólázni. Baromira más íze volt mindennek, még a Coca-Colának is.

Mondom, volt pénzem új oléként, főleg amikor a Geula utcai postahivatalban beváltottam a repülőtéren kapott csekket. Kétszázas akkoriban még nem létezett, a százast alig-alig használták, így a lila ötvenesekből kaptam egy kazallal, és igen jól éltünk. Esténként Leila mama ben Jehuda utcai intézményében vacsoráztunk, továbbra is a parti Bell szállodában laktunk és taxin jártunk. Nem ártott egy kicsit kitombolni magam, előtte Magyarországon már vagy két évig nem mentek jól a dolgaim, nyaralni meg már emberemlékezet óta nem voltunk.

Később aztán csak lakást kellett keresni, meg ilyesmi, részint mert fogytán volt a pénz, részint meg többen is figyelmeztettek, hogy a gyerekek mégse járhatnak szállodából iskolába meg óvodába. Az éttermeknek bizonytalan időre búcsút kellett inteni, és hát ekkor jött a humusz.

Két echte izraeli kajával jött, a felafellel és a svarmával (balra). Elsőnek a felafelt (van, aki falafelnek mondja) kóstoltam meg, azonnal megállapítottam, hogy fűrészpor van benne, és a továbbiakban nemigen érdekelt a dolog, noha a Makkábit jól lehetett rá tolni. Még jobban lehetett viszont tolni a svarmára, és az bizony zseniális kajának bizonyult.

Magyarországon nem kapni. Nincs. Azért nincs, mert elkúrják. Jobb is, hogy girosz művésznéven szerepeltetik, mert az a szerencsétlen, ízetlen valami bizony köszönő viszonyban sincs az igazi mediterrán eledellel, és nem csak azért, mert a magyar szakácsművészet találékonysága odáig terjed, hogy lehetőleg minden húst le kell önteni valami tejféleséggsel (amit ad 1. a Tóra tilt, s ami ad 2. egészségtelen a végtelenségig, a szervezet ugyanis csak nagy kínok árán bontja le együtt a tejeset meg a húsosat). Valami borzadályos kapros öntettel locsolgatják a szerencsétlen giroszt, a pita egyenesen a mikróból jön, holott minden valamire való svarmás tudja, hogy azt a forgó hússütő rostélyához szorítva kell megmelegíteni, nem pedig abban a molekularoncsoló vacakban, amit ha diktátor lennék, azonnal betiltanék. Naná, hogy a girosz tetején sülés közben nem csücsül ott a birkafaggyú, holott annak kell megadni az ízét, és nem a gyíkszarmester „görög sültek” fantázianevű fűszerkeverékének. Aztán meg a svarmában van sült krumpli - ez egy elemi dolog - valamint: a svarmázóban ott lehet maradni, kienni a pita zöldségtartalmát, és a szabadon rendelkezésre álló húszféle zöldségből újra és újra megtölteni.


És, hogy a legfontosabbat említsük: a magyarokban nincs meg az a szív, hogy tisztességes svarmát csináljanak. Az arabokban megvan; ha valaki egy arab giroszoshoz megy be, elég sanszos, hogy viszonylag tisztességes kaját kap. A Dagályon egy időben arab srác csinálta a giroszt, az ő műve állt még a legközelebb a tisztességes közel-keleti svarmához. De nem volt vele azonos, már csak a humusz miatt sem, hogy fő témánkhoz visszatérjünk.

Mert a svarmában sok minden fontos. Fontos a friss hús (sajnos Izraelben is a legtöbb esetben pulyka, holott birka- vagy kecskehús lenne az igazi), fontos a pita, annak megmelegítési módja. Nagyon fontos a zöldség, amit Magyarországon igyekeznek kispórolni, mert pimaszul drága, de amellett vizes, papírízű és hóka is. Az itteni paradicsom, uborka, hagyma sajnos nem rúg labdába az ottani mellett. Nagyon fontos a svarmasütő személye és hozzáállása. De ugyancsak nagyon fontos a humusz.

Hamarosan önmagában is vettem, megtanultam kimártogatni, mert a humusz csak kenyérrel, vaj helyett is simán fogyasztható. A Wiki szerint a legősibb étel ez a csicseriborsó-őrlemény felhasználásával készülő krém, aminek rengeteg válfaja ismeretes. Én Izraelben azonnal úgy éreztem, ez nemzeti étel, hiába arab eredetű és arab maga a neve is. Elég furcsán is néztek később a külföldi látogatók, ők másfajta nemzeti kajára számítottak. Aztán megpróbálkoztak vele ők is Pesten, és nekik se jött be. Érdekes, a magyar konyha ismert darabjai – gulyás, paprikás csirke, töltött káposzta, töltött paprika, Jókai bableves, bécsi szelet és társai – kitűnően elkészíthetők Izraelben, még jobban is, mint itt. Ez még a disznóságra is igaz. Boldogult epikajresz koromban rendesen a Kármel piacon szereztem be a prágai sonkát. Életemben olyan finom prágai sonkát nem ettem sem az előtt, sem az után, mint amit – Izraelben gyártottak. De fordítva valamiért nem működik a dolog.

Később, amikor ismét Budapestre vetett a sors, nem is kezdtem keresni a humuszt, de mégis belebotlottam, ha jól emlékszem, talán a Duna Plázában, izraeli volt, akkori honvágyamban gyakorlatilag bármit aranyárban megvettem volna, ami izraeli, ez se volt kivétel. (Szegény szerencsétlen hülye ír szakszervezeti szövetség, az Izrael-ellenes bojkottjával… bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek; mi azért szeretjük a Kilkennyt is, így bocsátva meg azoknak, kik ellenünk vétkeznek, nem mintha a Kilkenny a Makkábi vagy pláne a Gold Star [jobbra] nyomába érhetne, míg a világ s hét nap.) Izraeli volt a humusz, de nem olyan. Az Izraelbe tartókat és az onnan jövőket furt baszkuráltam, hogy hozzanak humuszt (meg szalámit meg chéles – kardamommagos – Elite kávét meg Noblesse cigarettát meg az ördög tudja, mit, ha már az Országot nem tudtam velük elhozatni ebbe a búvalgyakott ugarba), de nem minden alkalommal teljesítették a kérést, és ha igen, abban se mindig volt köszönet. Az egyik hülye (nyugodtan megírhatom, már összevesztem vele) hozott egy kiló Jerusálmi humuszt, de aztán egy hétig a lakásában tartotta hűtés nélkül, és nem volt közben ideje találkozni velem. Meg is savanyodott, mint annak a rendje. Most a középső fiam megy Izraelbe a Birthright programmal napokon belül; ötszáz sekel költőpénzzel járulok hozzá az útjához, azzal a feltétellel, hogy hoznia kell a legisdelegisdelegislegnagyobb és -drágább humuszból, amit valaha ott legyártottak. (A másik Erdélybe megy, ő száz eurót kapott, és neki cujkát kell hoznia – de ez már egy másik történet.)

Közben lett magyar humusz is, olyan kék fedelű; persze a humuszhoz a köze annyi, mint a girosznak a svarmához, vagy – plasztikusabban – Ofra Hazának a miskolci buszpályaudvar vécésnénijéhez. Meg lehetett éppen enni, de már az állaga sem stimmelt, likacsos volt egy kissé, és szárazkás. Kínunkban vettük, ha nem volt izraeli, vagy nem volt elég pénzünk.

Nemrégiben akadt egy magyar cég, ami megfogadta, csak azért is rendes humuszt fog kínálni. A Kaiserben bukkantunk rá, normál és csípős változatban. Tisztességes iparosmunka – a gyártó gondolt például arra, hogy ízlésesen bepaprikázza a készítmény tetejét, amitől az igen guszta lesz –, de semmi több. Nem is igazán az ő hibájuk, ők megtettek mindent. Ez az éghajlat valahogy nem kedvez a humusznak. És sok minden(ki) másnak sem.

A sok minden(ki) közt ott volt Tomi haverom, aki anno ugyancsak kinn élt, aztán anno ugyancsak visszajött, majd most, nemrégiben alijázott. Előtte hosszasan elímélezgettünk egymással, s közben kipattant, mekkora motivációja lehet egy esetleges repatriálásban a humusznak, meg általában annak, amit izraeli konyha néven ismerünk. Tamás így fogadkozott: „Veszek egy kufszát humuszt, 10 pitát, csinálok szálátot,* és úgy kézzel, ahogy kell, MEGESZEM!!! És Makkábit [lásd balra] iszom hozzá, jó hidegen.” (Azóta nyilván megállás nélkül ezt csinálja a disznó, mindenesetre nem ír, tehát – ahogy a Hegedűs a háztetőnben mondja a Tevje – nagyon jól van, hiszen ha nem lenne jól, akkor azonnal írna.)

A humusz tehát több, mint egyszerű vaj- vagy margarinpótlék. Intézmény, épp úgy, mint kevéssé ismert társa és alkotóeleme, a tchiná (tehina), maga a pita, vagy az izraeli saláta, ami sokszor egészen egyszerű módon semmi más, mint kockára vágott paradicsom, paprika és uborka. A hülye is utánuk tudja csinálni? Naná, hogy. Sikerül? Nem. Miért nem? Például azért, mert nem izraeli olívaolajat használ hozzá.

Az olívaolaj egy abszolút másik téma lesz, legalább olyan fontos, mint a humuszé. Miután az utóbbiból csak nem bírok olyat keríteni, amilyen kellene, maradunk a saját gyártásnál. Levana már nagyon jól csinálja, olasz bio csicseriborsót használ fel hozzá és izraeli tehinát, no meg – ami a legfontosabb – azt a nagyon sok Cion-szeretetet, ami benne lakozik. Arról, ahogyan a humuszt csinálja, mindig eszembe jut a Jerusálmi szakács-reklámfigurája, aki ujját felemelve arra figyelmeztette a nézőket az akciófilmek szüneteiben: „Mert a humuszt vagy szívvel csináljuk, vagy nem csináljuk egyáltalán.”

Ámen.

*Kufsza: doboz, szálát: saláta.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Izrael befogadot szallodat es jo kajat iskolat fizetet nektek hogy eljetek szabadon de nem viszamentel Pestre hogy lassad a nyilas zaszlokat lobogtatni masirozni ket napilapban zsidozni fenyegetozni az uccan stb.
Teljesen felelotlen apa vagy.
Nem a humusz kell neked hianyozni hanem hogy a MAGYAR garda helyet
izraeli katonakat lassal masirozni.

Ricsi írta...

Ne bánts! Bántom én magam emiatt eleget.

Névtelen írta...

A Maccabi sör szerinteis -talán-a legfinomabb a világon. Régebbe kapható volt a lakóhelyemhez közeli hypermarketben is, de egy ideje eltűnt az üzlet polcairól.Tudom, ez itt nem a reklám helye, de nem tudod váletlenül, hogy itt Budapesten mely üzletekben lehet kapni ilyen sört?Előre is köszi.

Ricsi írta...

Szivesen megmondanám, de az az igazság, hogy itt-ott néha felbukkan, és akkor is aranyárban. Rotschildban volt egy időben, aztán hosszú, néma csend. Egyszer egy haver hozott azzal, hogy a Tescóban ki volt rakva. De pillanatok alatt elkapkodják, hiába drága.