Oldalak

2011. december 28., szerda

Itt élned nem lehet, halnod nem kell

Orbán Viktor és bandája maffiaállamot alakít ki maga és klientúrája számára. Nem kétséges, kit fog a kétharmados genetikai hulladék hibáztatni a máris vészesen leapadt moslékosdézsa kiürülése esetén. Mitévők legyenek a zsidók ebben a helyzetben? El lehet menni Magyarországról.

Valamennyi félelmünk beigazolódott tavaly május óta. A legnagyobb gond nem is az, hogy a kétharmad gengszterállamot épít. A legnagyobb gond, hogy az istenadta, az asszisztál ehhez. Ahogyan megszokta a szocializmusban, a horthyzmusban.

A  magyar nép kizárólag akkor hőzöng, ha egy fejlettebb külhatalom fel akarja zárkóztatni magához. Ezért kellett már Szent Istvánnak német segítséggel brutálisan leverni a népies ellenzéket; de attól fogva, ezeregyszáz éven át a magyar történelem szinte mindvégig a Nyugattal szembeni szabadságharcról szólt. Tessenek megfigyelni: a százötven éves török uralom ellen senki sem szabadságharcolt. A tespedés bejött a patópáloknak. De abban a pillanatban, hogy az akkori egyesült Európa kiverte innen az iszlámot, szabadságküzdelmek sora következett. A magyar nép nem engedi, hogy fölzárkóztassák; Thököly, Rákóczi inkább a volt ázsiai iszlamista elnyomóval, a törökkel kereste a kapcsolatot – a Nyugat ellen. A mai hatalom Brüsszel és a pénzvilág elnyomása ellen rikácsol, és Kínához, Szaúd-Arábiához, neohungarista kinövése pedig Iránhoz futkos. Szerencsére ezek épp úgy leszarják, mint ahogyan a török is leszarta a Habsburg-ellenes „szabadságharcot”.

Nagy kérdés, mit tesz ebben a helyzetben az egyesek szerint 70, mások szerint 130 ezres zsidóság és holdudvara – a halacha szerint nem zsidó apák, gyermekek, házastársak, kedvesek. A zöme valószínűleg nem veszi a történelmet tudomásul. Ennek hagyománya van. Magyarországon az első zsidótörvényt, a numerus clausust a Horthy-korszak hajnalán hozták meg – nem sok eredménnyel, mert a felsőoktatásból adminisztratíve kirekesztett zsidó fiatalok zöme külföldön végezte el az egyetemet, utána visszajött, és ugyanúgy kellemetlen versenytársa maradt az „úri” középosztálynak, mintha mi se történt volna.

A második zsidótörvénnyel már kimondottan a hitlerájt majmolták 1938-ban, amikor egyáltalán nem lehetett beszélni arról, hogy Magyarországra bármilyen külhatalom ráerőltette volna az elképzeléseit. Magyarország vezetése, élén Horthyval, azt csinált, amit csak akart, és ezt akarta, mert a népnek ez tetszett. A mindenkori magyar vezetés szívesen tesz a nép kedvére. Hiszen belőle vétetett, érte verejtékezik. Az 1938-as törvény kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. Ugyancsak 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. A végrehajtásra öt évet írtak elő. A jogszabály az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.

Az elsőnek nevezett, valójában második zsidótörvény után nem lett volna szabad, hogy egyetlen zsidó is megmaradjon ebben az országban; de legalábbis a zömének késedelem nélkül neki kellett volna látnia a csomagolásnak. Senki nem látott neki. Magyarországról egy-két ember szállingózott el, ezeket véreik jobbára kalandornak tekintették, és szent esküvéssel fogadták, hogy csak azért is hűségesek maradnak hazájukhoz, ők, a Mózes-hitű magyarok. Ezen az állásponton volt a magyarországi zsidóság vezetése is – akkor még volt vezetése –, a fénykorát élő neológia, amely feladatának tekintette a cionisták följelentgetését a hatóságoknál.

Az 1938. évi zsidótörvény végrehajtására öt évet szántak, ám Magyarország már egy év múlva – még mindig szabad akaratából, minden kényszer nélkül – úgy döntött, szorít egyet a présen, és korlátozza a zsidók „közéleti és gazdasági térfoglalását”, zsidónak minősítve azokat is, akinek bármely szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A szellemi pályákon hat százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, s visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is. Azt lehetne hinni, a magyarországi zsidóság ezek után már csakugyan csomagolt. De nem, senki nem kezdett neki. A stróman-rendszerrel igyekeztek kijátszani a rendelkezéseket, papíron nem-zsidó családtag, ismerős nevére átírni a vállalkozást. A zsidóság továbbra is hűséges maradt a hazájához és kiröhögte a hitközség által feljelentgetett cionistákat. Csak nem gondolja valaki, hogy holmi rémhírek hatására majd itt hagyjuk hazánkat, a biztos egzisztenciát, a gyerek zongoraleckéit és a nagymama kredencét?

Már Kassa bombázása, a magyar Gleiwitz, a „hullarablók”, „a legpocsékabb nemzet” (copyright by Teleki Pál) Szovjetunió elleni hadba lépése után fogadta el a kétharmad az Országgyűlés a harmadik, immár egyértelműen faji indíttatású, náci terminológiájú zsidótörvényt, amely megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó férfi és nem zsidó nő közötti nemi kapcsolatot (keresztény férfinak azonban továbbra is szabad volt közösülnie zsidó nővel – elvégre az erősebb kutya baszik). A vegyesházasságot már akkor is szép számban gyakorló zsidóság zöme ekkor se ment sehová, igaz, ekkor már nem is lehetett, mivel egy Bárdossy nevű elmebetegnek köszönhetően az ország nem csak a bolsevistákkal, de a civilizált világgal is hadban állt, Új-Zélandtól Dél-Afrikán át Kanadáig. Amerika nem igazán hitte ezt a dolgot, az amerikai nagykövet hónapokig nem távozott Budapestről; még rá is kérdeztek Bárdossyra, csakugyan komolyan gondolja-e. Komolyan gondolta. Ekkoriban született a vicc, melyben Cordell Hull külügyminiszter bemegy Roosevelt elnökhöz és közli vele:

– Elnök úr, Magyarország hadat üzent.
– És hol van ez az ország? – kérdi Roosevelt.
– Németország, Szlovákia, Románia és Jugoszlávia között.
– Mi az államformája?
– Királyság.
– Úgy, és ki a király?
– Nincs királyuk, kormányzójuk van.
– Rendben, akkor ki a kormányzó?
– Vitéz nemes és nemzetes nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy.
– Ellentengernagy? Ezek szerint van tengerük?
– Nincs, elnök úr.
– Van velünk szemben a magyaroknak valamilyen területi követelésük?
– Nincs, uram.
– Hát más országgal szemben?
– Van, uram, valamennyi szomszédjukkal szemben.
– Velük is hadba állnak?
– Nem, elnök úr, nekik a szövetségeseik.
– Na elmegy maga, külügyminiszter úr, a picsába!

Magyarország a sorozatos jóakaratú figyelmeztetések ellenére sem gondolta meg magát.

***

1989-ig azt lehetett hinni, Magyarország attól ócska és élhetetlen, hogy a nyakán ülnek az oroszok; ők tehetnek a Trabantról, a háromévenkénti útlevélről és arról, hogy nem lehet Toblerone-t kapni. Holott Magyarország éppenséggel jóval élhetőbb hely volt, mint érdeme szerint lehetett volna, különösen 1973, az olajárrobbanás után, amikor kommunista vezetősége úgy döntött: a mesterséges életszínvonal fenntartása kedvéért eladósodik. Az istenadta ehhez is asszisztált, mégpedig szívvel-lélekkel: még egy olyan ország nem volt a földön, ahol se dolgozni, se gondolkodni nem kellett (nem is volt tanácsos), viszonylag kiszámíthatóan lehetett azonban gyarapodni. Trabanttal, hétvégi telekkel, háromévenkénti útlevéllel. Nem, a magyarnak nem kellett a szabadság. Legfeljebb a zsidózás szabadsága hiányzott neki, amiért azonban a kádárizmusban gumibot járt; hát inkább befogta a pofáját.

Akkor kezdte kinyitni, amikor kezdett kicsi lenni a zsemle. És csak azért.

Viceházmester bácsit és viceházmester nénit ugyanis soha a büdös életben nem zavarta a szabadság hiánya; nem véletlen, hogy a Habsburgok és nem a törökök ellen lázadt. 1956-ban sem az volt a probléma, hogy nem elég szabad az ország – a pörköltszaft volt túlságosan vizes, és az ország vezetésében volt túlságosan sok a zsidó. A kádárizmus vastag pörköltszaftja mindent vert; nem volt az a visszásság, amit ezzel a – már akkor is külföldi befektetők által finanszírozott – szafttal el ne lehetett volna fedni.

Az úgynevezett rendszerváltást nem Magyarország harcolta ki, a Szovjetunió onlott össze, fekete lyukat hagyva maga után a történelemben; azt viszont Magyarország nézte tétlenül, hogy néhány tucat érdemtelen a spontán privatizációban meggazdagodjék, és az ország elitje lepaktáljon az úgynevezett demokratikus ellenzékkel a feudálbolsevista rendszer túladóztatásos továbbéltetése érdekében. Az 1990 utáni magyar modell azon alapult, hogy az értéktermelő embert ki kell fosztani – elvégre attól kell elvenni a pénzt, akinek van –, a tőle elrabolt pénz nagyobbik részét szét kell lopni, a maradékon pedig szavazatokat kell – négyévenként – venni, az értéket nem termelők körében. Igénytelen olcsójánosok kis pénzért megvehetők, néha akár 19 ezer forintért is. Néha meg bográcsgulyásért és fröccsért is.

A leggyakrabban azonban zsidózással. Magyarországon a kádárizmus nagyon sok tekintetben folytatódott, egy szempontból azonban föltétlen szabadságot nyert a magyar ember. Amint Kádár megbukott, azonnal szabad lett zsidózni. Ez kellett. Ez valóságos szelep volt. Enélkül el sem is lehetett viselni a rendszerváltás negatív oldalait – azt, hogy el kellett (volna) kezdeni dolgozni, gondolkodni. Ez utóbbiak nem voltak a magyarság szemében európai normák. Az áhított európaiságot nem a kemény munka és a tettekért való felelősségvállalás jellemezte, hanem az, hogy mostantól fogva neked is lehet cukrászdád Bécsben. (Ami addig is lehetett volna, de nem lett, miután se pénzed, se üzleti érzéked nem volt hozzá, seggfej.) A zsidóságot azonban ez nem zavarta. Továbbra is hűséges maradt a hazájához, s a hitközségnek nem kellett többé cionistákat feljelentenie, ilyenek ugyanis nem léteztek. Kivándorlásra nem gondolhatott, hiszen akkor mi lesz a társadalmi helyzettel, a praxissal, a katedrával, no meg a dédi kredencével, ami – a dédivel ellentétben – oly szépen átvészelte az évtizedek viharait?

A zsidóság a magyarsághoz hasonlóan nem vette azt tudomásul, hogy léteznek bizonyos matematikai törvényszerűségek. Ezek közé tartozik, hogy amennyiben egy közösség kebelén belül egyre kevesebb ember tart el egyre több embert, miközben az életszínvonal nemhogy arányosan csökkenne, de néha, szerény mértékben, még nő is közben, az kizárólag külső források bevonásával lehetséges. Amennyiben egyre több külső forrást vonunk be, egyre nagyobb lesz a kamatostul visszafizetendő adósság. A külső források azonban, akik nem hülyék, és tisztában vannak azzal, hogy pilótajáték folyik, fokozatosan egyre kockázatosabbnak tartják a közösség finanszírozását, így egyre nagyobb kamatot kell fizetniük a pénzükért. Nem csoda hát, és még csak plutokrata összeesküvés sem kell hozzá, hogy a folyamatosan törlesztett államadósság ne csökkenjen, hanem egyre csak növekedjen.

Az adósságnak persze hadat lehet üzenni. Ezt Orbán Viktor a kétharmad birtokában minden további nélkül megtehette volna. Elrendelhette volna, hogy valamennyi nyugdíj legalább 25 %-kal csökken; épkézláb ember semmiféle szociális segélyt ne vehessen fel; párhuzamosan gazdaságot élénkíthetett volna valódi és drasztikus adócsökkentésekkel – összefoglalva: követhette volna a friedmanni modellt, amely (sokszor bebizonyosodott már) kegyetlen, de az egyedüli működőképes gazdaságpolitikai modell, ha egy ország csődbe jut. (A többi hosszú távon még kegyetlenebb, viszont egyáltalán nem működik.) Orbán Viktornak azonban ehhez szembe kellett volna fordulnia a társadalom legalább háromnegyedével, a kádári dagonya mesterséges fenntartásának haszonélvezőivel. Ezt azonban nem merte és nem is akarta megtenni. Friedmannizmus, valós liberális gazdaságpolitika Kompországban? El tudja ezt valaki képzelni, amikor Orbán legtöbbet, szinte mindenki által egyöntetűen támadott, leggyűlöltebb intézkedése nem a cenzúra vagy a kényszermunka bevezetése, nem az Alkotmánybíróság kiherélése, nem az újkori magyar történelem leghitványabb szaralakjainak helyzetbe hozása, nem kommunista Kína vagy az iszlamista Szaúdia hátsó felének fényesre nyalása volt, hanem az egykulcsos adórendszer, az egyetlen helyes gazdaságpolitikai intézkedés, amit összesen csaknem hat éves országlásuk alatt hoztak?

Abszurdisztán nem az adósságnak, hanem a valóságnak üzent hadat, Orbán Viktor és bandája ugyanis olyan diktatúra, amelynek haszonélvezői elhiszik a saját blablájukat. Mással nem magyarázható, hogy a budapesti rezsim az utóbbi másfél évben szinte kizárólag a józan észnek ellentmondó döntéseket hozott, miközben sikeresen összeveszett az Európai Unióval, a Nemzetközi Valutaalappal és az Egyesült Államokkal, holott az ország EU- és NATO-tag, az Egyesült Államok katonai szövetségese, a Valutaalap segítsége nélkül pedig februárra a négyes-hatos is leállhat a Körúton.

Mi itt a megoldás?

Ahogyan egy másik nagyság mondta: el lehet menni Magyarországról.

Magyarország ugyanis menthetetlen. Csak saját maga menthetné ki saját magát a mocsárból, amibe szabad akaratából süppedt, ehelyett hallgat. Kiabálni akkor kiabált, amikor háromszáz forintos vizitdíjat akartak vele fizettetni; a magánnyugdíj-pénztárak lerablása, az ország középkori szintre történő visszavetése, a klerikálfasiszta intézkedések ocsmány sorozata nem vált ki különösebb indulatokat. Csakhogy hamarosan elfogy a zabálnivaló. Ne legyenek senkinek kétségei, kit fog a kétharmados genetikai hulladék hibáztatni a máris vészesen leapadt moslékosdézsa kiürülése esetén. És hogyan fog szavazni 2014-ben – már ha egyáltalán eljut az ország odáig. Akkor aztán lesz magyar seggbe magyar lófasz, egyéb azonban aligha.

A magyarországi zsidóság tekintélyes hányada – meghatározó többsége – épp úgy nem akar sehová menni, ahogyan 1938-ban, 1939-ben sem akart, amikor pedig még mehetett volna, rokonával, cókmókjával együtt. Aztán mégis ment, bár nem jószántából, eleinte ukrán hómezőkre, aztán gettóba, végül krematóriumba; aki meg visszavergődött, az megkapta, hogy „többen jöttetek meg, mint ahányan elmentetek”. Ilyesmi persze ma nem várható. No nem azért, mert ez egy lovagias ország, és a kormányzó úr különben se engedné. Magyarország szerencsére már régen elveszítette szuverenitását; miként Ausztriának sem hagyta a nagyvilág, hogy mégoly szabályos választások eredményeként hatalomra juttassa az Orbánnál százszor européerebb Jörg Haidert, úgy Magyarországnak sem hagynák, hogy végképp megtébolyodjon – valamennyi jelentős hatalom gesztusai erre utalnak eddig. A grazi tébolyda ambuláns betege azonban hihetetlen károkat okozhat addig saját népének és a zsidóságnak egyaránt.

A szabadság egyre kurtább; és ha ez nem is sokakat izgat, az talán inkább, hogy senkinek a vagyona nincs biztonságban. A piramisjáték az utolsókat rúgja, de amíg ki nem múlik, mindent beszippant maga körül. A nyugdíjak már odalettek, de a magyar valóságban ma bárkit meg lehet fogni, akinek ebben az országban ingatlana, gépkocsija vagy rendszeres jövedelme van. Ez persze az exodushoz nem elég; a magyar zsidóság tömegesen csak akkor fog mozdulni, ha már mindenét elveszítette. 

2011. december 27., kedd

Izrael vasútjai - I. Az államalapítás előtti idők


Most, hogy a chevre már mozdulni sem tud a rengeteg szuvgániától, lerázzuk egy kicsit a fogyasztást, persze csak virtuálisan. A cionizmus 1890 óta tartó, százhúsz éves sikertörténetéről, az Erec Jiszráél-i vasútról lesz szó.



Jeruzsálem végállomás 1900 körül. A fordítókorongon egy 1890-ben épült Baldwin látható. Ez volt az első gőzmozdonytípus Erec Jiszráélben

Volt idő, amikor Alexandriából minden további nélkül eljuthatott az utazó vonaton Bagdadba – és reméljük, még lesz is ilyen idő. Az afrikai Egyiptomot az ázsiai arab országokkal összekötő vasút annak idején kiépült; ma jó néhány sínpár rozsdásodik gazverte völgyek mélyén, egykor felrobbantott vasúti hidak maradványai szomorkodnak, befalazott alagutak komorlanak. Ugyanakkor nagyívű tervek születnek, hatalmasan fejlődik az izraeli vasút, amely a piciny ország határait egyelőre képtelen átlépni az esztelen ellenségeskedés miatt. A vasút a világ minden táján nem csak a műszaki fejlődés, de a történelem egyik legfőbb hordozója is, olyan szimbólum, amelyre büszkén tekinthetnek vissza a hazájukat építők.

A kezdetek

Az ereci vasút gondolata a XIX. századi zsidó milliárdos, Sir Moses Montefiore nevéhez fűződik, akinek a Rothschildok mellett a legtöbbet köszönhetik a hősidők pionírjai. Montefiore 1838-ban állt elő az ötlettel, hogy vasutat kéne építeni Jafó – ma Tel-Aviv déli része – és Jeruzsálem között. Akkoriban még nem létezett a haifai és az asdodi kikötő, a Szentföldre irányuló hajóforgalom a világ legősibb, ma is működő kikötőjébe tartott (innen indult annak idején kalandos útjára a bibliai Jónás, akit cethal nyelt el), és a szép számmal érkező zarándokok Jeruzsálem felé szekereken, szamárháton, rablók járta környékem, áldatlan viszonyok között folytatták útjukat.

Montefiore (balra) 1856-ban jutott el az ötletével az akkori brit miniszterelnökig, Lord Palmerstonig, s azt bizonygatta neki: ha az akkor az Ottomán Birodalomhoz tartozó Szíria tartomány déli részén, Palesztinában fejlesztenék a vasutat, az nem csak a törököknek, de a Brit Birodalomnak is jót tenne. Találkozót szerveztek Londonban Ali pasa, nagyvezír részvételével 1856. május 20-án, és sikerült is tető alá hozni az egyezményt. Laurence Oliphant alsóházi képviselő és üzletember is fantáziát látott a projektben, a törökök azonban végül meggondolták magukat, nem biztosítottak földterületet az építkezéshez, az álmok egyelőre így nem valósulhattak meg. Ekkor egy Jafó és Lod közti, rövidebb szakaszt terveztek; Lodról makadámutat építettek volna Jeruzsálemig.

Montefiore, akit nem olyan fából faragtak, hogy a kudarcok hatására meghátráljon, 1857-ben ötödször járt Erec Jiszráélben, és ez alkalommal egy brit vasútmérnököt is magával hozott, aki kijelölte a lehető legolcsóbb nyomvonalat, ügyelve arra, hogy – a gőzmozdonyok kedvéért – mindig elérhető közelségben legyen a vasúthoz valamilyen vízforrás. Montefiore lendületét felesége 1862 zsidó újévén bekövetkezett halála törte meg; a gyászesemény miatt az ereci vasút egy időre ismét lekerült a napirendről.

Másoknak is feltűnt azonban, hogy a világ e stratégiai fontosságú táján nem jár még vonat. 1864-ben a német-amerikai vasútmérnök, Charles Zimpel állt elő Szíria tartomány vasúthálózatának tervével, amelynek megvalósítását azonban a törökök csak akkor engedélyezték volna, ha Zimpel fél év alatt összeszedi a költségeket. Ez persze nem sikerült. Zimpel, aki Palesztinában a maitól csupán két ponton eltérő nyomvonalat képzelt el, egy egész évet instanciázott Konstantinápolyban, de nem bírta kijárni a Fényes Portánál a szükséges politikai és anyagi támogatást.

Ramallán és Bét Horonon át vezető vonaltervvel állt elő egy Jeruzsálemben élő svájci mérnök, Conrad Schick, akinek tervei nyomán francia mérnökök 1874-75-ben kiterjedt hatástanulmányokat készítettek. El-Árisból Gáza és Askelon érintésével tartott volna a Szent Városba James T. Barclay amerikai író vonata.

Mivel a briteket érdekelte a palesztinai vasútépítés, abban más európai nagyhatalmak, így Franciaország és az Osztrák-Magyar Monarchia is kezdtek fantáziát látni. Mindenki vasutat szeretett volna Palesztinába, ám a területet évszázadok óta birtokló Ottomán Birodalom, hivatalosan legalábbis, amiatt aggódott, hogy a létesítmény előbb vagy utóbb keresztény missziós célokat szolgálna egy, az iszlám fennhatósága alatt lévő területen – valójában azonban egyszerűen külföldi beruházóra várt, akinek politikai érdeke fűződik az építkezéshez, mert nem volt pénze arra, hogy maga építsen vasutat, ráadásul a birodalom egyik eldugott zugában, ahol a török méltóságok nem is igen látták át, mi szükség van ilyesmire egyáltalán.

Az első kapavágásig

Az, hogy az első kapavágás végül mégis megtörtént, egy jeruzsálemi vállalkozónak, név szerint Joszéf Návonnak (Jichák Návon, a későbbi, 1978 és 1983 között volt izraeli államelnök apjának) köszönhető. Egy rabbi fiaként született a Szent Városban 1851-ben; az ismert és elismert patríciuscsalád a palesztinai szefárd felső tízezer tagja volt. Návon meggyőzte elképzeléseinek a görög-libanoni George Franjieht és a svájci protestáns bankárt, Johannes Frutigert, így igazi nemzetközi csapat futott neki ismét az engedélyeztetésnek.

Az ottomán hivatal malmai még mindig lassan őröltek, Návon (jobbra) három évig előszobázott Konstantinápolyban; végül 1888. október 28-án kapta meg a firmánt, amely 1959-ig biztosította a koncessziót a társaságnak (nyilván nem is álmodva arról, hogy az Ottomán Birodalom rég történelmi emlék lesz akkorra, a fiatal zsidó állam viszont túl lesz első két nagy arab háborúján). A koncesszió kiterjedt a vonal későbbi meghosszabbítására is Gáza, illetve Schem (Náblusz) irányába. Návon ötezer lírát fizetett ezért a fermánért, s mivel a birodalom egyáltalán nem kívánt ebbe a vállalkozásba pénzt fektetni, további tőkéstársak után nézett.

1899-ben utazott Európába, de akkor épp sem Angliában, sem Németországban nem akart senki beszállni az üzletbe. A koncessziót végül a francia Bernard Camille Collas vette meg egymillió frankért, ezért lett aztán francia neve az 1889. december 29-én Párizsban négymillió frank alaptőkével megalakított részvénytársaságnak, a Société du Chemin de Fer Ottoman de Jaffa à Jérusalem et Prolongements-nak, amely 8000 részvényt adott ki. Návon lett a jobbára francia befektetőkből álló igazgatótanács elnöke. A cég hamarosan 14 millió frankos alaptőke-emelést hajtott végre; a tízmillió frankba kerülő munkálatokat a párizsi Société des Travaux Publiques et Constructionsra bízták, amely 1893. április 1-jére vállalta a kivitelezést. A projekt főmérnöke a svájci Gerold Eberhardt lett.

„Nyamvadt kis vonal”

Mainapság egyes helyeken divat a zsidó tőkét támadni; nos, ez visszafelé is működik, a korabeli zsidó sajtó azt sérelmezte, hogy az épülő vasút nem zsidó érdekeket szolgál, mivel „szélsőséges katolikusok” pénzén építik. Ezt a marhaságot első ízben a The Jewish Chronicle írta le, de a héber nyelvű Hávácelet is siránkozott amiatt, hogy a palesztinai vasútban nincs zsidó tőke. Igen jellemző volt, hogy hamarosan kígyót-békát kiáltottak Návonra, aki pedig egy zsidót sem akadályozott meg abban, hogy pénzét a palesztinai vasútépítésbe fektesse, s amikor a részvénytársaság a pénzből kifogyott, Németországbaún, Belgiumban, Svájcban kalapozta össze azt, ami a folytatáshoz kellett. A részvények piaci értéke azonban 1892-ben névértékük alá süllyedt, vagyis a papírok értéktelenedtek, csak veszteséggel lehetett volna rajtuk túladni. Návon próbált további forrásokat felhajtani, még a politikai cionizmus atyjával, Herzl Tivadarral is felvette a kapcsolatot, akit viszont nem hozott izgalomba a dolog, feltehetően azért, mert nem ő találta ki. Herzl sokkal nagyobb léptékben gondolkodott – vagy inkább álmodozott –, és megvető félmondattal fitymálta a „nyamvadt kis vonalat”, amely „szükségleteink szempontjából természetesen inadekvát”.


A jafói vasútállomás 1891-ben

Az első kapavágás 1890. március 31-én zajlott Jázúrban – ez a nap az izraeli vasút születésnapja. Az ünnepélyes eseményen tiszteletét tette a tartományt kormányzó Ibrahim Hakki pasa, Gáza nagymuftija, ott volt, Návon, Frutiger és még sokan mások. Keskeny nyomtávú, egy méteres vasutat építettek, olyat, ami leginkább a korabeli francia kisvasutakra hajazott; a pályát a belga Angleur cég szállította. A New York Times szerint a vasútépítéshez használt anyagokat és magát az első gördülőállományt is a Ferdinand Lesseps tulajdonában lévő Panama Csatorna Társaságtól vették; ennek ellentmond, hogy a dokumentumokon lévő bélyegzők tanúbizonysága szerint belga gyártmány volt valamennyi. A jafói kikötő és a tervezett vasútállomás között egy még keskenyebb, hatvan centis nyomtávú sínpárt fektettek le, hogy megkönnyítsék a kikötőbe érkező építőanyagok továbbvitelét.

A mérnökök Svájcból, Lengyelországból, Ausztriából, Olaszországból jöttek, a kubikusok zöme Egyiptomból, Szudánból, Algériából érkezett, de a helyi arabság is kivette a részét a munkából, ámbár csak azokban az időszakokban, amikor nem volt munka a földeken. Betlehemi és Bét Dzsalla-i kőművesek dolgoztak az építkezésen a júdeai hegyekben. Noha az orvosi ellátást megszervezték, sokakat elvitt az akkoriban Palesztinában még őshonos malária, a skorbut, a dizentéria és sok más nyavalya – no meg a balesetek, amelyek különösen nagy számban következtek be, amikor az építők átverekedték magukat a Jeruzsálemet eltorlaszoló sziklákon. Jó néhány hidat kellett felhúzni, a rövidebbeket kőből építették, a fél tucatnyi nagyobbat azonban az akkori világszenzáció, az Eiffel-torony mintájára acélból szerelték össze.


A jeruzsálemi vasútállomás 1891-ben

Az első próbaüzemre 1890 októberében került sor, tízezres nézősereg jelenlétében – a nem mindennapi eseményen minden második jafói lakos jelen volt, és álmélkodva nézték, amint a kimondottan erre a vonalra épített három Baldwin 2-6-0 gőzmozdony egyike, amerikai és francia zászlókkal felékesítve, nekirugaszkodik a vaspályának. A Jafó-Ramle vonalon 1891. május 24-én utazhatott első ízben a nagyközönség, s még az év decemberében elkészült a később, az 1948-as Függetlenségi Háború után elnéptelenedett arab faluig, Dajér Abanig tartó szakasz is.

A franciák a jafói és jeruzsálemi vasútállomásokat az óvárosokhoz minél közelebb szerették volna megépíteni, a török hatóságok azonban ezt megakadályozták, így azok a városmagtól viszonylag messze kerültek, a földet azonban a cégnek jó drágán kellett így is megvennie. 1892. augusztus 21-én pöfögött be az első vonat Jeruzsálembe, de nem a vasútállomásra, mert a sínek még nem készültek el egészen. Jafó és Jeruzsálem között augusztus 27-én közlekedett először utasszállító vonat. A „nyamvadt kis vonal” építői elképesztően ambíciózus elképzelést váltottak valóra: több száz tonna vasat hoztak Belgiumból, szenet Angliából, vonatokat Franciaországból. Mindezeknek már a kirakodása is hatalmas kihívást jelentett a primitív jafói kikötőben; a Railway Magazine 1902-es száma valóságos csodának nevezte, hogy a szállítmányok hiánytalanul elérték úticéljukat.

Az első világháborúig

A vonal hivatalosan 1892. szeptember 26-án nyílt meg. Akkoriban vonattal addig tartott az út Jeruzsálemből lefelé Jafóra, mint ma Pestről Tel-Avivba: három és fél óráig – felfelé a szerelvény azonban hat órán át is zötykölődött, különösen felfelé, amikor közel ezer méter szintkülönbséget kellett leküzdenie. Világesemény volt; Návont a franciák Becsületrenddel tüntették ki, de érdemrenddel jutalmazták a törökök is, akik bejjé nevezték ki.

A vasút 1892-ben mintegy húsz százalékos veszteséget termelt: az építési és a fenntartási költségek túlságosan magasnak bizonyultak. A teherforgalom akkoriban az összes forgalom kétharmadát tette ki: a személyforgalom messze elmaradt a várakozástól. A befektetők, különösen Frutiger bankja, nehézségek elé néztek. A hat órásra nyúló út miatt naponta csak egy vonat mehetett fel Jeruzsálembe és jöhetett onnan vissza. Lefelé reggel jött vonat, ami délután fordult vissza Jafóról.


A Chelouche híd Cvi Cinkin festményén

1894 májusában átszervezték a Société du Chemin de Fer Ottoman de Jaffa à Jérusalem et Prolongements-t, amely így újabb befektetőket vonzott, noha a törökök ekkoriban már ahol tudták, gátolták a zsidó bevándorlást és a zsidó földvásárlást, ami negatívan hatott a vasúti forgalomra. Az akkoriban kitört kolerajárvány sem kedvezett a turizmus fellendülésének. A teherforgalom viszont ötven százalékkal nőtt 1893 és 1894 között. 1895-ben számos helyen javították a pályát, Jafón pedig felépült a Chelouche híd a későbbi Tel-Aviv magja, Nevé Cedek mellett, a Chelouche család segítségével.

A vasút első ízben 1897-ben hozott nyereséget, később azonban ismét végveszélybe került az egész vállalkozás. Jafóról Jeruzsálembe szép számmal utaztak ugyan, visszafelé azonban üresen jöttek a járatok: senkinek nem akaródzott lejönnie a Szent Városból, amely akkoriban az alijázók első számú célpontja volt. Teherforgalom se nagyon irányult a kikötővárosba.

Herzl 1898 októberében látogatott el Palesztinába, utazott is a vonaton, érdekes módon azonban továbbra sem volt tőle elragadtatva; nem tartotta a cionista vállalkozás fontos részének, szemben más cionista vezetőkkel, így Zálmán Dávid Levontinnal, aki 1901-ben tervet dolgozott ki arra, hogy a mozgalom vegye meg az egész vasútvonalat a franciáktól. Edmond de Rotschild báró számos települést hozott létre a vonal mentén, hozzájárulva a forgalom növekedéséhez, amit azonban az 1902-es és az 1912-es kolerajárvány, valamint a török hatóságok egyre ellenségesebb magatartása rendre visszavetett.

1903-ra további mozdonyokra volt szükség a turistaszezon idejére, így a társaság Németországból egy 0-4-4-0-s Borsigot rendelt, amely 1905-re meg is érkezett az országba; két társa 1908-ban követte. A negyediket 1914-ben várták, ezt azonban az első világháború kirobbanása miatt a britek még valahol külföldön hadizsákmányként lefoglalták, így az soha nem juthatott el Erec Jiszráélbe.


Egy Borsig a monserrati vasútmúzeumban. A mozdony történetét senki sem ismeri; nem kizárt, hogy ez az a bizonyos negyedik gőzös, amely az első világháború kirobbanása miatt már nem érkezhetett meg Erec Jiszráélbe

Az első világháború

Az antant tulajdonú vasutat a németek és a törökök elvették tulajdonosaiktól és saját céljaik szolgálatába állították, s élére Heinrich August Meissner főmérnököt nevezték ki, a jafói vasútállomásból katonai parancsnokság lett, de miután az épületet a britek a tengerről jól be tudták lőni, 1915-ben minden felszerelést Jeruzsálembe menekítettek, később pedig a vonalat Jafó és Lod között meg is szüntették. Felszedték a síneket és a talpfákat, majd az akkor épülő haifai vonalhoz használták fel őket. A Lod-Jeruzsálem szakaszt 1050 milliméter nyomtávval építették újjá, Lod pedig Tulkaremen át becsatlakozott a Hidzsáz vasúthoz. Ez Damaszkuszból indult, és Ammanon át vezetett az arábiai Medinába.

A brit csapatok 1917. novemberi előretörésének hírére osztrák szabotőrök rongálták meg a vonalat, és annak legtöbb hídját felrobbantották. A törökök mindent magukkal vittek, ami mozgatható volt – nem csak a gördülőállományt, de még az állomások leszerelhető fa részeit, így például a korlátokat is. A vonal azonban még ebben az állapotában is igen értékes zsákmánya lett a briteknek, lévén az egyetlen összeköttetés Jeruzsálem és Egyiptom között, egy olyan országban, ahol európai értelemben vett közutakról nem lehetett beszélni. A felrobbantott hidakat gyorsan felhúzott állványhidakkal helyettesítették, így az első brit vonat 1917. december 27-én gördült be Jeruzsálembe. 1918 februárjában a francia Decauville 600 milliméteres kisvasutat épített Jafó és Lod között, leágazással az Audzsa folyóig, vagyis az akkori frontvonalig. Ez a leágazás épült később tovább al-Dzsálil arab faluig, és 1922-23-ig használták, főként építőanyagok továbbítására. A jafói állomás és a kikötő közt is épült szárnyvonal, ez 1928-ig üzemelt.

Jeruzsálemben létesült a második Decauville vonal, amely az Óváros körüli hegyekben kanyargott, és északnak al-Bireh felé folytatódott. Ennek megépítését a Palesztinát elfoglaló brit tábornok, Allenby (jobbra) szorgalmazta azt követően, hogy a törökök ellentámadással akarták visszafoglalni Jeruzsálemet. 1918 májusa és szeptembere között el is készültek vele; a vonal a mai Kneszet és Bibliai Állatkert közelében haladt. Egy további keskenyvágányú szárnyvonal – 762 milliméteres – épült a britek jóvoltából Lod és Tira meg Lubban között, részben csatlakozva a már létező 1050 milliméteres török vonalhoz.

A háborút a mozdonyok is megsínylették, a világháborút mindössze öt darab vészelte át: két Baldwin és három Borsig, az egyik csúnyán megsérülve. Más mozdonyok alkatrészeivel keltették újra életre, és a harmincas évekig szolgált.

A mandátumi vasút

A keskeny nyomtáv nem felelt meg a brit szabványoknak, így azon gondolkodtak, hogy Szudánból vagy Ausztráliából hoznak új gördülőállományt a Palesztin Katonai Vasutak számára – merthogy most már brit katonai igazgatás alatt volt a vasút. Később azonban mégis a brit nyomtávúra való újjáépítés mellett döntöttek, és végre is hajtották 1920. január 27. és június 15. között. Az utolsó szakaszt, Jafó és Lod között, 1920 szeptemberében készítették el; Sir Herbert Samuel brit főkormányzó október 5-én avatta újra fel a vasutat.


Sir Herbert Samuel az 1920. október 5-i avatáson

A háború után egy darabig csak katonai célokat szolgált a szentföldi vonat, 1919 júniusában Haifa és Jeruzsálem között megindult az első civil szerelvény, 1920 januárjában pedig Lodon át már Egyiptomba lehetett utazni Jeruzsálemből. A cionista mozgalom ebben az időben magának követelte a vasutat azon az alapon, hogy az francia tulajdon volt, nem pedig angol; az angolok azonban erre azt felelték, Franciaország Nagy-Britannia szövetségese volt a háborúban.


Szalonkocsi 1922-ből. Ekkor már luxuskörülmények közt lehetett utazni a Szentföldön

Maguk a franciák, akik ellenezték, hogy a britek tartósan berendezkedjenek az általuk is kinézett Palesztinában, ingerülten reagáltak arra, hogy az angolok a vasútépítéssel a tulajdonjogot is megszerezték – hiszen az új vasút már nem volt azonos a régivel. Hosszadalmas tárgyalások után, 1920 áprilisában a polgári Palesztin Vasutak vette át a vonalat; 1922. október 4-én pedig megegyezés született arról, hogy az angolok kártalanítják a franciákat, akik eredetileg 1,5 millió font sterlinget követeltek, végül azonban beérték 565 ezerrel.

 A parti vasútvonal ekkor már a Szuezi-csatorna keleti oldalán fekvő El Kantarától Haifáig tartott; 1921-re pedig luxuskörülmények közt el lehetett utazni El Kantarából Jeruzsálemig, de a szolgáltatás nem volt valami népszerű; annál többen utaztak Haifa és Egyiptom között. 1923. április elsején jelentősen csökkentették a viteldíjakat, és a napi forgalom végre a tízezres tartományba emelkedett. A húszas évek végére azonban a vonal újra hanyatlásnak indult: a közelben épült úton ekkoriban busszal, sőt, automobillal is fel lehetett jutni a Szent Városba.

Jobbra: a térségben modern, kényelmes szolgáltatásokat ígérő Palestine Railways angol nyelvű plakátja. Lenn: Kantara-Tel-Aviv kéregjegy 1927 után 405 milsért, azaz nem egészen fél palesztin fontért

A folytatásban rövidesen a Jezreel völgyi vasútról olvashattok.


2011. december 20., kedd

2011. december 15., csütörtök

Izrael atomarzenálja és egy hazaárulás anatómiája

A zsidó állam soha nem ismerte el hivatalosan, hogy rendelkezik atomfegyverrel, igaz, ezt nem is cáfolta. A kevés számú barát és a számos ellenség azonban nincs bizonytalanságban, jobbára mindenki meg van győződve arról, hogy Izrael akár több száz atomrobbanófejjel rendelkezik. Amennyiben ez így van, az ország egyike azon négy államnak (India, Pakisztán és Észak-Korea mellett), akiknek atomfegyverük van, s amelyeket a Nuclear Non-Proliferation Treaty, az atomfegyverek elterjedését gátló szerződés nem minősít atomhatalomnak.



A széles körben elterjedt vélekedés szerint Izrael 1967-ben, a Hatnapos Háború évében tett szert nukleáris fegyverre, és az atomrobbanófejek sorozatgyártása közvetlenül a háború után indulhatott meg. Noha hivatalos adatok nem léteznek, a becslések 75 és 200 darab nukleáris fegyver között mozognak, és sokak szerint ezek közt vannak a megatonnás tartományba tartozó termonukleáris fegyverek, azaz hidrogénbombák is. A zsidó állam ezen fekül állítólag felhalmozott egy sor más egyéb rendszert, köztük neutronbombákat, taktikai nukleáris bombákat és bőröndbombákat is. A gyártás központja a Negev-sivatagban lévő Dimona városában található Negev Atomkutató Intézet.

1949-1956: Dimona előtt

Izrael 1948-ban alakult, egynaposan már fél tucatnyi arab állammal vívott függetlenségi háborút, melynek győzedelmes lezárása után szinte azon nyomban keresni kezdte annak módját, miként tudna elrettentő tömegpusztító fegyverre szert tenni. Bizonyítottan 1949-ben tette meg az ország az első lépéseket az atomhatalommá válás útján, amikor az izraeli hadsereg Hemed Gimel nevű tudományos egysége kétévi geológiai kutatómunkába fogott a Negev-sivatagban. Az előzetes hatástanulmány szerint olajat kerestek, a valódi cél azonban az volt, hogy uránt találjanak, és valóban találtak is némi kitermelhető mennyiséget foszfát-lelőhelyeken. A Hemed Gimel még abban az évben hat végzős fizikaszakos egyetemistát küldött külföldi továbbképzésre, egyiküket egyenesen a chicagói egyetemre az atombomba egyik atyja, Enrico Fermi keze alá, aki korábban a világ első mesterséges és önfenntartó nukleáris láncreakcióját hozta létre.

Dávid ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke sokak szerint az atomfegyver megszállottja volt, mert ebben látta annak biztosítékát, hogy a Holokauszt ne ismétlődhessen meg. Leszögezte: „Amit Einstein, Oppenheimer és Teller, mindhárman zsidók, megcsináltak az Egyesült Államoknak, azt a tudósok Izraelben is végre tudják hajtani a saját népük kedvéért.” A Hemed Gimelt 1952-ben a védelmi minisztérium közvetlen alárendeltségébe helyezték és újjászervezték, a neve Kutatási és Infrastrukturális Osztály (EMET) lett. Azon év júniusában Ben Gurion a védelmi minisztérium kutató egysége vezetőjét és a miniszterelnöki tudományos tanácsadót, Ernst David Bergmannt jelölte az Izraeli Atomenergia Bizottság első elnökének. Bergmann szülőhazájában, Németországban már ígéretes fiatal vegyész volt; Hitler hatalomra jutásakor, harminc évesen emigrált Angliába, ahol Cháim Weizmann, Izrael későbbi első elnöke – szintén kémikus – környezetébe került. Noha Oxfordban fényes karrier várta, 1934. január 1-jén alijázott.

Bergmann (balra, áll) nélkül valószínűleg nem lett volna zsidó atombomba. Ő találta meg a módját annak, miként lehet kivonni a negevi foszfátból az uránt, s ő talált új módszert a nehézvíz előállítására is. Ezek a munkák 1953-ig tartottak, és külföldön is nagy érdeklődést váltottak ki: a francia Commissariat à l'énergie atomique (CEA)  hatvanmillió frankért vette meg a két eljárás liszenszét. Ez az üzlet volt a mintegy másfél évtizedig tartó izraeli-francia hadászati együttműködés alapja. Franciaország volt a fiatal zsidó állam legnagyobb fegyverszállítója, miközben Izrael az 1947 és 1949 között el nem űzött, maradék észak-afrikai szefárd zsidóság felhasználásával értékes hírszerzési információkat szolgáltatott Párizsnak forrongó gyarmatbirodalmáról. Nem egy izraeli tudós dolgozott magán a francia atomprogramon is – ők voltak az egyedüli külföldiek Franciaország Los Alamosában, Marcoule-ban.

Miután Dwight D. Eisenhower elnök bejelentette az Atomot a Békéért kezdeményezést, Izrael volt Törökország után a második állam, amely ehhez csatlakozott, amellett 1955. július 12-én egy békés nukleáris együttműködésről szóló megállapodást is aláírtak az akkor még korántsem annyira baráti Egyesült Államokkal. Az igazi mérföldkő azonban 1957. március 20. volt. Ezen a napon írták alá a szerződést a Náchál Sorek-i kutatóreaktor létesítéséről. Ez lett aztán a francia segédlettel épült, sokkal nagyobb létesítmény alapja, ami köré egész város szerveződött. A város neve: Dimona.

1956-1965: Dimona

A fiatal Simon Peresz, Ben Gurion bizalmasa és Bergmann első ízben 1956. szeptember 15-én puhatolóztak Párizsban a CEA-nál, vajon nem adnának-e el nekik egy kisebb kutatóreaktort; ezt a kérést adta elő Peresz később, októberben hivatalos formában is a sèvres-i konferencián.

A franciák azzal igazolták az atomprogramban való részvételt, hogy az egyáltalán nem precedens nélküli: más fejlett országok is hasonlóképp jártak el, Kanada például Indiának segített nehézvizes reaktort építeni. A francia-izraeli kapcsolatokat még szorosabbra fűzte az arab Hitler, Gamal Abdel Nasszer rablótámadása, amellyel rátette a kezét az angol-francia tulajdonban lévő nemzetközi víziútra, a Szuezi-csatornára. A két ország Nagy-Britanniát is bevonva leckéztette meg Egyiptomot 1956 baljós őszén, napok alatt lehengerelve az egyiptomi hadsereget, ám a három ország a közös amerikai-szovjet fellépés miatt kénytelen volt visszavonulót fújni (a Gázai-övezet, akkor első ízben, Izrael kezén maradt 1957 márciusáig, mígnem Eisenhower kimondott parancsára ki nem ürítették).

Dávid Ben Gurion, Mose Dáján és Simon Peresz

A katonai sikernek véget vető politikai kudarc szorosabbra fűzte a véd- és dacszövetséget Jeruzsálem és Párizs között, és a franciák felajánlották, hogy létrehozzák az atomreaktort, ami az izraeli atomprogram alapja lesz majd; Peresz természetesen igent mondott az ajánlatra. A szuezi válságot követő napokban, amikor a Magyarországon már bekövetkezett szovjet invázió réme a közel-keleti térség felett is ott lebegett, Ben Gurion Peresz mellett Golda Méir asszonyt is Franciaországba küldte, melynek akkori miniszterelnökének, Guy Mollet-nek lelkiismeret-furdalása volt, amiért kvázi magára hagyta az Izraelt kormányzó testvéri szocialista pártot. Mollet állítólag azt mondta egy munkatársának: „Tartozom nekik azzal a bombával.”

Két megállapodás született, egy a külvilágnak, amely kimondta, hogy a létesítmény békés célokat szolgál, s egy a valóságról, aminek értelmében a franciák huszonnégy megawattos EL-102 reaktort építenek. A valóságban háromszor akkora reaktor épült, olyan, ami alkalmas volt arra, hogy évente 22 kilogramm plutóniumot állítsanak vele elő.

Simon Peresz Manes Pratt tábornokot, Izrael akkori burmai katonai attaséját állította a munkálatok élére, amelyek 1957 és 1958 fordulóján meg is kezdődtek. Francia mérnökök és technikusok százai dolgoztak a helyszínen; a kulimunkát új bevándorló szefárdok ezreire bízták, az akkori munkásvédelmi szabályok kijátszásával gondosan ügyelve arra, hogy mindig 59 napos terminusokra szegődtessék őket, s amikor ez lejárt, egy napra kirúgták valamennyit, aztán új szerződést kötöttek velük, így akadályozva meg véglegesítésüket.

Szakítás Franciaországgal

1958-ban Charles de Gaulle tábornok lett a Francia Köztársaság elnöke. Véget akart vetni az izraeli-francia együttműködésnek, és közölte: a zsidó állam addig nem fog urániumot kapni, amíg a nemzetközi megfigyelők meg nem állapítják, hogy a mű békés célokat szolgál, és nem állítanak elő plutóniumot. Pereszre kemény tárgyalások vártak; végül 1960-ban sikerült kompromisszumra jutnia Maurice Couve de Murville külügyminiszterrel, és a francia közreműködés még hat évig folytatódhatott.

Brit segítség

A BBC által 2005-ben közzétett titkos dokumentumok tanúsága szerint Nagy-Britannia több száz alkalommal szállított Izraelnek olyan anyagot az ötvenes és hatvanas években, amiket nem lett volna szabad; ezek között voltak 1959-ben különféle nélkülözhetetlen vegyi és hasadóanyagok, így uránium 235, 1966-ban pedig plutónium és erősen dúsított lítium-6, amit hidrogénbombákhoz használnak. Kiderült az is, hogy a britek húsz tonna nehézvizet is szállítottak 1959-ben és 1960-ban a dimonai reaktor beindításához a norvég Noratom közbeiktatásával, amely a strómankodásért két százalékos komissiót kapott.

Amerikai kémműhold felvétele Dimonáról

Nagy-Britanniát az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége hurcolta meg a fél évszázaddal ezelőtti segítségért, amit a nemzetközi jogba ütköző módon, ám a magasabb erkölcs követelményeinek mindenképp eleget téve a fenyegetett zsidó államnak nyújtott. Kim Howells brit külügyminiszter kötötte az ebet a karóhoz, hogy ők Norvégiával boltoltak, az MI6 egy volt tisztje azonban megmondta, hogy a norvégok bevonása csak elterelő hadművelet volt. A londoni külügy végül 2006 márciusában ismerte el, hogy Nagy-Britannia mindvégig tudta, mire megy ki a játék.

„Még egyszer nem visznek vágóhídra, mint a birkákat”

Soha nem közölték hivatalosan, mibe került, Peresz azonban egy későbbi alkalommal 80 millió – 1960-as – dollárról beszélt, aminek a felét külföldi zsidó adományozók, főként amerikai zsidók dobták össze. Néhányukat szervezett túra keretében körülvezették a dimonai létesítményben 1968-ban, hogy lássák, mire ment el a pénzük.

A zsidó atomfegyverről szóló pletykák ekkor már közszájon forogtak. Elsőként a Time foglalkozott, igaz, mínuszos hírben, a témával 1960. december 13-án, az ország megnevezése nélkül, egy nem kommunista, de nem is NATO-tag ország „atomfejlesztését” emlegetve. Három nappal később a Daily Express már megnevezte az illető államot, december 18-án pedig John McCone, az Amerikai Atomenergia Bizottság elnöke a Meet the Press tévéműsorban hivatalosan megerősítette: Izrael atomreaktort épít, egyben a saját lemondását is bejelentette. Másnap a New York Times a McCone-tól származó értesülések alapján közölte, hogy az izraeli atomprogram mögött a franciák állnak.

Mindez arra késztette Dávid Ben Guriont, hogy – az izraeli miniszterelnökök közül elsőként és ez idáig utolsóként – megszólaljon Dimona-ügyben. 1960. december 21-én bejelentette a Kneszetnek, hogy a kormány olyan, huszonnégy megawattos erőművet épít, amely ipari, mezőgazdasági, egészségügyi és tudományos célokat szolgál, és amit „kizárólag békés célokra” szánnak. Bergmann azonban azt is hozzátette: „Nincs különbség a békés és a hadi célokra szánt nukleáris energia között. Még egyszer nem visznek minket a vágóhídra, mint a birkákat.”

„Soha többé”

Elképzelhető, hogy a nukleáris fegyver egyes részei már a hatvanas évek közepén készen voltak, az általános vélekedés szerint azonban Izrael 1967-ben, éspedig a Hatnapos Háború alatt-után tett szert atomfegyverre. Nem kizárt, hogy ha az események másként alakulnak, használták volna. Egyes szerzők szerint két bomba is készen állt Kairó és Damaszkusz elpusztítására, de miután az izraeli hadsereg tönkreverte az egyiptomi, szíriai és jordán erőket, ezek kipróbálása végül elmaradt.

A CIA egy, 1967 elejéről származó jelentése azt állítja, a zsidó állam legfeljebb nyolc hétre van az atombombától. Mose Dáján akkori védelmi miniszter hitet tett amellett, hogy a nukleáris fegyverek olcsóbbak és praktikusabbak, mint a konvencionális haderő parttalan növelése. Meggyőzte a Munkapárt főközgazdászát, Pinkász Sápirt, akit 1968 elején vitt el Dimonába látogatásra, és Dáján innentől kezdve fel volt hatalmazva arra, hogy évi négy-öt nukleáris robbanófejet gyárttasson le. A legenda szerint az elsőre ezt írták rá angolul és héberül: „Soha többé.”

A Jerikó III minden földrészre elér

A Moszad a legkülönfélébb kalandos utakon szerezte be az atomfegyverkezéshez szükséges urániumot, amit részben egy milánói vegyi cég nevében vettek meg és hajóztak be Antwerpenben, majd kinn, a nyílt tengeren izraeli teherszállítókra rakták át. Ez volt a Plumbat Hadművelet, a szervezett urániumseftelés művelete, amiről később számos könyv szerzője megemlékezett.

Az NBC News 1969 januárjában foglalkozott az izraeli atomtörekvésekkel; jelentésüket a hivatalos Izrael és Amerika is cáfolta, a New York Timesszal egyetemben, amely egy év múlva, 1970. július 18-án azonban már arról cikkezett: az Egyesült Államok kormánya meg van győződve arról, hogy vagy már létezik a zsidó atomfegyver, vagy megvan a kapacitás annak előállítására.

Melvin Laird amerikai védelmi miniszter 1969-ben már biztosra vette, hogy a zsidó atombomba valóság, s Nixon ezt még abban az évben szóvá is tette Golda Méirnek. Nagy kérdés, hogy amennyiben csakugyan megvolt a bomba, miért nem vetették azt be 1973-ban, amikor több száz zsidó halálát akadályozhatták volna meg vele, nem beszélve a részleges győzelemről, amit az egyiptomiak arattak a Szuezi-csatornán történt átkeléssel. Bár ha ezt a kérdést tesszük fel, akkor már azt is feltehetjük: a sok-sok figyelmeztetés, baljós előjel dacára Izrael miért nem tett semmit, hogy elejét vegye a szíriai-egyiptomi közös orvtámadásnak, és miért hagyta, hogy az meglepetésszerűen érje – Jom Kipur napján – a teljes lakosságot. Sok-sok magyarázat született az akkori tehetetlenkedésre – egy nap talán az igazságot is megtudjuk. Egy hír szerint tizenhárom atombombát élesítettek be 1973 októberében, felhasználásukra azonban nem került sor.

A CIA szerint 1974 és 1980 között legfeljebb tízről húszra emelkedhetett az izraeli atomfegyverek száma. Vánunu 1986. októberi információi alapját egy 150 megawatton működő, évente 40 kilogrammnyi urániumot előállító reaktor képezte; ebből kiindulva Izrael 100-200 nukleáris eszközt tudott legyártani. Vánunu elmondása szerint hazája 1980 és 1986 között képessé vált arra, hogy termonukleáris fegyvert is előállítson. 2000 után a zsidó atomfegyverek számát 75 és 400 közé tették a különféle becslések.

Egyes jelentések arról szóltak, hogy Izrael maga is rendelkezik urániumdúsító kapacitással Dimonán. Vánunu azt állította, a gázcentrifugák a Máchon-8, a lézerdúsító üzem pedig a Máchon-9 elnevezésű létesítményben működik (Izrael birtokában van egy 1973-as lézerizotóp-szeparációs licensznek). A centrifugák meglehetősen helyigényesek, a lézerizotóp-szeparáció lényegesen kompaktabb eljárásnak számít, s ha ezzel sikerült megfelelő mennyiségű urániumot dúsítani, akkor Izraelnek sokkal több atomfegyvere is lehet, mint amennyire eddig bárki is gondolhatott.

A Szovjetunió felbomlása és az azt kísérő sok százezres alijahullám hatalmas lökést adott az izraeli technológiai fejlődésnek. Ilyen arányban magasan képzett munkaerő utoljára 1933 táján vándorolt be az országba, akkor a hitleráj vegzatúrája miatt. Az új olék közt volt húsz atomtudós is, köztük olyanok, akik képességeiket addig a bolsevista állam szolgálatában voltak kénytelenek kamatoztatni, most azonban rátaláltak igazi helyükre. A német hírszerzés 1992-ben egyenesen azt állította, negyven volt szovjet atomtudós vándorolt be 1989 óta a zsidó államba. Dimonát ekkortól építették át és bővítették ki.

A dél-afrikai kapcsolat

Valószínű, hogy Izrael 1963-ban, a Negevben hajtotta végre első föld alatti robbantását. Erre nézve csak találgatások vannak. Konkrétumok jelentek meg viszont az 1979. szeptember 22-i Vela-incidenssel kapcsolatban. Az amerikai Vela műhold, amit 1960-ban kimondottan atomkémkedésre építettek, nukleáris felvillanást észlelt az Indiai-óceán déli részén. Ebben az időszakban még Jimmy Carter adminisztrációja volt hivatalban, amely nyomozást kezdeményezett, amely kiderítette, hogy a villanás egy dél-afrikai fennhatóság alatt lévő szigetről származott. Mivel ha ezt tudomásul veszik, szankcionálni kellett volna az akkor még apartheid Dél-Afrikát, ezt azonban nem akarták, addig keresgéltek, amíg nem találtak olyan szaktekintélyt, aki kijelentette, hogy a villanás valószínűleg mégsem atomvillanás volt.

Reaktor Dimonán

Szerzők, köztük Richard Rhodes és Seymour Hersch később arra a következtetésre jutottak, hogy az atomrobbantást Dél-Afrika és Izrael közösen hajtották végre – Hersch szerint ez nem is az első, hanem a harmadik ilyen akció volt az Indiai-óceánon.

A Guardian 2010-ben tett közzé olyan, 1975-ből származó dél-afrikai dokumentumokat, amelyek szintén az izraeli nukleáris arzenál létezését erősítik meg. Ezek szerint Izrael abban az évben felajánlotta Dél-Afrikának, hogy elad neki atomfegyvert – konkrétan nyolc darab, nukleáris robbanófejjel ellátott Jerikó rakétát. Sokan abszurdumnak tartják ezt, mondván, nyolc atomrakéta ellenértéke nem érte volna meg azt a presztízsveszteséget, amit Izrael szenvedett volna el azzal, ha felfegyverez egy, a faji elkülönítés politikáját követő országot. Peresz, aki 1975-ben védelmi miniszter volt, hivatalosan cádolta a Guardian értesüléseit, és hasonló következtetésre jutott a téma egyik kutatója, Ávner Kohén, aki szerint „a dokumentumokban semmi nem támasztja alá, hogy Izrael csakugyan ajánlatot tett volna a pretoriai rezsimnek nukleáris fegyverek eladására.”

Célba juttatás rakétákkal

Az atomfegyver csak abban az esetben jelent elrettentő erőt, ha azt célba is tudják juttatni. Erre a célra Jerikó típusú interkontinentális rakétákat rendszeresítettek. Ezek hatósugara 11 ezer 500 kilométer.

A Jerikó

A Jerikó az izraeli ballisztikus rakéták gyűjtőneve. Kifejlesztése még azokra az időkre esett, amikor Franciaország – a Negyedik Köztársaság – volt Izrael hű szövetségese; a munkálatokban a Dassault működött közre, amely 1963-ban írt alá szerződést. Kódnévként azt a bibliai várost választották, amelyet hétszer jártak körül harsonaszó kíséretében Józsue seregei, mire a falak leomlottak. Az okot a mai napig sem ismerik, vannak, akik szerint földrengés sietett a honfoglalók segítségére.

A Jerikó I

1971-ben mutatták be a műveleti rövid hatótűvolságú ballisztikus rakétarendszert, amely 13,4 méter hosszú, 0,8 méter átmérőjű volt, kemény 6,5 tonnát nyomott, és ezt a súlyt 500 kilométerre tudta eljuttatni 400 kilós teherrel. Atomrobbanófej célba juttatására tervezték, miután azonban ekkoriban még maga Izrael is ellentmondásosan viszonyult saját programjához, a rakétát ballisztikus rakétának tekintették,

A kezdeti fejlesztés francia volt, a Dassault 1963-tól különféle rakétarendszerekkel állt elő 1963 óta, 1965-ben pedig tesztelték az MD-260-ast. A francia-izraeli együttműködésnek 1968 januárjában, az akkor bevezetett fegyverembargóval lett vége, noha tizenkét rakétát azért még leszállítottak a franciák. A munka az Izraeli Légiipar (IAI) és a Bét Záchárjá létesítményekben folytatódott, immár amerikai közreműködéssel, és 1980-ig körülbelül egymilliárd dollárt emésztett fel. Izrael nem közölte, pontosan hány ilyen rakéta készült. Noha kezdetben gondok voltak a fegyver vezérlőrendszerével, később ezt a problémát megoldották, és állítólag száz darabot gyártottak a Jerikó I-ből. Az Egyesült Államok még 1969-ben segítsége feltételül szabta, hogy a Jerikókat nem használják „stratégiai rakétaként” – azaz nem látják el nukleáris robbanófejjel – 1972-ig. A Jerikó I ma már múzeumi darab; az izraeliek a kilencvenes években kivonták hadrendjükből.

A Jerikó II

A szilárd üzemanyaggal működő, kétlépcsős, közép-hatósugarú ballisztikus rakéta tesztje 1987 és 1992 között folyt a Földközi-tengeren; a leghosszabb megtett távolság 1300 kilométer volt, legtöbbször a Tel-Avivhoz közeli Pálmáchim légibázisról lőtték ki. A Jane’s tudni vélte, hogy 1989 júniusában a dél-afrikai Denel Overberg tesztpályán 1400 kilométert is megtett a Jerikó kettes számú változata, ez a 14 méter hosszú, 156 centi széles darab, amelynek súlya egyesek szerint 26, mások szerint közel 22 tonna. Egy tonnányi terhet tud mozgatni, tehát hatalmas mennyiségű robbanóanyaggal, vagy akár 1MT nukleáris robbanófejjel is ellátható. Silóból, vonatról, mozgó járműről egyaránt indítható, tehát jól elrejthető, könnyen mozgatható fegyverről van szó.

Dolphin tengeralattjáró

A Jerikó II az alapja a háromlépcsős, huszonhárom tonnás, mesterséges holdak pályára állításához használt Sávit NEXT hordozórakétának, amely első ízben 1988-ban indult útnak a Pálmáchimról. Becslések szerint fél tonnányi teherrel 7800 kilométer megtételére képes.

A Jerikó III

A zsidó állam interkontinentális ballisztikus rakétája 2008-ban lépett hadrendbe. Hivatalos adatokat erről sem közöltek, külföldi katonai szakértők úgy vélik, szilárd üzemanyagú, háromlépcsős rakétáról van szó, amely 1000-1300 kilogrammos rakományt vihet. Felszerelhető szóló háromnegyed tonnás atomrobbanófejjel vagy két, esetleg három kisebb MIRV-vel. A 15 és fél méter hosszú, 156 centi átmérőjű darab súlyát harminc tonnára saccolják. Úgy vélik, hasonló az IAI által gyártott, továbbfejlesztett Sávithoz. Hatósugarát 4800 és 11500 kilométer közé teszik, de elképzelhetőnek tartják, hogy kisebb terheléssel, például egy 350 kilogrammos izraeli atomrobbanófejjel még nagyobb távolságot is képes megtenni.

Egy, az amerikai Kongresszushoz még 2004-ben benyújtott jelentés azt állította az akkor még kísérleti fázisban lévő Jerikó III-ról, hogy annak segítségével a zsidó állam képes atomcsapást mérni Ausztrália kivételével minden földrészre, ideértve Észak-Amerika legnagyobb részét is. A MissileThreat.com jelentése szerint a Jerikó III elképesztő sebessége miatt a hagyományos ABM (ballisztikus rakéták elleni) légvédelemmel lelőhetetlen. Izrael 2008. január 17-én tesztelt többlépcsős ballisztikus rakétát, erről számosan jelentették, hogy ez volt a konvencionális és nemkonvencionális robbanófejek célba juttatására alkalmas Jerikó III.

Célba juttatás tengeralattjáróról

Általános a meggyőződés, hogy a zsidó állam nem csak a szárazföldről, de a tengerről is képes atomcsapást mérni, mégpedig tengeralattjárókról indítható cirkáló rakétákkal. Az izraeli haditengerészetnél szolgáló Dolphin osztályú tengeralattjárók alkalmasak erre a feladatra.

A 800-as Dolphin-osztályt, ezt a dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárót kimondottan az izraeli haditengerészet számára gyártotta a ThyssenKrupp leányvállalata, a Howaldtswerke-Deutsche Werft AG (HDW). Alapja a csak exportra gyártott 209-es osztály, amit olyan sok tekintetben módosítottak és annyira modernizáltak, hogy a Dolphinnal tulajdonképpen új osztály jött létre. A Dolphinok az izraeli hadsereg legdrágább járművei, s katonai szakértők szerint a világ legjobb konvencionális tengeralattjárói is egyben. Az elöregedett Gál osztályt váltották fel velük, amely a hetvenes évek vége óta szolgált.

A németek ajándékba adták az első két Dolphint, a harmadikat 1999-ben már pénzért. Az első Öböl-háború alatt derült ki, hogy német cégek segítségére voltak Iraknak vegyifegyver-programjában, így Helmut Kohl kancellár egyfajta kártérítésként újabb két Dolphint adományozott Izraelnek. A zsidó állam 2006-ban újabb, immár továbbfejlesztett Dolphinokat rendelt a ThyssenKrupp leányvállalatától 1,3 milliárd euró értékben.

A tengeralattjárók mindegyike négy darab 648 milliméteres hat darab 533 milliméteres torpedóvetővel van felszerelve, amelyekből Sub-Harpoon rakétát is ki lehet lőni. Aknát is tudnak telepíteni. A Jane’s Defence Weekly jelentése szerint a Dolphinokat nukleárisan is felfegyverezték. A Dolphinok rendesen a Földközi-tengeren kóborolnak, egyet azonban láttak 2009-ben a Vörös-tengeren – a jelentést az izraeli média Iránnak szóló figyelmeztetésként értékelte.

Célba juttatás a levegőből


Az izraeli légierőnek nincsenek olyan stratégiai bombázói, amelyekkel távoli célba juttathatna atombombát. Erre a célra az F-15I és az F-16I Sufa harci gép alkalmas. Aki részletesen és magyarul szeretne olvasni a Sufáról, illetve izraeli gépek kecskeméti látogatásáról, megteheti ide kattintva.

A hitehagyott renegát

Mordechái Vánunu a marokkói Marrakesben született 1954. október 13-án egy rabbi fiaként; a család 1963-ban alijázott. Vánunu ortodox vallási tanulmányait nem fejezte be; 1971-ben a légierőhöz hívták be, ahol az utászalakulatnál szolgált, törzsőrmesterként szerelt le, majd technikusként a dimonai létesítményben talált munkát 1976-ban, mialatt párhuzamosan a Beér Seva-i Ben Gurion Egyetemen földrajzot és filozófiát hallgatott.

Egyetemistaként vált lázadóvá, és négy zsidó, valamint öt arab egyetemistával együtt szélsőbaloldali békeszervezetet hozott létre. A nyolcvanas évek elején kikeresztelkedett – az ausztráliai anglikán egyház híve lett –, 1985-re aztán az egyetemen is sikerült B.A. diplomát szereznie. Jellemző, hogy ilyen magánélet mellett majdnem tíz éven át megtűrték ezt az embert egy stratégiai fontosságú atomlétesítményben.

A bombát 1986. október 5-én robbantotta a Sunday Times híres Revealed: The Secrets of Israel’s Nuclear Arsenal című cikkével. Vánunu ausztráliai tartózkodása idején, Sydneyben pakolt ki először a Sunday Times újságírójának, Peter Hounamnak, majd Londonba repült, ahol „részletes beismerő” vallomást tett, kiteregetve mindent, amit csak tudott, és a Dimonán sutyiban készült képeket is mind átadta a lapnak. Mindezzel lábbal tiporta a munkaszerződését, amiben természetesen titoktartási záradék is szerepelt.

A Sunday Times nem ugrott rá azonnal a témára; egy szélhámos nem sokkal korábban etette meg Hitler naplójával, amiről később kiderült, hogy hamisítvány, és nem kívántak még egyszer beégni. Szakértőkkel, töviről-hegyire átvizsgáltatták az áruló által szolgáltatott információkat – a felkért tudósok között volt Theodore Taylor amerikai atomfegyver-tervező és Frank Barnaby brit atommérnök –, és csak akkor álltak kötélnek, amikor mindenki megerősítette az információk valódiságát.

A kárpátaljai zsidó leadja a drótot

Mindez persze pénzért történt, sok pénzért. Vánunu persze később azt állította, hogy ő az ausztrál anglikán egyháznak akart pénzt, állítása hiteléből azonban meglehetősen sokat levon, hogy Rómában kapták el egy bombázó társaságában, és mondanunk sem kell, hogy a kiruccanást nem a bombázó fizette.

Vánunut felingerelte, hogy a Sunday Times nem kap azonnal a lehetőségen, és mérgében beállított a riválishoz, egy kárpátaljai zsidó, bizonyos Robert Maxwell lapjához, a Sunday Mirrorhoz. Rosszul járt, mert lehet, hogy Maxwell gátlástalan, skrupulusok nélküli pénzember volt, de nem akkora szemét, hogy némi plusz példányszámért elárulja a népét. Az Aklaszlatinán született Maxwell azon nyomban leadta a drótot a londoni izraeli nagykövetségnek, valószínűleg brit titkosügynökökön keresztül.

Robert Maxwell

Az izraeli kormány lényegében azon nyomban eldöntötte, hogy elkapja Vánunut, de elővigyázatosnak kellett lenniük. Vánunu nem Eichmann volt, Anglia nem Argentína, Margaret Thatcher miniszterelnök asszonnyal pedig illett jóban lenni, hiszen mindenkor és mindenben kiállt Izrael mellett. Szó sem lehetett arról, hogy a Moszad brit területen emberrablást hajtson végre. Vánunut tehát rá kellett venni arra, hogy olyan országba utazzék, ahonnét zavartalanul hazavihetik.

A Sunday Times végül kifizette a hitehagyott renegátot, és mivel futotta rá, Vánunu legott csajozni kezdett – nyilván úgy gondolta, ennyivel kevesebb jut majd az ausztrál anglikán egyháznak. Egy Cindy nevű amerikai turista bukkant fel a jó ember életében, valódi nevén Cheryl Bentov Moszad-ügynök, aki jóban lett a hazaárulóval, elannyira, hogy szeptember 30-án együtt ruccantak ki az olasz fővárosba. Klasszikus csapda volt ez, Vánunu azonban bevette, egy pillanatig sem gyanakodott.

Jobboldalt: Cheryl Bentov, évekkel később


Rómában aztán már nem voltak gondok. A Moszad-ügynökök elkábították a technikust, aztán egyszerűen ládába csomagolták és teheráru gyanánt feladták – haza. Ezzel már nem tudták megakadályozni, hogy a Sunday Times lehozza, amiért nagy pénzeket fizetett, de mindenképp példát kellett statuálni, mielőtt még másoknak is eszükbe jut, hogy államtitkokat bocsássanak áruba.

Szitává lőni mégsem akarták

A volt technikust hazaárulás és kémkedés bűntettével állították bíróság elé. Minden hadiállapotban lévő országban záros határidőn belül kivégezték volna, Izraelben azonban csak a náci háborús bűnösöket lehet kivégezni. Vánunut nem engedték a nyilvánosság közelébe, de az áruló a tenyerére írta, hogy elrabolták, és tenyerét az őt szállító autó ablakára szorította, mialatt a fotósok az elhaladó járművet fényképezték. Így tudta meg az egész világ, hogy őt elrabolták.

1988. február 27-én tizennyolc évre ítélték. Szerencséje volt, mert 1986-ban felmerült az is, hogy nem vacakolnak a hazavitelével, hanem egyszerűen szitává lövik Rómában. Sábtáj Sávit, a Moszad akkori főnöke 2004-ben azt nyilatkozta, végül azért nem választották ezt a megoldást, mert „zsidó ilyet egy másik zsidóval nem tesz”, és a júdaizmus zsidónak tekinti a kikeresztelkedetteket is.

Vánunu az askeloni Sikma börtönben kitöltött tizenhat évet, holott a legkülönfélébb rendű és rangú „békeharcosok”, széplelkek és egyéb pervertáltak nemzeti, sőt nemzetközi hőst faragtak ebből az identitászavaros, nyomorék lelkű, hazáját pénzért kiárusító senkiháziból, aki a börtönben is folyamatosan csinálta a fesztivált, zendüléseket szervezett, nem volt hajlandó magát a pszichiátriai kezelésnek alávetni, nem válaszolt az őrök kérdéseire, és csak angol újságot volt hajlandó olvasni, valamint csak a BBC-t nézni a tévében. Megátalkodottságával még az ügyvédjét is megdöbbentette. Vánunu 1998-ban kérvényezte a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy vegyék el tőle az izraeli állampolgárságát. Ezt a kérését nem teljesítették, mert akkor hontalan lett volna.

Egy beteg világ hőse


Vánunu egyik Dimonán készített felvétele, amit átadott a Sunday Timesnak

2004. április 21-én szabadult, és az azon nyomban megtartott sajtókonferencián – amelyen nem volt hajlandó héberül megszólalni, annyira megbántotta őt a hazája a tizenhat évi börtönnel –, és azt állította, a Moszad és a Sin Bét megpróbálta őt megfosztani ép elméjétől azzal, hogy magánzárkában tartotta, de nem törték meg. Vánunu hazudott, természetesen azért volt rendszeresen magánzárkában, mert a legkezelhetetlenebb őrizetes volt, aki valaha is megfordult izraeli börtönben. Kijelentette, hogy amint hagyják, külföldre költözik.

Politikai nézetei is radikálissá váltak, nem sokkal szabadlábra helyezése előtt a Sin Bét kihallgatói előtt kijelentette: ő nem áruló, nem is kém, csak azt akarta, hadd tudja meg a világ, mi történik. „Nincs szükségünk zsidó államra”, hangoztatta. „Palesztin állam kell legyen. Zsidók élhetnek, és éltek is mindenhol, úgyhogy zsidó államra nincs szükség.”


Egy vérig sértett igazságkereső, aki többé nem hajlandó héberül beszélni

Később mondott ennél nagyobb ostobaságokat is, így például a londoni arab al-Hájátnak kijelentette, hogy Kennedyt is Izrael ölette meg, mert az elnök rá akarta venni Ben Guriont, hogy hozza nyilvánosságra, mi folyik Dimonán.

Vánunut különböző feltételekkel helyezték szabadlábra, így nem volt szabad külföldiekkel vagy idegen államok diplomáciai missziójával kapcsolatot teremtenie, interneteznie, telefonálnia, határállomást vagy határt 500 méternél jobban megközelítenie, az ország területét pedig természetesen nem hagyhatta el, miután tartani lehetett attól, hogy további államtitkokat tereget ki. Az áruló szabadulása után is rendőri felügyelet alatt maradt, amit ő mélységesen sérelmezett, és a feltételes szabadlábra helyezés pontjait módszeresen megszegte, így például telefoninterjút adott a BBC Radio Scotlandnek, egy nappal szabadulása után pedig állampolgárságot kért Norvégiától és több más országból „humanitárius okokból”. Azt állította, veszélyben van az élete.

A nyugati világ rothadásának szimptómájaként Kåre Willoch konzervatív norvég miniszterelnök arra kérte az ugyancsak konzervatív kormányát, hogy adjon Vánununak menedéket, míg a Tromsø Egyetem állást ajánlott neki. Végül is Erna Solberg önkormányzati miniszter vette elejét annak, hogy a skandináv ország hülyét csináljon magából: elutasította a menedékkérelmet, de ezt csak négy évvel később hozták nyilvánosságra. Kiderült, hogy a norvég külügyminisztérium kész volt arra, hogy befogadja ezt a csúszómászót, és a kérelmet csak technikai okokból utasították el, ugyanis ilyesmit kizárólag Norvégiában lehet benyújtani. 2008-ban még Solbergnek kellett magyarázkodnia, hogy miért nem fogadta be Vánunut.

A norvéghoz hasonló okok miatt utasította el Svédország is a menedékkérelmet (milyen érdekes, hogy Vánunu a gazdag skandináv országokhoz vonzódott, és valami okból nem az általa szükségesnek tartott palesztin-arab entitástól remélt menedéket). Nem kívánkozott vissza oda sem, ahol született és ahonnan kilenc évesen elszármazott: Marokkóba. Azok, akik gyűlölik a Nyugatot, az euroatlanti civilizációt vagy Izraelt, a nyugati világ áldásaiban, mint az izraeli Vánunu, az ugyancsak izraeli Jiszráél Sámir vagy az ausztrál Julian Assange, szociális hálóját, szabadságát, lehetőségeit azért igénybe kívánják venni. Elmebeteg pedig, aki ehhez asszisztál, mindig szép számmal akad. 2008. május 15-én huszonnégy norvég jogász írt alá petíciót Vánunu befogadása érdekében.

Az izraeli Legfelsőbb Bíróság legutóbb 2010. októberében utasította el az árulónak az ország elhagyására irányuló kérelmét. A szabadlábra helyezési feltételek megszegése miatt egy sor alkalommal letartóztatták, házi őrizetbe helyezték, kihallgatták, figyelmeztették, a börtönt is ismételten megjárta. Idén júliusban ismét kérvényezte, fosszák meg állampolgárságától, mert – minő csoda – az „izraeli utca” és a média ellenséges vele szemben, „többé nem találja a helyét az izraeli társadalomban”.

Nem úgy a széplelkek társaságában. Az Amnesty International egyik fő sztárja évek hosszú során át nem a kubai, észak-koreai, burmai, venezuelai, rhodesiai, szíriai tömlöcökben raboskodó ellenzékiek voltak, hanem egy közönséges hazaáruló, Mordechái Vánunu, akivel a hatóságok nagyon is kesztyűs kézzel bántak. A Tromsø Egyetemen in absentia díszdoktorrá avatott csúszómászót Joseph Rotblat 1988 és 2004 között minden évben Nobel-békedíjra jelölte. 2009-ben Vánunu maga is írt a Nobel-bizottságnak, kérve, hogy távolítsák el a nevét mindenféle jelölteké közül, mert nem szeretne együtt szerepelni Simon Peresszel, aki egyébként a békéért folytatott erőfeszítéseiért vehette át a kitüntetést Jichák Rabinnal és Jasszer Arafattal együtt. 2004 szeptemberében a boldogult John Lennon rossz szelleme, a Beatlest sikeresen szétverő Yoko Ono Vánununak ítélte a férje által alapított békedíjat. Ugyanazon év decemberében a glasgowi egyetem hallgatói három évre rektorukká választották. Tavaly októberben az Emberi Jogok Nemzetközi Ligája a Carl von Ossietzkyről elnevezett emlékéremre találta érdemesnek a renegátot.

A Vánunu melletti nemzetközi kiállás arra figyelmeztet: vészesen romlott korban élünk, amelyben a degeneráltság hovatovább erény. Az izraeli hatóságok természetesen nem veszik tudomásul a hangos kisebbség rikácsolását. Az árulónak továbbra is nyögnie kell undorító tette következményeit.

2011. december 14., szerda

Jáir, a Halál Angyala – IV.

Régen, jó két és fél éve szakadt félbe ez a sorozat, nem sokkal a vége előtt – eljött az ideje, hogy befejezzük. A linkeken megtaláljátok az első, a második és a harmadik részt.

Jáir Stern még nem volt harminchárom éves, amikor a Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél –Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

Maroknyian voltak, pénzük szinte semmi, így forradalmi földalatti mozgalom módjára kezdtek működni, és cselekményeiket brit hivatalnokok, rendőrök ellen követték el abban a szent meggyőződésben, hogy hamarosan a teljes Erec Jiszráél-i zsidóság követni fogja őket. Ilyesmire azonban nem került sor – sőt, a Lechi emberei kitaszítottjává váltak annak a társadalomnak, amelynek felszabadítását célul tűzték ki maguk elé. A zsidó média egyáltalán nem cionista szabadságharcosoknak ábrázolta őket, hanem egy rakás kalandort, bűnözőt látott és láttatott bennük. Ekkoriban született meg brit elnevezésük – Stern-banda –, amit az ereci baloldal készségesen átvett. A britek bíztak abban, hogy pénzért csak lesz, aki elárulja őket, és magas jutalmat ígértek annak, aki a Stern-banda nyomára vezeti a hatóságokat.

Mindez valószínűleg elképesztő lelki terhelést jelentett, Jáir azonban nem tört meg, sőt elszánta magát arra, hogy a harcot a végsőkig folytatja; ha kell, az ördöggel is cimborál. Herzl példája lebegett a szeme előtt, aki nem volt rest találkozni a zsidófaló orosz belügyminiszterrel, a kisinyovi pogromot elrendelő Plevjével, és Szíriában kapcsolatot próbált teremteni német ügynökökkel, hátha sikerül valamilyen egyezséget elérniük. Azokban az években, a hírhedt Wannsee-konferencia előtt a nácik inkább azon voltak, hogy megszabaduljanak a zsidóktól, szisztematikus kiirtásuk – egyelőre – még nem volt napirenden, Adolf Eichmann pedig ekkoriban még azon törte a fejét, mely országba lehetne a német zsidóságot áttelepíteni. Jáir logikája azt diktálta: amennyiben a németek meg akarnak szabadulni a zsidóktól, és nem bánnák, ha Palesztinába vándorolnak ki, a britek viszont akadályt gördítenek ez elé, nem kétséges, ki az ellenség. Mind a ketten hadban állnak a Brit Birodalommal: a Német Birodalom is és ő is. Ha sikerül együttműködni, mindkét fél eléri célját.

5701 telén (1940 végén) Jáir Naftali Lubencsiket küldte a Németországgal kollaboráló Vichy-Franciaország fennhatósága alatt lévő Bejrútba, ahol a küldött csakugyan találkozott is Otto Warren von Hentiggel, a német külügyminisztérium munkatársával. Lubencsik átadta Stern üzenetét, és megpróbálta meggyőzni a hivatalnokot arról, hogy Németország jól jár, ha zsidait Palesztinába küldi, cserébe pedig ők harcolni fognak Nagy-Britannia ellen. Ekkoriban csúcspontján tombolt a britanniai csata, s maga Hitler szögezte le nyilvánosan: bármit, bármilyen koalíciót, szövetséget elképzelhetőnek tart, ha ennek árán le tudja gyűrni az angolokat.

A zsidókkal való szövetkezés azonban messze túlment a náci ésszerűség határán. Lubencsik dolgavégezetlenül tért haza Bejrútból, és jelentette a Lechinek, amit von Hentigtől informálisan megtudott. Eszerint a náci vezetőség még mindig nem döntötte el, megszabaduljon-e az európai zsidóságtól – avagy megsemmisítse azt. Nincs arról adat, hogy a német külügyi alkalmazott bárkinek is továbbította volna a javaslatot. Rövidesen olyan hírek érkeztek, hogy a kivándoroltatás-párti, pragmatikus náci nézetek fognak győzedelmeskedni, ezért Jáir másodjára is kapcsolatot keresett Németországgal. Ezúttal Nátán Friedman-Jelint (későbbi nevén: Nátán Jelin-Mor) küldte, a régi, kipróbált harcostársat, az Irgun és a Bétár tagját, akivel még Lengyelországban együtt szerkesztették az Irgun Di Tat (Az Állam) című lapját. A futár azonban nem érte el célját: Aleppó mellett a britek letartóztatták.

Amikor Herzl találkozott Plevjével, a zsidó közvélemény nem értette szándékait félre, Avraham „Jáir” Stern esetében azonban a náci barbarizmussal való kontaktusteremtés végzetes következménnyel járt. A fiatalembert árulónak bélyegezték, mintha ugyan azért szűrte volna össze a levet a nemzetiszocialistákkal, hogy ártson népének, holott éppenséggel fordított volt a helyzet. Friedman-Jelin letartóztatása után több kapcsolatfelvétellel már nem kísérletezett a Lechi. 1942 januárjában, a wannsee-i konferencián a náci felsővezetés elhatározta az európai zsidóság végleges megsemmisítését, az Endlösungot.

Ekkor azonban már egész Erec Jiszráél teli volt a poszterekkel, amelyeken vérdíjat tűztek ki Stern fejére. A Lechi első embere egyik búvóhelyül szolgáló lakásból a másikba vándorolt, poggyászában összecsukható kempingággyal. Mikor a búvóhelyek elfogytak, lépcsőházakban, kapualjakban húzta meg magát. Végül egy lakásban kötött ki, amit a Lechi két tagja, Mose és Tova Szvoráj bérelt. Mosét elkapták az angol detektívek egy másik lakásban tartott razzia alkalmával, amikor két Lechi-tagot lőttek agyon; Szvoráj és egy bajtársa sérülten kórházba került. 

Stern Lechi-kapcsolata, Hiszia Sapiro egy reggel azt hitte, követik, így nem kereste többé a parancsnokot, nehogy ő legyen az, aki nyomra vezette a kopókat. Az utolsó üzenetet 5702. svát hó 25-én, 1942. február 12-én vitte el a Haganától, amely menedéket ajánlott neki arra az esetre, ha abbahagyja a harcot a britek ellen. Stern válaszlevelében elutasította az ajánlatot, közös harcra szólította fel viszont a Haganát. 

Néhány órára rá érkeztek meg a lakásra a detektívek Geoffrey G. Morton főfelügyelő-helyettes vezetésével, aki később, visszaemlékezéseiben azt írta, Stern éppen pokolgépet akart felrobbantani, azért kellett agyonlőni. Emellett mindvégig kitartott, és mindenkit beperelt, aki mást állított könyvében; a pereket meg is nyerte, miután senki nem akadt, aki tanúskodhatott volna Morton ellen. Beperelte a The Revolt címen megjelent mű angol kiadóját, amely kiegyezett vele, mégpedig a szerző, Menáchem Begin tudta nélkül; pedig Begin szívesen ment volna a bíróságra.

A főfelügyelő-helyettes 1996-ig élt, ami komoly teljesítmény: a Lechi többször is meg akarta gyilkolni. Binjamin Gepner Lechi-tag jóval a történtek után, 1980-ban tudott beszélni egy Stewart nevű rendőrrel, aki jelen volt Stern elfogásakor, és megerősítette, amit mindenki sejtett: a szabadságharcost meggyilkolták. De Tova Szvoráj is látta, amint – már megbilincselve – az ágyra ültették.

A nemhivatalos parancs az volt, hogy öljék meg. Tova Szvorájt leparancsolták az utcára, azután több golyót eresztettek a fogoly hátába. A brit sajtó másnap és azután még sokáig arról cikkezett, hogy menekülés közben lőtték agyon. Testét szőnyegbe csavarva vitték el. A Lechi több más harcosát is levadászták, sokan börtönbe kerültek, másokat megöltek. A britek a nácikat megszégyenítő brutalitással próbálták megsemmisíteni azt, ami a csoportból megmaradt, és a korabeli ereci zsidó közvéleménynek ehhez egy szava sem volt.

Ha az angolok azt hitték, az emberrel az eszme is sírba száll, tévedtek. Jáirt túlélte a saját hazaszeretete. Tanítványai, köztük Friedman-Jelin, Jiszráél Eldád és Jichák Sámir újjáélesztették a Lechit, amely rettegett, kísérteties szervezet lett, tagjai halált megvető bátorsággal harcoltak, míg Erec Jiszráélben le nem vonták a brit lobogót. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel), élén Menáchem Beginnel, csatlakozott a harchoz, és azok, akik még életben voltak, megélték, milyen a győzelem íze.

Az 50. évfordulóra kiadott emlékérem

Nem, a briteket nem a Stern-csoport vagy az Irgun verte ki a zsidó hazából, mint azt sokan hiszik. Jáir mégis számos tekintetben inspirálta a zsidó szabadságtörekvést. Jákov Orenstein Lechi-harcos, aki sokat volt társaságában az utolsó hónapokban, egy alkalommal érdekes történetet mesélt róla:

„Mindazzal együtt, amit összeírtak róla, mellette is és ellene is, Jáir a mai napig rejtelmes figura marad. És az igazság az, hogy csakugyan volt benne valami titokzatos, még azok számára is, akik közelről ismerték. Nyilvánvalóan nem volt ennek tudatában – soha életemben nem ismertem senkit, aki ennyire tiszta és természetes ember lett volna. De néha, amikor beszéltem vele, mintha kissé megváltozott volna az arckifejezése, a tekintete elfelhősödött, mintha valaki más lett volna. A földalatti szervezet vezetésének hatalmas terhe megtette a hatását. Nem félt, de a földalatti mozgalom miatt folyamatosan aggódott.

Emlékszem egy incidensre, amikor nagyon élesen beszélt. Akkoriban nem nagyon tulajdonítottam ennek fontosságot. Az illegális értesítőnkön dolgoztunk. Chanuka volt, s elhatároztam, hogy a chanukai dalt, a Máoz curt teszem a címlapra. A dal hat versszakból áll, a hatodik szakasz azzal a sorral kezdődik, hogy „fedd fel szent fegyvered”, de ezt gyakorlatilag senki nem ismeri, gyertyagyújtáskor meg éppenséggel nem szokták elénekelni. Úgy döntöttem, kihagyom a hatodik szakaszt az értesítőből.

Jáir aznap este beállított, hogy megnézze a lap tartalmát. Azonnal észrevette, hogy nincs meg a hatodik versszak, és érdeklődött, mi az oka. Azt hittem, nem tudja, hogy én egyáltalán tudok ennek a hatodik szakasznak a létéről, és kijelentettem, hogy én nem vallási, hanem nacionalista okokból döntöttem a közlése mellett. Mondtam neki, szerintem a Máoz cur a nemzeti földalatti mozgalom himnusza lehetne, de a hatodik szakasz nélkül, amely az isteni megváltásra, egy, a száműzetésben érvényes ígéretre utal. Merthogy a haza fölszabadítása a mi kötelességünk. Csodákra nem hagyatkozhatunk. Na, akkor aztán elszabadult a pokol.

Az első naptól kezdve, mióta ismertem Jáirt, tudtam, hogy igen bensőséges vallási érzelmei vannak, még ha nem is tartja a parancsolatokat szó szerint. Arról azonban fogalmam sem volt, milyen fontos számára a zsidó vallás. A zsidó nemzet Tórája, mondta dühösen, nem holmi vallás, mint az összes többi. Nem pusztán hit, hanem nemzeti létünk leglényege. Aki nem képes megérteni, milyen fontos részét képezi a Tóra a nemzeti felszabadítási harcnak, a végén letér az útról és megbízhatatlanná válik. Elég megnézni, mondta, hogy mindazokon a hősökön, akik hittek, segített az Örökkévaló. Ez a héber nemzet; ez az igazi karaktere. Addig innen el nem megyek, mondta, míg hozzá nem teszed a hatodik szakaszt, és remélem, hogy mostantól fogva erről többet nem fogunk vitatkozni. Végül is, mondta, ezért nem voltam hajlandó eltávolítani A Szent Templom felépítését a Lechi alapelveiből, még akkor sem, ha tudtam, emiatt emberek fogják elhagyni a mozgalmat.


Ma, visszatekintve, megértem, hogy a kitörése nem holmi véletlen agitáció volt. Pontosan a haragja pillanatában, amikor rám támadt, láttam Jáirt olyannak, amilyen valójában volt. Mintha ajtót nyitott volna a szívén, hogy felfedje létezése forrását. Energiái és élete javát nem hűvös politikai megfontolásoknak szentelte. Teljes hittel hitte, hogy képesek vagyunk emberi erőfeszítéssel felszabadítani országunkat, de ezt nem a zsidó vallás ellenében hitte. Sőt – úgy tartotta, a Tóra kötelez bennünket arra, hogy szabadságunk elnyerése érdekében a szükséges áldozatot meghozzuk. Nem találkoztam vele az élete utolsó hónapjaiban, de a hozzá közel állók tanúsították, hogy elkezdte tartani a gyakorlati micvákat és tfilint légolt.”

Alighanem nemzedéke leginkább félreértett tagja volt Avraham „Jáir” Stern. Gondolkodása messze megelőzte a korát; kortársai, akik a „még egy ház, még egy tehén” óvatos elvét vallották, veszedelmes és kártékony zelótának tartották, öröksége, a Lechi azonban olyan kemény dió volt, amit a Brit Birodalom végül nem bírt feltörni. Jáir volt az első Erec Jiszráélben, aki ellenségnek nyilvánította az angolokat, és az első, aki megkezdte a huszadik századi zsidóság szabadságharcát. Harcos költő volt, aki szinte megsemmisítette a saját énjét, mielőtt fizikailag is feláldozta volna magát hazájáért. Romantikus hazafi volt, aki évtizedekkel mások előtt megfogalmazta az Áhávát Jiszráél eszméjét, a zsidó nemzet szeretetének mindenekfelettiségét.

Ötvenhárom rövid vers maradt utána, ez a hagyatéka. Mose Házáni szerint a halál erotikája lengi be őket, miközben a költő magukat a nőket megfosztja az erotikától. 1978-ban, amikor az őt eszelősen gyűlölő Munkapárt politikai monopóliuma megszűnt, bélyeget adtak ki az emlékére. Fia, Jáir, aki apja meggyilkolása után néhány hónappal született, veterán újságíró, sokáig az izraeli állami tévé igazgatója volt. 1981-ben alapították a róla elnevezett Kocháv Jáir (Jáir Csillaga) települést, Kfar Szabától északkeletre.