Hát akkor beszéljünk egy kicsit Jeruzsálemről

Közhelyszámba megy, hogy a Szent Város „három világvallás közös bölcsője”. A közhely kamu, a kereszténységnek és az iszlámnak Jeruzsálemhez a köze annyi, hogy mind a kettő meghódította és egy darabig bitorolta is. Jeruzsálem azonban jó háromezer éve zsidó város. Az volt mindig, és az is marad. Az Óvárossal együtt, természetesen. Mert az az igazi Jeruzsálem. Izrael Állam természetesen mindazokat a jogokat biztosítja a másik két világvallásnak, amelyeket azok mindig is megtagadtak és ma is megtagadnak tőle. A kereszténység és az iszlám (valamint még tucatnyi más vallás) gyakorlásának joga Jeruzsálemben (és egész Izraelben) törvény által biztosított és zavartalan.

Jeruzsálem több mint hatszázszor említtetik a zsidó Bibliában, ezzel szemben a Koránban – egy alkalommal sem. Jeruzsálem sem ezen a néven, sem al-Kudsz néven soha nem volt az iszlámnak szent városa; fontossága elhanyagolható volt a huszadik századig, amikor a zsidóság hazájába való visszatérésére reakcióként éledt újjá a legenda, miszerint Jeruzsálem Mekka és Medina után az iszlám harmadik legszentebb helye lenne.

Az arab történetírás persze soha köszönő viszonyban sem volt a valósággal, azt mindig is a vágyálmok, s még gyakrabban a napi politikai szükségletek irányították. A nagyvilág ezt – miként az iszlámnak nevezett paranoid-pszichotikus tünetegyüttes számos más megnyilvánulását – már csak a békesség kedvéért is igyekezett és igyekszik készpénznek venni, hátha megnyugszik a beteg. A beteg azonban nem nyugszik meg. Dacára annak a ténynek, hogy a zsidó vallásban számos imádság – közte a minden Pészáchkor kötelezően elmondott „Jövőre Jeruzsálemben!” – foglalkozik a várossal, míg iszlám imádság, amely így tenne, egy sincs, valamint annak, hogy a zsidóság minden történelmi adat, beszámoló, kutatás és régészeti lelet szerint minimum három évezrede él szoros szimbiózisban a várossal, ahol arabok legelőször az i.sz. hetedik században jelentek meg (véres kezű agresszorként, tegyük mindjárt hozzá) – tehát: mindennek dacára az arabság és az iszlám nem ismeri el, hogy a zsidóknak bármiféle jogaik lennének Jeruzsálem kapcsán, ahhoz bármi közük lenne azon kívül, hogy „megszállták”.

A valóság az, hogy Jeruzsálem nem csak hogy nem tárgya semmiféle muszlim imádságnak, és a történelmi Mohamed életútja ehhez a helyhez nem kötődött, valamint soha nem említtetik a Koránban, a város soha nem volt szuverén muzulmán állam fővárosa, sem gazdasági, kereskedelmi vagy kulturális, de még idegenforgalmi központja sem. Jeruzsálem soha arab-iszlám szempontból fikarcnyit sem számított, labdába sem rúghatott Mekka és Medina mellett, és ha Izrael meg nem alakul, ma is ugyanez lenne a helyzet: Jeruzsálem minden valószínűség szerint Jordánia, Egyiptom vagy Szíria koszvadt kis vidéki városa lenne, ahol csak a nagyon öregek emlékeznének arra, hogy egyszer mintha lett volna itt valami zsidófal.

Jeruzsálem eredetileg szerepelt az innen-onnan koppintott mohamedi tanításokban – akkor, amikor a „próféta” Mekkából Medinába menekült, ahol számottevő zsidó lakosság élt. Kezdetben jó viszonyt alakított ki velük, és a vallásukból is számos elemet nyúlt le, köztük a Jom Kipur-i böjt és a zsinagógai imádság utánzatát, néhány kósersági törvényt. Mohamed azt a zsidó gyakorlatot is átvette, hogy ima közben Jeruzsálem felé kell fordulni. Ennek célja az volt, hogy a zsidók előbb-utóbb vegyék át az általa kitalált vallást. Akik azonban erre nem voltak hajlandók, mire Mohamed megdühödött rájuk, és onnantól fogva tömény antiszemitizmus fűszerezte hátralévő pálya- és ámokfutását. Ennek egyik drámai jeleként parancsolja meg a Korán egy passzusa (2:142-52), hogy a továbbiakban Mekka felé kell fordulni ima közben. (Jeruzsálemet persze itt sem nevezi nevén, hanem „Szíriáról” beszél.) Elmondható tehát, hogy a telivér muszlim Mohamed idejétől a napjainkig legfeljebb a fenekét mereszti – jó esetben – Jeruzsálem felé, ami, valljuk meg, igen csekély jogcím arra, hogy valaki ezt a települést a vallása legszentebbjei közé besorolja.

Csak Mohamed halála után döntött úgy a damaszkuszi Omajjád-dinasztia, hogy Jeruzsálemből szent várost csinál. Ebben nem vallási, hanem politikai megfontolások játszottak szerepet, ugyanis az arab világban már akkor versengés folyt, hogy ki uralja azt a világot. Az Omajjádok, ha nekik nem volt szent városuk, hát csináltak egyet maguknak, hátha ezzel sikerül kirántani a talajt Mekka és Medina alól, illetve Arábia fontosságát csorbítani. Ezért kellett 688 és 691 között a jeruzsálemi Második Templom romjain felépülnie a Sziklamecsetnek, és az Omajjádok ezért vették a bátorságot, hogy még a Koránt is újraértelmezzék. Az „Allah elvitte szolgáját éjszaka a Szent Mecsetből [ami akkor már létezett Mekkában] a legtávolabbi mecsetbe [ez alatt addig a mennyországot értették]” mondat az új értelmezés szerint Jeruzsálemre vonatkozott, ami abszurdum, lévén a Korán másutt [30:1] „a legközelebbi földnek” nevezi Erec Jiszráélt. Az Omajjádok is érezték, hogy ez a legitimáció nagyon gyönge lábakon áll, így 715-ben újabb mecsetet húztak fel, azt is a Templomhegyen, és azt már al-Maszdzsíd al-Akszának, „a legtávolabbi mecsetnek” nevezték el. Kérem: ha a régészet nem segít, majd segít az építészet. (Az al-Aksza egyébként az úgynevezett Chánujot helyére épült. A Chánujot nem volt más, mint a zsidó Templomban szolgáló papok hatalmas gardróbja; később itt ülésezett a Szánhedrin is.)

Jeruzsálem fontossága addig tartott, amíg az Omajjádok uralma: amikor az utóbbi 750-ben összeomlott, az iszlám hit központja ismét az lett, ami eredetileg is volt – a Mekka-Medina tandem –, Jeruzsálem pedig visszazuhant az ismeretlenség homályába, és ott is maradt a következő három és fél évszázadra. Nemhogy nem fejlesztettek ott az arabok, de még a minimális állagmegóvással sem törődtek, aminek köszönhetően többek közt maga a Szikladóm is összedőlt 1016-ban. Jeruzsálem annyira nem számított nekik, hogy még a keresztesek 1099-es megérkezése sem váltott ki eleinte különösebb reakciót a köreikben. Úgy voltak vele: ha nekik kell az a romhalmaz, hát hadd vigyék.

1150 körül azonban hangsúlyt kapott a terület visszafoglalása, és magának Jeruzsálemnek az ázsiója is növekedett az iszlámban, amelynek egyik legfőbb dogmája szerint amely föld valaha, bármikor az Ummához (az iszlám uralma alatt álló területekhez) tartozott, az máshová már soha többé nem tartozhat; annak oda vissza kell térnie, akár fegyveres harc árán is. (A dogma – félreértések elkerülése végett – érvényes nem csak a teljes Izraelre, hanem többek közt a mai Magyarország területének egy tekintélyes hányadára, benne a Duna-Tisza közére és Budapestre is, hiszen valaha az is az Ummához tartozott). Haditok, vallási legendák születtek Jeruzsálem fontosságáról, így Mohamednek tulajdonították a mondást, miszerint Jeruzsálem hitetlen kézre kerülése a második legnagyobb katasztrófa, amivel az iszlám szembenéz.

(Tény, hogy a keresztesek borzalmasan viselkedtek, nem csak a Szentföldön, de bárhol útközben, egyáltalán nem lovagokként, sokkal inkább vérszomjas csordaként. Ám ne feledjük: az iszlám által állandó jelleggel hánytorgatott keresztes hadjáratok, túl azon, hogy ezer éve zajlottak, már eleve reakció voltak az Európa számlájára véghezvitt iszlám agresszióval szemben.)

Szaladdin visszavette Erec Jiszráélt a keresztesektől, és Jeruzsálemnek abban a pillanatban ismét a feledés és a romlás jutott osztályrészül. Szaladdin egyik unokája ideiglenes jelleggel egyszer még át is engedte a várost II. Frigyes német császárnak, cserébe az ígéretért, hogy Frigyes majd katonai támogatásban részesíti az unokát az egyik bátyjával folytatott fegyveres torzsalkodásban. A város átadása azonban megint felgerjesztette a jellegzetes iszlám hisztériát, és 1244-ben visszavették a várost.

Aminek az ázsiója azonnal esett. Mit esett: még az is előfordult, hogy iszlám gondolkodók vissza akartak térni az eredeti állapothoz. Közülük a legjelentősebb volt Ibn Tajmíja (1263-1328), az iszlám egyik legbefolyásosabb és legjelentősebb magyarázója. Egyben a legszigorúbb is: a mai vahhabiták az ő tanításait követik. Ibn Tajmíja arra tett kísérletet, hogy megtisztítsa az iszlámot a különféle lerakódásoktól, és ennek jegyében arra figyelmeztette kortársait: szerinte Jeruzsálem egyáltalán nem szent, maximum a keresztények és a zsidók szemében, akiktől az iszlám ezt az egész szentség-elméletet átvette; a város a szerepét a régi Omajjád-Mekka rivalizálásnak köszönheti. (Nyilván nem véletlen, hogy Taymiyának a képen látható damaszkuszi sírköve repedt, és azt senki sem siet kijavítani.)

Ennek dacára az óvodás attitűd – elveszem a másiktól a játékot, noha nekem eszem ágában sincs vele játszani, nem is lennék erre képes, de nála ne legyen – végigvonul Jeruzsálem történetén. A város további nyolc évszázad alatt megint porfészekké züllött, míg az ottomán uralom alatt (1516-tól 1917-ig) teljes mértékben elveszítette minden jelentőségét, úgynevezett évelő hivatalnokok székeltek itt, akiknek egy évük adatott a hivatalra, és e terminus alatt persze igyekeztek minél kíméletlenebbül összeharácsolni a maguk kis vagyonát. Jeruzsálem egyetlen exportcikke – a szappan volt ebben az időben. George Sandys 1611-ben utazta be a várost, s elrettentő beszámolót vetett papírra a romokról, parlagon heverő épületekről. Hasonló megállapításokra jutott Gustave Flabuert 1850-ben („mindenütt romok”), míg Mark Twain 1867-ben úgy találta, a város „minden ősi grandeur-jét elveszítette, nyomorúságos falu lett”.

És a negligálás mit sem változott a huszadik századig, amikor elterjedt, hogy a hazatérő zsidóság igényt tart a Nyugati Falra. (Igényt is tartott a jogos tulajdonára, mint addig is szüntelen, hiszen a szentföldi zsidó jelenlét minden igyekezet ellenére soha, egy napra sem szűnt meg – ennek ékes bizonyítéka, hogy a fajüldöző iszlamista törvénykezésnek a terület meghódításakor első teendői közé tartozott a zsidóellenes jogszabályok meghozatala.) Ehhez járult maga a brit mandátum, amit az arabok egy pillanatra sem mandátumnak tekintettek – hiszen a népszövetségi döntéseket sem tisztelték jobban, mint a későbbi ENSZ-határozatokat –, hanem gyarmatosításnak. Hadzs Amin Husszeini jeruzsálemi főmufti – számos tömeggyilkos bitang, köztük Hitler (vele a képen) és Himmler személyes jó barátja, a nácizmus meggyőződéses híve – anticionista mesterkedései fellegvárává avatta a Templomhegyet. Ezzel egyidőben a szomszédos arab országok előkelőségei is rendszeresen felbukkantak, és demonstratíve imádkoztak az al-Akszában, ahol ugyanazok az ocsmány, uszító beszédek és ugyanazok az érvek hangzottak el, mint amik ma elhangzanak a világ bármely mecsetjében. E téren nem változott semmi.

És a trend is ugyanaz maradt. A transzjordániai Arab Légió Júdával és Somronnal együtt Kelet-Jeruzsálemet is megszállta, s benne az Óváros abban a pillanatban romlásnak indult. Ebben közrejátszott az is, hogy a hasemita uralkodóház megvetette a várost, ahol számos ellenségük volt, és ahol Jordánia első uralkodóját, Abdallát 1951-ben meggyilkolták. Jeruzsálem rovására Ammant fejlesztették, ide költöztették az összes főhivatalt, és az arab kézre jutott Jeruzsálem sorsa újra a szomorú provincialitás lett – mert a város csak addig kellett, amíg zsidó kézen volt. Jelentőségében még Nablusz (Schem) is felülmúlta. 1948 és 1967 között Amman lakossága az ötszörösére nőtt, Jeruzsálemé viszont csak ötven százalékkal gyarapodott. Amman lett a királyi székhely, itt alapították az első egyetemet, és a pénteki imádságokat sem az al-Akszából sugározta a jordán rádió, hanem egy ammani mecsetből.

Jeruzsálem ignorálása azonban egyáltalán nem csak jordán jelenség volt. Az arab diplomácia térképeiről a város gyakorlatilag eltűnt. 1948 és 1967 között egyetlen arab vezető sem látogatott ide, és még maga Husszein király is csak nagy ritkán tette tiszteletét. Fejszál szaúdi uralkodó, aki 1967 után rendszeresen értekezett arról, mennyire szeretne Jeruzsálemben imádkozni, a Hatnapos Háborúig valami oknál fogva egyszer sem kerített erre sort. De talán a legfontosabb az, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet alapító okiratában, amely 1964-ben született, egyetlen említés nem sok, annyi nincs Jeruzsálemről.

1967-ben, amikor Izrael az ellene indított irtóhadjáratot visszaverve, a jordán hadakat legyőzve felszabadította az Óvárost és Jeruzsálemet egyesítette, az arab hozzáállás ismét drasztikusan változott. A város egy csapásra a palesztin nemzeti törekvések fő célpontjává vált. A soha nem létezett, most azonban kitalált Arab-Palesztinához kitalálták annak fővárosát, Jeruzsálemet. Mindent elöntöttek a Sziklamecsetet ábrázoló képek, amelyek Jasszer Arafat irodájában épp úgy felkerültek a falra, mint a legutolsó krájzlerájban. Átírták a PFSZ alkotmányát is, amely 1968-tól már a PFSZ székhelyének jelölte meg Jeruzsálemet, ugyan teljesen alaptalanul, viszont annál hatásosabban.

Az egyesített Jeruzsálem mint a nemzetközi terrorista iszlám hecckampány fő hajtóereje különösen jól szerepelt 1969-ben, amikor is tűz ütött ki a Sziklamecsetben. Fejszál király huszonöt muzulmán államfőt hívott össze, megalapítva az Iszlám Konferencia Szervezetét, amely egyfajta muzulmán ENSZ lett. Az iráni iszlám puccs után Teheránban olyan ezerriálosokat nyomtattak, amelyeken a Sziklamecset díszelgett. Az iraki-iráni háborúban a Szaddám Huszein seregébe besorozott nyomorult, sokszor írni-olvasni sem tudó falusiaknak – valami elképesztően alja primitív fogással – olyan térképeket osztogattak, amelyek tanúsága szerint Jeruzsálem felszabadításához Iránon át vezet az út… És Khomeini ajatollah Ramadán utolsó péntekjét Jeruzsálem Napjává nyilvánította.

***

Az igazi Jeruzsálem Napja persze ma este köszönt be. Éspedig az újjáéledt zsidó államban, nemzeti ünnep formájában. Ezen a napon ünnepli Izrael és a világ zsidósága a város felszabadítását és egyesítését. Ezen a napon ígéri meg csaknem az összes politikus, hogy Jeruzsálem márpedig nem lehet alku tárgya – azután mégiscsak az lesz, persze sikertelenül, hiszen az arabok nem csak Kelet-Jeruzsálemet akarják, hanem az egész várost, körülötte pedig az egész országot.

Reklám

Velünk történt

Jeruzsálem nemzetközi jogállása eredetileg arról szólt, hogy a város kerüljön az ENSZ fennhatósága alá – ezt írta elő a világszervezet 1947-es felosztási terve, amelynek értelmében a Transzjordániával már eleve csökkentett területen két állam alakult volna, egy zsidó és egy arab. Jeruzsálemet nemzetközi városnak szánták azzal, hogy majd tíz év múlva megnépszavaztatják a jeruzsálemieket, hová szeretnének csatlakozni. A zsidó vezetőség elfogadta mindezt, az arabok nem. Semelyik arab tényező nem fogadta el: nem volt egyetlen kormány, egyetlen felelős politikus, egyetlen uralkodó, amely-aki azt mondta volna, fontoljuk meg a dolgot. Ehelyett háborút indítottak. Mint arról a Hurva-zsinagógáról szóló posztunkban beszámoltunk, a transzjordán erők, amelyek Kelet-Jeruzsálem birtokába jutottak, elpusztították Jeruzsálem ötvennyolc zsinagógáját – köztük a Hurvát –, hogy ezzel megsemmisítsék a zsidó jelenlét nyomait. Feldúltak egy zsidó temetőt, annak kiszaggatott sírköveiből hadiutat építettek. A Siratófal környékén szemétlerakóhelyet csináltak. Tette mindezt a legcivilizáltabb arab állam.

Az Izraeli Védelmi Erők a transzjordán emlékművet a helyén hagyták, azt a mai napig bárki megtekintheti, akár meg is koszorúzhatja (nem hinném ugyan, hogy bárki olvasómnak kedve lenne hozzá, de hát amilyen egyesek gusztusa mainapság, a fene tudja).

A város a Hatnapos Háború másnapján, június 7-én (5727. Ijár 28-án) került az izraeli hadsereg kezére. Aznap délután Mose Dáján védelmi miniszter bejelentette:

„Az Izraeli Védelmi Erők ma délelőtt felszabadították Jeruzsálemet. Egyesítettük Jeruzsálemet, Izrael megosztott fővárosát. Visszatértünk szent helyeink legszentebbikébe, hogy onnét soha többet ne távozzunk. Arab szomszédaink felé – s ebben az órában még hangsúlyozottabban – békejobbot nyújtunk. Keresztény és muzulmán polgártársainknak ünnepélyesen megígérjük a teljes vallásszabadságot és jogokat. Nem más népek szent helyei kedvéért jöttünk Jeruzsálembe, sem nem azért, hogy mások hitébe beavatkozzunk, hanem hogy azt a maga teljességében megőrizzük, s hogy másokkal egységben itt együtt éljünk.”

Az izraeli kormány a következő évben, 1968. május 12-én jelentette be, hogy az új ünnepnap Ijár 28-a lesz, a héber kalendárium azon napja, amelyen Jeruzsálem ismét egyesült. Érdekes módon törvény azonban csak harminc évvel később született erről: 1998. március 23-án fogadta el a Kneszet a Jeruzsálem Nap Törvényt, ami által e nap nemzeti ünnepnap lett.

Ha tetszett a poszt, olvasd el ezt is!