Oldalak

2008. április 10., csütörtök

A valódi menekültprobléma: hová lettek a zsidók az arab országokból?

1945-ben mintegy 870 ezer zsidó élt a különféle arab államokban. Nem vendégként: számos közösség már két és félezer éve létezett, azon idők óta, amikor arabság még nem, és az iszlám rémálomtól is mentes volt a világ. Ugyanezekben az arab országokban ma mintegy hét és félezer zsidó él. Hová lettek a többiek?

Miközben az Erec Jiszráél területéről 1948-49 folyamán távozott arabságot (zömük, illetve zömüknek a felmenője egyébként a megelőző ötven évben, a cionista építőmunka hozta fellendülés hatására vándorolt be Palesztinába egyéb arab országokból) az eltelt hat évtized folyamán huszonegy arab ország képtelen volt befogadni (Jordánia kivételével gyakorlatilag egyik arab ország sem tett szalmát keresztbe azért, hogy a mesterségesen kreált és életben tartott palesztin „menekültprobléma” megoldódjon), az egyetlen zsidó állam – koldusszegényen, megcsonkítva, háború után – befogadta az arab országokból százezrével elűzött véreit.

A náci őrjöngés a különféle arab államokban megismétlődött a negyvenes évek második felében. A zsidókat a csőcselék sok helyütt megtámadta, pogromok zajlottak Egyiptomban, Líbiában, Szíriában és Irakban. A zsidóság ingó- és ingatlanvagyonát a legtöbb helyen mindenestül elkobozták. Irakban a cionizmus főbenjáró bűn lett, s akit abban bűnösnek találtak, azon végrehajthatták a halálos ítéletet. Kétségbeesett, reményvesztett százezrek érkeztek a zsidó államba, ahol sok évig szociális problémát képeztek, de végül otthonra találtak. Teljes jogú izraeli állampolgárok lettek, szemben az Erec Jiszráélból távozott arabokkal, akik a szomszédos arab országokban lenézett és megvetett páriák a mai napig; sem a kormányok, sem a lakosság nem veszik őket emberszámba. Lényegében népességcsere ment végbe az Ország és az arab államok között. Utóbiak azonban sohasem ismerték ezt el, és a világ hatvan éve lovagol az úgynevezett palesztin menekültproblémán. Ám legyen; ez esetben viszont foglalkoznunk kell azzal a több mint 800 ezer zsidó menekülttel is, akik közül 586 ezer Izraelben telepedett le, és akiknek elkobzott javaiért soha még arab állam egyetlen fillér kártérítést sem fizetett.

A viharfelhők 1947-ben kezdtek gyűlni az arab országok zsidósága felett. Ebben az évben zajlottak az ENSZ-ben a viták Palesztina felosztásáról (amelyet később a zsidóság elfogadott, az arabság nem), melynek hatására az arab vezetők nyíltan az országaikban élő zsidók kiűzetését, illetve a velük szembeni erőszakot helyezték kilátásba arra az esetre, ha a világszervezet egy zsidó állam létrehozása mellett döntene. Szó sincs tehát valamiféle spontán népharagról, netán – mint manapság szokás mondani – a „szélsőségesek” akciójáról. A zsidók kiűzetését, meggyilkolását eleve beharangozták, éspedig hivatalos és nemhivatalos szinten egyaránt. Nem is akárhol, hanem az ENSZ közgyűlése előtt, ahol az egyiptomi küldött többek közt ezt jelentette ki: „A felosztás a muszlim országokban élő egymillió zsidó életét veszélyezteti.” Az ENSZ ennek dacára megszavazta a felosztást – s lőn etnikai tisztogatás, bár ezt a kifejezést a világ csak a kilencvenes években ismerte meg, persze, hogy a Boszniában üldözött muzulmánok szenvedései okán (akik közül arab állam természetesen soha egyet be nem fogadott. Csak Izrael… de ez már egy másik – és jóval későbbi – történet.)

A világ az arab etnikai tisztogatás ellen semmit nem tett, épp úgy nem, mint ahogyan a Holocaust idején sem. Nem állíthatjuk, hogy az olaj játszott szerepet, hiszen ekkoriban az „arab” olaj fontossága korántsem volt akkora, hogy zsarolni lehetett volna vele a világot. Dr. Stephen Wise, a Zsidó Világkongesszus akkori elnöke 1948. január 18-án George Marshall amerikai külügyminiszterhez fordult: „A Közel-Keleten és Észak-Afrikában, kivéve Palesztinát, 800 ezer és egymillió között van azoknak a zsidóknak a száma, akik a Palesztina felosztása miatt szent háborúra izgatott muzulmánok miatt ’a megsemmisítés legnagyobb veszélyének’ vannak kitéve… Máris történtek erőszakcselekmények, s továbbiakat helyeztek kilátásba, amelyek egyértelmű célja a zsidóság teljes kipusztítása, népirtás véghezvitele, amely a Közgyűlés határozatai értelmében emberiesség elleni bűncselekménynek számít.” Az Egyesült Államok kormánya azonban nem foglalkozott Wise figyelmeztetésével.

A New York Times 1948. május 16-án – aznap Izrael már negyvennyolc órája létezett – ezt a szalagcímet hozta első oldalán: Jews in Grave Danger in all Muslim Lands: Nine Hundred Thousand in Africa and Asia Face Wrath of their Foes (Zsidók hatalmas veszélyben az összes muszlim földön: Afrikában és Ázsiában kilencszázezren néznek szembe ellenségeik dühével). A New York Times hozta az Arab Liga Politikai Bizottsága határozatát, „amely azt célozta, hogy az Arab Liga államaiban élő zsidó lakosság jogi helyzetét rendezze. Bankbetéteiket befagyasztják, s a pénzt arra használják fel, hogy finanszírozzák ’a palesztinai cionista ambíciókkal’ szembeni ellenállást. Azokat a zsidókat, akiket aktív cionistának hisznek, internálják és vagyonukat elkobozzák.”

Pogromok, üldözések, a jövővel kapcsolatos bénító félelem: mindez általában megelőzi a tömeges zsidó kivándorlásokat, és ez nem volt másképp ebben az esetben sem – azoknak a zsidóknak az esetében, akiknek az ősei emberemlékezet óta lakták azokat a vidékeket. 1948-cal kezdődően 650 ezer zsidó kényszerült menekültként elhagyni az arab világot, s Izraelbe vándorolni, abba az államba, amelyet megsemmisítéssel fenyegetett – s fenyeget máig – a mohamedán téboly. Lévén mindenüket elkobozták, sokszor még a kis batyujukat is, szinte mindnyájan egyetlen fillér nélkül érkeztek meg Izraelbe. Mintegy 300 ezren pedig Európában (általában a származási országuk korábbi vagy akkori gyarmattartójánál), illetve az amerikai kontinensen találtak új hazára.

A zsidók kiűzetése – noha ezzel akkoriban egyetlen politikai erő sem törődött – a nemzetközi jog lábbal tiprása volt. Az 1945-ös Nürnbergi Charta az emberiesség [és nem „emberiség”, mint gyakorlatilag mindenütt helytelenül használják a magyar nyelvben] elleni bűncselekményként definiálja a tömeges deportálásokat, ami pedig az 1949-es genfi konvenciót illeti, amely a polgári személyekkel szembeni háborús időkbeli bánásmód szabályait állapítja meg, megtiltja a deportálást és az erőszakos transzferálást, lett légyen az egyénekkel vagy tömegekkel szemben alkalmazott. Az arab országokban ráadásul olyan zsidóellenes dekrétumok születtek, amelyeket egy az egyben a nürnbergi törvényekről koppintottak; különösen kísértetiesen idézte az állampolgárságról és fajról szóló „jogszabályt” egy sor denacionalizációs, azaz az állampolgárságtól megfosztó arab törvény, ami pedig a szenvedő alanyokat illeti, azok ugyanazok voltak mind a két esetben.

Ma az izraeli lakosság mintegy felét teszik ki az arab országokból elkergetett zsidók, illetve azok leszármazottjai. Milliókról van szó, akik soha, semmiféle humanitárius segítséget nem kaptak az ENSZ-től. Az arab államok a mai napig elutasítják, hogy bármilyen kompenzációt fizessenek az után a vagyon után, amit a több százezer ember nem önszántából hagyott hátra. Izrael konzekvensen kiállt amellett, hogy amennyiben a palesztin menekültek kompenzációban folyamodnak, úgy kompenzációt kell kapniuk a zsidó menekülteknek is.

A zsidókkal szembeni, a kiűzetést megelőző arab-iszlám embertelenségek

Szíria

Szíria területén már a bibliai időkben is laktak zsidók (kép), számuk azonban a zsidóság 1492. évi spanyolországi száműzetése után nőtt meg jelentősen. A legnagyobb közösségek Damaszkuszban és Aleppóban voltak. 1943-ban harmincezer lelket számlált a szíriai zsidó közösség. 1945-ben a kormány a nemzetközi joggal ellentétesen korlátozta a szabad kiutazásukat, hogy ne szaporíthassák az Erec Jiszráél-i jisuvot. Már akkor pogromok törtek ki, a csőcselék zsidó üzleteket, lakásokat fosztogatott és gyújtogatott. Ezt követően a kormány befagyasztotta a zsidó bankszámlákat, és hivatalosan elkobozta mindazt a tulajdont, amit a pogromok után még magukénak mondhattak.

Noha a szíriai zsidóság a cionizmus mellett az arab nacionalista törekvéseket is pártolta, mert úgy képzelte, a kettő összeegyeztethető s így a palesztinai konfliktus is megoldható, az ország Franciaországtól történt 1946. évi teljes függetlenedése után a velük szembeni erőszak nőttön-nőtt. A legborzalmasabb pogromok 1947-ben zajlottak, amelyek nyomán Aleppóban minden zsidó üzlet és az összes zsinagóga elpusztult. Menekültek a zsidók, mintegy tízezren az Egyesült Államokba, ötezren Izraelbe; az ő otthonaikat és tulajdonukat a helyi muzulmánok szétosztották maguk között.

Azok, akik valami oknál fogva maradtak, a következő évtizedekre gyakorlatilag egy végtelenül ellenséges rezsim túszai lettek, olyan diktatúra foglyai, amely szükség esetén habozás és szemrebbenés nélkül irtotta akár ezrével a saját véreit is. Szíriában életbe léptek egyes náci törvények. A zsidókat megfosztották az állampolgárságuktól, munkavállalás esetén negatív diszkriminációban részesültek. A közösség állandó ostromállapotba kényszerült, amit csak fokozott az őket folyamatosan szemmel tartó titkosrendőrség terrorja.

Szíria utolsó zsidói 1994 októberében hagyták el az országot, élükön a főrabbival. Az egykori gazdag, harmincezres közösségből – a kurd nyelven beszélő kamsili zsidókból, a Spanyolországból elszármazot aleppóiakból és az eredeti damaszkusziakból napjainkra mintegy két tucatnyian maradtak.

Egyiptom

Egyiptom is közismerten olyan ország, ahol sok évszázaddal az arab-muszlim hódítás előtt is már éltek zsidók (dacára annak, hogy az Egyiptomban való élést kiemelten tiltja a Tóra). 1897-re több mint huszonötezres volt a közösség, tagjai főként Kairóban és Damaszkuszban éltek. Az ország első nemzetiségi törvényét 1926. május 26-án hozták meg, már akkor igazi náci éllel: kizárólag az volt jogosult arra, hogy önmagát egyiptominak vallja, „aki fajilag egy olyan ország többségi népességéhez tartozik, amelynek a nyelve az arab, vagy amelynek a vallása az iszlám”. Később ez a megszövegezés lett az egyiptomi zsidóság kiűzetésének „jogi” alapja.

1937-ben a zsidó populáció meghaladta a 63 ezret. Az első pogromok 1945-ben robbantak ki, amikor az egyiptomi nacionalizmus Nyugat-ellenes és antiszemita szárnypróbálgatásaira sor került. Tíz zsidót mészároltak le, háromszázötvenet sebesítettek meg, s a hőstettek számát gyarapítandó felgyújtottak egy zsinagógát, egy zsidó kórházat meg egy öregotthont. A kairói törvényhozás két évre rá mintha a magyar zsidótörvényeket nyálazta volna végig: 1947. július 29-én kiegészítést csatoltak a cégtörvényhez, s ennek értelmében egy cég adminisztratív foglalkoztatottainak háromnegyede egyiptomi kellett legyen, általában az alkalmazottaknak pedig a 90 százaléka. E dekrétum számos zsidót túrt ki az állásából. Izrael Állam megalapítása tovább hergelte az antiszemita érzelmeket. 1948 júniusa és novembere között bombamerényletek sorát követték el a kairói és alexandriai zsidónegyedekben, a halottak száma meghaladta a hetvenet, a sebesülteké pedig a kétszázat. A hatóságok sem maradtak tétlenek: kétezer gazdag zsidót tartóztattak le, s javaikat elkonfiskálták. Az elkövetkező hónapok még több gyilkosságot hoztak.

Mindez a királyi Egyiptomban történt, ám javulást a Gamal Abdel Nasszer államfő és kalóz vezette diktatúra sem hozott, sőt. 1956-ban Nasszer a Szináj-hadjáratot használta fel ürügyként további huszonötezer zsidó kifosztásához és kikergetéséhez (kép); minteg ezer zsidó pedig börtönökbe és koncentrációs táborokba került. A forradalmi törvényhozás 1956. november 23-án a vallásügyi miniszter által aláírott – és az ország valamennyi mecsetében felolvasott – sommás proklamációban tudatta országgal s világgal: „valamennyi zsidó cionista és az állam ellensége”, és ígéretet tett arra, hogy az ország rövidesen mindőjüktől megszabadul. Ezreknek parancsolták meg az ország elhagyását. Megszabták, hogy mindenki csak egy bőröndöt és maximált készpénzt vihet; erőszakkal aláíratták velük – akárcsak a későbbi Ceausescu-Romániában – a papírt, miszerint javaikat az egyiptomi kormánynak „ajándékozzák”. Külföldi megfigyelők beszámolói szerint a zsidó családok egyes tagjait túszként hátrahagyták, nehogy később, külföldön beszámolhassanak a velük történtekről.

1957-re már csak 15 ezer zsidó maradt Egyiptomban. Tíz évre rá, a dicsőséges Hatnapos Háborút követően Nasszer háborús bűnös, kalóz rezsimje újabb zsidóüldözésbe kezdett, ami után már csak két és félezren tartottak ki. A hetvenes évek végére, miután a maradék is engedélyt kapott a távozásra, a közösségből már csak néhány família maradt. Ma a még Egyiptomban lévő zsidók idős emberek – közösség, amelyet annak idején még József hozott létre, már nem létezik…

Irak

Ezerkétszáz évvel az erőszakos és brutális iszlamista hódítás előtt virágzott a babiloni zsidóság. A muzulmán uralom idején a zsidók életét kettősség jellemezte. Akadtak, akik magas kormánytisztségeket töltöttek be, ugyanakkor – az iszlám fajüldöző előírásainak megfelelően – különadókat vetettek ki rájuk, és különféle foglalkozási tilalmak is életben voltak. Az 1917-tel kezdődött brit uralommal a zsidóság gazdaságilag jól járt, ám amikor az ország függetlenné vált – mindez megváltozott.

1941. júniusában Rasíd Ali személyében nácibarát diktátor került puccsal hatalomra, s Bagdadban is pogrom tört ki. A fegyveres csőcselék a rendőrség és a katonaság előzékeny közreműködésével gyilkolt meg száznyolcvan zsidót és sebesített meg súlyosan ezret. Noha a kivándorlásuk meg volt tiltva, számosan mégis Erec Jiszráélba vették az irányt egy földalatti szervezet segítségével. 1946-49 további pogromokat hozott, Izrael megalakulása után pedig a cionizmus „bűnéért” halál járt. Az iraki törvényhozás 1950-ben engedélyezte csak a zsidók kivándorlását, azzal a feltétellel, ha lemondanak állampolgárságukról. Izraelben legendássá vált az „iraki alija” (a képen Izraelbe érkezett iraki zsidók láthatók): 1950 május és 1951 augusztusa között a Szochnut és a jeruzsálemi kormány mintegy 110 ezer zsidót alijáztatott az Ezra és Nechemjá Művelet keretében; további húszezret pedig az akkor még Izrael-barát monarchián, Iránon át sikerült kicsempészni. Ramat Gan városát ebben az időben „pizsamavárosnak” nevezték, ide ugyanis jelentős tömegű iraki alija jött; a férfiak gyakran egész nap pizsamában voltak még az utcán is, ahol ses-best játszottak és vízipipát szívtak. Szülőhazájukban egy év múlva befagyasztották a tulajdonukat, az ottmaradottakkal szemben pedig gazdasági szankciókat hoztak. Az iraki kormány 1952-ben ismét megtiltotta a kivándorlást, és hamis vádak alapján, nyilvánosan felakasztatott két zsidót, akikre rásütötték, hogy ők robbantottak bombát Bagdadban az Egyesült Államok Információs Ügynökségénél. Az 1947-ben 150 ezres közösség 1951 után hatezer főre olvadt. Üldöztetésük a Hatnapos Háború után friss lendületet kapott: az akkor már csak háromezer embert mind letartóztatták, és aki állásban volt valahol, azt kirúgták. Többeket nyilvánosan felakasztottak Bagdad főterén, számosan a kínzókamrákban lelték halálukat. Vezetőiket később arra kényszerítették, hogy minden évben nyilvánosan hűséget esküdjenek Szaddám Huszeinnek, és a kamerák előtt boruljanak a tömeggyilkos háborús bűnös diktátor mellére. A felszabadító amerikai és szövetséges csapatok érkezését mintegy harminc zsidó élte túl. Ennél rosszabb arányt még a náci megsemmisítő táborok sem produkáltak.

Marokkó

Marokkó Irak mellett a másik arab ország, amelynek ma Izrael lakossága jelentős hányadát köszönheti. A zsidók itt is messze megelőzték az arabokat, kétezer évvel ezelőtt már kapcsolatban álltak a föníciai kereskedőkkel. Az első jelentősebb zsidó telepek i.e. 586 után alakultak ki, amikor Nabukodonozor elpusztította Jeruzsálemet. 1948. júniusában Oudzsában és Dzseradában robbantak ki pogromok, a halottak száma negyvennégy volt, s még ugyanabban az évben nemhivatalos bojkott kezdődött a zsidók ellen; számosan elhagyták az országot (az 1949-es fotó marokkói zsidókat ábrázol egy izraeli máábárában, azaz sátortáborban). Marokkó 1956-ban nyerte el teljes függetlenségét, s 1959-ben a cionista aktivitás illegálissá vált. 1963-ban több mint százezer zsidót űztek el Marokkóból Izraelbe, és mintegy harmincezren választották új hazájukul Franciaországot, illetve az amerikai kontinenst.

Jemen

Erről a napjainkig tiszta és romlatlan, sokszor indokolatlanul lenézett közösségről már a harmadik századi történelmi források megemlékeznek. Jemen kormánya 1922-ben vezette be az iszlám törvénykezést, elrendelve, hogy a tizenkét év alatti zsidó árvákat be kell téríteni az iszlámba. 1947-ben, a felosztási határozat után a muzulmán söpredék – itt is a helyi rendőrséggel karöltve – rendezett mészárlást Ádenben. Nyolcvanketten vesztették életüket, több száz zsidó otthon semmisült meg. Az ádeni közösség lényegében megbénult az arab-iszlamista barbarizmus megnyilvánulásától, miután a zsidó üzletek, kereskedelem voltaképp egyik napról a másikra megsemmisült. 1948 folyamán ötvenezer zsidót parancsoltak ki az országból; egy részük a Varázsszőnyeg Művelet (kép) segítségével alijázott. 1959-ig Ádenből háromezren menekültek Izraelbe, sokkal töben pedig Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba. Áden ma judenrein. Jemenben még tengeti az életét mintegy ezer zsidó, akik túszok: az országot nem hagyhatják el.

Tunézia

Az elmúlt évek magyar turizmusának egyik kiemelt célpontjában, pontosabban annak területén, a második század óta élnek zsidók. Helyzetük a hetedik századi arab hódítás után is viszonylag kiegyensúlyozott volt, feltéve, ha a rasszista fejadót kinyögték. A második világháború alatt németek szállták meg az országot, s pánik tört ki, amikor megkezdődött egy koncentrációs tábor építése is; végül a zsidókat „csak” kényszermunkára vezényelték (kép). 1948-ban 100 ezren voltak, hatvan százalékuk Tuniszban élt. Az ország csak 1956-ban lett független, akkor viszont azon nyomban elverzék a zsidókon a port: 1957-ben felfüggesztették a helyi bét din (rabbinikus bíróság) működését, 1958-ban pedig magukat a közösségeket oszlatták fel. Az állam ezután lerombolta a zsidónegyedet. Kimondott pogromokra azonban csak a Hatnapos Háború után került sor, amikor az iszlamisták felgyújtották a tuniszi Nagy Zsinagógát. Az Izraelbe vándorlás folyamatos volt, ám a közösség, nagyon megfogyatkozva, mégis megmaradt, ma ezerötszázan-kétezren lehetnek. Miután Tunézia, legalábbis arab viszonylatban, eléggé messzire jutott a liberalizmus útján, a maradék ottani zsidók a francia életstílust követik, és sokan közülük domináns szerephez jutottak a közéletben. Ennek megfelelően valós veszély az asszimiláció, a vegyesházasságok száma pedig egyes becslések szerint az ötven százalékot is meghaladja.

Líbia

Két és félezer éves lenne, ha létezne, a líbiai zsidó közösség, amely az 1911. évi olasz hódításkor 21 ezer lelket számlált: nagy részük Tripoliban (a képen az egykori zsidónegyed) élt. Noha a harmincas évek végén életbe léptek bizonyos antiszemita fasiszta jogszabályok, 1941-re mégis zsidó volt Tripoli lakosságának negyede, és a városban negyvennégy zsinagóga üzemelt. A németek 1942-ben foglalták el Bengázi zsidóngyedét, ahonnan a sivatagon keresztül hajtottak el kétezer zsidót – ebben a halálmenetben több mint húsz százalékuk veszett oda. Számos tripoli zsidó is munkatáborba került. A közösségre azonban nem a nácik mértek megsemmisítő csapást. Az első pogromok a brit csapatok bevonulásakor robbantak ki, s különösen kegyetlenül mutatta ki az arab-iszlám a foga fehérét 1945. november 5-én, amikor Tripoliban száznegyven zsidót öltek meg, és gyakorlatilag a város összes zsinagógáját kifosztották. 1948. júniusában újabb vérontás és kétszáznyolcvan zsidó otthon elpusztítása következett. A britek – noha ez ma hihetetlenül hangzik – csak 1949-ben legalizálták a kivándorlást; akkor 30 ezer zsidó hagyta ott örökre Líbiát. Az ország 1951-es függetlenedésekor – és az Arab Ligába való belépésekor – ezrek mentek Izraelbe. Egy 1958. december 31-i törvény feloszlatta a zsidók közösségi tanácsát. 1961-re már különleges okirattal kellett igazolni a líbiai állampolgárságot; ezt az okiratot hat (6) zsidó kapta meg, a többieket denacionalizálták. A Hatnapos Háború után az immár hétezer főre olvadt közösség újabb vérveszteségeket szenvedett, majd majdnem mindenki távozott. Kadhafi ezredes 1969-es puccsa után elkoboztak minden zsidó vagyont és érvénytelenítettek minden zsidó felé való tartozást. Noha a kivándorlás ismét illegális volt, a legtöbben megszöktek. Líbiai zsidókról utoljára a hetvenes évek közepén lehetett hallani, akkor körülbelül hetvenen voltak.

Algéria

1934-ben Constantine-ban egy náci felbújtású pogromban huszonöt zsidót gyilkoltak meg. A Franciaország elleni terrorhadjárat kezdetén Algériában százharmincezer zsidó élt, közülük harmincezren a fővárosban. Amikor Párizs megadta az országnak a függetlenséget, majdnem mindenki elhagyta Algériát a forradalmi kormány folyamatos terrorja miatt, amelynek során többek közt alapvető gazdasági jogaiktól is megfosztották őket. (A kép a ma már használaton kívüli oráni zsinagógát ábrázolja.)

Libanon

A legkultúráltabbnak mondott arab országban az ókortól éltek zsidók; Nagy Heródes annak idején támogatásban részesítette a bejrúti zsidó közösséget, amely azonban főleg a tizenkettedik század első felében duzzadt meg a Görög- és Törökországból, később Szíria és Irak területéről érkező bevándorlás miatt. Noha 1948-ban itt is tapasztalható volt a nyugtalanság, az akkor még alapvetően keresztény-arab uralom alatt álló Libanon – ámbár jelképes haderővel részt vett az egynapos Izrael ellen indított offenzívában – relatíve toleránsnak bizonyult a saját zsidóival szemben, nyilvánvalóan annak köszönhetően, hogy az iszlám akkoriban még nem mételyezte meg a lakosságot oly mértékben, mint napjainkban. Sokan azonban bizonytalannak érezték a sorsukat, főleg 1967 után, és tömegesen vándoroltak Franciaországba, Izraelbe, Olaszországba, Angliába és Dél-Amerikába. 1958-ban hatezren voltak, ma legfeljebb százan lehetnek; életük a Hezbollah és más tényezők miatt maga a halálveszedelem. (A fotón bár micvára meghívottak láthatók 1967 nyarán a bejrúti Mágén Avraham zsinagógában.)

5 megjegyzés:

Kovács Katalin írta...

WOW!!! Kol hakavod, ezért a cikkért! Végre, már éppen eleget hallgatjuk, a szegény palesztinokról szóló sirámokat, ideje volt rávilágítani arra, kiknek kellett valójában menekülni és honnan! Hogy egy klasszikust idézzek:"...a fagyi visszanyalt?!?" Köszönöm!!!

Névtelen írta...

Konrad írja:

Rebeka:

Tényleg jó cikk, csak az a kérdés, mikorra ébred rá a világ úgynevezett "közvéleménye", hogy:

"Nahát, ilyen is van...???"

Bár az amerikai lépés kezdetnek nem rossz.

De lesz bármiféle visszhangja? Ez a lényeg.

Nechemia ben Avraham írta...

A "palesztin menekültek" álproblémáját hatvan év fáradságos munkájával verték be a tök agyakba. A zsidó menekültekről hatvan éven át egy szó sem esett. Viszont el kell kezdeni beszélni róluk, én is ezért csináltam meg ezt az összeállítást. Nincsenek illúzióim, az arabok soha nem fognak fizetni kártérítést, nem is lesz miből, hiszen ahol nincs olaj, oda már megérkezett a nyomor, Egyiptomban már áll a bál, a rendőrség különleges alakulatai verik le a kenyérlázadásokat. Az arab világ végérvényesen vesztes; azért csinálják a globális terrort, hogy felverjék az olaj árát, és azért olyan agresszívan szaporodnak az EU-ban, hogy visszafordíthatatlanná tegyék Európa iszlamizálását, mert tudják, hogy amíg ezeket az országokat lehet fosztogatni, addig ők ott is elélnek. De a visszaszámlálás már mindenképp megkezdődött - sztem 2001. szeptember 11-én.

Névtelen írta...

Konrad írja:

Amúgy abból is látszik az agyatlanság muszliméknál, hogy kifogy az olaj alóluk. Erre mit tesznek?

Kiépítenek egy versenyképes gazdasági rendszert, míg van rá pénz? Elkezdik a nép tömeges kiművelését? Modern iparágakat hoznak létre?

Nem!

Építtetnek a nyugati cégekkel egy rohadt nagy mesterséges szigetet, rá egy rohadt nagy luxusszállodát.

Amit biztosan sokan fognak látogatni a jövőben, mikor a térség(értsd: az olajtermelő iszlám diktatúrák)véglegesen destabilizálódik, és máshonnan is kifogy az olaj meg a földgáz.

Oszt' akkor jónapot.

Névtelen írta...

Most,hogy az ENSZ napirendre vette a Palesztin Államiság problémáját.Lesz rá lehetőség,hogy az ujabb kudarcuk után tárgyaljanak a zsidó menekültek kártalanitásáról.
Pl.Adják vissza a 100 000 nkm földet nekik.Mely 5-szöröse Izrael jelenlegi területének.
A zsidó tulajdon és az arab munka fel fogja virágozni ezen Államokat.
Csak kérdés,hogy akarják -e?