Oldalak

2011. november 30., szerda

Amilyet megérdemel

Milyen nép ez? És milyen zsidóság ez? Mindig tudtam, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, olyan elitje van, amilyet megérdemel. De hogy még a zsidói is olyanok, amilyet megérdemel, sőt minden zsidó diaszpórának is olyan a „gazdanemzete”, amilyet megérdemel, arra csak most döbbentem rá, írja Kertész Ákos az Amerikai Népszavában

Novemberben nem csak az időjárás üli meg lelkünket, de gyászosan komor az emlékezet is. Negyedikén emlékezünk az ötvenhatos forradalom eltiprására, hetedikén végezték ki Szenes Hannát, kilencedikén gyilkolták meg Radnóti Miklóst, novemberben kezdték el véres haláltáncukat a nyilasok, akkor kezdődött a pesti zsidók belelődözése a Dunába, akkor kezdték tizedelni a nagy balfi munkatábor foglyait, ha Szerb Antalra csak januárban került is sor. Van mire emlékeznünk; gyásznapok sorát jelenti azoknak, akik emberek maradtak az embertelenség tornádója idején a magyar november.

Az idén november 7-én láttam először Dénes Gábor Szenes Hanna filmjét. A történetet ismertem, de volt egy pillanat, amikor a lélegzetem elállt. A rendszerváltás után, a szovjet megszállástól megszabadult, független és demokratikus Magyar Köztársaság idején, 1993-ban Szenes Iván országos hírű író, szövegíró, zeneszerző kérte unokatestvére, Anikó jogi rehabilitálását. A válasz az volt, hogy rehabilitálásról szó sem lehet, az ítélet teljesen jogszerű volt, mert az akkori törvények erre lehetőséget adtak. Az egyetlen engedmény, amit a független, demokratikus magyar igazságügy megadhat, egy nyilatkozat, hogy az ítéletet semmisnek kell tekinteni. Itt tartunk. Egy semmisnek tekintendő, de végrehajtott halálos ítéletnél.

The rest is silent.

Ennyi. Ezzel a magyar állam, a magyar nép (sőt, a magyar zsidóság is) lerótta kegyeletét, kifejezte háláját, szolidaritását, letudta a rehabilitációt.

Milyen nép ez? És milyen zsidóság ez? Mindig tudtam, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, olyan elitje van, amilyet megérdemel. De hogy még a zsidói is olyanok, amilyet megérdemel, sőt minden zsidó diaszpórának is olyan a „gazdanemzete”, amilyet megérdemel, arra csak most döbbentem rá.

Ki volt ez a lány? Mi okozza, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”, mitől szorul ökölbe az ember keze?


Szenes Hanna – a világ Anikót ezen a néven ismeri –, író és költő volt. Hetven országban 36 nyelven adták ki a műveit. Közel száz utcát, teret neveztek el róla (külföldön), Izrael első számú nemzeti hőse.

Szenes Anikó bakfislányként vándorolt ki polgári kényelemmel kibélelt budai otthonából – az a kislány, akit a fölvilágosult szülők nem is neveltek vallásosan –, csak mert az iskolában a társai, a magyar társadalom kirekesztette, megbélyegezte, megszégyenítette, mint zsidót, és ezt a gyermeki igazságérzete nem bírta elviselni. Elment Palesztinába földet túrni, tehenet nevelni, Európa és a szülőhazája üldözött zsidósága számára szabad hazát építeni.

A második világháború kitörése után, mikor már látható volt, hogy a zsidógyűlölet Németországban és a megszállt Európában véres és tömeges népirtásba, holocaustba torkollik, társaival belépett a Palesztinát megszálló angol hadseregbe. Ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy a nácik ellen harcolhasson. A brit hadsereg ejtőernyős tisztjeként tért vissza 1944-ben Magyarországra, hogy megszervezze a fasisztákkal szemben az ellenállást, a deportálásra (és gázhalálra) váró zsidóság megmentését, a fiatalok egy részének Palesztinába szöktetését a partizánok által ellenőrzött Jugoszlávián és a már felszabadított Dél-Olaszországon keresztül. Az ejtőernyősöket márciusban, Jugoszláviában dobták le, pár nap múlva átlépték a magyar határt. Elkéstek. Március 19-én a német hadsereg egyetlen puskalövés nélkül megszállta Magyarországot. Az akciót elárulták, az ejtőernyős csoportot a magyar hadsereg elfogta, és az akkor 23 éves lányt, akit hadifogolyként kellett volna kezelni, fütyülve mindenféle „genfi konvencióra” kegyetlenül megkínozták. Egy szót sem húztak ki belőle! Majd félévi fogság után halálra ítélték.

Az utolsó kihallgatásra a Margit-körúti fegyházba vitték. A kihallgatásról azonban soha nem tért vissza, mert a hadbíró, dr. Simon, miután meglebegtette, hogy a kihallgatás után Hannát bizonyítékok hiányában elengedhetik, spontán, egyszemélyben, minden tárgyalás nélkül meghozta a halálos ítéletet, hogy a hatalomra került nyilasoknál gyorsan benyalja magát. Évekkel később doktor Simon úr, már Argentínába szökve, azt nyilatkozta, hogy az ítélet korrekt volt. Annyira rendben volt, hogy Szenes még védőügyvédet sem kért. A dolog ördögi. Mivel nem volt tárgyalás, nem is lehetett ügyvédet kérnie, még kevésbé, kegyelmi kérvényt benyújtani.

Az ítéletet 1944. november 7-én végrehajtották.

Ez az a halálos ítélet, amit 1993-ban a magyar igazságügy képes volt semmisnek nyilvánítani.
Az egész világ tud Anna Frankról, ő persze holland volt, nem magyar. A naplója magyarul is megjelent, tanították még talán az iskolában is. Szenes Hanna versei a mai napig csak az interneten olvashatók, de nem nyomtathatók ki. Anna Frank áldozat volt, drága kicsi lány, megeshet rajta mindenki szíve. És ez rendjén van így, a zsidó legyen csak áldozat, az el van nézve neki. De hogy harcos legyen, katona, háborús hős, hősi halott, az már nem! Zsidónak az nem dukál!

A német megszállást egyetlen puskalövés nélkül vette tudomásul Magyarország. Szenes Hannáék elbukott vállalkozása volt az egyedüli magyar tett, ami enyhíthetné a kapituláció szégyenét. Szenes Hanna nem egy eldugott tenyérnyi parkocskát érdemel egy kicsiny emlékkővel a hétkerület szürke házai, szűk utcái között, hanem sok-sok szobrot szerte az országban, utcákat és köztereket, róla elnevezett klubokat, iskolákat, laktanyákat, hiszen katona volt! Büszkeségünk tárgya, a magyar haza hőse kellene legyen, de híre is alig van idehaza, még a magyar zsidók közül is csak kevesen ismerik.

Szenes Hanna „Kis-Varsó” lázadóival együtt oldhatná szégyenünket, hogy Magyarországot a náci Németország utolsó hűséges csatlósaként tartja számon a világ. Ki tud közülünk Kis-Varsóról, szinte senki, egy márványtábla jelzi az eseményt a Népszínház utca 31. számú ház falán. Pedig itt és a Teleki tér 5. alatt a nyilas hatalomátvétel után, október 15-e és 17-e között a munkaszolgálatosok olyan példátlanul elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a magyar rendőrség csak német tigris páncélosok támogatásával bírta legyőzni őket. A megtorlás persze eszelős volt. Rajtuk kívül több száz zsidót koncoltak föl bosszúból az ország különböző pontjain – a Kristall-Nacht mintájára. Nem a szentírás szerint, hogy szemet szemért, fogat fogért, nem! Ezer szemet egy szemért, ezer fogat egy fogért.

A varsói gettólázadás tiszteletére nevezik a városnak ezt a pontját „Kis-Varsó”-nak. Tizenkét évesen, negyvennégy novemberében, a bujkáló jelmezemben, levente sapkával a fejemen, szürke Bocskai télikabátom dereka körül a cserkész szíjjal (nehogy véletlenül meglássa rajtam valaki, hogy zsidó vagyok), többször elosontam ide, a Népszínház utcai házhoz, hitet tenni, erőt gyűjteni. Ide, ahol a példát mutatók, a lázadni bátrak harcoltak.

Biztos köztük volt a Boskovits, de egyetlen nevet sem találtam az interneten. Még nyáron ismertem meg a leventén, szalmazsáktömés közben. A többiek Boskovitsnak hívták azt a „nagyfiút”, azt a szép szál fekete gyereket; máig előttem áll a széles vállával abban az okkersárga ingében, ahogy félreállított az asztmarohamom miatt – te meg, kölyök, ki ne köpd már itt a tüdődet ezekért a gecikért! Csakugyan ott volt, vagy csak én képzelem őt oda fegyverrel a kezében, a Népszínház utcai ostromlott házba, villogó fekete szemével a halálra kész fölkelők közé? Csak én álmodom, hogy annak a klassz srácnak, akit ismertem, csak ott lehetett a helye?

Szenes és a „Boskovits” talán nem magyarok voltak, nem magyarként álltak ellen a náciknak, csak, mint zsidók? És Teller Ede, Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Szent-Györgyi Albert, Polónyi János és még annyian – csak akkor magyarok, ha a dicsfényük vetül ránk? Ha a zsidó világhírű tudós, akkor a magyar nemzeti büszkeség tárgya, de ha a náci-nyilas tébollyal szembeforduló harcos, ha ellenálló, akkor nem a magyar haza büszkesége? Akkor csak egy zsidó? Mit jelent ez? Hogy divat ebben az országban a náci-nyilas kurzust és rémtetteket a magyarsággal azonosítani?

Itt minden gazság törvényes, ha egyszer törvényt hoztak rá. Szenes Hannát törvényesen végezték ki, az akkori törvény máig érvényes, a hóhérok tette nem gyilkosság volt, nem háborús bűn. A törvényt nem sértette. Ez az, ami elképesztő! Minden aljasság legális volt. Az egész magyarországi holocaust legális keretek között zajlott. A magyar Parlament szavazott meg minden törvényt. 1920-ban a numerus clausust. 1938-ban az úgynevezett első zsidótörvényt, amely még vallási alapon rekesztette ki a zsidókat a kulturális- és közéletből. Egy évre rá a második zsidótörvény már szigorúan faji alapon. Törvénybe iktatták, hogy a hívő keresztény, egy Radnóti Miklós, egy Szerb Antal, egy Sík Sándor is rohadt zsidó. Egy újabb év múlva már, ha magyar férfi vagy asszony zsidót mert szeretni, a fajgyalázás bűnét követte el.

Itt minden törvényes volt, mindenki mindenről tudott. A Horthy-parlament szavazógépe minden gyalázatról előbb törvényt alkotott, így lett legális a szadista tömegmészárlás, a nagyipari népirtás 1941-től, Kamenyec-Podolszkij-tól Cservenkáig, Bortól Abdáid, a magyar vidéki városok gyűjtő-gettóitól Auschwitzig – félmillió ember félmillió magyar állampolgár, félmillió magát magyarnak valló, magyar alattvaló halomra gyilkolása nem személyes, hanem kollektív döntés volt. Ha meggondoljuk, soha senki nem mondta ki azt, hogy az akkori törvények jogszerűtlenek lettek volna! Ez a mai napig hat, ez benne van szép hazánk levegőjében. Sőt, mivel soha nem beszélte meg önmagával a társadalom egésze, a magyarság, hogy mi is történt, és hogyan történhetett, ma is legálisan itt masírozhatnak, újra szíthatják a gyűlöletet, vicsorgó foggal höröghetik a halálos fenyegetéseiket a zsigeri náci-fasiszták, az újnyilasok.

A mai hatalom ugyanezt másolja, újítja föl. A kétharmados diktatúra sorra szavaztatja meg a parlamenti mamelukokkal az összes jogtiprást, így aztán legálissá lesz a jogállam, a jogbiztonság teljes fölszámolása. Nálunk ez így működik: a gazságra előbb törvényt hoznak, és már nem gazság. A halálos ítélettel már mást nem lehet tenni, csak semmissé nyilvánítani. Morál, az nincs, az ismeretlen. Azon itt minden írástudó (felelőssége tudatában is!) csak mosolyog, engem meg naïv bolondnak tekintenek.

Pedig vétkesek közt cinkos, aki néma, és cinikusan cinkos, aki még rezignáltan mosolyog is, mondván, hogy ez így van, mióta világ a világ.

Hogy sajnos, kérem, ez a világ rendje.

Csak hinni merem, hitetlen hívőként is hiszem, hogy mégsem ez a világ rendje, és magyar földön sem tarthat ez a rend örökké.

2011. november 29., kedd

Elhunyt az izraeli mesterkém

Holnap, szerda délután kettőkor helyezik örök nyugovóra Dávid Kimchit a Sefájim kibucban, teljes állami tiszteletadással. A Moszad egyik leghíresebb tisztjének élete egybeforrott a történelem harmadik zsidó állama kialakításával és megszilárdításával. A történelem színfalak mögötti, nagy formátumú szereplője származott, aki nélkül másmilyen lenne ez a világ.


1928-ban született egy jeles rabbi-felmenőkkel dicsekedő, Londonban élő svájci cionista család kilencedik gyermekeként; tizennyolc évesen, 1946-ban alijázott Erec Jiszráélbe, és hamarosan a Függetlenségi Háborúban, a fronton találta magát. A győzelem után beiratkozott a jeruzsálemi Héber Egyetemre, ahol doktorált. Tanulmányait a Sorbonne-on egészítette ki; később fivérével, Johnnal együtt könyvet írt The Both Sides of the Hill (A hegy mindkét oldala) címmel a háború diplomáciai és katonai fejleményeiről, kísérletet téve arra, hogy mindkét oldal szemszögéből érzékeltessék a történteket.


Izrael állama megszületett: Kimchi ott volt a bölcsőnél

Kimchit az ötvenes évek elején sorozta a Moszad, amelynek akkor még nem voltak elérhetőségei, mint ma: a titkosszolgálat kereste meg azokat, akikre szüksége volt. Kimchi gyakorlatilag az egyik alapító atyának tekinthető: azok közt volt, akik meghatározták a világ legkiválóbb kémszervezetének doktrínáját és modus operandiját. Pályája során a Moszad minden zegében-zugában szolgált, végül annak helyettes vezetője lett.

Mialatt az ügynökök futtatásáért felelős Comet osztályon szolgált, ő toborozta az arab országokba beszivárgó kémeket. A Tevel egységben, amely az idegen titkosszolgálatokkal tartotta a kapcsolatot, a világ minden táján egyeztetett az együttműködő szervezetekkel. A Tevel egy alkalommal hamis személyazonossággal, újságíróként küldte Afrikába a hatvanas években, amikor ez a kontinens az izraeli diplomáciai törekvések szempontjából kiemelt fontossággal bírt.

Kimchi dolgozozz a Bicur egységben is, amely a zsidók biztonságát vigyázza – az egész világon. Egy időben irányította az aliját az arab országokból. Alapítója volt a Moszad kutatási osztályának is. A klasszikus hírszerző testesült meg benne, akiről a brit kémregényíró, John Le Carré nem egy regényalakját, elsősorban George Smileyt mintázta (a mesterkémet többen is alakították filmen, a legjobban talán Sir Alec Guinness - balra). Híresen szépen bánt a szavakkal, elegáns angol akcentusát és a brit udvariasságot élete végéig megőrizte. Ez nem egyszer megtévesztette az ellenfeleket, akik azt hitték, holmi udvarias könyvelőhöz van szerencséjük, de gyorsan rá kellett döbbenniük, hogy Kimchi valójában céltudatos, elszánt, s ha kell, kegyetlen is tud lenni.

Az ötvenes években benne volt az áruló kém, Ávri Elád (jobbra) lebuktatásában (Eládnak köszönhetően tartóztattak le az egyiptomiak egy fiatalokból álló komplett zsidó kémhálózatot, aminek két tagját felakasztották). 1957-ben Németországban volt; egy egykori nácit próbált beszervezni, hogy aztán átdobja Egyiptomba, ahol Nasszer idején a nácik keresett árucikknek számítottak. Németországi tartózkodása során, az ottani egyiptomi katonai attasétól szerzett tudomást Elád árulásáról, akit azon nyomban letartóztattak; később tíz évi börtönre ítélték.

1965-ben puccs zajlott le az akkor még önálló afrikai szigetországban, Zanzibárban az uralkodó muzulmán kisebbség – egykori arab rabszolgakereskedők leszármazottai – ellen, akik arabbarát politikát követtek. Kimchi történetesen jelen volt Zanzibárban a puccsnál, és sokan azt beszélték, voltaképp ő robbantotta azt ki, de legalábbis segédkezet nyújtott a puccsistáknak.

1972-ben, a müncheni olimpián a Fekete Szeptember palesztin szervezet mészárlást hajtott végre zsidó olimpikonok között (jobbra). Izraelben az a döntés született, hogy az elkövetőket le kell vadászni, és ezt részben végre is hajtották. A gyilkosok felelősségre vonásában Dávid Kimchi is fontos szerepet játszott. „A cél nem annyira a bosszú volt, mint hogy megrémisszük őket”, nyilatkozta a London Jewish Chronicle-nak. „Azt akartuk, hogy a válluk fölött nézegessenek hátra, és érezzék, hogy rajtuk vagyunk.”

A hetvenes évek közepén kulcsszerepe volt abban, hogy Izrael titkokban kapcsolatba képett a libanoni keresztény falangistákkal, akik később, az 1982-es izraeli invázió idején a zsidó állam legfőbb támogatóivá léptek elő. Kimchi ekkor már nem volt a Moszadnál: csaknem harminc év után, 1979-ben leszerelt, mivel csúnyán összeveszett a Moszad akkori főnökével, Jichák Hofival. Jichák Samir külügyminiszter, aki még a moszados napjaiból ismerte, a külügyminisztérium államtitkárává nevezte ki.

Básir Dzsemájel falangista vezér 1975-ben

Kimchi volt Izrael embere a huszonöt éve zajlott Irán-kontra ügyben, amelynek köszönhetően Libanonban elrabolt amerikaiak nyerték vissza szabadságukat, Ronald Reagan adminisztrációja pedig kis híján megbukott.

Hat év után hagyta ott a külügyminisztériumot, s üzletemberként kamatoztatta kiváló kapcsolatait, elsősorban Afrikában és az Arab-öbölben. Utolsó éveiben a palesztinokkal folytatott párbeszéd híve lett, két éve még egy olyan petíciót is aláírt, amiben támogatta a tárgyalások megkezdését a Hamasszal.

Agyrákban hunyt el otthonában.


Kétszer nősült, második felesége és négy gyemeke gyászolja.

2011. november 28., hétfő

Az Új Kelet következő számából: Izrael és az Irán-kontra ügy

A Ronald Reagan elnökségét megrázkódtató hírhedt botrány huszonöt éve robbant ki: kiderült, hogy az Egyesült Államok a fegyverembargó alatt lévő Iránnak hadianyagot szállított, az ellenértéket pedig a nicaraguai felkelőknek utalta át – szintén törvénytelenül. Most, a huszonötödik évfordulón eddig titkos anyagok váltak hozzáférhetővé, amelyek megerősítették: Izrael szerepet játszott az ügyben.


Ronald Reagan, akinek kis híján az elnökségébe került az ügy

A nicaraguai kontrák a közép-amerikai ország szovjetorientált kormánya megdöntéséért harcoltak a szomszédos Hondurasból kiindulva. A managuai sandinista diktatúrával szembeni küzdelem teljes mértékben elfajult, az amerikai támogatást élvező gerillák semmitől sem riadtak vissza: szisztematikusan követték el a polgári lakosság terhére is a gyilkosságokat, emberrablásokat, kínzásokat, nemi erőszakot, kínzásokat. Noha mindez már csak válasz volt a sadinisták ugyanolyan kegyetlenkedéseire, a mérce természetesen akkor is kettős volt: amit a béketábor központilag vezérelt sajtója a marxista terrorszervezeteknek elnézett, azt a szabad világ a saját szabadságharcosaitól nem tűrte el. Az Egyesült Államokban a Boland-törvények tiltólistára tették a kontrákat, akiket onnantól fogva nem volt szabad támogatni, hiába harcoltak a marxista-leninista befolyás közép-amerikai terjedése ellen. A célnak nem volt szabad szentesítenie az eszközt. Ehhez képest a Reagan-adminisztráció a Boland-törvények megszegésével titkon továbbra is fegyvert szállított a nicaraguai felkelőknek, s azok kiképzését is folytatta, valamint – a résztvevők által Enterprise-nak elnevezett művelet keretében – Iránt is ellátták fegyverekkel.

Khomeini szerette a gyerekeket

Kulcs az iszlám mennyországba

Michael Ledeen, aki annak idején Robert McFarlane nemzetbiztonsági tanácsadó munkatársaként dolgozott, Simon Peresztől, Izrael akkori miniszterelnökétől kapott segítséget az iráni fegyverszállítás lebonyolítására. Az Irakkal harcoló Irán már akkor is nemzetközi embargó alatt állt, fegyverhez pedig különösen nem volt szabad jutnia; az egész világ azt várta, hogy Szaddám Huszein egyszer s mindenkorra intézze el az ajatollahok akkor még fiatal rendszerét. Irán kétségbeesett helyzetben volt a sokkal erősebb ellenféllel szemben, és miután a fél világot magára haragította, senkitől sem kaphatott segítséget. Korábbi fontos stratégiai partnerével, Izraellel minden kapcsolatot megszakított. Az iráni rezsim gyerekeket is besorozott és az akkori világ ötödik legerősebb hadserege elé küldött ágyútölteléknek, gyakran fegyver és lőszer nélkül. Ezek a lelkes ifjú harcosok Khomeini arcképével és nyakukban egy kis műanyag kulccsal vonultak ki a hadszíntérre. Utóbbiról azt mondták nekik, a mennyország kulcsa. Egy izraeli kibucban gyártották a fröccsöntött kulcsocskákat százezerszám.


Elpusztult gyermekkatona az iraki fronton, mellzsebében Khomeini imám arcképével

Iránnak akár az ördöggel is üzletelnie kellett, ha fegyverhez akart jutni. Egy Mánuser Ghorbánifár nevű közvetítőtől származott, aki közeli kapcsolatban állt Mir-Hosszein Muszávi akkori iráni miniszterelnökkel. A Franciaországban élő Gorba – ahogy barátai nevezték – egy mérsékeltebb, Khomeini rémuralmát ellenző iráni politikai csoportnak akart fegyvert juttatni Izraelen keresztül. Az izraeli kormány azonban garanciát akart arra nézve, hogy az Egyesült Államok kormánya valóban igenli-e a tranzakciót. Maga Robert McFarlane állította, hogy minden a legnagyobb rendben van, így Izrael beleegyezett a fegyverek Iránnak való eladásába.

Izraeli részről a most 82 évesen elhunyt egykori mesterkém, Dávid Kimchi játszotta az ügyletben a főszerepet. A Moszadnál három évtizedes karriert befutott férfi, aki John le Carré több regényalakjához szolgált mintául, az események idején már nem a titkosszolgálatnál, hanem a külügyminisztériumnál szolgált államtitkári rangban.


David Kimchi 1987-ben elhagyja a washingtoni bíróságot, ahol tanúskodott az ügyben

A „mérsékelt irániak”, akik sohasem léteztek

Ronald Reagan elnököt 1985-ben vastagbélrákkal műtötték a Bethesda haditengerészeti kórházban. McFarlane lábadozása idején meglátogatta, és közölte vele: izraeli megbízottak érintkezésbe léptek az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatallal. Bizalmas információjuk van arról, hogy mérsékelt irániak támogatják Khomeini ajatollah megbuktatását. Reagan később több alkalommal is erre a meglehetősen fantom jellegű, igazából soha nem nevesített iráni ellenzéki csoportra hivatkozott, akik állítólag meg akarták alapozni amerikai kapcsolataikat, mielőtt az ajatollah meghal. Reagan beszámolója szerint McFarlane azt közölte vele, hogy az iráni ellenzékiek elszántságuk bizonyítékaként akár arra is képesek rávenni a Hezbollah terrorszervezetet, hogy engedje szabadon a hatalmában lévő hét amerikai túszt.

Lehet, hogy az amerikaiak nem hittek egy Khomeinit megdönteni képes belső ellenzék legendájában – Khomeinit maga Szaddám Huszein se tudta megdönteni, pedig igazán nagy erőket vonultatott fel –, a túszszabadítás lehetősége azonban mindig megmozgatja a politikusok fantáziáját. McFarlane találkozott az izraeli közvetítőkkel; Reagan azt állította, azért engedélyezte ezt, mert hitt abban, hogy sikerül helyreállítani a kapcsolatokat egy stratégiailag fontos országgal, ugyanakkor megakadályozzák az oroszokat abban, hogy ők vessék meg a lábukat Iránban. Reagan mindvégig kötötte az ebet a karóhoz, miszerint a fegyvereket ehhez a bizonyos mítikus ellenálló szervezethez juttatták volna. Erre azonban soha nem került elő bizonyíték; bizonyos, hogy azok a fegyverek az iszlamista terror-rendszer kezébe jutottak.


TOW rakéták - a képen amerikai kézen

Izrael néhány ezer harckocsi-elhárító rakéta továbbítására kapott az amerikaiaktól felhatalmazást a „mérsékelt irániak” számára; Reagan fel azt állították, a szállítás demonstrálja, hogy a csoportnak magas szintű amerikai kapcsolatai vannak, és semmi szín alatt sem terroristák. Reagan ekkor feladta vonakodását és beleegyezett abba, hogy Izrael eladja a fegyvereket a „mérsékelt” irániaknak – Az An American Life (Egy amerikai élet) című önéletrajzában azt állítja, azért, mert mélységesen elkötelezett volt a túszok kiszabadítása iránt.

A New York Times felsorolása szerint Iránba a következő tételek jutottak el:

1985. augusztus 20: 96 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta
1985. szeptember 14: 408 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta
1985. november 24: 18 darab Hawk légelhárító rakéta
1986. február 17: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta
1986. február 27: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta
1986. május 24: 508 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta, 240 Hawk tartalék-alkatrész
1986. augusztus 4: További Hawk tartalék alkatrészek
1986. október 28: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta


Hawk légelhárító rakéta működés közben

McFarlane nyugdíjba megy

A legelső, 1985. augusztus 20-i tranzakció azonnal sikerrel járt: miután Gorba, az iráni közvetítő azt lebonyolította, órák sem teltek bele, és az Iszlám Dzsihád Bejrútban már szabadon is engedte egy túszát, Benjamin Weir tiszteletest. Ha másból nem, hát ebből sejteni lehetett, hogy nincs szó valamiféle „mérsékelt” iráni társaságról, ami megdönti majd az iszlamista rendszert, majd Izrael és Amerika nyakába borul. Annál kevésbé, mert az Iszlám Dzsihád vállalta a felelősséget az 1985. december 12-i merényletért, amit egy amerikai katonákat szállító gép ellen követtek el. Noha a 248 áldozattal járó légikatasztrófa okát máig sem tisztázták teljes mértékben, valószínűnek tűnik, hogy robbanás történt az Új-Funlandnál lezuhant repülő csomagterében.

Egy ilyen merénylet után azonnal fel kellett merülnie a kérdésnek: micsoda ellenzéki szervezet lehet az Iránban, amely ezzel hálálja meg az addigi szállításokat? Hiszen arról volt szó, hogy a terrorszervezeteket leállítják, nem pedig arról, hogy azok még jobban nekivadulnak. Ennek dacára a fegyverszállítások még tíz hónapig folytatódtak, de most mát nem McFarlane (jobbra fent) volt a főszereplő, aki pár nappal a merénylet előtt lemondott (távozását azzal indokolta, elege van már az asszonynak abból, hogy sose látja), hanem a helyébe lépett John Pointdexter admirális. Változás azonban csak annyi történt, hogy Reagan és tanácsadói eldöntötték: a fegyverek nem is a mérsékelt iráni ellenzékhez, hanem a nem kevésbé mérsékelt iráni katonai vezetőkhöz mennek. Alakítottak egyet a legendán, kísérletet téve arra, hogy önmagukat is becsapják; a sátánnal kötött üzlet pedig jövedelmezett, miután a terroristák már engedtek el túszt.

Noha ezt az emeletes disznóságot két kulcsfontosságú miniszter, George Schultz, a külügyek és Caspar Weinberger, a védelem első embere is ellenezte, az elnök azonban ragaszkodott a fikcióhoz, miszerint: „Nem adunk fegyvereket túszokért cserébe, és terroristákkal sem tárgyalunk.” McFarlane, most már nem hivatalos minőségben, Londonba repült, hogy tárgyaljon Gorbával és az izraeliekkel, s az iránit meggyőzze, hogy ezentúl fordítsák meg a sorrendet, azaz előbb engedjék el a túszokat és csak utána kerüljön sor a fegyverszállításokra, Gorba (balra) azonban azt mondta, ez nem lehetséges.

McFarlane lemondása napján új tervvel állt elő az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács egy fiatal alezredese, név szerint Oliver North, aki azt javasolta, a fegyvereket ezentúl ne Izrael közbeiktatásával, hanem közvetlenül Iránnak szállítsák, a befolyt összegeket pedig továbbítsák a kontráknak vagy valamelyik másik, a kommunista befolyás ellen harcoló nicaraguai gerillaszervezetnek. Az alezredes 15 millió dolláros haszonkulcsot javasolt, miközben Ghorbanifar 41 %-os jutaléka már alaposan megdrágította a rakétákat. Miután a Nemzetbiztonsági Tanács többsége támogatta North elképzelését, Poindexter utasítást is adott annak végrehajtására, mégpedig Reagan elnök értesítése nélkül.


Oliver North alezredes a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt

A Golant négy túszért cserébe

Az irániak első dühükben visszautasították a már amúgy is felfújt ár további drágítását, ám miután rendkívüli szükség volt a rakétákra az iraki hadsereg harckocsijai ellen, dúlva-fúlva bár, de végül belementek az üzletbe, így 1986 februárjában két részletben újabb ezer TOW került a kezükre. Mindez persze nemcsak a washingtoni adminisztráció hivatalos politikájával volt teljesen ellentétes, de a Boland-törvényekkel is.

Poindexter admirális (jobbra) 1986 januárjában már arról beszélt, hogy „az iráni kormány mérsékelt tagjait” támogatják a fegyverekkel; ekkor már nem került szóba a rejtelmes ellenzéki csoport. Az admirális azzal etette Reagant, hogy Gorba iráni kapcsolatai révén hamarosan az összes túszt kiszabadítják, így Reagan is jóváhagyta a tervet, noha arról továbbra sem tudott, hogy a rakéták most már Izrael közreműködése nélkül, egyenesen Iránba jutnak. McFarlane, akit a családja lemondása után se látott sokkal többet, most már nem Londonba, hanem Teheránba repült, hogy kieszközölje az akkor még rabságban senyvedő négy amerikai szabadlábra helyezését, de hiába: az irániak a fegyvereket elfogadták és felhasználták, a libanoni terrorszervezeteket viszont egyre kevéssé presszionálták, olyan követelésekkel álltak ellenben elő, hogy Washington kényszerítse rá Izraelt a Golan-fennsík visszaaadására Szíriának. Erre az Egyesült Államok már egyértelműen nemet mondott.

1986 júliusában a Hezbollah végre újabb túszát engedte el, Lawrence Martin Jenco atyát, a libanoni Katolikus Segélyszervezet volt vezetőjét. William Casey, a CIA akkori főnöke ezt követően kérelmezte, hogy az Egyesült Államok – hálája jeléül – küldhessen egy rakomány rakétaalkatrészt Iránnak, és azt állította, ha a szállítmány nem indul útjára, az iráni kormányban lévő kapcsolatuk hitelét veszítheti, esetleg ki is végezhetik, sőt a túszokat is megölhetik. Reagan engedélyezte az alkatrészek szállítását.

Amikor divatba jött az Oliver fiúnév

1986 szeptemberében és októberében raboltak el három további amerikait – Frank Reedet, Joseph Ciccipiót és Edward Tracyt –, hogy az addig szabadon engedetteket pótolják. Nem sokkal később még egy túsz, David Jacobsen nyerte vissza szabadságát, de ezzel nagyjából világossá vált, miként képzelik az irániak a fegyvert emberéletért üzletet.

De nagy gondok voltak az ügylet másik, tízezer kilométerrel arrébb lévő végpontján is. Ha hinni lehet North alezredes feljegyzéseinek, ő és más felelős amerikaiak tudtak arról, hogy a kontrák kapcsolatot tartanak latin-amerikai drogmaffiákkal; a gépeken, amiken a fegyvereket kapták, visszafelé kokaint csempésztek az Egyesült Államokba. Később, 1997-ben egy vizsgálat azt állapította meg, hogy ezek az állítások eltúlzottak voltak; mindazonáltal az egész ügy bűzlött a törvénytelenségtől, ráadásul csak idő kérdése volt, hogy kirobbanjon.

Elsőként a libanoni As-Sirá magazin leplezte le az Irán-kontra ügyet egy Mehdi Hásemi nevű iráni (balra) információira támaszkodva 1986. november 3-án. Miután az iráni kormány megerősítette a lapinformációt, november 13-án Ronald Reagan elnök beszédet mondott az Ovális Irodából. „Célom az volt”, mondta, „hogy jelezzem: az Egyesült Államok felkészült arra, hogy az ellenségeskedést új kapcsolattal váltsa fel”, mármint Irán és Amerika között. Ugyanakkor (…) világossá tettük, hogy Iránnak elleneznie kell a nemzetközi terrorizmus valamennyi formáját, mivel ez kapcsolatunk fejlődésének feltétele…”

Szegény Reagan! Az Egyesült Államok legjobb és leghitelesebb elnöke volt, ám nyolc évének minden bizonnyal a legnevetségesebb magyarázkodása volt ez. Irán ne támogassa többé a nemzetközi terrorizmust: ez olyan feltétel volt, mintha a náci Németországtól azt kívánták volna, hogy hagyjon fel a zsidóüldözéssel, és írjon ki szabad választásokat. Az azon nyomban kitört botrány csak fokozódott azután, hogy Oliver North dokumentumokat dugott el vagy semmisített meg – állítólag azért, hogy mentse egyes résztvevők életét, jóllehet nagyobb annak az esélye, hogy a saját bőrét akarta menteni. Az alezredes november 21-i, 22-i és 24-i tanúvallomásai alatt Poindexterre vallott, aki lemondott; magát Northot személyesen Reagan rúgta ki, aki ezután afféle nemzeti hőst faragott magából és eladott könyveiből élt; csekélyebb értelmű balos honfitársai körében ekkoriban vált divattá csecsemőket Oliver névre keresztelni és a fodrásznál North-frizurát rendelni.

Reagan kis híján belebukott

Az ügyet kivizsgáló Tower Bizottság nyolcvan tanút hallgatott meg, majd 1987. február 26-án benyújtott 200 oldalas jelentésében bírálta Oliver North, John Poindexter, Caspar Weinberger (jobbra) és mások tevékenységét; megállapította, hogy Reagan nem tudott a program minden részletéről, különösen a kontrák pénzelésével kapcsolatos disznóságokról, noha megrótta, amiért nem figyel oda kellőképp arra, mit művel a Nemzetbiztonsági Tanács.

Az erkölcsi győztes a nicaraguai sandinista rezsim lett, amely a nemzetközi büntetőbíróság előtt jelentette fel Amerikát. A bíróság kártérítési kötelezettséget mondott ki, amit az Egyesült Államok nem volt hajlandó kifizetni. Ronald Reagan három hónapig nem szólt a nyilvánossághoz, végül teljes mértékben vállalta a felelősséget az egész adminisztráció valamennyi cselekedetéért, azokat a túszszabadítással és Irán esetleges visszatérítésével próbálva indokolni. Abban a novemberben 67-ről 46 %-ra zuhant az elnök támogatottsága a New York Times és a CBS közös közvélemény-kutatása szerint. Reagannek azonban nem kellett távoznia hivatalából.

A libanoni lapnak szivárogtató Mehdi Hásemit kivégeztette az iszlamista rezsim, állítólag más vádak miatt, amelyek igazát bőszen be is vallotta, sokak szerint azonban pere kirakatper volt, és nagyon is valószínű, hogy fecsegése miatt kellett meghalnia. Oliver North alezredest csak kisebb vádpontokban találták bűnösnek, de a Kongresszus előtt tett tanúvallomása alapján mentességet kapott; Poindextert hazaárulásban, többrendbeli összeesküvésben, eskü alatt tett hamis vallomásban és bizonyítékok megsemmisítésében találták bűnösnek, de másodfokon őt is felmentették, hasonló okokból. Weinbergernek Reagan utódja, idősebb Bush kegyelmezett meg (miként az ügy több kisebb szereplőjének is), mielőtt a tárgyalását megkezdhették volna; McFarlane vádalku alapján megúszta két év felfüggesztettel.


A most napvilágot látott iratok tanúbizonysága szerint Ronald Reagan tisztában volt azzal, mennyire ingoványos talajra merészkedik; védelmi miniszterével, Caspar Weinbergerrel 1985 decemberében, egy évvel a botrány kirobbanása előtt közölte: „az, hogy a tranzakciót Izraelen keresztül hajtják végre, még nem teszi azt törvényessé”.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!

2011. november 23., szerda

A palesztin pénz beszél

Hová viszik a pénzüket a gazdag palesztinok?
Izraelbe.

Kissé olyasfajta jelenség ez, mint amikor a Magyarországon kiépülőben lévő klerikálfasiszta rezsim futtatott bértollnoka adóelkerülés céljából Szlovákiában jegyezteti be a terepjáróját. (Amivel nincs is semmi probléma, csak nem kéne közben üvöltve magyarkodni.) A pénz oda megy, ahol jól érzi magát, és ez így természetes. A palesztinok kétszer annyit invesztálnak Izraelben, mint a Nyugati parton, írja a Háárec. Következzék Ámira Hász teljes cikke.

Az Izraelben eszközölt palesztin magánbefektetések 2010-ben óvatos becslés szerint 2,5 milliárd dollárra rúgtak, míg egy optimistább becslés szerint a befektetések összege akár az 5,8 milliárd dollárt is elérheti. Összehasonlításképp: a Nyugati Parton a palesztin magánbefektetések mértéke 2011-ig 1,5 milliárd dollárra rúgott.

Íme a meglepő konklúzió, amire Isza Szmeirát jutott, akinek közgazdasági disszertációja első ízben térképezi fel a maga nemében a jelenséget, annak kiterjedését és hatásait – csupa olyan dolgot, amellyel a szakirodalom eleddig nem foglalkozott.

Amennyiben a 2,5 milliárd dollárt a Palesztin Hatóság területén fektették volna be, Szmeirát becslése szerint ebből a pénzből 213 ezer állást teremtettek volna palesztinoknak. A nyilvántartások szerint a nyugati parti palesztin területeken mintegy 16 ezer palesztin üzletember, akik állandó belépési engedéllyel rendelkeznek Izraelbe, alakított céget és különféle üzemeket Izraelben, valamint a nyugati parti zsidó településekhez tartozó ipari övezetekben, így az adót az izraeli kincstárba fizeti.


Mövenpick luxusszálloda Ramallán, a Palesztin Hatóság nyugati parti fővárosában

Szmeirát megvizsgálta, mi motiválja az ilyen döntést, ami politikailag igencsak érzékeny, különösen az utolsó néhány évben, amikor egyre többen élnek bojkottfelhívással Izrael, illetve a települések termékeivel szemben. Szmeirát ezen érzékenység miatt nem említi a befektetőket név szerint, és olyan részleteket sem, amelyekből következtetni lehetne az illetők személyazonosságára.

A Hááreccel folytatott beszélgetése során elmondta: kutatásai kezdetén a Palesztin Hatóság nemzetgazdasági minisztériuma, amely a településeken termelt áruk bojkottját vezette, egyértelművé tette: a párizsi egyezmény (az Izrael és a Palesztin Hatóság közötti gazdasági egyezmény) nem tiltja a beruházásokat Izraelben és a településeken. Palesztin politikai és társadalmi aktivisták, akik megismerkedtek a tanulmány megállapításaival, közölték a Hááreccel: megdöbbentőnek tartják a jelenség mértékét.


Palesztin parfüm reklámja. A pénznek nincs szaga

A 43 éves Szmeirát betlehemi. Doktori disszertációját a nyár végén védte meg az Ábu Disz-i Al-Kudsz Egyetemen. Megszerezte nyugati parti kormányzóságok* területén élő, Izraelbe belépési engedéllyel rendelkező befektetők alapadatait, és 540 fővel közvetlenül is elbeszélgetett. Részletes kérdőívet adott át 420-nak, akik közüln 374 embertől vissza is kapta azt kitöltve, azon kívül 120 egyéni interjút készített. Ezzel a módszerrel a gazdasági becslések és kalkulációk mellé egy érdekes szociológiai profilt is sikerült felrajzolni.

Tudnak héberül, negyven felettiek

Szmeirát mintavétele egyebek mellett kimutatja azt is, hogy az üzletemberek java beszéli a hébert, és több mint felük elmúlt negyven éves. Ezek az adatok olyan generációra utalnak, amely még abban a korszakban nőtt fel, amikor Izrael csaknem szabad mozgást engedélyezett az Izraelbe tartó palesztinok számára (az 1990-es évek elejéig), és amely számára nem ismeretlen az izraeli társadalom (szemben a fiatalabb nemzedékekkel). Így például huszonhárom százalékuk dolgozott Izraelben, mielőtt vállalatot alapított volna ott, leginkább abban az ágazatban, ahol előtte foglalkoztatták. Csak fél százalékuk állította, hogy nem tud héberül. Közel a fele a héber mellett második nyelvként az angolt is beszéli, s ez az adat egybehangzik a ténnyel, miszerint a válaszadók ötöde azt állítja, a befektetései megoszlanak Izrael, a települések, a Nyugati Part és a külföld között. Csaknem kilencven százalék nyilatkozott úgy, hogy a befektetés terén az első tapasztalatokat Izraelben szerezte.

A felmérés kimutatja, hogy a képzettség és az Izraelben történő beruházás között fordított az összefüggés: a válaszadók fele végzett 12 vagy annál kevesebb osztályt, és 28,1 %-uknak van felsőfokú végzettsége.

Beruházások az iparban és az építőiparban

A beruházások majdnem egynegyede irányul az ipar felé, jelezvén, hogy míg az izraeli befektetők a high tech felé fordultak, megnyíltak a lehetőségek a hagyományos termelő iparágakban, és a palesztin befektetők ezekre rámozdultak. Az ipari befektetések egyharmada valójában magasan képzett munkaerő foglalkoztatásához járul hozzá különféle iparágakban. A palesztin befektetők szemében szintén jelentős terület az építőipar, ami az összes befektetéseik több mint egyötödét vonzza.


Klasszicizáló palesztin luxusvilla. A befektetők tíz százaléka évi egymillió dollárnál többet keres

Az építőipari befektetések 45 százaléka tart az infrastruktúrába és 38 százaléka a lakásépítésbe. A befektetők egyötödénél az évente befektetett összeg 100 ezer dollár vagy ennél kevesebb; 13,9 %-uk invesztált 6 millió dollárt vagy annál többet. A felmérés szerint a befektetők 37,2 százalékának éves bevétele 100 ezer dollár vagy ennél kevesebb; 36,9 százalék jövedelme éri el a félmilliót, 12,8 % az egymilliót, míg 10,4 % évi egymillió dollárnál is többet keres.

Strómanokkal a bürokrácia ellen

Az adatok szerint a 16 ezer befektetőből 3300-an Hebronból és környékéről, 3100-an Ramalláról, 3000-en Schemből (Nablusz), 2000-en pedig Betlehemből valósiak. Csak ezren vannak a jeruzsálemi kormányzóságból (amely Jeruzsálem közigazgatási határain kívül terül el). A palesztin befektetők száma azonban Szmeirát szerint Kelet-Jeruzsálemben is relatíve kicsiny, jóllehet az ottaniak nincsenek kitéve a szabad mozgással kapcsolatos megszorításoknak és a bürokratikus követeléseknek úgy, mint a nyugati parti lakosok.

Az alacsony szám jelzi az izraeli uralom alatt lévő Kelet-Jeruzsálem palesztin társadalma elszegényedésének folyamatát. Ha megnézzük a palesztin cégek bejegyzési metódusait, azt látjuk, hogy noha a cégek 23 százalékának a tulajdonosa között van jeruzsálemi palesztin lakos, a valóságban ez sok esetben fiktív partneri viszonyt takar, aminek egyedüli célja a bürokratikus folyamat felgyorsítása. Másik 16,6 százalékban egy vagy több üzlettárs izraeli állampolgár palesztin, 16,3 százalékban izraeli zsidó, míg 8,8 % állítja, hogy a zsidó üzlettárs csak „fedés”, aki egyszeri vagy rendszeres komissiót húz közreműködéséért. A cégek húsz százaléka izraeli cég alvállalkozója.


Izraeli határrendőr és palesztin tüntető vitája. Közelről ismerik egymást

Szemben az idegen országokban való tőkebefektetési motivációkkal, a palesztinokat nem az olcsó munkaerő indítja arra, hogy a megszálló állam területén fektessenek be. Az olcsó munkaerőt maguk a palesztin befektetők hozzák magukkal, mondja Szmeirát. Néha zsidókat alkalmaznak igazgatási feladatokra. Számos befektető elmondta neki, hogy magas bért fizet zsidóknak, akik korábban a hadseregnél, a polgári adminisztrációnál vagy a Sin Bét belbiztonsági szolgálatnál dolgoztak nyugati parti palesztin városokban. Fő szerepük az, hogy megkönnyítsék a hozzáadott bürokratikus procedúrát, amivel minden palesztin üzleti szereplő találkozik.

Mentesség a megszorítások alól

A feltevés mostanáig úgy szólt, hogy a palesztin üzletemberek leginkább kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn Izraellel, de a pénzüket nem ott fektetik be. Szmeirát szerint a Palesztin Hatóságban voltak, akik a palesztin befektetések mértékét legföljebb egymilliárd dollárra tették. Bármekkora azonban is az adat, a hivatalos kiadványokban sehol sem szerepel palesztin befektetés, amikor az Izraelben jelen lévő külföldi invesztíciókkal vetnek számot.

A Palesztin Hatóság forrásai szerint a palesztinok megtakarításai hétmilliárd dollárra rúgnak. Szmeirát szerint ebből az összegből ötmilliárdot fektettek be külföldön (nem számolva az izraeli befektetéseket) részvények vagy közvetlen befektetések útján. Ez jelzi a megfelelő nyugati parti befektetési és fejlesztési gazdasági környezet hiányát.

Szmeirát megállapítja, hogy a múltban bevezetett és még mindig a palesztin gazdaságra kényszerített izraeli katonai megszorítások felelősek a leginkább azért, hogy a palesztinok Izraelben fektetnek be. Véleménye szerint azonban a Palesztin Hatóságnak van manőverezési lehetősége és képes javítani a feltételeket, miáltal legalább a beruházások – és a beruházók – egy részét visszacsalogathatná a Nyugati Partra.

Az, hogy Izrael a Nyugati Part hatvan százalékát ellenőrzi, az, hogy ellenőrzi a vízforrásokat, az ott élőkkel és az ott termelt javakkal szemben mozgáskorlátozásokat tart életben a Nyugati Parton és azon kívül, az izraeli piac palesztin áruk előtti elzártsága, a külföldi nyersanyagok behozatalának és az exportálásnak a hosszadalmas eljárása – mindezen megszorítások következtében a palesztin gyártó kénytelen az izraelinél sokkal többet ruházni egy termékbe. A föld bérlése vagy megvétele sokkal többe kerül, tekintve, hogy hiánycikk, a víz és a villany többe kerül, s egy palesztin gyártónak tovább kell várnia a nyersanyagokra, mint izraeli társának. Ennek következtében a Palesztin Hatósághoz tartozó nyugati parti területeken 30-40 %-kal drágábban lehet termelni, mint a szomszédos országokban.

Ezek a fő okok, amelyek arra indítják a gazdag palesztinokat, hogy Izraelben fektessenek be. A befektetőket ugyanakkor Izrael felé taszítja a palesztin jogi és bírósági rendszer gyengesége, az inkompetens vezetés, valamint az adórendszer, amiről azt mondják, nem bátorítja a beruházási kedvet. Vonzza őket Izrael földrajzi közelsége, az ottani barátságos és sokkal fejlettebb üzleti környezet, Izrael fejlett nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai, a bankok könnyű elérhetősége és az, hogy nem ismeretlen számukra az izraeli társadalom és annak működése (szemben egyéb országokkal).

Szmeirát megállapításai megerősítik a palesztin nemzetgazdasági minisztérium nézeteit; egy tanulmány megállapításai szerint a megszállás költségeit csikarják így ki a palesztin gazdaságból. A tanulmány szerint (Háárec, november 11.) a biztonsági megszorításokként beállított izraeli megszorítások az izraeli megszállás gyarmatosító jellegével állnak összefüggésben, céljuk pedig az, hogy a palesztin gazdaságot a versenyben megakadályozzák.

Szmeirát feltette a kérdést tanulmánya alanyainak, akarnának-e visszamenni és a nyugati parti területeken invesztálni. Válaszadóinak 35,3 százaléka felelt negatívan, 28,9 százalék visszamenne, amennyiben a Palesztin Hatóság jobban látná el feladatait, 35,8 százalék pedig akkor menne vissza, ha a feltételek (infrastruktúra, kölcsönök) javulnának.


·       A baloldali Háárec palesztin közigazgatási fogalmakat használ, valamint az izraeli baloldal politikai szókészletét (Izrael mint „megszálló állam” stb), amivel a Miért Cion? természetesen nem ért egyet, az írás végére biggyesztett vörös farokról már nem is beszélve. A cikket azonban változtatás nélkül közöljük.

2011. november 22., kedd

Amnesty: a junta alatt rosszabb a helyzet, mint I. Hoszni fáraó idején volt

Hoszni Mubaraknak mint diktátornak valamelyest tekintettel kellett lennie kritikus amerikai szövetségesére és a világ közvéleményére, így nem engedhette meg magának, hogy a feltétlenül szükségesnél jobban trancsírozza az ellenzéket. Az őt leváltó katonai vezetésnek már sokkal kevesebb a skrupulusa.

Napok óta ismét összecsapások színhelye a Tahrír tér, a halottak száma több tucat. A tüntetők el akarják érni a katonai vezetés távozását, illetőleg attól tartanak, hogy a rövidesen megkezdődő választások végeredményétől függetlenül a főtisztek nem fogják átadni a hatalmat. Számosan azt kifogásolják, hogy Egyiptom lényegében semmit nem változtatott az Izraellel kapcsolatos külpolitikáján; a legtöbben azonban azért mentek utcára, mert az ínség még nagyobb, mint Hoszni Mubarak alatt volt, és az üres hasakat a forradalom sem töltötte meg.



A hatóságok saját állításuk szerint gumilövedékekkel oszlatnak, több egyiptomi kórházban azonban azt állítják, az ő műtőikben éles lőszerrel leterített tüntetőket operáltak meg. A rohamrendőrség gumibotot, vízágyút és könnygázt is bevet az elkeseredésükben ismét utcára vonuló tömegekkel szemben. A zavargások Kairón kívül Alexandriában, Port Szaídban és más vidéki városokban is kirobbantak. Izraeli állampolgárok számára ezekben a napokban, hetekben semmi szín alatt nem ajánlatos Egyiptom meglátogatása, még a biztonságosnak mondott turisztikai központoké sem.

A tüntetéseket szervező több tucat ellenzéki csoport azt akarja elérni, hogy alakuljon meg egy civil „nemzeti megmentési kormány” még a választások előtt. A legbefolyásosabbnak tartott Muzulmán Testvériség, a választások egyik nagy esélyese azonban nem biztatja követőit arra, hogy az utcára menjenek; egyik vezéralakjukat, aki megjelent a Tahrír téren, emiatt inzultálták is az utcai harcosok. A Testvériségnek azonban jelenleg nem érdeke a nyugtalanság további szítása, mivel biztos abban, hogy a választások eredményeként meghatározó erővé válhat, ugyanakkor érdeke, hogy a Nyugat felé a mérsékelt, megfontolt iszlamizmus képét sugározza magáról, azt az érzést keltve, hogy elveti a felelőtlen erőszakot.

Emberjogi csoportok véleménye szerint teljes mértékben megszegte a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa azt az ígéretét, hogy figyelemmel lesz az emberi jogokra. Az Amnesty International Londonban kedden kiadott közleménye szerint a junta békés tüntetőkre csap le, a mubaraki szükségállapot rendelkezéseit kiterjesztette, így ma az elnyomás nagyobb, mint Mubarak idején volt.


Az Amnesty szerint tiltakozókat, újságírókat, bloggereket, sztrájkolókat hurcol el a kilenc hónapja hatalmon lévő katonai rezsim, amely „összezúzta” az egyiptomi forradalom minden célját, és brutalitásában a Mubarak korszak legsötétebb napjait idézi.

A junta még augusztusban maga is elismerte, hogy a katonai bíróságok országszerte 12 ezer polgári személy ügyét tárgyalták és tizenhárom halálos ítéletet hoztak; a tárgyalások zöme az Amnesty szerint nem felelt meg a jogállamiság legminimálisabb követelményeinek se. A szervezet kiemeli Maikel Nábil Szánád blogger esetét, aki jóval a forradalom állítólagos győzelme után, áprilisban három évet kapott csak azért, mert kritizálta a hadsereget és a kényszersorozás intézményét.

Nem Szánád esete az egyetlen, egy sor újságíró, rádiós és tévés személyiség ellen emelt vádat katonai ügyész azon az alapon, hogy „negatív képet” közvetített a katonaságról.

Az Amnesty szerint október 9-én huszonnyolc embert öltek meg, amikor a biztonsági erők kopt keresztények fegyvertelen és békés tiltakozó megmozdulását oszlatták fel. Az orvosok és a kórboncnokok tanúvallomásai szerint a halálesetek nagyobbik részét éles lövedékek okozták, néhány áldozatot pedig nehéz gépjárművekkel – páncélkocsikkal – tapostak szét.

Az emberjogi szervezet azt állítja, több jelentést kapott arról, hogy a biztonsági erők egyes esetekben nem maguk cselekednek, hanem felbérelt fegyvereseket uszítanak tüntetők megtámadására, később pedig azt állítják, a történtekhez nem volt közük. Ilyen jelenségről sohasem szóltak hírek a Mubarak-rezsim idején.

Egyes börtönökben folytatódnak a kínzások is, olvasható az Amnesty International közleményében, amely megemlíti: nincs tudomása arról, hogy emberek sanyargatása miatt bárkit is felelősségre vontak volna.

Az Új Kelet e heti számából: Abdullah király esete a palesztin egységkormánnyal és a gázai luxusszállodával

Binjamin Netanjáhu miniszterelnökkel nem találkozott Abdullah jordán király – majdhogynem azt írtuk: palesztin uralkodó –, Abbászt viszont meglátogatta, hogy a Gázában tervezett palesztin egységkormányról tárgyaljon vele.


Abdulla még nincs ötven éves, de már teljesen beleőszült az uralkodásba

A jordán hasemita uralkodó, akinek alattvalói többségében palesztinok, és akinek a felesége is tulkáremi palesztin lány, öt éve nem járt Mahmúd Abbász mini-birodalmában, a Nyugati Parton. 2007-ben várták utoljára oda, de az udvar a legutolsó pillanatban lemondta a látogatást. Sokaknak az volt az érzése, hogy a király elébe akart vágni Abbász és a Hamasz politikai szárnyának vezetője, Kháled Másál szintén erre a hétre tervezett találkozójának, végső soron pedig a palesztin egységkormány létrejöttét megfelelő mederbe terelje.


Abdullah 2000 óta először látogatott arra a területre, amely 1948 és 1967 között apja és nagyapja birodalmához tartozott, és ahol ebben az időben természetesen szóba sem kerülhetett semmiféle palesztin-arab állam létrehozása.


"De jó színben vagyunk!"

A vörös szőnyeges fogadtatásban részesült király a Petra jordán állami hírügynökség hivatalos közleménye szerint azért látogatta meg Mahmúd Abbász elnököt, hogy biztosítsa a királyság támogatásáról. Jordánia szerint a független palesztin államnak „az 1967-es határokon belül” kell megalakulnia.

Sem Abdullah, sem Abbász nem számoltak be a médiának arról, mi zajlott le rövid találkozójuk idején, a későbbi sajtókonferencián azonban a jordán és a palesztin külügyminiszter egyaránt a palesztin politikai egység fontosságáról, illetve arról beszélt, hogy a király „elsődleges elvnek” tartja az egység létrehozatalát. Nasszer Dzsudde jordán külügyminiszter külön megemlítette, hogy Abbász és az uralkodó beszélt Kháled Másál, a Hamasz politikai szárnyának vezetője és Abbász küszöbön álló kairói találkozójáról, ahonnét Másált a jordán fővárosba, Ammanba hívják. Jordánia 1999-ben tiltotta ki területéről a Hamasz vezetését.


Kháled Másál hamarosan Ammanba látogat

A kulcsmondat Rijád Málki palesztin külügyminiszter szájából hangzott el, aki szerint Abbász biztosította a királyt arról, hogy a palesztinok folytatják a béketárgyalásokat Izraellel az Útiterv alapján, amennyiben a zsidó állam leállítja a településeken az építkezéseket. Más szavakkal: Abdullah azt akarta hallani, hogy egy palesztin egységkormány nem azt fogja eredményezni, hogy a Fatah a Hamaszba olvad és annak radikális útjára lép, hanem az új kormány, illetve a jövőre tervezett választások eredményeként hivatalba lépő palesztin elnök továbbra is azon lesz, hogy Gázában és a Nyugati Parton hozza létre az államát – ne pedig máshol.


Két államfő összehajol

Az egységkormány létrejötte kiszivárgott hírek szerint a gyakorlatban azt jelentené, hogy a Moszkvában végzett, kiöregedett marxista, akinek Izrael által eltűrt, amúgy törvénytelen uralmát elismeri az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Oroszország és az ENSZ, arra készül, hogy lemondjon, sőt az 1991 és 2000 között tartott békefolyamat egyetlen, a mai napig megmaradt eredményét, a Palesztin Hatóságot is fel akarja oszlatni.

Jordániát érthető módon aggasztja ez a lehetőség, ami azzal járhat, hogy a Fatah minden befolyását elveszíti a királysággal szomszédos Nyugati Parton, ahol mértéktelenül megerősödhet a Hamasz – amely rövid időn belül komoly befolyást gyakorolhat a Jordán Hasemita Királyság 60-70 %-ban palesztinokból álló lakosságára. Az utóbbi időben amúgy is többfelől felvetődött, mi lenne, ha felszámolnák a monarchiát, és Jordániát végre arra használnák, amiért a húszas években lehasították a leendő zsidó nemzeti otthonról: a palesztinai arabság országává tennék, hiszen majdnem háromnegyedében már amúgy is az?


1970, Fekete Szeptember: a palesztinok egyszer már megpróbálták átvenni az uralmat Jordániában

Az ammani udvart és környezetét mértéktelenül felbőszítette a felszámolásával kapcsolatos cinikus izraeli médialatolgatás, :) Ávigdor Lieberman külügyminiszter a múlt héten kénytelen is volt békítő hangú üzenetet küldeni Jordániának, hangsúlyozva, hogy az ország a térség fontos stabilizáló eleme, nem úgy, mint más ingatag országok. Lieberman azt állította, Jordániának palesztin államként való beállítása egyfelől irreális, másfelől nem szolgálja Izrael érdekeit.


Ez csak photoshop...

A Hamasz már tavasszal kereste a kiegyezés módját Abbászékkal, de csak az elmúlt héten egyeztek meg arról, hogy a következő palesztin kormány Gázában székel majd, miként a következő palesztin miniszterelnök is – aki semmiképp nem az Izraellel valamilyen modus vivendire törekvő, mérsékelt Szálám Fájád lenne (aki egyébként facebookos oldalán már be is jelentette: nem fogja magát „ráerőltetni” a palesztin népre).

Ahmed Júszef, Iszmail Haníje Hamasz-miniszterelnök tanácsadója összefoglalta a szövetségre lépő frakciók politikai programját, amely szakít az eddigi, Izrael maradéktalan felszámolását hirdető eszmével, és – legalábbis átmenetileg, taktikai okokból – „beéri” az 1967-es határokkal és Jeruzsálemmel mint a palesztin állam fővárosával. Júszef hozzátette: a Hamasz támogatja Abbász teljes jogú ENSZ-tagsággal kapcsolatos törekvéseit.


Álomhotel úszómedencével Gázavárosban

Abbász hamarosan Gázában tárgyalja meg a két hatalom egyesülésének részleteit, ám előbb holnap, szerdán Kairóban találkozik Kháled Másállal, a Hamasz politikai szárnyának első emberével, hogy megállapodjanak abban, ki lesz a palesztin átmeneti kormány vezetője, és miként vezénylik majd le közösen a 2012 májusára tervezett parlamenti és elnökválasztásokat.

A Hamasznak létérdeke, hogy valamilyen módon megvesse a lábát a Nyugati Parton. Itt még sokan rokonszenveznek vele a lakosság soraiból, mivel nem éltek a terrorszervezet uralma alatt. A Hamasz talpa alatt Gázában az utóbbi időben forró lett a talaj. A törvényes választásokon többséget szerzett, majd a Fatach maradékát a hatalomból erőszakkal kitakarító iszlamista alakulat vallási rémuralma már eleve visszatetszést váltott ki, de azóta évek teltek el, és a gázaiak, ha nem is mindig biztosak abban, mit akarnak, abban egészen biztosak, mire nem szavaztak: a tömeges munkanélküliség még általánosabbá válására, a folyamatos izraeli blokádra és az életminőség állandó romlására.


Muníb al-Mászri egykori jordán miniszter, ma palesztin milliárdos a nyugati parti Schemben (Nablusz) Palladio stílusában épült villája előtt

A Hamaszt az ENSZ és a világ valamennyi jelentős kormánya – a moszkvai és a pekingi is – terrorszervezetnek tartja, hiába nyerte el a hatalmat törvényes választásokon. A szervezetnek fél évtized alatt sem sikerült elérnie, hogy a nagyvilág ne Mahmúd Abbászt tekintse a palesztin nép törvényes képviselőjének, aki ki sem merte írni a választásokat, mert tudta, hogy mindenképpen elveszítené azokat, így uralma jogtalan. Abbász rendelkezett korlátlanul a Palesztin Hatóságot működésben tartó amerikai, nyugat-európai és ENSZ-segélyek, valamint az Izrael által beszedett adók és járulékok arányos része felett, és ezekből a dollármilliókból annyit utalt át Gázának, amennyit éppen jónak látott. Az amerikai pénzek jelentős részét egy időre visszatartották, Izrael pedig megtagadja az adók és járulékok továbbutalását a palesztinok ENSZ-be való törekvése miatt; alighanem ez a lépés is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati parti elnököt a terrorszervezet karjaiba kergesse.


Az al-Mashtal luxusszálloda főbejárata Gázavárosban

Míg a Nyugati Parton az utóbbi években – a válság dacára – meglehetős gazdaságélénkülés volt megfigyelhető, Gázában csak az ingatlanszektor szárnyalt. Világszerte megdöbbenést, a gázai nyomorgók körében pedig mélységes elégedetlenséget keltett a 222 szobás al-Mashtal luxusszálloda megnyitása. Az ötcsillagos, királyi méretű ágyakkal, lapostévékkel és minden elképzelhető luxussal felszerelt kéjlaknak ugyan semmi köze a Hamaszhoz – azt egy palesztin milliárdos, az egykori jordán kabinetminiszter, a ma 78 éves Muníb al-Mászri befektetési cége, a Padico kezdte építeni még 1998-ban, amikor több ok volt az optimizmusra –, az egyszerű embereket feldühítette a pompázatos építmény, tetején a napi 880 dollárba kerülő királyi lakosztállyal.


Szabadon engedett terrorista lazít az al-Mashtal úszómedencéjénél

Jó ideig csak nyolc-tíz vendég lézengett a 47 millió dollárért felhúzott al-Mashtalban, míg aztán a szálloda, amibe a 2008-2009-ben zajlott Öntött Ólom hadművelet idején két izraeli rakéta is becsapódott, méltó vendégeket talált. Izrael beleegyezett abba, hogy Gilád Sálitért cserébe két részletben 1027 terroristát enged szabadon. Az első részlet 477 főből állt; egynegyedük a Nyugati Partra került, negyvenegy fő külföldre, a többiek pedig Gázába. Iszmaíl Haníje 588 ezer dollárt különített el az évek óta blokád sújtotta enklávé pénzéből arra, hogy a rabságból szabadultakat mindennel ellássa – és hová is költözhettek volna be máshová, mint egy kis üdülésre a palesztin Rothschild, Muníb al-Mászri szállodájába, az al-Mashtalba. Azon az emlékezetes napon több mint száz bandita sorakozott fel a luxushotelben reggelire, a beszámolók szerint szép rendben, ahogyan az izraeli fegyintézetekben megszoktatták őket; de aztán a svédasztalnál gyorsan felbomlott a rend.


Izraeli börtönből szabadult bűnöző hentereg amerikai és európai segélyekből az al-Mashtan egyik lakosztályában

A közel hatszázezer dolláros rongyrázás híre kiverte a biztosítékot a Hamasz-uralommal már régóta elégedetlen gázai lakosságban, amelynek a nyomoron és a létbizonytalanságok kívül elege van már abból is, hogy a Hamasz és más terrorszervezetek folyamatosan megtorlásokra kényszerítik Izraelt. Maga a Hamasz – a tervezett egységkormány jó hírét keltendő – pillanatnyilag érdekelt a tűzszünet fennmaradásában, és nyugalomra intette a többi militáns szervezetet is, amely hajlamos arra, hogy időnként a saját szakállára kilőjön egy-két Kasszámot vagy Gradot a cionista ellenségre, gyengítve ezzel elsősorban a kormányon lévő terrorszervezet pozícióit.


A terroristák által élő pajzsként használt csecsemők és gyerekek temetése Gázavárosban

Binjamin Netanjáhu izraeli miniszterelnök „a békére lesújtó halálos csapásként” értékelte a Hamasz és a Fatah újabb összeborulását, amelyet kétségen felül az váltott ki, hogy mindkét palesztin hatalom – a gázai is, a nyugati parti is – meggyengült; vészesen meggyengültek vagy fenyegetetté váltak legfőbb külföldi patrónusaik, mint Szíria és Irán. Haníjének és Abbásznak szükségük van egymásra: egymás hatalmára, pénzére, befolyására, és ezért készek politikai árat is fizetni, ki bel-, ki pedig külföldön.

2011. november 19., szombat

Apokalipszis, most: A Jálkut Simoni szerint Irán és Szaúd-Arábia a régi Messiás-próféciát teljesítik be?

Érdekes párhuzamokra hívja fel a figyelmet több izraeli portál egy ősi aggádikus szöveg és napjaink „fokozódó” közel-keleti helyzete között.

Az Irán és Szaúd-Arábia között az elmúlt hetekben tetőfokára hágó feszültség megfelel egy régi próféciának, amely foglalkozik a Messiás Király – az Izraelt és vele együtt az egész világot megváltó ember – megjelenésének esztendejével is.


A provokátor és a provokált uralkodó egy korábbi felvételen

Mint arról blogunk is beszámolt, az Egyesült Államok igazságügyi minisztere, Eric Holder nyilvánosan azzal vádolta meg Iránt, hogy Washingtonban meg akarta gyilkoltatni Ádel al-Dzsubeírt, Szaúd-Arábia nagykövetét, és ennek érdekében a mexikói Zeta drogkartell egy emberével tárgyalt egy diplomaták és politikusok által sűrűn látogatott étterem felrobbantásáról, nem tudva, hogy az illető valójában az amerikai bűnüldözés téglája. Szaúd-Arábia nem sokkal később bejelentette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi az ügyet.


Iráni rakétagyakorlat. A Messiás jövetele előtt elpusztul a világ nagy része?

Eközben – de különösen a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek az iráni nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos jelentése előtti napokban – több olyan hírről számoltak be, miszerint Szaúd-Arábia, de több más, magát fenyegetettnek érző Öböl-menti állam is arra biztatja a Nyugatot, számoljon le Iránnal fegyeres erővel is. Ez megegyezni látszik az eseményeknek a Jálkut Simoniban megjövendölt sorrendjével.


Az izraeli polgári védelem iskolásokat készít fel háború esetére

De mi a Jálkut Simoni? A júdaizmussal foglalkozó szövegekben sokszor meghivatkozott kompiláció a zsidó Biblia könyveivel foglalkozik: az első 963 részre tagolt könyv a Tórát, azaz Mózes öt könyvét, míg a második, amelyben 1085 részt találunk, egyes prófétákkal és a Szentírás más könyveit boncolgatja, majdnem a Talmudéhoz hasonló sorrendben. A szerzőség nem állapítható meg kétséget kizáróan; egy velencei kiadás a tizenegyedik századi Frankfurti Simon rabbinak tulajdonítja a kompilációt, sokan azonban későbbinek tartják a művet. Annyi biztos, hogy 1310 előtti, mert ebből az évből egy példány már fennmaradt.


A Jálkut Simoni Jesája (Izaiás) prófétával foglalkozó könyvében ezt a szakaszt olvashatjuk:

Rabbi Jichák mondta: „Abban az évben, amelyben a Messiás Király megjelenik, a világ valamennyi nemzete provokálja egymást. Perzsia királya provokál egy arab királyt, s az arab király Arámhoz fordul tanácsért. S Perzsia királya visszamegy és lerombolja az egész világot. S a világ valamennyi nemzete rémületben és ijedelemben van, s arcukra borulnak, s fájdalmaik a szülő nő fájdalmaihoz hasonlatosak, s Izrael rémületben és ijedelemben van, és azt kérdik: ’Hová mehetnénk? Hová mehetnénk?’, s ő azt mondja nekik: ’fiaim, ne féljetek; mindent, mit tettem, érettetek tettem. Miért féltek? Ne féljetek, eljött megváltásotok ideje, és a végső megváltás nem olyan mint az első megváltás, mert az első megváltás keserűséget hozott és szolgaságot más királyságok alatt, de a végső megváltást nem követi keserűség és szolgaság más királyságok alatt.”


A történelmi Arám elhelyezkedése

Perzsia természetesen Irán, s a szövegben megjelenő arab király is viszonylagos biztonságban beazonosítható II. Abdullah uralkodóval. Kérdés, kicsoda-micsoda Arám, akihez tanácsért fordulnak? Arám annak idején az ősi Mezopotámia egy részét jelentette, amin a mai Észak-Irak és Kelet-Szíria osztozik. Ez az a régió, aminek az instabilitása a leginkább aggasztja Szaúd-Arábiát ezekben a hetekben, miközben az Irakban tartózkodó amerikai csapatok – Arámban is – csomagolnak, hogy december 31-ig kivonulhassanak az országból. Kérdés, hogy ezek után az iraki rendszer meddig tart ki, de inog az Irán-barát szíriai rezsim is.


Irakból távozó amerikaiak. Ők lennének a titokzatos Arám?

A prófécia nem túl sok jót jósol a világ legnagyobb része számára, amelyet – ha Jichák rabbi mondanivalóját szó szerint vesszük – Irán a Messiás színre lépése előtt lerombol.


Lásd még: Apokalipszis és az oroszok

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!

2011. november 17., csütörtök

Izrael titkos iráni támadási terve

Aki arra számít, látványos légicsaták zajlanak, harckocsik robognak, lövegek dörögnek, lehajtott fejű hadifoglyokat hajtanak hosszú sorokban, és végül a megszállt városokban a győztes katonai parádét tart, annak csalatkoznia kell. A modern háború kilencven százaléka felderítés, a maradék tíz százalék elektronika.


 Irán legalább tíz éve mániákusan építi az atombombáját, Izrael pedig ugyanezen idő alatt dollármilliárdokat költött arra, hogy különféle sci-fibe illő metódusokkal és kütyükkel megbénítsa ellenfelér, süketté és vakká tegye a megelőző csapással szemben Teherán légvédelmét.

Még a nyáron egy amerikai hírszerzési forrás a Daily Beast internetes portálnak azt súgta: amennyiben a zsidó állam csakugyan a mostanra már igencsak erődített iráni nukleáris létesítmények megsemmisítését célozza, ez a menet nem játszható le pusztán F-15-ösökkel és F-16-osokkal; nagyon valószínű, hogy a perzsa rezsim elleni elektronikai hadviselés célpontja az internet, a mobiltelefónia, valamint a tűzoltók és a rendőrség rádiófrekvenciái lesznek.


Izraeli laboratóriumok terméke például az a kütyü, amit jelen esetben némi joggal nevezhetünk csodafegyvernek. A szerkezet képes arra, hogy a mobiltelefonok karbantartási szignáljűt sugározva „elaltasson” egy komplett maroktávbeszélő-hálózatot: Ha bevetik, az iráni hatóságok mobilon egészen biztosan nem fognak tudni érintkezni egymással. De a zsidók rendelkezésére állnak olyan zavarók is, amelyekkel megbénítható a tűzoltóság, rendőrség rádióforgalma.

2007-ben a szíriai hadsereg már kapott némi ízelítőt a jövő hadviseléséből. Azon az őszön az izraeli légierő megsemmisítette Szíria épülő reaktorát al-Kibárban, mégpedig úgy, hogy az izraeli gépek kiiktatták Szíria légvédelmi radarjait. A radarok eleinte teljesen üresnek mutatták az eget, azután pedig egyetlen pillanat alatt több száz ellenséges gép közeledését jelezték.


 Izrael valószínűleg szeretné kihasználni a sebezhetőséget, amire az amerikaiak jöttek rá két évvel ezelőtt Irán nagyvárosainak elektromos ellátása kapcsán. Mint kiderült, ez internetes vezérlésű, ha tehát rászabadítanak a hálózatra egy olyan vírust, mint a Stuxnet volt, egész iráni városok borulhatnak teljes sötétségbe.

Az Egyesült Államok vezérkarának közvetlen felügyelete alatt működő, Joint Warfare Analysis Center (JWAC) nevet viselő, rendkívül titkos kutatóintézet fedezte fel 2009-ben ezt a hiányosságot, állítja egy ma már nyugdíjban lévő hírszerző tiszt, aki úgy véli, az izraeliek ma már arra is képesek, hogy az internetre hagyatkozó iráni parancskiadási és ellenőrzési rendszert blokkolják. Tony Decarbo, a JWAC igazgatója nem volt hajlandó ezen értesüléseket kommentálni.


Az izraeliek elektronikus csapásukat minden bizonnyal egy Jumbo Jet nagyságú, pilóta nélküli légi jármű bevetésével kezdik meg. Ennek a gépnek a korai változatát Heronnak nevezték el, a mostani Eitán névre hallgat. Az izraeli sajtó értesülései szerint az Eitán képes arra, hogy megszakítás nélkül húsz órán át repüljön, fedélzetén egy tonnányi súllyal. Állítólag azonban létezik a drónnak egy olyan verziója is, amely már 45 órán át a levegőben tud maradni.

A pilóta nélküli gépek kulcsfontosságú szerepet játszottak az iraki, afganisztáni háborúkban és ma is heti rendszerességgel vetik be őket terrorcsoportok ellen Pakisztánban és Jemenben. Az amerikai drónok elsősorban rakétacsapásaikról híresek, az izraeliek viszont az elektronikus hadviselés terén mondják ki az utolsó szót.



Valószínű, hogy az Eitánok és a Heronok egy különleges, Égi Hollók nevet viselő légiegység keretén belül állnak hadrendbe. A Jerusalem Post még tavaly idézte az elektronikus hadviselő egység parancsnokát, aki szerint a cél az ellenséges rendszerek megbénítása és semlegesítése.

Fred Fleitz, az amerikai Kongresszus hírszerzési ügyekben illetékes állandó bizottsága korábbi republikánus vezetője, aki több alkalommal találkozott az izraeli védelmi és hírszerző közösség embereivel, azt állítja, szentföldi tárgyalópartnerei semmilyen eshetőséget sem zártak ki. „Úgy vélem, az izraeli légierőnek légi utántöltéssel módjában áll ezeket a helyszíneket elérni. Ki kell iktatniuk a radarokat és a légelhárítást. Támadhatnak rakétákkal, de a drónflottájukkal is.”

Bárhogyan is dönt végül a zsidó állam Irán kapcsán, egyféle küldetéshez nem férhet kétség. Egy magas rangú izraeli illetékes a Daily Beastnek elmondta: Izrael egyik legfontosabb politikai stratégiai célja az iráni döntéshozók meggyőzése, miszerint a nukleáris infrastruktúrájukat nagyon komoly és valós veszély fenyegeti. „A nukleáris program leállításának egyetlen ismert módja, ha hiteles katonai fenyegetés mér megsemmisítő szankciókat. Líbia erre a legjobb példa.”


Amennyiben a múlt iránymutatásként szolgál ebben az ügyben: nem valószínű, hogy Izrael akkor mér csapást, amikor hivatalos tényezői ennek kilátásait latolgatják a sajtóban. Más szavakkal: ha Izrael nyíltan emlegeti a katonai csapás lehetőségét, nem valószínű, hogy az küszöbön állna. Ha azonban a zsidó államban beáll a rádiócsend – ahogyan 1981-ben, az iraki atomlétesítmény, Oszirak elleni támadáskor történt –, az annak jele lehet, hogy az iráni atomprogramnak már nincs sok ideje hátra.

Mikor Jimmy Carter 1980-81-ben átadta az elnökséget Ronald Reagannek, Sam Lewis amerikai nagykövet arra figyelmeztette az új adminisztrációt: sanszos, hogy Menáchem Begin miniszterelnök elrendeli Oszirak bombázását. Lewis egy interjúban azt állította, a lehető legvilágosabban felhívta ennek veszélyeire az új amerikai kormány figyelmét. „Megbeszéléseket folytattunk az izraeliekkel, miként akarják leállítani a projektet, volt rengeteg hír, aztán egyik sem jött be.”

Lewis és stábja tette tovább a dolgát. Majd 1981. június 7-én – mellőzve minden figyelmeztetést – az izraeli harci gépek az Opera Hadművelet keretében, koromsötét éjszaka, a jordán légtér igénybe vételével meglátogatták a Bagdadtól délkeletre elterülő Oszirakot. „A későbbiekben az volt az érzésem, tudnunk kellett volna, hogy ez a bombázás meg fog történni”, nyilatkozta Sam Lewis. „Amikor vége lett, nem voltam meglepve; zavart éreztem csupán, hogy a hallgatás ilyen szinten félre tudott vezetni.”

Mindebből tanulhat az Obama adminisztráció is, ha ki akarja számítani, Izrael mikor és mit tesz Iránnal. Barack Obama elnök hivatalba lépése óta a felszínen ugyan rendkívül elmérgesedett a két ország viszonya, a felek azonban biztosították, hogy ez ne menjen a katonapolitikai együttműködés rovására, így Obama és Binjamin Netanjáhu miniszterelnök nemzetbiztonsági főtanácsadójukat azzal bízták meg, hozzanak létre a két ország közt egy rendszeres video-telekonferenciákkal felturbózott konzultációs rendszert. Létrejött egy Irán-bizottság is, amelynek célja a szankciók eredményességének ellenőrzése, az információk megosztása és általában az, hogy egyik oldal se a lapokból értesüljön arról, ha a másik valami nagyszabású dolgot művel. Netanjáhu, aki érthető okoknál fogva nem bízik az egy időben az 1967-es határok visszaállítását emlegető amerikai elnökben (mint nemrég egy bájos párizsi epizód során kiderült: Obama ki nem állhatja őt), nem volt hajlandó semmiféle egyértelmű biztosítékot adni arra nézve, hogy a Fehér Házat értesíti Irán megtámadásáról, vagy pláne ahhoz engedélyt kérjen – noha egy ilyen támadás valószínűleg kiváltana egy Amerika elleni terrortámadást.


Mindez további feszültséget kelt a két ország viszonyában: Leon Panetta ennek jegyében fejezte ki a minap határozott kívánságát a színfalak mögött, miszerint meg akar beszélni Jeruzsálemmel minden katonai akciót, mégpedig előre. Nem kizárt azonban, hogy a zsidó állam honvédelme okult a 2007-ben történtekből. Ehud Olmert akkori miniszterelnök – mint az Condoleezza Rice most megjelent memoárjaiból kiderül – szinte könyörgött George W. Bushnak, bombáztassa le a szíriai atomlétesítményt al-Kibárban, az elnök azonban nemet mondott, és azt tanácsolta Olmertnek, diplomáciai úton (!) próbáljon valahogy kiegyezni Szíriával, amely Izrael létét sem ismeri el, és pontosan azért barkácsol termonukleáris fegyvert, hogy letörölje a térképről. Ehud Olmert megköszönte a tanácsot, azután az izraeli légierő törölte le al-Kibárt a térképről.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!