Oldalak

2008. július 31., csütörtök

Végre, valahára

Kép szöveg nélkül


2008. július 29., kedd

Halottaim – I. / Rónai Andris és a pesti flaszter

Gyászidőszak van. Nálam nem telik el nap úgy, hogy ne gondoljak Jeruzsálemre – az egykorira és a mostanira –, de gyakran eszembe jutnak azok is, akiket a múlt század utolsó, Izraelben töltött évtizedében megismerhettem, és akik már nincsenek velünk. Legyen az első Andris.

Andris, a Rónai, aki kinn Avraham lett, de hallgatott a magyar nevére is, és amennyire tudom, az eredeti családnevet, a magyarosítatlan Rőmert soha nem használta. Mikor én megismertem, már keményen ivott, és az ital gyanakvóvá tette. Ez néha kellemetlennek bizonyult, különösen ha valaki nem ismerte igazán. De ki nem ismerte? Ha két perce beszéltél vele, úgy érezted, közös volt már a gyermekkorotok is. Andris rezgő fejjel, pókerarccal poénkodott, te meg röhögtél, mint állatka. De voltak dolgok, amikkel nem szabadott viccelni. Az izraeli nemzeti színtársulat, a Habima örökös tagjaként hatalmasan büszke volt – teljes joggal – pályafutására, de nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy annak vége.

Herzlia Pituachon vendégeskedtünk aznap valamilyen magyar nemzeti ünnep alkalmából a nagyköveti rezidencián. Az elfogyasztott whiskyknek köszönhetően kissé tétován léptem ki a szabad levegőre, de akkor észrevettem valakit, aki nálamnál is sokkal tétovább volt, elannyira, hogy nem a kapu felé tartott, hanem teljesen más irányba, neki a szomszéd kerítésének.

Utána eredtem, Andris volt az. Rosszfele mész, mondtam. Segíthetek? Igen hálálkodott, és megkért, hadd karoljon belém. Miközben a kapu felé tartottunk, elmesélte, hogy a látásával problémák vannak, ha a kivilágított helyiségből kilép a sötétségbe és vice versa, akkor egy darabig, amíg a szeme nem alkalmazkodik a hirtelen változáshoz, nem lát semmit.

Én meg tök naivan megkérdeztem, hogy ez a színpadon nem okozott-e problémát.

Avraham Rónai megtorpant, karját kivonta az enyémből, arca felém fordult. Noha tegeződtünk, ennek most vége volt - aznap estére legalábbis.

– Mi az, hogy okozott? – kérdezte. – Maga talán nem tudja, hogy én jelenleg is a Habima örökös tagja vagyok? – S hogy valamit meglátott az arcomon: – Maga nevet az én számlámra?

Talán a megpróbáltatások tették érzékennyé, nem tudom. Panaszkodni mindenesetre soha nem panaszkodott. A gyerekkora nem a legjobb időszakra esett. 1932-ben született Pesten – és azt hiszem, mindvégig pesti gyerek maradt, hiába történt akármi. Tízévesen Lakner bácsinál kupálódott – ott, ahonnan Ruttkai Éva vagy Pécsi Gizi is kikerült többek közt –, a Vészkorszakot megúszta valahogy, 1947-ben pedig mellékszerepet kapott Radványi Valahol Európában című, azóta klasszikussá vált filmjében. Nem sokra rá el is hagyta Magyarországot, hogy aztán izraeli színész legyen.

Odakinn szívesen hívták fogadásokra, mert jó fej volt, mindig előadott valami sztorit, és mindig elő lehetett húzni, ha a degenerált diplomatikus nyökögés elviselhetetlenné vált; legalább nyolc alkalommal hallottam, miniszterek, államtitkárok tiszteletére adott fogadáson, hogy: „Kérlekszépen, láttad a Valahol Európában című filmet?” Az igenlő válasz után a kérdező rámutatott Andrisra: „Hát kérlekszépen, hadd mutassam be neked Ficsúrt.” És Ficsúr nyomta a sódert, és a következő negyedóra ezzel agyon lett ütve.

Miközben nálánál sokkal kevéssé sikeres emberek soha nem bocsátották meg Magyarországnak a Holocaustban való tevékeny részvételt, számos rokonuk meggyilkolását, a jogfosztást és a vagyonelkobzást, az operettkirályságot, a nyilas uralmat, majd a moszkovita bolsevizmust, Andrisban soha nem volt harag – és nem sok ilyen embert tudnék megnevezni Izraelből. Andris mindig is kettős állampolgár maradt lélekben. Amikortól lehetett, járt „otthonról haza”, és amint tehette, lakást vett a Nagykörúton, naná, hogy pont szemben a Madáchcsal, az akkor még stílusos találkozóhelynek számító, mára lehúzós vendéglátóipari egységgé züllesztett Mozart cukrászda felett.

Jártam néhányszor Ramat Gan-i lakásukon, élveztem orosz felesége, e jóságos néni vendégszeretetét és Andris poénjait. Az egyik alkalommal egy múzeumi tárlóra emlékeztető készséghez vezetett, amiben tekintélyes, szabálytalan alakú, egyik oldalán lapos, másikon csipkézett, fekete kődarab feküdt, és megkérdezte, mi ez.

– Fogalmam sincs – vontam vállat. – Vulkáni tufa?

Elveszített a türelmét.

– Hülye vagy te, apukám – mondta mérgesen. – Ez egy darab a pesti aszfaltból.

Rattus arabicus

Palesztin forrásokból már számtalan rémhír röppent fel, a zsidó államot vagy annak valamilyen intézményét lejáratandó. A legújabb kacsa szerint Izrael szándékosan hatalmas patkánycsordákat engedett szabadjára, hogy ezzel is megkeserítse a jeruzsálemi arabok életét, és távozásra késztesse őket.

Külön intézmény létezik Izraelben, ami arra szakosodott, hogy a Palesztin Hatóság médiáját figyelje s onnét kiszűrje a zsidó állammal kapcsolatos rágalmakat. Ezúttal egy különösen elrugaszkodott dologra bukkantak. Két palesztin lap is tudatta olvasóival, hogy Kelet-Jeruzsálemre patkányokat szabadított a gonosz jáhud. Nem is akármilyen patkányokat, hanem olyanokat, amelyek szinte természetfeletti képességekkel bírnak.

Az újságok – az egyik egyébként közvetlenül Mahmúd Abbasz, a mérsékelt palesztin elnök hivatalának irányítása alatt áll – az izraeli csodapatkányokat a következőről ismerhetni meg: immunisak a patkányméregre, különösen agresszívek, a megszokottnál nagyobbak, nem hogy nem tartanak a macskától, de még el is ijesztik azt, irgalmatlanul szaporák – a nőstény évi száznegyven csemetét ellik, ami a rendesnek a négyszerese –, továbbá arra is képesek, hogy felismerjék a zsidókat, mert őket csodálatosmód nem zaklatják, csak a szegény megszállt és elnyomott jeruzsálemi arabokat.

Az Abbász-hivatal lapjából, az al-Hajat al-Dzsadídából idézünk:

„A[z izraeli] telepesek patkányokkal teli ládákat hoznak, s szabadon engedik őket az óvárosi [arab] negyedekben; elszaporodnak és hatalmas csapássá válnak… a lakosság [ti. az arabok] valamennyi, az áradattal szembeni erőfeszítése sikertelen, különösen amióta a macskák menekülnek a patkányok elől, merthogy azok olyan nagyok és vadak…Nem vált be a kiirtásukra tett semmilyen konvencionális erőfeszítés, mivel úgy tűnik, immunisak a méregre, és a csatornákban szaporodnak. Tudott dolog, hogy a nőstény patkány évente hétszer ellik, és mindannyiszor húszat kölykedzik, ami arra kényszeríti a jeruzsálemieket [mármint az arabokat], hogy a patkányok megtelepedése és elterjedése jelentette veszedelemmel szembenézzenek…”

Ezt bírta jelenteni Abbászék orgánuma. Lássuk a másikat, az al-Ajjámot, ami egy nappal előbb írta:

„[Izraeli] telepesek hatalmas számban hoznak óriási, patkányokkal teli ketreceket, s az állatokat szabadon engedik az Óváros utcáin, sikátoraiban… hogy élő pokollá változtassák a[z arab] lakosság életét, és távozásra kényszerítsék őket…”

A vérvád felelevenítése hellyel-közzel napjainkban is előfordul (ma sok szennyhonlap-rajongó tudni véli, hogy a Táncos Gábor-féle gyermekgyilkosság nem is Tánczos Gábor műve volt, hanem Salamon Berkowitzéké, mert a kislány vére kellett a meggyes Traubiba), a palesztinok azonban most nem ehhez az eszközhöz folyamodtak, hanem a középkori pestisjárványok idején forgalomban volt kútmérgezés-vádakat elevenítették fel, kissé módosított formában. Akkoriban a pestis kevéssé sújtotta a rendszeresen tisztálkodó zsidó lakosságot, mint a nem-zsidókat, akik általában azt vallották, a friss levegő öl, fürdőből pedig egész életre elegendő kettő: egy a keresztelőn, s egy, amikor az embert kiterítik. Miután a zsidók közül arányosan sokkal többen élték túl a fekete halált, kézenfekvő volt a formállogikai következtetés: nyilván ők okozták azt.

Az álhíreket azért tartom figyelemre méltónak, mert ezeket a palesztin lakosság számára, azaz belső fogyasztásra szánták. Akik kiötlötték, akik megírták, a cenzor, aki engedélyezte, nyilvánvalóan ismeri az olvasókat. És ha ismeri az olvasókat, akkor biztos abban, hogy azok elhiszik ezeket a képtelen baromságokat. S ez az ijesztő.

Mert borzalmas rágalmakban nem volt hiány eddig sem. Nyilván egy egész gárda ülhet valahol, és azon agyal: no, vajon ezen a héten mivel mocskoljuk be a jahudot?

Kitalálták például, hogy az izraeli orvosok szadista kísérleteket végeznek élő arab bebörtönzötteken, mindenféle érzéstelenítés nélkül, mint a nácik annak idején a lágerekben.



Aki látta nem is olyan régen Számir Kuntárt, a gyermekgyilkost közel három évtized után szabadulni, vagy valaha látott arab rabot izraeli fegyintézetből kijönni, bízvást összetéveszthette volna a wellness-hotelből távozó szállóvendégekkel. Kihízott pofa, villogó fogsor, kidolgozott izmok és kurva nagy önbizalom – ezek birtokában szoktak távozni, amihez járul a héber nyelv megtanulása, plusz általában még egy idegen nyelvé. Valahogy nem úgy festenek, mint a megfélemlített, meggyötört emberek.



De hát ez kit érdekel. Rémtörténet szól például egy „soha nem látott küllemű” injekciós tűről, amivel nőket oltottak be; ettől azon nyomban kihullott a hajuk, sőt, a nemi szervük is megkopaszodott. De aki így járt, az még jól járt, mert voltak, akik megőrültek, vagy akik gyors ütemben elbutultak. Némelyek pedig terméketlenek lettek.

Erre még azt lehetne mondani: olyan rágalom, amit „érdemes” hangoztatni. Talán még valami alapja is lehet, például önként jelentkező rabokat kértek fel gyógyszerkísérletekre, és esetleg valami balul ütött ki. (Ha ilyesmi történik, az izraeli baloldali média persze azonnal világgá sikoltja.) Vagy meg lehet vádolni izraeli orvosokat azzal, hogy szándékosan félrekezelik a palesztin bebörtönzötteket. Persze ilyenkor is produkálni kéne valami konkrétumot – mikor, hol, kivel történt ilyesmi –, de ha valaki megveszekedett zsidógyűlölő, ezt a rágalmat akár még el is hiheti.

Na de a patkányosat?

Azt is elhiszik. Igaz, egyelőre csak a palesztinok – nem véletlen, hogy ezeket az ostobaságokat kifelé nem próbálják feltálalni –, de ez is katasztrófa. Arra utal ugyanis, hogy egy nép teljes mértékben elveszítette a józan ítélőképességét.

Őszintén szólva nem tudom, van-e szuperpatkány Jeruzsálem arablakta negyedeiben, az Óvárosban vagy azon kívül, és nem is érdekel. Jó néhánynak kell lennie, ha nem is a „telepeseknek” köszönhetően, hiszen a leírás egy része – pofátlan agresszivitás, szaporaság, valamint a zsidók felismerésére szakosodott intelligencia – nagyon is illik egy külön állatfajra, amit terroristának nevezünk.

És bizony az Óvárosra ráférne már egy alapos nagytakarítás.

2008. július 24., csütörtök

Arab munka: meddig még?

E sorok írásáig a második bulldózeres ámokfutó arabot tették ártalmatlanná Jeruzsálemben. Mindketten zsidó munkaadó alkalmazásában álltak – csakúgy, mint a tömeggyilkos, aki márciusban tinédzsereket mészárolt a Merkáz HáRáv jesivában. Tekintélyes rabbik és világi személyek egyaránt arra szólítják fel az érdekelteket, szakítsák meg kapcsolatukat az arab szektorral. Az arabokat el kell szigetelni. És ennek csak egy oka az, hogy bármikor gyilkolhatnak.

A zsidó munka-arab munka probléma a tizenkilencedik század második fele, a nagy zsidó bevándorlás hozta fellendülés óta fennállt Erec Jiszráélben.

Hogy a marxizmus-leninizmus mániákus osztályelmélete, amely származástól függetlenül kizsákmányolóra és kizsákmányoltra osztja a társadalmat, mekkora baromság, azt éppen Erec társadalomszerkezete példázta kitűnően, talán már Marx életében is, de Leninében egészen biztosan. A zsidó és az arab proletár soha nem állt, nem is állhatott egy oldalon.

A tizenkilencedik század végi földvásárlásokkal, az évszázadokon át parlagon heverő termőföldek megtisztításával, a lepusztult, elsivatagosodott, köves tájak termővé tételével kezdődött meg a cionista saga. A munkával. Annak a zsidóságnak a munkájával, amelyet a száműzetésben – vagy ahogyan mainapság előkelően nevezni szokás: a diaszpórában – az emancipáció kibontakozásáig el volt tiltva a föld birtoklásától s egyáltalán a legtöbb esetben attól, hogy a földműveléshez bármi köze legyen. Izrael alapító atyái rendkívüli hangsúlyt helyeztek a földre, a biztos alapokra, a mezőgazdasági tudásra, mert tisztában voltak azzal, hogy a megelőző közel két évezred mekkora tömegben termelte ki a kereskedőket, az intelligenciát, no meg a luftmenscheket – mindazokat, akiket újra munkára kellett fogni, hiszen az Ország seftelésből és okoskodásból aligha épülhetett újjá.

Persze amint megvoltak a zsidó birtokok Erec Jiszráélben, azonnal közbeszólt a piaci logika a maga könyörtelenségével. Az idealizmus azt diktálta, hogy a földeket a zsidók maguk műveljék és maguk is védjék; ehhez képest szinte azon nyomban megjelent az arab munka, és megjelentek azok a fegyveresek is, akik a termést – nem egy esetben saját maguktól – „megvédték”. Az ős-cionisták számára nem is volt kérdéses, hogy az arabokat integrálniuk kell valahogyan ebbe a hatalmas vállalkozásba. Nemhogy nem voltak arabellenesek, de az Erec Jiszráélbe érkezettekben testvéreket, vagy legalábbis unokatestvéreket láttak, olyan embereket, akiket meg kell érteni és akiket fel kell emelni. Ez a tévhit az izraeli társadalom egyes rétegeiben – fél tucat háború ide, huszonötezer halott oda – a mai napig pusztít és fertőz.

Az ideológia mögött persze ott álltak a tények. A zsidó földmunkás jóval drágább volt. Igényei voltak, már csak azért is, mert a legtöbb esetben az Erecnél akkor még jóval fejlettebb Kelet-Európát hagyta maga mögött. Az arab napszámos munkabér gyanánt beérte néhány piaszterrel, pár olajbogyóval, darabka halvával, lepénnyel. Ezzel nem lehetett versenyezni.

Az Erec Jiszráél-i ipar kiépülésével az arab munka jelentősége valamelyest mérséklődött, mivel az ipar általában szakképzett munkaerőre tartott igényt, az arab társadalom pedig semmiféle modern ipari szakképesítési intézményt nem ismert akkor, sem Erec Jiszráélben, sem másutt (és a mai napig se nagyon ismer. Noha az enyhén debil antiszemita vicc arról szól, mi az abszolút lehetetlen? Hogy valaki úgy mutatkozzék be: én vagyok Grün, a bányász, vagy én vagyok Kohn, az esztergályos – az igazság az, hogy esztergályos, ács, földmíves, kovács, szabó, cipész, varga, kerékgyártó egyre több zsidóból vált Izraelföldön, az viszont még a huszonegyedik században is igencsak ritkaságszámba megy, hogy valaki azt állítsa magáról, ő Ahmed, a szerszámgéplakatos, vagy Husszein, az autófényező.)

Kialakult hát a zsidó munka, becsülete is lett a zsidó munkának, és voltak naiv és szép lelkek (nem széplelkek, hanem valóban szép lelkek), akik azt hitték, örökre megtört egy gonosz varázs. Patai József, a cionizmus leglelkesebb magyarajkú krónikása írta Az új Palesztina útjain című könyvében: „Valamikor hősi eposzt fognak írni 1936 tavaszának palesztinai zsidóiról. Az ifjúságról, amely egész éjjel őrt állt a vártákon és reggel bement a hivatalokba, gyárakba, iskolákba, műhelyekbe, pardeszekbe* és túlfeszített erővel folytatta a munkát, vigyázva, hogy leeső szempillái ne mondják fel a szolgálatot és ne árulják el esetleg alkalmatlan helyen, hogy ő is azok közé a nehemiási hősök közé tartozik, akik egyik kezükben karddal, másik kezükben vakolókanállal végzik a honépítés feladatát…”

Patai, szegény, tévedett. A honépítőkről születtek ugyan eposzok, mainapság azonban körülbelül úgy viszonyulnak az ilyesmihez, ahogyan másutt az ötvenes évek bárgyú szovjet-bolsevik termelési regényeihez. Igazságtalanul, mert míg az egyik munka felépített egy országot, a másikról való zengedezés mindvégig hazugság volt. Ám a zsidó munka a huszadik század első felében kivívott becsületét elveszítette. A katonáskodás nimbusza még csak-csak megmaradt, noha a cinizmus azt is kikezdte; de a kilencvenes években Izraelben a legtöbben már úgy tekintettek a kétkezi dolgozóra, mint balekra és mint kulira.

Akikkel beszéltem, valamennyien egyetértettek abban, hogy a romlás az amúgy dicsőséges 1967. esztendőben kezdődött. Más országok akkoriban már kezdték importálgatni az olcsó és igénytelen munkaerőt – ki Jugoszláviából, ki Törökországból, ki Portugáliából –, amiből egyre többet követelt a fejlődő gazdaság. Az izraeli gazdaság a hatvanas évek második felében szabályszerűen szárnyalt, de nem volt, aki építsen. Az újonnan felszabadított területeken pedig ott éltek az arabok, munka nélkül. Kézenfekvőnek látszott a megoldás. Utólag vagyunk okosak, amikor azt mondjuk, végzetes volt ez a lépés a munkamorálra. De voltak, akik előre voltak okosak, és figyelmeztették a társadalmat: a munkáról való leszokással, az arab munka ismételt felhasználásával a saját sírját ássa. Ezekre nem hallgattak, ezeket kinevették.

1991 augusztusában alijáztam, és október elsejétől kaptam munkát, a jafói lakásomtól másfél órára lévő Ramat Hasaronban, a Vadas pékségben. A nyolcvanas években elég sok magyarajkú dolgozott ott, mert a tulaj magyar volt. Akkoriban kezdtek kikopni. A bérezés nem volt megfelelő. Ezerkétszáz sekellel honorálták a délutáni, kettőtől fél tizenegyig tartó műszakot, pénteki szabadnappal, mivel a kenyérgyár a sábesz bejövetelekor értelemszerűen már nem dolgozott. A lakbérem ezer sekel körül volt, nyilvánvalónak tűnt, hogy ilyen arányok mellett egy mégoly cionista elkötelezettségű új bevándorló sem fog nagyobb ívű pályát befutni Vadasnál, egész egyszerűen azért nem, mert éhen pusztul, én pedig akkoriban legfeljebb haloványan rokonszenveztem a cionizmussal, annyira azonban semmiképp, hogy péklegényként építgessem, ha nem is az Országot, de a Vadas klán bankszámláját. Ketten voltunk pestiek, a többi szinte mind orosz és néhány arab. Echte izraeli, aki nem volt valamilyen vezető beosztásban, talán ha egy akadt. Előmunkásnak egy irakit tettek meg, aki mélységesen gyűlölte a fehér embereket, teljesen függetlenül attól, zsidók voltak vagy sem, és minden alkalmat megragadott a bosszantásunkra. November végén okvetetlenkedését megunva a sűrített levegővel működő ipari takarítógép gumicsövével vágtam rajta végig, és ezzel izraeli munkásosztálybeli pályafutásom véget ért. Három hét múlva már újságíróként dolgoztam, de azért hallottam még a Vadas pékségről. Egy-két év leforgása alatt a személyzet teljesen kicserélődött, eltűntek az új olék, általában a zsidók, és most már kizárólag csak arabok melóztak ott. És sok más helyen is.

Ez volt a nagy orosz alija időszaka. Százezrével érkeztek a zsidók és a nem-zsidók a volt Szovjetunió területéről, de volt etióp és némi argentin bevándorlás is. (Magyar nem.) Nekem hatalmas szerencsém volt az újságírással, akkor is, ha eleinte még kevesebbet kerestem, mint a pékségben; mások azonban nem voltak ilyen szerencsések. A kilencvenes évek első fele gazdaságilag felfutást hozott Izraelben – különösen amikor úgy tűnt, lesz a békefolyamatból valami –, de a zsidók nem voltak hajlandók kétkezi munkát vállalni, és magától értetődően a velük alijázott nem-zsidók sem adták alább. A fizikai munka szégyennek számított. Jómagam jártam munkaközvetítőben, egyszer. Igazi köpködő volt, igazi lepusztult emberekkel, akik már jó néhány éve nem tudtak és nem is akartak dolgozni. Csak a pecsétért jártak oda. Be sem mentek az emberek, egy tömegben adták be az igazolványukat, aztán egy tömegben ki is jöttek azok az irodából, benne a pecséttel, hogy ott jártunk. A tisztviselő, amikor befurakodtam valahogy hozzá, megdöbbent, és szemüvegét a homlokára tolta. Mit akarok? Mondtam, munkát. Nem mintha izzott volna bennem a munkavágy, annak viszont a gondolatától is undorodtam, hogy még egyszer a köpködőbe kelljen jönnöm, vagy hivatalokban sorban állni valami nyomorult kis munkanélküli segélyért, mint a koldusok. A hivatalnok nem tudta mire vélni a dolgot, vélhetően régóta fordultak hozzá ilyen kéréssel. Megkérdezte, mit dolgoztam eddig. Mondtam, segédmunkás voltam pékségben. „Akarsz egy másik pékséget?” „Oké, de Jafó környékén”, mondtam, mert nem akartam megint naponta három órát buszozni. Elém lökött egy címet. Odamentem, lepusztult dél-tel-avivi piac volt. A pékség nem létezett a megadott címen.

Mindez azért, mert a munkának semmiféle becsülete nem volt. „Aki itt le tudja írni a nevét, minimálisan azt gondolja, vezérigazgatónak kéne lennie”, mondta valaki. Tény, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha a spanyolviaszt találta volna fel. A kávéházakban szerte bivalyerős lajhárok heverésztek, az utcákon komplett orosz szimfonikus zenekarok muzsikáltak, és már az etiópok is vérszemet kaptak, pedig az egy engedelmes népség: úgy vélekedtek, van elég munkanélküli orosz atomtudós, szedjék fel ők a szemetet. Az arabok meg fölszedték. Ugyanaz volt a probléma, mint 1936-ban, vagy 1926-ban, vagy 1886-ban. A menetrendszerűen bekövetkező terrormerényletek után menetrendszerűen zárlatot vezettek be a területekre, mire menetrendszerűen leálltak az építkezések.

Úgy tűnik, ezen a téren ma sem változott semmi. Egy időben román és bulgár építőmunkásokkal, thaiföldi mezőgazdasági munkásokkal és filippínó cselédekkel próbálták pótolni az egyre életveszélyesebbé váló arab munkát, de ez új konfliktusokat is hozott, amelyek nem egyszer diplomáciai összezördüléshez vezettek, főleg az állampolgáraiért karakánul kiálló Románia többszöri fellépésének köszönhetően. A thai munkások, ha csak tehették, lógtak, a filippínók rendszeresen levadászták és felfalták a drága fajkutyákat és fajmacskákat. Ma ismét arabok dolgoznak, a jelek szerint Jeruzsálem belvárosában is, az építkezéseken, és míg a kilencvenes években az a mondás járta, nem szabad az arab alkalmazottnak hátat fordítani, mert nem lehet tudni, mikor próbál kést mártani beléd, ma kétszer is érdemes meggondolni, adnak-e alájuk bulldózert.

Zsidóknak kéne azokat a bulldózereket vezetni – és nem csak akkor, ha öngyilkos merénylők házát kell vele lerombolni, hanem akkor is, amikor a saját országukat kell építeni.

*Gyümölcsöskert

2008. július 23., szerda

Vissza a cionizmus hősnapjaihoz – III.

A Feinberg, a Belkind és a Hankin családok álma több mint száz évvel ezelőtt a cionista eszme beteljesítése volt Izrael Földjén. Történetük a megújult Izraelföld története, írja Nádáj Man a Jediot Achronotban. A képes sorozat harmadik részét közöljük.Három család egymáshoz kapcsolódó történetét mutatjuk be, melynek tagjai arra vágytak, hogy Izrael Földjén a cionizmus eszméjét beteljesíthessék: Feinbergék, Belkindék és Hankinék történetét.A cikksorozatban fotókat mutatunk be ezekről a családokról, amelyeknek a több mint száz évvel ezelőtti története a megújult Izraelföld története is egyben. A fényképek Cila Feinberg lánya, Támár Áser albumából származnak.



1. Jehuda Léib Hankin (született 1842-ben) és felesége, Sarah az oroszországi Kremencsugból valók voltak. Jehuda földbérlő volt. A velejéig cionista házaspárnak kilenc gyermeke született: Jákov, Jehosua, Mendel, Tánhum, Rivka, Chaja, Chana, Table és Rosa. Az 1882-es pogromok hatására döntötték el: ideje maguk mögött hagyni a népek börtönét. Az elsők között vettek földet Ájun Kárá – a mai Rison LeCion – környékén. Az 1904-es fényképen jobbról Chaja, Rivka, Jehosua, Rosa, Tanhum és Chana látható.



2. Jehosua Hankin 1904-ben. Egyike volt a legjelentősebb pioníroknak. Apjától örökölte a föld szeretetét, és értett is a mezőgazdasághoz. 1890-ben 2500 hektárt vásárolt Duránban, ott, ahol ma Rechovot városa található. Mindösszesen 148 ezer 562 hektárt vett meg, s ezzel hatalmas mértékben járult hozzá az állam későbbi megalapításához.



3. Olga (sz. Belkind) és Jehosua Hankin Genfben, 1901-ben. 1887-ben házasodtak össze. Gyermekük sohasem született, talán mert Olga tizennégy évvel idősebb volt a férjénél, szégyellte és ha csak tehette, letagadta a korát, valamint rávette Jehosuát, növesszen szakállat és haját is hagyja hosszúra, hogy idősebbnek látsszék. Olga volt a meghatározó erő odahaza, ő vette rá Jehosuát a földvásárlásokra is.



4. Jehosua fivére, Tánhum Hankin.



5. Emmanuel King, Jehosua húgának, Rosának a fia Berlinben, 1916 augusztusában. Cila Feinberg akkoriban Berlinben tanult, és rendszeresen látogatta Rosa nénikéjét. Emmanuel felnőtt, alijázott, és 1948-ban, Jeruzsálem védelmében vesztette életét.



6. Mendel Hankin a harmincas éveiben. Szonja Belkindet vette nőül. Mendel citrustermelő volt, valamint a hitelbank egyik megalapítója. Jól éltek, és szívesen kényeztették a rokonokat is. Szonja rendesen azt mondogatta, jól kell bánni a gyerekekkel, mert nehéz idők jönnek, és nem árt, ha a múlt szép emlékeiből erőt merítenek majd.



7. Szonja Erec Jiszráélben, 1895-ben, mielőtt Svájcba utazott, hogy orvosdoktornak tanuljon. Ő volt Erecben az első nő, aki orvosnak tanult, és az első, aki praktizált. Rajta kívül sokáig csak egy orvosnő volt az Országban. Genfben kapcsolatba lépett Cháim Weizmann-nal, a későbbi első államelnökkel, valamint Carl Jung pszichológussal. Az első világháború idején a Nili-ügy miatt távozniuk kellett Damaszkuszból. Szonja soha nem vette fel a Hankin nevet, megmaradt a leánykori nevénél. A formális házasságkötést sem tartotta sokra, és éveken át élettársként élt Mendellel. A hivatalos házasságba csak jóval később, vagyonjogi megfontolásokból egyezett bele.



8. Az Allenby 8. szám alatti ház. Szonja és Mendel építtették, ők lakták a felső szintet, Jehosua és Olga a földszintet. A közelben, egy kis lakásban élt Duba Belkind és a lánya, Ahsza. Különösen nagy kertje volt a háznak, amely arról volt nevezetes, hogy itt volt először gyep Erec Jiszráélben. A fára függőágyat akasztottak. A lakók általában a kertben teáztak és szotyoláztak.



9. Szonja (jobbra) Genfben, orvostanhallgató barátaival 1903-ban.



10. Egy „friss” kép – 1930-ból. Jehosua és Olga az Allenby 105. kertjében pihennek.



11. És egy még frissebb, 1943 decemberében. Jehosua egyedül otthon: Olga annak az évnek az elején elhunyt.



12. Jehosua nem érte meg az államalapítást: 1946-ban halt utána Olgának. A fotón abba a sírba temetik, amit magának és Olgának vásárolt a Gilboa-hegyen, közel a házhoz, ahol utolsó éveit szerette volna tölteni. A házat felújították, ma Jehosua és Olga munkájának emlékműve.



13. Jehosua első jorcájtján a sírnál, jobbról: Szeádjá Páz, Avraham Herzfeld, Náchum Vilbos, egy személy, akit ma már nem lehet beazonosítani, Tánhum Hánkin, Élijáhu Krause, Sosána Vilbos, Lávi (Ein Hárod) és még egy ismeretlen.



14. 1916 Purimján. Fanni nagyi, Sosána mama és Zohara unoka, valamennyien csipkében.



15. Náchum legidősebb bátyjával, Moséval, a margaringyártás feltalálójával, aki azt is kidolgozta, miként lehet a búzacsírából teljes kiőrlésű kenyeret gyártani. Náchum 92 tisztes évet élt meg, 1971-ben hunyt el, Haderán helyezték örök nyugovóra.



16. Olga, a kötelességtudó bába.



17. Jehosua elülteti az első fát Gán Cháimban Olga testvérével, Jisáj ben Simon Belkinddel.



18. Náchum Vilbos (Vilbosevitz). 1879-ben született Grodno mellett, ahol a családnak birtoka volt. Mérnöknek tanult, 1903-ban alijázott. Tagja volt annak a bizottságnak, amely a zsidók ugandai letelepedésének lehetőségét fontolgatta, és ő volt az is, akinek az ajánlására végül is elvetették a cionizmus holtvágányának minősült Uganda-tervet. Egyike volt az Ország első iparosainak. A Nili-ügy kapcsán ő is börtönbe került: Avsalom Feinberg a sógora volt felesége, Sosána révén.



19. Sosana lányával, az 1907-ben Jafón született Zoharával.



20. Náchum, Sosána és Zohara Damaszkuszban, 1915-ben.



21. Náchum és Sosána gyermekei: Zohara és az 1918-ban született Joél.

Alijázni soha nem késő

Kedden reggel szállt le a Nefes Benefes alijaszervezet gépével Tel-Avivban az a 210 fős amerikai olécsoport, amelynek tagja volt a Pittsburghből alijázott Mrs. Frances Greenberg. Annak idején már próbálkozott egyszer: ott volt az Exoduson. De azután elragadta a sors. Férje halálának kellett eljönnie ahhoz, hogy az álom beteljesüljön. Sztori, amit az élet írt.

Az Exodus (bővebben lásd: http://miertcion.blogspot.com/2008/04/in-memoriam-joszi-hrl.html) 1947-ben futott ki Franciaországból, 4515 utassal a fedélzetén, de az angolok Palesztina partjai előtt, még nemzetközi vizeken elfogták, és az utasokat vissza akarták toloncolni Franciaországba – a franciák azonban ehhez nem járultak hozzá. Hosszú huzavona után Hamburgba vitték őket, és számos alijázni akarót egy lübecki hontalan-táborban helyeztek el. Felük rövidesen ismét megpróbálkozott az alijával, és most már a ciprusi internálótáborokig sikerült eljutniuk.

Huszonhét éves volt a lány – és egyedül volt: szüleit és három testvérét meggyilkolták a nácik –, amikor egy brit börtönhajó fedélzetén útnak indították, vissza Európába. Amikor látta, hogy Erec Jiszráél partjait lassan elnyeli a könyörtelen horizont, úgy érezte, megszakad a szíve.

Frances a férjével, Isak Greenberggel még az Exodus-kaland előtt ismerkedett meg. Vonzalom is kialakult köztük, ám útjaik akkor mégis elváltak, mert Frances mindenekelőtt cionista volt, és Erecbe akart menni, Isak viszont az Egyesült Államokba. Akkor találkoztak újra, amikor a férfi hírét vette annak, hogy a hajó utasai ismét Németországban vannak, és felkereste a lányt. Frances úgy érezte, istenítélet történt. Beleegyezett abba, hogy Isakkal együtt Amerikába menjen. 1949-ben érkeztek meg Pittsburghbe, ahol Frances nővére élt.

Egy fiút, egy lányt szült férjének, s a lányuk harminchat évvel ezelőtt alijázott. Ő és a férje maradtak, noha Mrs. Greenbergben egyre erősebb volt az alija iránti vágy. Egy éve elözvegyült, s ezután döntött úgy, hogy most már ideje a régi álmot valóra váltani. Ehhez azonban el kellett hagynia a fiát, Alant és három philadelphiai unokáját. Ők vitték ki a reptérre.

Mrs. Greenberg a tervezgetés során Raanana városát választotta új otthonául. Mint a Jerusalem Postnak nyilatkozta, az érkezés és az első nap nem úgy alakult, mint várta, főleg a média érdeklődése miatt: érzelmileg teljesen kimerítette az ünneplés és az, hogy a figyelem középpontjába került. Tisztában van azzal is, hogy számos kihívással kell megbirkóznia – pénzügyileg, érzelmileg, fizikailag, no meg kulturálisan is. Mindezt nyolcvannyolc évesen. Szerencsére van, aki segítsen: alijázott lánya, Ilana, Kfar Szabán él férjével és három gyermekével.

Az idős hölgyet és a többi alijázót Juli Edelstein, a szovjet koncentrációs táborok egykori lakója, ma a Likud képviselője köszöntötte, és Frances Greenbergnek személyesen nyújtotta át az oléigazolványt.

Mázl tov...

Mindez persze nem azt jelenti, hogy bárkit arra biztatnék: várjon, amíg nyolcvannyolc éves nem lesz.

Valahogy úgy áll ez a dolog, mint ahogyan a megtéréssel. Térj meg halálod előtt egy nappal, tanítja a Talmud. Persze azt senki sem tudja, mikor jön el…

2008. július 22., kedd

Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Mátot: Kinek a bosszúja az antiszemiták elleni harc?

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Állj bosszút Izrael fiaiért a midjánitákon, azután el fogsz takaríttatni népedhez. És Mózes szólt a néphez, mondván: Fegyverezzetek fel közületek férfiakat a had számára, hogy legyenek Midján ellen, hogy bosszút álljanak az Örökkévalóért Midjánon (4Mózes 31:1-3).

A zsidó népnek megparancsolja az Örökkévaló, hogy álljanak bosszút Midján népén az előző szakaszokban olvasott gonoszságaikért. Feltűnő a fent idézett két mondatban a különbség. Isten a midjániták elleni csatát „Izrael fiainak bosszújaként” nevezi meg, Mózes viszont Isten bosszújának hívja. Miért a differencia?

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi szerint az örök zsidógyűlölet okában kereshetjük a választ erre a kérdésre. Maimonidész a Jemeni levél című írásában kifejti, hogy a népek gyűlöletét valójában két fő tényező váltja ki: Isten és a Kiválasztott nép ellen. Más szóval a zsidógyűlölet vagy a zsidó nép Istene ellen, vagy az ellen a bibliai állítás ellen irányul, mely szerint a zsidók Isten kiválasztott népe, az Egy Isten nevének hirdetésére. Mint ahogy Dávid király is mondja a zsoltárokban (2:2.): „Összeállnak a föld királyai, és együtt tanakodnak a fejedelmek az Örökkévaló és az ő fölkentje ellen”. „Az égben trónoló” azonban csak „nevet, gúnyolódik rajtuk Isten” (uo. 2:4.). Ezért aztán Isten a „zsidó nép bosszújának” nevezi a korabeli „antiszemiták”, a midjániták elleni harcot. Mózes viszont úgy vélekedett jobb, ha a zsidó nép soha sem felejti el, hogy 1. az ellene forduló gyűlölet valójában Isten ellen szól; 2. a létére törők elleni harcokat nem saját erejéből, hanem csakis az „égben trónoló” érdemében tudja győzedelmesen végigvinni.

Ezzel magyarázza az alábbi midrás is (Bámidbár rábbá 22:2.), miért változtatta meg Mózes „Izrael bosszúját” az „Örökkévaló bosszújára”:

„Így szólt Mózes: Világok ura, ha körülmetéletlenek, vagy bálványimádók volnánk, vagy tagadnánk parancsolataidat, nem gyűlölnének bennünket. Csupán a te Tórád és parancsolataid, melyeket nekünk adtál adnak rá okot, hogy üldöznek bennünket, így aztán kié a bosszú, ha nem a Tiedé?...”


Köves Slomó további hetiszakasz-magyarázatai itt olvashatók: http://zsido.com/konyvek/slomo_satra___gondolatok_a_hetiszakaszhoz/66/2282

2008. július 20., vasárnap

Vissza a cionizmus hősnapjaihoz – II.

A Feinberg, a Belkind és a Hankin családok álma több mint száz évvel ezelőtt a cionista eszme beteljesítése volt Izrael Földjén. Történetük a megújult Izraelföld története, írja Nádáj Man a Jediot Achronotban. A képes sorozat második részét közöljük.

Három család egymáshoz kapcsolódó történetét mutatjuk be, melynek tagjai arra vágytak, hogy Izrael Földjén a cionizmus eszméjét beteljesíthessék: Feinbergék, Belkindék és Hankinék történetét.A cikksorozatban fotókat mutatunk be ezekről a családokról, amelyeknek a több mint száz évvel ezelőtti története a megújult Izraelföld története is egyben. A fényképek Cila Feinberg lánya, Támár Áser albumából származnak.



1. 1912. A Herzlia gimnázium első évfolyamának érettségije előtt. Jobbról: Rivka Reznik, Cila (aki nagyon szívesen bújt férfias ruhákba) és Rivka Sertok (Hoz).



2. Cila és osztálya 1913-ban már leérettségizett. Cila egyetemre akart járni, ám Erec Jiszráélban akkor még nem volt egyetem, így Berlinbe ment, hogy mezőgazdaságot és botanikát tanuljon. Ezen a képen a németországi utazás előtt látható édesanyjával, Fannival, fivérével, Avsalommal és unokatestvérével, Zoharával, akik elkísérték az útra. Zohara szülei, Sosána és Náchum akkoriban egy szentpétervári gyárban dolgoztak. Cila elvitte hozzájuk Zoharát, majd továbbutazott Berlinbe.



3. 1913 novemberét írunk. A család Cila németországi útja előtt összegyűlt Avraham Soskin fényíró műtermében egy családi fotó kedvéért. 1: Olga Hankin nagynéni, 2: Cila, 3: Fanni mama, 4: Zohara, 5: Ahsza (Jiszráél és Duba Belkind lánya), 6: Jiszráél Belkind nagybácsi és 7: felesége, Duba, 8: Szonja (Belkind) Hankin nagynéni, 9: Avsalom.



4. Cila Szentpétervárott, 1914-ben ismerkedett meg leendő férjével. A jobboldalon: Zeév Finkelstein (aki nem sokkal korábban kapta meg jogi diplomáját). A baloldalon: M. Blitzerkovsky, aki vegyésznek készült. Amikor a felvétel készült, Cilának még nem sikerült döntenie kettejük közül. A képre a következő dedikációt írták: „A szerethetőknek és a szeretetteknek.”



5. Cila az első világháború idején Németországban élt. Volt gimnáziumi barátai, Mose Sertok (Sárét néven később Izrael elnöke) és Mose Gvirtzman a török hadseregben szolgáltak, és levelezőlapot küldtek neki ezzel a szöveggel: „Drága barátunknak, Cilának a diaszpórából a diaszpórába, szenvedésünk napjainak emlékére… Mose és Mose.”



6. A Nili kémszervezetet (lásd még: http://miertcion.blogspot.com/search?q=nili) azzal a céllal hozták létre, hogy segítsék a briteket a törökökkel szemben. Az alapítók között volt Avsalom Feinberg, az ötletgazda, aki a Zichron Jákov-i agronómust, Aaron Aaronsohnt vonta be az 1910-ben, Atliton alapított kísérleti mezőgazdasági állomáson folyó munkába. A képen a Nili egyik tagja, Sarah Aaronsohn látható, aki egy bulgár zsidóhoz ment feleségül, és 1914-15-ben vele együtt Konstantinápolyban élt. A házasság azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Sarah elhagyta férjét és hazautazott. Útközben tanúja volt az ekkoriban zajló örmény Holocaustnak – gyakorlatilag ennek hatására lett a Nili aktív tagja. Amikor fivérét, Aaront munkája Egyiptomba szólította, ő folytatta helyette a hírszerzési tevékenységet. A török hatóságok egy idő után a nyomukban voltak, s Aaron ekkor arra kérte Saraht, meneküljön ő is Egyiptomba, de Sarah nem engedelmeskedett. Elfogták, s négy napi kínzás után öngyilkos lett, nehogy neveket csikarjanak ki belőle (lásd még: http://miertcion.blogspot.com/2008/01/cionizmus-arckpcsarnoka-ii-sarah.html).



7. A Nili tagjai 1916-ban nem tudtak kapcsolatot teremteni a britekkel, így Avsalom 1917. január 20-án bajtársával, Joszéf Lisánszkival elindult a Szináj-félsziget felé, hogy elérje a brit vonalakat. Beduinok ölték meg őket – más források szerint jelentették őket a törököknek, és a velük vívott küzdelem vetett véget Avsalom Feinberg életének. Nyugvóhelye sokáig ismeretlen maradt; a titokra csak 1967-ben, a Hatnapos Háború alatt derített fényt Slomó ben Elkáná kutató. A képen az Avsalom maradványait tartalmazó földet szitálják át. Az azonosításban a testvér, Cila által szolgáltatott adatok sokat segítettek. Avsalom Feinberget teljes állami tiszteletadással helyezték örök nyugovóra 1967. november 29-én, a jeruzsálemi Herzl-hegyen.



8. Cila és Emmanuel König, Rosa Hankin-König fia Berlinben, 1918-ban. Rosa Jehosua Hankin nővére volt. Emmanuel az 1948-as Függetlenségi Háborúban halt hősi halált a Jeruzsálem felszabadításáért vívott fegyveres küzdelemben.



9. Cila és a kislánya, Támár 1922-ben. Cila végül is Zeév Finkelstein (Sohám) mellett döntött, aki a londoni cionista adminisztrációban dolgozott. Egész életében a cionista álomnak élt, és azon ritka szerencsés emberek közé tartozott, akik elmondhatták: ők maguk teljesítették be életük álmát. Ott volt a WIZO alapítói között 1920-ban, és a szervezet aktív tagja maradt. 1923-ban tért vissza Erec Jiszráélben, és Haifán élt 1984-ig; kilencven éves volt, amikor elhunyt.



10. A Belkind család fotója Mogiljevben készült 1882-ben, közvetlenül az alija előtt. 1: Méir Belkind (1836, Minszk–1896, Rison LeCion) kitűnő jesivabócher volt. Kirúgták, mert héberül olvasott, nem csak jiddisül (ez a megbocsáthatatlan cionizmus megnyilvánulása volt) és rabbivá sem avatták emiatt. Új tanítási módszereket vezetett be a héber, a nyelvtan, a Biblia és Erec Jiszráél szeretete alapján, hatalmas felháborodást keltve az akkori oroszországi vallásos világban. El is kellett költöznie Minszkből a házassága után, előbb Logojszkba, majd Boriszovba, onnan Mogiljevbe, hogy gyermekeit taníttathassa. A Bilu pionírjaival azért nem alijázott, hogy lánya, Szonja befejezhesse tanulmányait, 1888-ban viszont feleségével, Sifrával és Szonjával együtt Erec Jiszráélbe költözött. Nevéhez fűződik az első jafói héber iskola megnyitása. 2: Méir neje, a Glastock családból származó Sifra (1830, Logojszk–1910, Jafó; Rison LeCionban temették el). 3: Olga (1852, Logojszk – 1943, a Gilboa-hegyen van eltemetve). Tizenhárom évesen már a transzszibériai vasút távírászaként dolgozott, hogy legyen pénz a tanulmányaira, majd beiratkozott egy szentpétervári bábaképzőbe. 1886-ban arra kérték, utazzon Erecbe és segédkezzen testvére, Fanni szülésénél; ekkor született meg Sosána. Tökéletesen beszélt héberül, és jól ismerte a vallást. Kortárs héber írókkal levelezett. Izraelben nőül ment Jehosua Hankinhoz, és ő beszélte rá, hogy földet vegyen a Zsidó Nemzeti Alapnak. A földvásárlásokban az arab bábákkal fenntartott jó kapcsolatait kamatoztatva maga is közreműködött. 4: Szonja (Alekszandra), Belkindék legkisebb gyermeke (1870, Boriszov–1943, Rison LeCion). Szüleivel alijázott 1888-ban. Tanárként dolgozott az első jafói héber iskolában, amelyet az apja és a bátyja, Jiszráél Belkind alapítottak. 1898-ban Genfbe utazott, s orvostanhallgató lett. Tanulmányai befejeztével orvosként tért haza, 1905-ben azonban Párizsba utazott, hogy a gyermekgyógyászatra szakosodjon. Ő lett Erec Jiszráél első orvosnője. Tel-Avivban dolgozott, de a Herzlia Gimnáziumnak is ő volt az iskolaorvosa. Az első világháború alatt a törökök által kiűzött tel-aviviakkal tartott, és mellettük dolgozott, egészen míg a Nili elleni hajtóvadászat során ő is kézre nem került. A török kivonulással szabadult, majd házat épített magának Tel-Avivban. Élettársa Mendel Hankin volt, az Olgát, Szonja nővérét feleségül vevő Jehosua Hankin fivére. Mindkét család a Szonja által építtetett házban – a mai számozás és név szerint: az Allenby 105. alatt – élt. 5: Fanny Belkind, később: Fanny Feinberg (részletek a Feinberg család történetében). 6: Jiszráél Belkin (1861-1929), a Bilu atyja az első Bilu-csoporttal alijázott Rison LeCionba. Egész életét az oktatásnak és a héber nyelv tanításának szentelte. Az első világháború után Moldáviába utazott, hogy összeszedje a kisinyovi pogrom után maradt árvákat. A gyerekeket alijáztatta és a Safja, a Kfar Jeládim gyermekfalvakban, valamint Cfáton helyezte el. 7: Simson Belkind (1864-1937). 1882-ben alijázott a Biluval. A Rotschild báró számtartóival való összetűzése után távoznia kellett Rison LeCionból. Két fiát, Naamant és Eitánt a Niliben való részvétel miatt tartóztatták le, előbbit 1918-ban Damaszkuszban kivégezték. Az akkoriban Damaszkuszban tartózkodó Avraham Hertzfeld sikeresen megvesztegette az ottomán hatóságokat, és Eitán életét sikerült megmenteni. Simson és Eitán a háború után hazahozták Naaman és Joszéf Lisánszki földi maradványait, és Erecben újratemették őket. Simson harmadik fia, Méir Belkind az 1936. évi arab vérengzésekben vesztette életét.



11. Szonja Belkind tizenöt évesen, 1885-ben Mogiljevben.



12. Olga Belkind, amikor bábaként dolgozott Szentpétervárott.



13. Öt kávézó hölgy 1905-ből. Jobbról: Olga Hankin, Manya (Vilbusevics) Sochát (Náchum Vilbus lánya), Szonja (Alekszandra) Belkind, Duba Belkind, Sosána (Feinberg) Vilbusevics. Fanny soha nem bocsátotta meg, hogy erről a képről lehagyták.



14. Jiszráél Belkind, a Bilu alapítója 1904-ben. Számos könyvet írt Erec Jiszráélről, a történelemről, a júdaizmusról. A tizenkilencedik század végén jelent meg orosz nyelvű klasszikusa, amelyet hosszú éveken át Biblia gyanánt forgattak Cion Szerelmesei.



15. Ez a csoportkép a Belkind család alijájának 30. évfordulója tiszteletére készült 1912-ben. Jobbról: Simson, Olga, Szonja, Jiszráél és Fanny, aki férjét gyászolta.



16. Balról: Jiszráél Belkind lánya, Ahsza és unokatestvére, Zohara Vilbus (Sosána és Náchum lánya).



17. Cila Feinberg 1912-ben, apja halálának évében.


18. Avsalom és Cila 1913-ban, Cila németországi útja előtt.


19. Aaron Aaronsohn. Lásd még: http://miertcion.blogspot.com/2008/01/cionizmus-arckpcsarnoka-i-aaron.html



20. Rivka Aaronson, Avsalom menyasszonya.

21. Sarah Aaronsohn és Avsalom Feinberg 1916-ban, Damaszkuszban, még a Nili lebukása előtt.



22. Fejshel Aaronsohn, Alekszandr, Smuél, Cvi, Aaron, Sarah és Rivka apja

23. Egy 1892-es földrajzkönyv, amelynek az ábráit Jiszráél Belkind rajzolta.