Oldalak

Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "nili" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "nili" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

2008. január 24., csütörtök

Cionista szervezetek I. - A Nili

A modern idők első cionista kémszervezete az első világháború idején kezdett működni a török megszállás alatt álló Erec Jiszráélben Aaron Aaeronsohn, húgai, Sarah és Rivka, fivére, Alex, valamint barátjuk, Avsalom Feinberg vezetésével.

A nevét Sámuel első könyvének egy verse (15:29: Necách Jiszráél Lo Jsákér – azaz: Izrael erőssége nem tagadja meg [az ősapáknak tett ígéretet]) után kapta. A Nili volt egyben a szervezet jelszava is. A motivációt főleg az szolgáltatta, hogy Sarah Aaronsohn tanúja volt az örményekkel szemben elkövetett népirtásnak, és tartott tőle, hogy a zsidó kisebbség bármikor hasonló sorsra juthat az Ottomán Birodalmon belül. A csoport – melynek tagjai hittek abban, hogy az Erec Jiszráél-i zsidóságnak csak brit uralom alatt lehet bármiféle jövője – próbált kapcsolatot teremteni a Hásomér zsidó önvédelmi szervezettel, de ez a kísérlet a bizalmatlanság és a gyanakvás miatt eleve kudarcra volt ítélve. A sors fintora volt, hogy a török hatóságok – teljesen ártatlanul – már 1915-ben börtönbe vetették Avsalom Feinberget, Sarah Aaronsohn szerelmét. Kémkedéssel vádolták, holott a Nili még meg sem kezdte a működését.

1915 tavaszán, nyarán és őszén, nyolc hónapon át hatalmas sáskajárás volt a fél Közel-Keleten. Ez katasztrofálisan hatott a termésre, és a török hatóságok az akkor már világhírúő botanikus-agronómushoz, Aaron Aharonsohnhoz fordultak, aki nem zárkózott el a segítség elől, csupán annyit kért cserébe, hogy Feinberget helyezzék szabadlábra. A csapat, miután a sáskákkal kellett felvennie a küzdelmet, engedélyt kapott arra, hogy akadálytalanul mozoghasson az egész Országban. Eközben természetesen nem mulasztották el, hogy információkat gyűjtsenek az ottomán csapatmozgásokról, laktanyákról.

Az információkra azonban egyelőre senki nem volt kíváncsi. Alex Aaronsohn és Avsalom Feinberg több alkalommal próbálták az angolokkal felvenni a kapcsolatot Kairóban és Port Szaídban, de nem vették őket komolyan. A nexus csak akkor jött létre, amikor Aaron Aaronsohn Londonba utazott és meggyőzte az ügy fontosságáról Sir Mark Sykes brit diplomatát.

Miután sikerült megállapodni a részletekben, működni kezdett a britek palesztinai ötödik hadosztálya. Aaron Kairóban maradt, Sarah Zichron Jákovból irányította a műveleteket. Avsalom Feinberg 1917-ben értelmetlen halált halt. Gyalogszerrel indult neki Egyiptomnak, amikor nomád beduinok gyilkolták meg a szináji brit fronton, nem messze Rafachtól, a mai gázai-egyiptomi határátkelőhelytől. Erről azonban senki nem szerzett tudomást egészen 1967-ig; az előrenyomuló izraeli seregek ezután fedezték fel Feinberg földi maradványait egy fa alatt. A fa abból a datolyamagból nőtt ki, ami a Nili emberének zsebében volt meggyilkolásakor. A mai napig így nevezik: Avsalom Feinberg pálmája. Feinberg bajtársa, Joszéf Lisánszki megsérült ugyan, de ő sikeresen elérte a brit vonalakat.

A Monegan nevű hajó 1917 februárjától szeptemberéig rendszeresen elhaladt az atliti partoknál. Lisánszki ezen alkalmakkor a partra úszott, hogy magához vegye a Nili által összegyűjtött információkat és letegye azt a pénzt, amit az amerikai zsidók juttattak el az angolok közvetítésével a sáskajárás és a háborús viszontagságok, valamint a gazdasági nehézségek (1916-17 telén összeomlott a török valuta) miatt immár éhező Erec Jiszráél-i zsidóságnak. A németek új csodafegyverei, az U-bootok azonban egyre veszedelmesebbekké váltak, a Monegan útjai egyre kockázatosabbakká, így a Nili áttért a postagalambok használatára.

A törökök 1917 októberében fogták el az egyik galambot. Egy hét kellett ahhoz, hogy megfejtsék a Nili által alkalmazott, héber-arámi-francia-angol kódot, majd elfogják a csapat egyik emberét, Naaman Belkindet. Belkind némely történészek szerint a kínzások hatására mondott el titkokat a csoportról. Erre nézvést csak közvetett bizonyíték van – nevezetesen az, hogy a törökök Belkind elfogatása után vették körül nagy erőkkel Aaronsohnék Zichron Jákov-i házát és tartóztattak le mindenkit, akit ott találtak, köztük Saraht is, aki négynapi kínzás után öngyilkosságot követett el. Az elfogottakat Damaszkuszban börtönözték be; Lisánszkit és Belkindet halálra ítélték. A csoport hivatalosan csak később, Aaronsohn halálával szűnt meg.

George MacDonough, a brit hírszerzés főnöke a Nili kapcsán a következőket mondta 1919-ben, a woolwichi Royal Military Academyn:

„Kétségkívül emlékezetes marad Lord Allenby nagy palesztinai hadjárata, és sokan talán meglepődnek, milyen merész akciókat hajtott végre. Olyasvalaki, aki a partvonalról nézi a történteket, és nem ismeri jól a helyzetet, hajlamos azt gondolni: Lord Allenby felhatalmazás nélkül vállalt komoly kockázatot. Ez nem felel meg a valóságnak. Hiszen Allenby a (palesztinai) hírszerzésének köszönhetően teljes bizonyságga ismerhette az ellenség előkészületeit és mozgását. Belelátott ellenfele összes lapjába, így aztán magabiztosan játszhatott. Ilyen körülmények közt a győzelem már a hadjárat megkezdése előtt biztos volt.”

Az Erec Jiszráél-i zsidóságon belül már nem volt ilyen egyértelmű a Nili megítélése. Az valamelyest még érthető, hogy a jisuv, amikor még a törökök voltak az urak az Országban, elhatárolódott Aaronsohnéktól és elítélte a tevékenységüket, hiszen félő volt, hogy a kiszoruló ottomán hadak a zsidóságon töltik ki tehetetlen dühüket. Az viszont már több mint szégyen, hogy még sok évtizeden át akadtak, akik a Nili „felelőtlenségét” hánytorgatták fel, és azt állították, tevékenységük „veszélybe sodorta” az Erec Jiszráél-i zsidóságot. A vitára csak 1967-ben sikerült pontot tenni; Avsalom Feinberg földi maradványait ekkor hantolták el teljes katonai tiszteletadás mellett a Herzl hegyen lévő temetőben, s a gyászbeszédet a Kneszet elnöke és a Cahal főrabbija mondta.

2008. július 20., vasárnap

Vissza a cionizmus hősnapjaihoz – II.

A Feinberg, a Belkind és a Hankin családok álma több mint száz évvel ezelőtt a cionista eszme beteljesítése volt Izrael Földjén. Történetük a megújult Izraelföld története, írja Nádáj Man a Jediot Achronotban. A képes sorozat második részét közöljük.

Három család egymáshoz kapcsolódó történetét mutatjuk be, melynek tagjai arra vágytak, hogy Izrael Földjén a cionizmus eszméjét beteljesíthessék: Feinbergék, Belkindék és Hankinék történetét.A cikksorozatban fotókat mutatunk be ezekről a családokról, amelyeknek a több mint száz évvel ezelőtti története a megújult Izraelföld története is egyben. A fényképek Cila Feinberg lánya, Támár Áser albumából származnak.



1. 1912. A Herzlia gimnázium első évfolyamának érettségije előtt. Jobbról: Rivka Reznik, Cila (aki nagyon szívesen bújt férfias ruhákba) és Rivka Sertok (Hoz).



2. Cila és osztálya 1913-ban már leérettségizett. Cila egyetemre akart járni, ám Erec Jiszráélban akkor még nem volt egyetem, így Berlinbe ment, hogy mezőgazdaságot és botanikát tanuljon. Ezen a képen a németországi utazás előtt látható édesanyjával, Fannival, fivérével, Avsalommal és unokatestvérével, Zoharával, akik elkísérték az útra. Zohara szülei, Sosána és Náchum akkoriban egy szentpétervári gyárban dolgoztak. Cila elvitte hozzájuk Zoharát, majd továbbutazott Berlinbe.



3. 1913 novemberét írunk. A család Cila németországi útja előtt összegyűlt Avraham Soskin fényíró műtermében egy családi fotó kedvéért. 1: Olga Hankin nagynéni, 2: Cila, 3: Fanni mama, 4: Zohara, 5: Ahsza (Jiszráél és Duba Belkind lánya), 6: Jiszráél Belkind nagybácsi és 7: felesége, Duba, 8: Szonja (Belkind) Hankin nagynéni, 9: Avsalom.



4. Cila Szentpétervárott, 1914-ben ismerkedett meg leendő férjével. A jobboldalon: Zeév Finkelstein (aki nem sokkal korábban kapta meg jogi diplomáját). A baloldalon: M. Blitzerkovsky, aki vegyésznek készült. Amikor a felvétel készült, Cilának még nem sikerült döntenie kettejük közül. A képre a következő dedikációt írták: „A szerethetőknek és a szeretetteknek.”



5. Cila az első világháború idején Németországban élt. Volt gimnáziumi barátai, Mose Sertok (Sárét néven később Izrael elnöke) és Mose Gvirtzman a török hadseregben szolgáltak, és levelezőlapot küldtek neki ezzel a szöveggel: „Drága barátunknak, Cilának a diaszpórából a diaszpórába, szenvedésünk napjainak emlékére… Mose és Mose.”



6. A Nili kémszervezetet (lásd még: http://miertcion.blogspot.com/search?q=nili) azzal a céllal hozták létre, hogy segítsék a briteket a törökökkel szemben. Az alapítók között volt Avsalom Feinberg, az ötletgazda, aki a Zichron Jákov-i agronómust, Aaron Aaronsohnt vonta be az 1910-ben, Atliton alapított kísérleti mezőgazdasági állomáson folyó munkába. A képen a Nili egyik tagja, Sarah Aaronsohn látható, aki egy bulgár zsidóhoz ment feleségül, és 1914-15-ben vele együtt Konstantinápolyban élt. A házasság azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Sarah elhagyta férjét és hazautazott. Útközben tanúja volt az ekkoriban zajló örmény Holocaustnak – gyakorlatilag ennek hatására lett a Nili aktív tagja. Amikor fivérét, Aaront munkája Egyiptomba szólította, ő folytatta helyette a hírszerzési tevékenységet. A török hatóságok egy idő után a nyomukban voltak, s Aaron ekkor arra kérte Saraht, meneküljön ő is Egyiptomba, de Sarah nem engedelmeskedett. Elfogták, s négy napi kínzás után öngyilkos lett, nehogy neveket csikarjanak ki belőle (lásd még: http://miertcion.blogspot.com/2008/01/cionizmus-arckpcsarnoka-ii-sarah.html).



7. A Nili tagjai 1916-ban nem tudtak kapcsolatot teremteni a britekkel, így Avsalom 1917. január 20-án bajtársával, Joszéf Lisánszkival elindult a Szináj-félsziget felé, hogy elérje a brit vonalakat. Beduinok ölték meg őket – más források szerint jelentették őket a törököknek, és a velük vívott küzdelem vetett véget Avsalom Feinberg életének. Nyugvóhelye sokáig ismeretlen maradt; a titokra csak 1967-ben, a Hatnapos Háború alatt derített fényt Slomó ben Elkáná kutató. A képen az Avsalom maradványait tartalmazó földet szitálják át. Az azonosításban a testvér, Cila által szolgáltatott adatok sokat segítettek. Avsalom Feinberget teljes állami tiszteletadással helyezték örök nyugovóra 1967. november 29-én, a jeruzsálemi Herzl-hegyen.



8. Cila és Emmanuel König, Rosa Hankin-König fia Berlinben, 1918-ban. Rosa Jehosua Hankin nővére volt. Emmanuel az 1948-as Függetlenségi Háborúban halt hősi halált a Jeruzsálem felszabadításáért vívott fegyveres küzdelemben.



9. Cila és a kislánya, Támár 1922-ben. Cila végül is Zeév Finkelstein (Sohám) mellett döntött, aki a londoni cionista adminisztrációban dolgozott. Egész életében a cionista álomnak élt, és azon ritka szerencsés emberek közé tartozott, akik elmondhatták: ők maguk teljesítették be életük álmát. Ott volt a WIZO alapítói között 1920-ban, és a szervezet aktív tagja maradt. 1923-ban tért vissza Erec Jiszráélben, és Haifán élt 1984-ig; kilencven éves volt, amikor elhunyt.



10. A Belkind család fotója Mogiljevben készült 1882-ben, közvetlenül az alija előtt. 1: Méir Belkind (1836, Minszk–1896, Rison LeCion) kitűnő jesivabócher volt. Kirúgták, mert héberül olvasott, nem csak jiddisül (ez a megbocsáthatatlan cionizmus megnyilvánulása volt) és rabbivá sem avatták emiatt. Új tanítási módszereket vezetett be a héber, a nyelvtan, a Biblia és Erec Jiszráél szeretete alapján, hatalmas felháborodást keltve az akkori oroszországi vallásos világban. El is kellett költöznie Minszkből a házassága után, előbb Logojszkba, majd Boriszovba, onnan Mogiljevbe, hogy gyermekeit taníttathassa. A Bilu pionírjaival azért nem alijázott, hogy lánya, Szonja befejezhesse tanulmányait, 1888-ban viszont feleségével, Sifrával és Szonjával együtt Erec Jiszráélbe költözött. Nevéhez fűződik az első jafói héber iskola megnyitása. 2: Méir neje, a Glastock családból származó Sifra (1830, Logojszk–1910, Jafó; Rison LeCionban temették el). 3: Olga (1852, Logojszk – 1943, a Gilboa-hegyen van eltemetve). Tizenhárom évesen már a transzszibériai vasút távírászaként dolgozott, hogy legyen pénz a tanulmányaira, majd beiratkozott egy szentpétervári bábaképzőbe. 1886-ban arra kérték, utazzon Erecbe és segédkezzen testvére, Fanni szülésénél; ekkor született meg Sosána. Tökéletesen beszélt héberül, és jól ismerte a vallást. Kortárs héber írókkal levelezett. Izraelben nőül ment Jehosua Hankinhoz, és ő beszélte rá, hogy földet vegyen a Zsidó Nemzeti Alapnak. A földvásárlásokban az arab bábákkal fenntartott jó kapcsolatait kamatoztatva maga is közreműködött. 4: Szonja (Alekszandra), Belkindék legkisebb gyermeke (1870, Boriszov–1943, Rison LeCion). Szüleivel alijázott 1888-ban. Tanárként dolgozott az első jafói héber iskolában, amelyet az apja és a bátyja, Jiszráél Belkind alapítottak. 1898-ban Genfbe utazott, s orvostanhallgató lett. Tanulmányai befejeztével orvosként tért haza, 1905-ben azonban Párizsba utazott, hogy a gyermekgyógyászatra szakosodjon. Ő lett Erec Jiszráél első orvosnője. Tel-Avivban dolgozott, de a Herzlia Gimnáziumnak is ő volt az iskolaorvosa. Az első világháború alatt a törökök által kiűzött tel-aviviakkal tartott, és mellettük dolgozott, egészen míg a Nili elleni hajtóvadászat során ő is kézre nem került. A török kivonulással szabadult, majd házat épített magának Tel-Avivban. Élettársa Mendel Hankin volt, az Olgát, Szonja nővérét feleségül vevő Jehosua Hankin fivére. Mindkét család a Szonja által építtetett házban – a mai számozás és név szerint: az Allenby 105. alatt – élt. 5: Fanny Belkind, később: Fanny Feinberg (részletek a Feinberg család történetében). 6: Jiszráél Belkin (1861-1929), a Bilu atyja az első Bilu-csoporttal alijázott Rison LeCionba. Egész életét az oktatásnak és a héber nyelv tanításának szentelte. Az első világháború után Moldáviába utazott, hogy összeszedje a kisinyovi pogrom után maradt árvákat. A gyerekeket alijáztatta és a Safja, a Kfar Jeládim gyermekfalvakban, valamint Cfáton helyezte el. 7: Simson Belkind (1864-1937). 1882-ben alijázott a Biluval. A Rotschild báró számtartóival való összetűzése után távoznia kellett Rison LeCionból. Két fiát, Naamant és Eitánt a Niliben való részvétel miatt tartóztatták le, előbbit 1918-ban Damaszkuszban kivégezték. Az akkoriban Damaszkuszban tartózkodó Avraham Hertzfeld sikeresen megvesztegette az ottomán hatóságokat, és Eitán életét sikerült megmenteni. Simson és Eitán a háború után hazahozták Naaman és Joszéf Lisánszki földi maradványait, és Erecben újratemették őket. Simson harmadik fia, Méir Belkind az 1936. évi arab vérengzésekben vesztette életét.



11. Szonja Belkind tizenöt évesen, 1885-ben Mogiljevben.



12. Olga Belkind, amikor bábaként dolgozott Szentpétervárott.



13. Öt kávézó hölgy 1905-ből. Jobbról: Olga Hankin, Manya (Vilbusevics) Sochát (Náchum Vilbus lánya), Szonja (Alekszandra) Belkind, Duba Belkind, Sosána (Feinberg) Vilbusevics. Fanny soha nem bocsátotta meg, hogy erről a képről lehagyták.



14. Jiszráél Belkind, a Bilu alapítója 1904-ben. Számos könyvet írt Erec Jiszráélről, a történelemről, a júdaizmusról. A tizenkilencedik század végén jelent meg orosz nyelvű klasszikusa, amelyet hosszú éveken át Biblia gyanánt forgattak Cion Szerelmesei.



15. Ez a csoportkép a Belkind család alijájának 30. évfordulója tiszteletére készült 1912-ben. Jobbról: Simson, Olga, Szonja, Jiszráél és Fanny, aki férjét gyászolta.



16. Balról: Jiszráél Belkind lánya, Ahsza és unokatestvére, Zohara Vilbus (Sosána és Náchum lánya).



17. Cila Feinberg 1912-ben, apja halálának évében.


18. Avsalom és Cila 1913-ban, Cila németországi útja előtt.


19. Aaron Aaronsohn. Lásd még: http://miertcion.blogspot.com/2008/01/cionizmus-arckpcsarnoka-i-aaron.html



20. Rivka Aaronson, Avsalom menyasszonya.

21. Sarah Aaronsohn és Avsalom Feinberg 1916-ban, Damaszkuszban, még a Nili lebukása előtt.



22. Fejshel Aaronsohn, Alekszandr, Smuél, Cvi, Aaron, Sarah és Rivka apja

23. Egy 1892-es földrajzkönyv, amelynek az ábráit Jiszráél Belkind rajzolta.

2008. július 23., szerda

Vissza a cionizmus hősnapjaihoz – III.

A Feinberg, a Belkind és a Hankin családok álma több mint száz évvel ezelőtt a cionista eszme beteljesítése volt Izrael Földjén. Történetük a megújult Izraelföld története, írja Nádáj Man a Jediot Achronotban. A képes sorozat harmadik részét közöljük.Három család egymáshoz kapcsolódó történetét mutatjuk be, melynek tagjai arra vágytak, hogy Izrael Földjén a cionizmus eszméjét beteljesíthessék: Feinbergék, Belkindék és Hankinék történetét.A cikksorozatban fotókat mutatunk be ezekről a családokról, amelyeknek a több mint száz évvel ezelőtti története a megújult Izraelföld története is egyben. A fényképek Cila Feinberg lánya, Támár Áser albumából származnak.



1. Jehuda Léib Hankin (született 1842-ben) és felesége, Sarah az oroszországi Kremencsugból valók voltak. Jehuda földbérlő volt. A velejéig cionista házaspárnak kilenc gyermeke született: Jákov, Jehosua, Mendel, Tánhum, Rivka, Chaja, Chana, Table és Rosa. Az 1882-es pogromok hatására döntötték el: ideje maguk mögött hagyni a népek börtönét. Az elsők között vettek földet Ájun Kárá – a mai Rison LeCion – környékén. Az 1904-es fényképen jobbról Chaja, Rivka, Jehosua, Rosa, Tanhum és Chana látható.



2. Jehosua Hankin 1904-ben. Egyike volt a legjelentősebb pioníroknak. Apjától örökölte a föld szeretetét, és értett is a mezőgazdasághoz. 1890-ben 2500 hektárt vásárolt Duránban, ott, ahol ma Rechovot városa található. Mindösszesen 148 ezer 562 hektárt vett meg, s ezzel hatalmas mértékben járult hozzá az állam későbbi megalapításához.



3. Olga (sz. Belkind) és Jehosua Hankin Genfben, 1901-ben. 1887-ben házasodtak össze. Gyermekük sohasem született, talán mert Olga tizennégy évvel idősebb volt a férjénél, szégyellte és ha csak tehette, letagadta a korát, valamint rávette Jehosuát, növesszen szakállat és haját is hagyja hosszúra, hogy idősebbnek látsszék. Olga volt a meghatározó erő odahaza, ő vette rá Jehosuát a földvásárlásokra is.



4. Jehosua fivére, Tánhum Hankin.



5. Emmanuel King, Jehosua húgának, Rosának a fia Berlinben, 1916 augusztusában. Cila Feinberg akkoriban Berlinben tanult, és rendszeresen látogatta Rosa nénikéjét. Emmanuel felnőtt, alijázott, és 1948-ban, Jeruzsálem védelmében vesztette életét.



6. Mendel Hankin a harmincas éveiben. Szonja Belkindet vette nőül. Mendel citrustermelő volt, valamint a hitelbank egyik megalapítója. Jól éltek, és szívesen kényeztették a rokonokat is. Szonja rendesen azt mondogatta, jól kell bánni a gyerekekkel, mert nehéz idők jönnek, és nem árt, ha a múlt szép emlékeiből erőt merítenek majd.



7. Szonja Erec Jiszráélben, 1895-ben, mielőtt Svájcba utazott, hogy orvosdoktornak tanuljon. Ő volt Erecben az első nő, aki orvosnak tanult, és az első, aki praktizált. Rajta kívül sokáig csak egy orvosnő volt az Országban. Genfben kapcsolatba lépett Cháim Weizmann-nal, a későbbi első államelnökkel, valamint Carl Jung pszichológussal. Az első világháború idején a Nili-ügy miatt távozniuk kellett Damaszkuszból. Szonja soha nem vette fel a Hankin nevet, megmaradt a leánykori nevénél. A formális házasságkötést sem tartotta sokra, és éveken át élettársként élt Mendellel. A hivatalos házasságba csak jóval később, vagyonjogi megfontolásokból egyezett bele.



8. Az Allenby 8. szám alatti ház. Szonja és Mendel építtették, ők lakták a felső szintet, Jehosua és Olga a földszintet. A közelben, egy kis lakásban élt Duba Belkind és a lánya, Ahsza. Különösen nagy kertje volt a háznak, amely arról volt nevezetes, hogy itt volt először gyep Erec Jiszráélben. A fára függőágyat akasztottak. A lakók általában a kertben teáztak és szotyoláztak.



9. Szonja (jobbra) Genfben, orvostanhallgató barátaival 1903-ban.



10. Egy „friss” kép – 1930-ból. Jehosua és Olga az Allenby 105. kertjében pihennek.



11. És egy még frissebb, 1943 decemberében. Jehosua egyedül otthon: Olga annak az évnek az elején elhunyt.



12. Jehosua nem érte meg az államalapítást: 1946-ban halt utána Olgának. A fotón abba a sírba temetik, amit magának és Olgának vásárolt a Gilboa-hegyen, közel a házhoz, ahol utolsó éveit szerette volna tölteni. A házat felújították, ma Jehosua és Olga munkájának emlékműve.



13. Jehosua első jorcájtján a sírnál, jobbról: Szeádjá Páz, Avraham Herzfeld, Náchum Vilbos, egy személy, akit ma már nem lehet beazonosítani, Tánhum Hánkin, Élijáhu Krause, Sosána Vilbos, Lávi (Ein Hárod) és még egy ismeretlen.



14. 1916 Purimján. Fanni nagyi, Sosána mama és Zohara unoka, valamennyien csipkében.



15. Náchum legidősebb bátyjával, Moséval, a margaringyártás feltalálójával, aki azt is kidolgozta, miként lehet a búzacsírából teljes kiőrlésű kenyeret gyártani. Náchum 92 tisztes évet élt meg, 1971-ben hunyt el, Haderán helyezték örök nyugovóra.



16. Olga, a kötelességtudó bába.



17. Jehosua elülteti az első fát Gán Cháimban Olga testvérével, Jisáj ben Simon Belkinddel.



18. Náchum Vilbos (Vilbosevitz). 1879-ben született Grodno mellett, ahol a családnak birtoka volt. Mérnöknek tanult, 1903-ban alijázott. Tagja volt annak a bizottságnak, amely a zsidók ugandai letelepedésének lehetőségét fontolgatta, és ő volt az is, akinek az ajánlására végül is elvetették a cionizmus holtvágányának minősült Uganda-tervet. Egyike volt az Ország első iparosainak. A Nili-ügy kapcsán ő is börtönbe került: Avsalom Feinberg a sógora volt felesége, Sosána révén.



19. Sosana lányával, az 1907-ben Jafón született Zoharával.



20. Náchum, Sosána és Zohara Damaszkuszban, 1915-ben.



21. Náchum és Sosána gyermekei: Zohara és az 1918-ban született Joél.

2008. november 3., hétfő

Tel-Aviv / "Itt minden lyukban kávéház nyílik"

Tel-Aviv elképesztően rövid idő alatt lett kistelepülésből százezres nagyságrendű város. Ebben egyforma szerepe van a történelem alakulásának és egy legendás embernek, aki nélkül a város egészen másként festene.


Csak hét év telt el azóta, hogy az Áchuzát Bájit tagjai az üres homokdűnéken összegyűltek (a fotó 1909-ben készült), hogy kisorsolják a megvásárolt telkek parcelláit, és már a város nyakán volt a vész. 1916-ban a törökök erőszakkal ürítették ki Tel-Avivot, és északra hurcolták annak zsidó lakosságát. Nehéz megmondani, mi volt ennek a kiváltó oka, hiszen a Moszad egyfajta előképének tekinthető Nili, amely az Edmund Allenby tábornok által vezetett brit seregeket látta el fontos információkkal, ekkor még nem bukott le. Ami az oszmán-török birodalmat illeti: lehet, hogy korrupt volt, agyaglábakon állt és a végét járta, de nem hülyék vezették. A törökök – alighanem helyesen – megérezhették, hogy a néhány éve alapított, és a rövid idő alatt is hatalmasat fejlődött Tel-Aviv egyáltalán nem bánná, ha gazdát cserélne, és minden bizonnyal tárt karokkal fogadná az angolokat. A háborúkat sokszor irracionálisan vívják. A második világháborúban a németek akkor is gördülőállományt biztosítottak a zsidók deportálására, amikor a saját csapataik mozgatásával komoly problémáik voltak. A török hadsereg alighanem ugyanilyen irracionális okból határozta el, hogy evakuálja az akkor mintegy 1800 lakossal büszkélkedő Tel-Avivot.

Elhajtották a lakosságot, és ez a történet elég csúnyán is végződhetett volna. A zsidók közül sokan pontosan tisztában voltak azzal, mit műveltek az ifjútörökök örmények millióival, és tartani lehetett attól, hogy az evakuáltakra is hasonló sor vár esetleg. Szerencsére nem ez történt, az evakuáltakat később visszaengedték, és ez lett a vége a sok évszázados, sokszor rejtélyes és ellentmondásos zsidó-török viszony e fejezetének. A britek előrenyomulnak. Az Egyiptom felől támadó Allenby három nagy csatát is vívott Gázáért, s miután sikerrel járt, a csapatok a tengerparton megközelítették Jafót, 1917. december 4-én pedig behatoltak Tel-Avivba, ahol ezzel örökre lezárult az iszlám uralma. Néhány nappal később angol kézre került Jeruzsálem.

És, mint azt a törökök sejtették, szívélyes viszony alakult ki zsidók és britek között. Allenby tábornokról, Balfourról, György királyról és másokról az összes zsidó településen utcát neveztek el. Az 57 éves tábornok ott volt a meghívottak között, amikor letették a Héber Egyetem alapkövét a Scopus-hegyen. Noha személyesen semmi szín alatt nem volt akkor még cionista szimpatizáns, és sokáig mélységes kételyeket táplált a zsidóknak nemzeti otthont ígérő brit politika iránt, az ereci zsidók a tisztességes és bátor katonát tisztelték benne, aki megszabadította őket egy elkorhadt iszlám birodalom nyomasztó terhétől. Allenby 1919 kora tavaszán Egyiptom különleges főmegbízottja lett, így elhagyta Erec Jiszráélt, de nyugalomba vonulása évében, 1925-ben egyszer még visszatért, hogy beszédet mondjon az új Héber Egyetem avatásán. Ez volt az a beszéd, amiben végre megértését fejezte ki a cionizmus iránt – mivel látta, mi minden történt az általa felszabadított Országban abban a hat évben, amíg távol volt. Allenby tábornok nyugdíjas éveit Londonban töltötte, az 1936-ban bekövetkezett haláláig. Megadatott neki, hogy hazáját annak legdicsőségesebb korszakában szolgálja; nem érte meg a Brit Birodalom széthullását.

Az Erec Jiszráél-i arab lakosság egyetlen pillanatig sem nézte jó szemmel a zsidók és a britek fraternizálását, és a jafóiak nem szenvedhették a szomszédos Tel-Aviv elképesztő iramú konjunktúráját. Az ország más részein már 1920-ban robbantak ki ellenségeskedések és folytak pogromok – ez az év, 1920, a mai napig tartó arab terror kezdete Izrael Földjén –, 1921. május elsején pedig, talán a nemzetközi munkásmozgalom ünnepének hevétől fűtve, pogrom zajlott Jafón, és a csőcselék több tucat zsidóval végzett. Ennek hatására a jafói zsidóság nagy része átköltözött Tel-Avivba, s utóbbi lakossága 1920 és 1925 között ezért nőtt kétezerről 25 ezerre.
Az új üzleti vállalkozások ezekben az években már eleve Tel-Avivban indultak. Jafó hanyatlásnak indult, sokszorosára nőtt az arabok munkanélkülisége, és az ősi város immár nem volt többé kereskedelmi központ. Tel-Aviv Guinness Bookba illő felvirágzása azonban azzal fenyegetett, hogy az új település minden lesz, csak az nem, aminek szánták: kertváros. Dizengoff, Tel-Aviv polgármestere 1925-ben azzal volt kénytelen megbízni Sir Patrick Geddest (fent, kicsit petőfis jellegű arcszőrzettel), korának híres skót várostervezőjét, készítsen olyan tervet, amelynek segítségével a vad burjánzás valamiképp kordában tartható. Geddes már dolgozott Jeruzsálemben, s most, a város első embere kérésére, meg is tervezte a tengerparti zsidó metropoliszt. Ma a világon Tel-Aviv az egyedüli város, amelynek magjának szerkezete Geddes elképzeléseit tükrözi. A jobb oldali rajz egy általános vázlat arra nézvést, amilyennek a skót az ideális várost elképzelte; balra lenn a korabeli végeredményt láthatjátok légifelvételről.
A skót szakember északon a Járkon folyót tekintette a város határának, keleten pedig az Ibn Gvirolt. Tel-Aviv azóta persze jócskán kinőtte ezt az elképzelést, de a nagyobb értelemben vett belvárosa, központja a mai napig az, amit Geddes megálmodott. Az urbanizációnak irányt szabni többé-kevésbé sikerült, a kertváros-jellegnek azonban egyszer s mindenkorra lőttek: a három-négyemeletes házak lettek a jellemzők – jóval később, a hatvanas évektől pedig Tel-Aviv fölfelé kezdett terjeszkedni, és ma a térségben itt található a legtöbb, egy főre jutó felhőkarcoló.
A város szédületes fejlődését annak első polgármestere, Méir Jankelevics Dizengoff vezényelte le, aki 1861-ben született a cári Oroszországhoz tartozott Besszarábiában, huszonnégy évesen, Odesszában lett Cion Szerelmese, a Hovevéi Cion tagja, és 1905-ben alijázott Jafóra, ahol megalapította a Geula nevű cégét. A vállalkozás arab földek vásárlásával, valamint gépek és autók importjával foglalkozott. Dizengoff üzlettársa volt a Tel-Avivot alapító Áchuzát Bájitnak, majd tagja lett a várostervezési bizottságnak, és amikor a települést várossá nyilvánították, őt választották meg polgármesternek; a tisztséget 1925-ig töltötte be, majd – Dávid Bloch rövid életű városvezetése után ismét – 1928-tól halála napjáig, 1936. szeptember 23-ig.

Számos zseniális ötlet származott Dizengofftól, aki híres volt arról, hogy messze korszakát megelőzően tudta kezelni a médiát. Ő találta ki a Jerid Hámizráchot, a Keleti Vásárt, amit először 1932-ben rendeztek meg. A nagy sikerre való tekintettel 1934-ben már hatalmas nemzetközi vásárt csináltak, két évvel később pedig megismételték – nem mindennapi konkurenciát támasztva a hírközlésben egy ugyancsak felkapott eseménynek, az 1936-os berlini olimpiának. A rendezvény logójául a szárnyas tevét (balra) választották.

Hittel és víziókkal megáldott nagy cionista volt, nem mai értelemben vett politikus. Nem ő gazdagodott a városon, hanem megfordítva – felesége halálakor Dizengoff Tel-Avivnak ajándékozta közös házukat, itt kiáltotta később ki ben Gurion az Ország függetlenségét. Megálmodott dolgokat, és azokat meg is valósította. Életének egyik legnagyobb műve a kikötő volt. Egy nap meghívta a helyi médiát „az új kikötő felavatására”. Százával tolongtak a riporterek az üres homokdűnéken, ahol kikötőnek semmi nyoma nem volt, és azt hitték, valamilyen félreértés vagy felültetés áldozatai lettek. Megjelent a polgármester, kezében karóval, a másikban kalapáccsal, és beleverte a karót a földbe. „Hölgyeim és uraim”, fordult a tömeghez, „én még emlékszem arra a napra, amikor Tel-Avivnak nem volt kikötője.”

Dizengoff igazi nagyvilági, társasági, kultúrát, amellett a bohéméletet kedvelő ember volt, és városát is ilyennek szerette volna látni. Nem csoda, hogy a művészek, írók kezdettől fogva itt keresték az ihletet, a mind zajosabb, mind nagyobb városban – és érdekes módon nem Jeruzsálemben vagy az idilli Galileában, ahogyan az ember logikusan gondolná. Itt szaporodnak – bécsi és pesti, később berlini mintára – gombamód az irodalom és kultúra populáris központjai: a kávéházak. Cháim Náchmán Bialik, a nemzeti költő egyben ízig-vérig tel-avivi volt. Fennmaradt az adoma róla és Dizengoffról, amint együtt sétálnak a később a polgármesterről elnevezett 187. utcán, és Dizengoffnak feltűnik, hogy Bialik állandóan szorosan a háta mögött összekulcsolva tartja a kezét. Furcsállja, így rákérdez:

„Mondd, Náchmán, miért tartod mindig így a kezed?”
„Azt mondják, ebben a városban minden lyukban kávéház nyílik.”
„Na és?”
„Az enyémben ugyan nem fog!”


Tel-Avivot a mai napig olyan dinamizmus jellemzi, ami még nemzetközi mércével is feltűnő Ebben a dinamizmusban az első polgármester szelleme él tovább – azt hiszem, ezt teljes nyugalommal állapíthatom meg anélkül, hogy a későbbi nemzedékek és városépítők érdemeit a leghalványabb mértékben is megkérdőjelezném. Dizengoff azért a városért felelős, amellyel voltaképp Izrael született újjá. Igen, Jeruzsálem a szent város; de a harmadik zsidó állam magzat formában mindenképp száz éve fogant, s abban, hogy elképesztő erősen jött a világra, hatalmas szerepe van annak az embernek, akinek a nevéből a világhírű magyar-zsidó humorista, Hoffmann Feri – fiatalabbaknak: Efráim Kishon – gyártott héber igét. Sok tel-avivi és sok izraeli, ha azt mondja, lehizdángéf, talán nem is tudja, hogy ezt a szót – dizengoffolni – Kishon találta ki, és annyit tesz: leugrani a városba, mászkálni különösebb cél nélkül, itt-ott bekapni valamit, pár percre megállni, ha ismerőssel találkozunk, és persze beülni egy rakás kávéházba.

Tel-Aviv a harmincas évek végére bevonult a világ köztudatába, és igazi nagyváros lett – ami természetesen nem csak Dizengoffnak köszönhető. Szerepet játszott a nácizmus 1933-as németországi hatalomra jutása is, amely Tel-Aviv drámai népesség-növekedését eredményezte. Ez volt az Ötödik Alija, aminek következtében Tel-Aviv 150 ezres, gyakorlatilag színzsidó város lett – mialatt Jafó lakossága 70 ezer alá csökkent. A második világháború előestéjén a Nagy Narancs immár 170 ezer lakossal büszkélkedhetett – avagy Erec Jiszráél zsidó lakosságának egyharmadával. 1938-ra megépült a Dizengoff által megálmodott, Jafótól független új kikötő, ami az utolsó szeg volt Jafó gazdaságának és kereskedelmének koporsójába, és üzemelni kezdett - megelőzve többek között Ferihegyet - Erec Jiszráél két légikikötője, az egyik Észak-Tel-Avivban, a másik Lodon. Ma is megvannak: ezek a Szdé Dov és a Ben Gurion repülőterek (utóbbi a képen).

Folytatom, amint időm engedi.