Oldalak

2008. december 26., péntek

Jáir, a Halál Angyala – I.

Hanuka van – egy szabadságharc ünnepe, minden ellenkező híreszteléssel szemben. Szabadságharcost ígértem nektek az ünnepre; íme az első rész Avraham Sternről, a talán legismertebb zsidó „terroristáról”.

A mai Lengyelország északkeleti csücskében lévő Suwałkiban született 1907-ben, december 23-án - nemrég múlt 101 éve -, Mordechai és Lea Stern gyermekeként (a szülőház kapuját balra lent látjátok), és korán kibontakozott benne a klasszikus humánértelmiségi: az irodalom, a történelem és a nyelvek érdekelték elsősorban. Gyermekfejjel érte meg, hogy az első világháborúban az előrenyomuló német seregek megszállták az akkor még a cári Oroszország részét képező Suwałkit, amely a világháború végét követő zűrzavaros időszakban többször is gazdát cserélt, és egy darabig nem lehetett tudni, szovjet-orosz, litván vagy lengyel uralom alá kerül-e. Édesanyja féltette a fiát és tízévesen oroszországi rokonokhoz küldte, akiktől Avraham szinte azonnal elvágyódott, és 1921-ben, mindössze tizennégy évesen, távozott is az alakulóban lévő kommunista munkásparadicsomból. Életét kockáztatva, egy szál ruhában, pénz, iratok nélkül kóborolt, éjszakánként a szabad ég alatt hálva, míg valahogy hazavergődött Suwałkiba. Tanulmányait az ottani zsidó iskolában folytatta, és belépett a cserkészekhez is. Hamarost a helyi csapat vezetője lett – hiszen vezéregyéniség volt, vezetésre született fiú. De nem kellett az ő intellektusa ahhoz, hogy valaki lássa: az újjászületett lengyel köztársaságban nem lesz könnyű zsidónak lenni.

Ha volt velejéig antiszemita állam, nos, az az első és második világháború között létezett Lengyelország volt, amelynek elmaradottságára jellemző, hogy dívott a botbüntetés, amit a földesurak habozás nélkül el is rendeltek a parasztokkal szemben, ha úgy látták jónak. Az antiszemitizmus kezdettől fogva dühöngött – ez elsősorban a katolikus egyház nagymérvű befolyásának volt köszönhető, és csak másodsorban a politikusoknak, akik az államiság helyreállításával amúgy is túlfűtött nacionalista érzelmeket csúcsra járatták. Az új lengyel államnak számos etnikai kisebbség jutott, az ukránokon, litvánokon, szlovákokon kívül németek és hárommillió zsidó, s noha a lengyelek Versailles-ban magukra nézve kötelezőnek ismerték el a kisebbségi jogok betartását, ezt egy pillanatig sem gondolták komolyan – az állam karizmatikus vezetője, Josef Pilsudski marsall 1935-ös halála után végképp nem, amikor elszabadult a pokol, és Lengyelországban nürnbergi típusú faji törvények léptek életbe. (Folyamatosan vegzálták a német kisebbséget is – manapság erről nem illik beszélni, de a napirenden lévő atrocitások szolgáltatták Hitler számára az ürügyet Lengyelország lerohanására.)

A képen a szülőházon látható emléktábla, lengyel és héber nyelven
Stern mindezt már jó érzékkel nem várta meg, tizennyolc évesen alijázott és a jeruzsálemi Gymnasia iskolában folytatta tanulmányait. Abból a fajtából valósi volt, akinek nem kellett elmagyarázni, mi a cionizmus, mit jelent Erec Jiszráél szeretete. Így született, és természetesnek tartotta azt, amit sok millió honfitársa közönséges őrültségnek tartott: el kell menni egy messzi, (akkor még) kietlen országba, a teljes bizonytalanságba, és ott kell új életet kezdeni. Persze Stern nem a „teljes bizonytalanságba” ment, hanem a saját hazájába. Erec Jiszráél-i volt ő, csak épp rossz helyre született; ezt a hibát azonban alkalomadtán korrigálta. Napok alatt beilleszkedett a helyi kultúrába, és egyedül az bántotta, hogy családját hátrahagyta. Akkoriban pedig még nem léteztek gyors repülőjáratok Tel-Avivba. Aki alijázott, számolhatott azzal, hogy szeretteit csak hosszú évek, évtizedek után látja viszont. Ha egyáltalán. Ám Stern számára elképzelhetetlen volt, hogy családtagjai szeretetét használja ürügyként a gálutban maradásra – mint teszik ma oly sokan.

Nem gazdasági okokból alijázott, hiszen a húszas évek Erec Jiszráélje, noha komoly fejlődésnek indult minden szinten, akkoriban még nem versenyezhetett sem Nyugat-Európával, sem az Egyesült Államokkal; szülővárosa, Suwałki meg éppen prosperáló kereskedelmi központtá fejlődött a húszas években. Nem is vallási okokból. A vallási hevület egyáltalán nem állt távol Sterntől; a hidegnek és szemlélődőnek tűnő külső alatt valóságos vulkán dolgozott a szíve helyén, de ez a hevület magára az országra irányult. Avraham az Országnak akart a része lenni, körülbelül úgy, amint egy kabbalista zsidó szeretne Istennel egyesülni. Az ő menyasszonya Izrael volt – és az is maradt haláláig.

A Gymnasia után a Héber Egyetemre iratkozott be, itt kötött barátságot Dávid Ráziéllel, aki az akkori főrabbi, Avraham Jichák Hákohén Kuk tanítványa volt, és itt lépett be az egyik bibliai prófétanő nevét viselő nacionalista diákszervezetbe, a Huldába. A klasszika-filológia és az irodalom tárgykörein belül a romantika bűvölte el. Tanárai, köztük az egyetem rektora, Júda Leon Magnesz „egyedülálló léleknek” tartották, olyan diáknak, akivel foglalkozni kitüntetést jelent számukra.

Noha rendesen Majakovszkijt szokták Stern kapcsán emlegetni, az irodalomban talán a legjelentősebb hatást mégis Juliusz Słowacki, a tizenkilencedik század első felének jeles költője (jobbra) gyakorolta rá, akit viszont Byron meg Shakespeare bűvölt el. A cári orosz elnyomásban élő honfitársai nem értették a költészetét, csak halála után magasztalták. Stern viszont alighanem párhuzamot vont a rab Lengyelország és a mandátumi Erec Jiszráél között, és rokon léleknek érezte Słowackit; ám ennél is jobban megragadhatta, hogy a költő 1836-ban mediterrán útján meglátogatta Erec Jiszráélt is, és az útról verses eposzban számolt be – nem is sejtve, milyen szikrát pattant ki ezzel sok évtizeddel később egy öntudatos zsidó ifjú lelkéből. Stern rávetette magát arra a költőre, akiről Czesław Miłosz ezt írta: „Alkotóművészetének utolsó szakaszában átlépett a romantika határán, igazi szimbolista költő lett, aki saját misztikus költészettani doktrínát teremtett, mely a vers zenéjén és képein keresztül ragadja meg a kimondhatatlant.” Erec – közismertebb nevén: Palesztina – 1836-ban kietlen, holdbéli táj volt. S lám, Stern talált valakit, akinek mondanivalója lehetett erről a tájról. A sors keze? Vajon a fiatalember a romantikus költő életútjának is utánanézett? Minden bizonnyal tudomása volt arról, hogy Słowacki leginkább külföldön – Franciaországban – élt, és hasonló gondolkodású fiatal száműzöttekkel közösen szervezett szabadságharcos csoportot, majd 1848-ban részt is vett a Welkopolska felkelésben, amit a porosz seregek egy hónap alatt elfojtottak, a költőt letartóztatták és kitoloncolták Párizsba. Słowacki útközben még meglátogathatta húsz éve nem látott édesanyját, hogy aztán letelepedjen a francia fővárosban, ahol meghalt és ahol eltemették.

A szeretteitől ugyancsak elszakított, számos szempontból rokon léleknek tekinthető Stern sorsa azonban sokkal szerencsésebben alakult, mint Słowackié. Legfőképp azért, mert ő otthon volt 1925-től, méghozzá egy meglehetősen pezsgő, dinamikus, izgalmas világban, ahol a jövő nagyon sokféleképp alakulhatott, a múlt pedig már akkor felért bármilyen hősi eposszal. Nem csak a régmúlt, az ókor, hanem az új is. A cionizmus hőskorának első szakasza lezajlott, megvoltak az első nagy aliják, létrejöttek a későbbi állam alapvető intézményei, 1920-ban már az arabság is végrehajtotta az első, ösztönös pogromot, a jisuvnak volt vezetése és volt ellenzéke – tehát a hagyományosnak mondható zsidó széthúzás is intézményesült, mégpedig annak rendje és módja szerint. Megvolt a ma is létező izraeli bal- és jobboldal, az egyik oldalon Dávid ben Gurionnal és csapatával, a másikon a gyakran lefasisztázott, szélsőségesnek nevezett Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijjel.

A fiatalember nagyon is a jelenben élt, mindazonáltal mégiscsak klasszika-filológiát hallgatott, elkerülhetetlen volt tehát, hogy az ókor megigézze. Jeruzsálemi tanulóévei alatt ellátogatott Gamlába, amely az első századi Róma-ellenes szabadságharcnak – az első zsidó-római háborúnak – a legfőbb fészke volt. Ennek a kirándulásnak az alkalmával ismerkedett meg Gamlai Joszéf alakjával. Ez a hérosz vezette a szabadságharcot az ország északi részén. Stern, miért, miért nem, szilárdan hinni kezdett abban, hogy valamiféle misztikus kapcsolat létezett Gamlai Joszéf és Tel Cháj modernkori hőse, Joszéf Trumpeldor között.

Röviden meg kell ismerkednünk azzal az emberrel, akiről minden izraeli városban utca van elnevezve, és aki Sternnek bizonyos fokig kortársa volt: öt évvel a fiatalember alijája előtt halt hősi halált. Egy nap lesz róla külön poszt mindenképp, így most csak annyit, hogy Trumpeldor (balra) Oroszországban született, fogorvosnak tanult, de később önként a cár katonájává szegődött, és a japánok elleni harcban elveszítette a fél karját. A hadifogságból hazakerülve számos kitüntetést kapott, és az első zsidó lett, aki az orosz hadseregben tiszti rangot kapott. Leszerelése után került kapcsolatba a cionizmussal, és az első világháború kitörésekor Egyiptomba utazott, ahol Zsabotyinszkijjal együtt ő szervezte meg 1915-ben a brit színekben küzdő Cion Öszvérhadtestet, amelyet be is vetettek Gallipolinál. 1918-ban visszatért Pétervárra, ahol zsidó önvédelmi mozgalmat szervezett, valamint megalapította az alijára előkészítő Hecháluc ifjúsági csoportot, azután alijázott. Ott volt a cionista szocialista mozgalom alapítói között.

1920. március elsején több száz síita vonult fel a dél-szíriai Dzsabal Amil faluból az észak-ereci, meglehetősen elszigetelt zsidó mezőgazdasági település, Tel Cháj ellen. Tulajdonképpen nem a zsidókkal volt problémájuk: francia-ellenes szabadcsapatok voltak, és valamiért azt hitték, Tel Chájban francia katonákat rejtegetnek (Libanon nem sokkal később jött létre Dél-Szíria egy részén, francia mandátumi területként). Ilyesmi gyakran előfordult, sőt, annak fordítottja is: a semleges Tel Cháj azzal próbálta átvészelni a zavaros időket, hogy hol franciákat, hol arabokat rejtegetett, mindig a másik elől. Most épp egy francia sem bujkált ott, így beleegyeztek abba, hogy a síiták átkutassák a települést, de közben jelzőlövéssel erősítést kértek a közeli Kfár Giládiból, ahonnan el is indult a tíztagú csapat, Trumpeldorral, a Hásomér helyi parancsnokával az élen.

A történelemírásnak azóta sem sikerült kielégítően tisztáznia az eseményeket, de úgy tűnik, mindkét oldal részéről félreértés történt. Annyi biztos, hogy tűzharc robbant ki, és öt zsidó védő és ugyanennyi arab azonnal elesett; Trumpeldor pedig halálos sebet kapott, és még estig húzta, az orvos megérkeztéig, akkor meghalt. En dávár, mondta, tov lámut beárcénu – Mindegy: jó meghalni a hazánkért. Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket aztán mások is idéztek haláluk előtt. (A képen az emlékmű Tel Chájban.)

„Jó meghalni a hazánkért!” Vajon hányszor fordulhatott meg ez a mondat Stern fejében, aki egyetemi tanulmányaiból minden bizonnyal tudta, hogy Horatius egyik ódája tartalmaz kísértetiesen hasonló sort: Dulce et decorum est pro patria mori (édes és dicső dolog meghalni a hazáért)? Mikor vonatkoztathatta először önmagára? Azt nem állítanám bizton, hogy kereste a halált – bujkálni mindenesetre nem bujkált előle. Félni pedig egészen biztosan nem félt. Miután Gamlai Joszéf és Trumpeldor között misztikus kapcsolatot feltételezett, nem volt idegen számára a zsidó vallás egyik központi részét képező (a nyugati zsidóságban azonban leginkább elhallgatott) lélekvándorlási tan. Avraham Stern úgy érezte, ha Trumpeldorban megtestesült egy ókori hős, akkor ez mással is megtörténhet – akár vele is. Az 1929. évi arab pogromok idején a Hagana tagjaként fegyverrel védte a jeruzsálemi zsidó civileket. Nem tudni, akkoriban mennyire foglalkoztatta, ki lehetett ő a zsidó-római háborúk idején, később azonban, amikor belépett az Irgun Cvai Leumi földalatti mozgalomba (Nemzeti Katonai Szervezet; héberben a kezdőbetűket összeolvasva az Ecel szót kapjuk, tehát az Irgun és az Ecel egy és ugyanaz), már a Jáir álnevet használta, éspedig Elázár ben Jáir, Maszada zelóta parancsnoka után.
Stern előtt nem volt kérdéses, hogy spirituális kapcsolat fűzi ahhoz a ben Jáirhoz, aki a Róma elleni nagy, első századi háború végén nemesedett óriás, drámai alakká. Jáir nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt vezette fel a szikáriusok – korabeli, tőrrel gyilkoló zsidó terroristák – egy kis csapatát a sivatagi Maszada erődítményére, amely a Holt-tengerre néz, bevenni pedig csak a legnagyobb áldozatok árán lehetett. Három éven át védekezett ebben a fellegvárban a csapat, és a Római Birodalom három éven keresztül volt kénytelen megállapítani, hogy még mindig nem sikerült teljes mértékben elfojtani a zsidók lázadását. S amikor a Tizedik Légió kitalálta annak módját, miként lehet Maszadát bevenni, Elázár ben Jáir maga köré gyűjtötte a harcosokat, és elmondta utolsó beszédét.

Régen elhatároztuk, ember előtt fejet nem hajtunk, hanem csak Istent szolgáljuk. Mi voltunk a legelsők, akik felkeltünk Róma ellen, és most mi vagyunk az utolsók, akik még állunk velük szemben. Mikor láttuk a Templomot a lángok közt elveszni, idejöttünk Maszadára, a héber függetlenség utolsó bástyájára. Tudja meg minden apa, hogy nem fogja gyermekeit rabszolgasorban látni. Határozzon úgy minden férj, hogy sohasem fogja asszonyát meggyalázva látni. Isten ehelyett lehetőséget adott nekünk arra, hogy az ellenség kezéből a győzelmet kiüssük. Egyelőre még rajtunk áll, bátran, szabad emberként halunk-e meg.
Természetesen ezt a megoldást választották, azzal az eltökéltséggel és megalkuvást nem ismeréssel, amely Avraham Sternt annyira jellemezte. A maszadai zelóták megölték családtagjaikat, majd egymást is, elejét véve annak, hogy lányaikból, asszonyaikból prostituáltat csináljanak, őket magukat meg – jobb esetben – a Colosseumban fogják be a római közönség mulattatására gladiátornak. Elázár ben Jáir és követői úgy vélték, van olyan élet, ami a halálnál is rosszabb, és van olyan halál, amely nagyobb, mint az élet.

Sternben ugyanaz a hang szólalt meg, mint ben Jáirban. Az abszolút, huszonnégy karátos, vegytiszta cionizmus, az a fajta érzelem, amely semmi mást nem ismer önmagán kívül, amely nem alkudozik, nem vesz figyelembe mellékkörülményeket, amelynek ítélőszéke előtt nincs mentség, és ahol a cél minden eszközt szentesíti. Stern cionizmusa épp úgy megsemmisítendőnek tekintette a Brit Birodalmat, amint ben Jáir cionizmusa a Római Birodalmat. Az erőviszonyok most még rosszabbak voltak, mint annak idején. Avraham Stern felvette a Jáir nevet – és talán ezzel tudatosan eljegyezte magát a halállal, miközben maga a kérlelhetetlenség lett mindazokkal szemben, akik Erec Jiszráél függetlenedésének útjában voltak. Stern számára nem igazán létezett vallási, de még faji kérdés sem. Tökéletesen mindegy volt, ki kicsoda és mit csinál – ameddig a személy és annak tevékenysége segítette, de legalábbis nem gátolta a zsidó függetlenséget. Ha gátolta – semmi más nem volt, mint megsemmisítendő akadály.

A folytatáshoz kattints ide.

13 megjegyzés:

Madárijesztő Áruló írta...

Tényleg, te miért jöttél vissza? Meg kellett volna csinálnod ott az ortodox betérést, és vígan élnél Izraelben a családoddal.

Névtelen írta...

A cél soha nem szentesítheti az eszközt !!!

Rákócza Richárd írta...

Madárijesztő, írtam már erről pár választ, bonyolult, kifejtése nem ide való. Azt megígérem, hogy lesz egy könyv, ami feldolgozza az akkori izraeli élményanyagomat, és remélem, kielégítő választ fogsz kapni erre a kérdésre is.

Névtelennek: nem kívánom, hogy olyan helyzetbe kerülj, amelyben az ellenkezőjéről győződsz meg.

Rákócza Richárd írta...

De azért egyvalamit nem értek, M.Á. Azt nem értem, hogy a Stern-cikknek mi köze van ahhoz, hogy én momentán hol élek, és miért pont ott, ahol. Nem lehetett volna esetleg magához a poszthoz hozzászólni?

Névtelen írta...

Gratulálok, nagyon érdekesnek találom ezt az írást. Az egyik mondatával kapcsolatban lenne kérdésem "a zsidó vallás egyik központi részét képező (a nyugati zsidóságban azonban leginkább elhallgatott) lélekvándorlási tan". Viszonylag régóta foglalkozom a zsidó vallással, de csak nagyon kevés esetben találkoztam a lélekvándorlással a zsidó valláson belül. Engem ez a téma nagyon érdekel, beszéltem is ezzel a témával kapcsolatban rabbikkal is és általában a zsidóságon belül jelentéktelennek mondták a lélekvándorlás szerepét. Azt tudom, hogy a kabbala viszonylag sokat foglalkozik a témával. Azt szeretném kérdezni, hogy mi az alapja a lélekvándorlással kapcsolatos kijelentésednek, és hogy tudsz-e ajánlani esetleg ezzel kapcsolatos irodalmat.
Köszi

Madárijesztő Áruló írta...

Szóval Stern egy SAHÍD volt! Én azt gondolom. :-Ö Zsidó sahíd. :-)

Rákócza Richárd írta...

Várd ki a végét, mondom. A dolog egyébként már ott nem stimmel, hogy nem lett öngyilkos, az ilyesmi távol állt tőle.

Névtelen írta...

Hogy mire gondolt Elázár ben Jáir amikor kiadta a parancsot azt nem tudom, de arra biztos nem hogy Colosseumban fognak meghalni. Már csak azért is mert azt i.sz. 75-ben kezdték el építeni és Titusz fejezte be.
Ez a nagy dicső lázadás meg nagyon nem volt dicső csak arra volt jó hogy Róma megmutatta milyen sors vár a lázadókra. Persze lehet mondani, hogy majdnem 7 évig (66-73) tartott, de az igazság az, hogy 70-ben már leverték a lázadást és lerombolták a Jeruzsálemet(és választottak egy új császárt). Utána már csak az ilyen fanatikus barmok maradtak akik miatt a rómaiak zsidók százezreit (egyes történészek 1-1.5 millió áldozatról beszélnek)
ölték meg. (Persze aki nem akarja Néró szobrát imádni az nem imádja :))

Rákócza Richárd írta...

Lehet, hogy pont a Colosseum még nem volt, bocs a tévedésért. Azon meg, hogy mi mennyi ideig tartott, tényleg nincs értelme vitázni, de vegyünk akkor csak négy évet. Az se rossz egy Római Birodalommal szemben. Nem beszélve arról, hogy ezek után még volt erejük másodszor is felkelni.

Császárt egészen biztosan nem választottak Jeruzsálemben. Fanatikusnak lehettek fanatikusok, de miért lettek volna ettől barmok?

Névtelen írta...

A császárt a rómaiak választotta, Néró halála(i.sz.68) után mert ki is lett a következő császár? Vespasianus akit kiküldtek leverni a lázadást kb 5 légió élén. Néró halála után nagyobb figyelmet fordított a császári szék megszerzésére mint arra hogy leverje a lázadást ezt nem nagyon lehet vitatni. 5 légió és egy csomó (nagyrészt) keleti provincia(pl: egyipton + búza) támogatásával érdemes volt neki megpróbálni megszerezni a trónt mint kergetni a zsidókat akik nyílt csatát nem nagyon akartak vállalni. A négy év attól még szép eredmény ez igaz, de a háborút megnyerni kell nem elhúzni.
Lázadni akkor érdemes ha van egy kis esély van arra hogy nyerjünk, de nekik nem volt csak egyszerűen leölették magukat. Én szerintem ezért barmok.

Névtelen írta...

Konrad írja:

Szóval "barmok" voltak, mert a totális túlerővel, és a biztos halállal néztek szembe, és leölették magukat.

Akkor egy kis magyar történelem, pont ide illik:

Az egyik legnagyobb magyar hős, Zrínyi Miklós pontosan ezt tette, mikor várának helyzete végképp tarthatatlanná vált.

Leölette a családtagokat, felgyújtotta a várat, és holtfáradt, súlyosan sebesült, még megmaradt emberei élén kirontott a török és a törökkel csatlós áradat közepébe.

Mind ott estek el, de magukkal vittek annyi támadó férget, amennyit csak lehetett.

Hm, de érdekes...az iszlám ellen harcoltak nagyszerű elődeink, mint ahogy azt most az izraeliek teszik...

"Ez a nagy dicső lázadás meg nagyon nem volt dicső csak arra volt jó hogy Róma megmutatta milyen sors vár a lázadókra..."

- Akkor hát Zrínyi kapitány is seggfej volt? Katonáival, családtagjaikkal együtt?

Mert, ahelyett, hogy megadta volna magát, hogy aztán török hóhérok tépjék szét, családtagjait meg elhurcolják valami szakállas muszlim bűnöző rabszolgájának, ő bizony inkább úgy döntött, ahogy?

Ugyanúgy, mint a korabeli zsidó harcosok, akik inkább magukat pusztították el, mikor már erejük sem maradt a harchoz?

Nem.

Ezek mind hősök, méghozzá a világtörténelem legnagyobbjai.

És a magyar hősök reputációján külön nagyot dob, hogy KI ELLEN IS HARCOLTAK 500 éve?

Hát igen...

Vagy nézzünk egy korban, helyben másik, de jól ismert példát.

Az a bizonyos spártai 300, plusz az a kb. 3500 egyéb görög hős, akik annak idején (ie. 480) a kb. 200.000 fős keleti hordával vették fel a halálig tartó kűzdelmet, súlyos veszteségeket okozva nekik, és az évszak hátralávő részében tétlenségre késztetve őket...és az összes görög elesett, mind a 3800...

...de időt nyerve a többi görögnek, hogy - többek között a termophylai hősök összetartását mintául véve - kiállítdsanak egy 30 - 40.000 fős haderőt, és megsemmisítő csapást mérjenek az őket leölni készülő keleti bandára?

...ők is seggfejek voltak?

Hm?

Névtelen írta...

A nagy különbség csak az hogy akiket említesz azok katonák voltak. Mind a görögök mind a magyarok. Azok a zsidók meg nem igazán nevezhetők katonáknak csak egy felháborodott tömeg volt akiknek nagyon nem tetszett az hogy Néró szobrát is kell majd imádni(mert az bálvány). Ezért neki mentek a római helyőrségnek és kivívták a "függetlenséget" egészen addig amíg nem ért oda pár légió és máris menekültek. Ahogy azt mindig is csinálták az ókorban. Semmi terv vagy alternatíva nélkül. Velünk az isten és akkor máris mi vagyunk a nyertesek.

Eva Hofmann írta...

Hava megjegyzese
Szerintem ezzel az utolso nevtelennel nem erdemes vitatkozni. Ahhoz, hogy valaki MEGERTSE azt hogy egy nep nem hajlando idegen iga alatt letezni, es ez ellen lazdozik - ahhoz egy bizonyos lelkulet, nyalassag, ontudat kell. Neki ez nincs, igy aztan nem is ertheti meg a cikket.