Oldalak

2008. december 30., kedd

Jáir, a Halál Angyala – II.

Ott hagytuk el legutóbb, hogy Stern az ókori Maszada parancsnokában, Elázár ben Jáirban találta meg – mondjuk így jobb híján – lelki elődjét. Magáévá tette ben Jáir üzenetét, a kőkeménnyé kristályosodott elszántságot, és kész volt arra, hogy az első századi szikáriusok hagyományát felelevenítse – a huszadik század derekán.



Ki tudja, milyen lehetett akkor a csillagállás – az mindenesetre biztos, hogy az Erec Jiszráél-i ifjúság akkor, a harmincas években több, mindenre elszánt héroszt termelt ki, mint nem egy nagyobb ország akár egy évszázad alatt. Jáir évfolyamtársa, Dávid Ráziél lett végül az Irgun parancsnoka, Jáir Stern pedig a szervezet teoretikusa, avagy – ma már csúnya szóval – ideológusa, aki sok-sok cikket és verset írt ideológiai témákról. Legismertebb költeményében, a Chájálim álmonimban (Ismeretlen katonák) az önnön sorsát álmodta-vizionálta meg, Trumpeldor nyomán: Cháloméinu lámut beád Árcéinu – „álmunk az, hogy meghaljunk hazánkért”. De Trumpeldor még ezzel kezdte: En dávár. Mindegy. És ebben a „mindegy” szóban sok minden benne volt. Az élet volt benne, amit nem élhetett végig. Stern viszont chálomról beszélt. Arról, hogy álmunk meghalni a hazáért. Megértette: ha a halálnak célt és értelmet adunk, egyúttal hatalommal is felruházzuk azt, kvázi eszközzé teszünk, amivel bizonyos cél felé törünk. A halálfélelemmel való leszámolásnak különleges jelentősége van ebben az esetben, miután Stern archetípus: míg a galutzsidót a félelem és a meghunyászkodás jellemzi, ebben a bevándorolt fiúban kompromittálhatatlan, szinte földöntúli erő dolgozik, hiszen felismerte a halál hatalmát, így elveszítette a félelmet.

Számos elmélettel kísérletezhetnénk, miért álmodik egy huszonéves ember arról, hogy meghaljon bármiért, mikor annyi sok mindennel elfoglalhatja magát. Mindenekelőtt a szoknyák hajkurászásával, azután ivászattal, bulizással, haverokkal, tanulással, hobbival… Ha elkezdjük az elméleteket felállítani – és különösen abban az esetben, ha kóros elemeket keresünk Avraham Jáir Stern halálra szántságában –, kizárólag azt bizonyítjuk be önmagunknak: nekünk már fogalmunk sincs arról, mit jelent, ha valaki a teljes lényét, a teljes valóját átadja annak a célnak – nem rögeszmének! –, ami voltaképpen az élete értelmét jelenti. Vannak – alighanem tízmilliószám – az életnek névtelen kis katonái, akik ezt naponta megteszik: örömmel áldozzák fel magukat a gyermeknevelés vagy épp hivatásuk oltárán. Stern sorsának nagyszerűsége abban rejlett, hogy ez a végletes elszánás egy igen látványos célkitűzéssel járt együtt. Ennek a fiatal férfinak nem kisebb feladat jutott osztályrészül, mint hogy bármi áron, de mihamarabb létrehozza a harmadik zsidó államot, kvázi elégtételt szolgáltatva ezzel lélek-elődjének, Maszada parancsnokának. Merőben véletlennek mondható, hogy az ellenfél történetesen az a Brit Birodalom volt, amelynek területén sohasem nyugodott le a nap. Lehetett volna bármi. Látni fogjuk, hogy Stern nem válogatta meg az ellenfelet aszerint, mennyire erős vagy gyenge, és akkor sem habozott, ha szövetséget kellett kötnie az „ellenfelem ellensége a barátom” elv alapján.

Persze ha akadt ember, aki elmondhatta magáról, hogy nagyon sok a vesztenivalója, az Jáir volt, aki ragyogó bölcsészpályafutás előtt állt, amit az egyetem is felismert.

Mintha csak az ördög kísértette volna meg azzal, hogy megmutatta neki a paradicsomot: a Héber Egyetemen ösztöndíjat kapott, amivel a reneszánsz fővárosában, Firenzében tanulhatott tovább. Végtelenül erős kísértés volt ez, hiszen Jáir akkor már javában vergődött a polgári hivatás szirénhangja és a szabadságharcos lét között. Már megírta az Ismeretlen katonákat, amely később az Irgunnak és a Lechinek is a himnusza lett, publikálni azonban nem volt hajlandó, mert zűrzavaros érzelmek dúltak benne, és ezen érzelmek között előkelő helyet kapott a lelkiismeret-furdalás. Úgy érezte, az irodalom mint evilági hívság elszólítja őt valódi hivatásától – helyesebben fogalmazva: végzetétől. Ennek dacára feleségül vette szerelmét, Ronit, és nászútra Firenzébe vitte, ahol aztán persze fülig elmerült a szerelemben és a görög irodalomban, elannyira, hogy már hozzá is kezdett a doktorátusa írásához. 1933-at írunk, Hitler hatalomra jutásának éve ez. Jáir Stern fél éve élt szerelem és irodalom közepette – mondhatni, a tökéletes paradicsomban – Itáliában, amikor egy nap bekopogtatott hozzá Avraham Tehomi, az Irgun akkori parancsnoka, és arra kérte: térjen haza, mert az Erec Jiszráél-i zsidóságra a jelek szerint komoly megpróbáltatások várnak.

Ebben az évben gyilkolták meg Cháim Arlozorovot.

A döntően vallott nézetek szerint testvérgyilkosság történt – bár a mai napig nem derült ki hitelt érdemlően, ki végzett az akkori palesztinai zsidó baloldal egyik vezéralakjával (a képen jobbra), aki Hitler hatalomra jutása után Németországban járt. Hálátlan feladat várt rá: ő tárgyalta le az általa szorgalmazott, a sok ellentmondást kiváltó úgynevezett Háávárá egyezményt, amelynek ellenében a nemzetiszocialisták, legalábbis egy ideig, hagyták, hogy a németországi zsidók kivándorojanak, sőt, még vagyonuk egy részét is megmentsék. Az 1933. augusztus 25-én a német cionisták, az Anglo-Palestine Bank és a nácik által aláírt paktum értelmében a Palesztinába távozó német-zsidók olyan különleges bankszámlákon helyezhettek el pénzt, amely számlákról azután átutalással – kizárólag német – árut lehetett venni, amit aztán Palesztinába exportálhattak. A vásárolt holmit azután kapták meg, hogy megérkeztek Erecbe. Nagyon sokan még akkor, a Hitler által uralt Németországban sem hitték, hogy a zsidóknak bármi bajuk eshetne, és kígyót-békát kiáltottak Arlozorovra és a cionistákra, mondván, csak azért festették az ördögöt a falra, hogy minél több embert rávegyenek az alijára. Morálisan minden bizonnyal lehetett vitatkozni azon, szabad-e és érdemes-e ilyesmit művelni; a gyakorlatban Arlozorov tízezrek életét mentette meg a Háávárá egyezménnyel.

Két nappal azután, hogy Arlozorov hazatért Berlinből, meggyilkolták a tel-avivi tengerparton, ahol feleségével, Szimával sétált. A gyilkosság véglegessé tette a cionizmus pártpolitikai érdekek mentén történő szakadását, miután az ereci zsidó rendőrség főkapitányát, Aba Áhiméirt (balra), a „szélsőségesnek” mondott, néhány tucat tagot számláló revizionista szervezet, a Brit Hábirjonim vezetőjét fogták perbe miatta. Áhiméir lapja, a Házit Háám épp csak fát nem vágott Arlozorov hátán, egyebekben mindent megtett annak érdekében, hogy lejárassa, és olyan kijelentést is olvashattak benne a kortársak, miszerint a zsidó nép „tudni fogja, hogyan bánjon el az ilyen gazemberekkel”. Arlozorov özvegye mint szemtanú két embert azonosított elkövetőként: Avraham Stavskyt és Zeév Rosenblattot, Áhiméir elvbarátait, akik viszont tagadták, hogy bármit is tettek volna. Kellő bizonyíték híján jogerősen fel is mentették őket – ennek dacára sokan úgy vélik, ők voltak a tettesek.

Persze bonyolult összeesküvés-elméletekben sincs hiány, kivált azon történelmi tény tudatában, hogy Arlozorov húga, Lisa legjobb barátnője az a Magda Behrens volt, aki Magda Goebbels néven vonult be a történelem legsötétebb lapjaira (jobbra a férjével). 1931-ben ment hozzá a náci propagandamesterhez, és az esküvőn Hitler volt az egyik tanú. Arlozorov másfél év múlva tárgyalt a Hááváráról, és az egyik elmélet szerint Goebbels éktelen dühbe gurult, amikor rájött, hogy a felesége baráti viszonyban van Arlozorov húgával, és dühében ölette meg Arlozorovot. Különösebb valószínűségét a teóriának nem látom, már csak azért sem, mert Goebbelsnek akkor már sokkal komolyabb problémát okozott volna a felesége zsidó nevelőapja, Richard Friedländer, akinek évekig nem esett bántódása – a propagandaminiszter csak 1938-ban vitette lágerbe, ahol aztán meg is halt.

Van olyan elmélet is, ami szerint a britek ölették meg a baloldali vezetőt, hogy ennek ürügyén hajtóvadászatot indíthassanak Zsabotyinszkij követői ellen, illetve polgárháborút robbanthassanak ki a zsidók között. Eltekintve attól, hogy az ilyesmi nem tartozott a brit hatóságok eszköztárába, mindenképp megállapíthatjuk, hogy sem a hajtóvadászatra, sem a polgárháborúra nem került sor.

A Firenzébe Sternhez beállító Avraham Tehomi (balra) mindenesetre az utóbbival riogatta Jáirt, és ha ki akarta zökkenteni a fiatalembert a reneszánsz szépségéből, az antik irodalomból és fiatal felesége mellől, keresve sem találhatott volna nyomósabb érvet. Jáir szó szerint összetört lelkileg. Tehominak nem kellett valami sokat győzködnie. Egy pillanat alatt odalett az irodalom és az ókor iránti minden érdeklődése; a benne rejlő filoszt bálványnak érezte, ami semmi más, mint lelki tehertétel és amitől meg kell szabadulni. Világhírű, Nobel-díjas író-költő válhatott volna belőle; mindezt odadobta, hogy teljes mértékben egy lehessen nemzetével, és hazautazott Jeruzsálembe fiatal asszonyával, Ronival együtt, aki hű maradt hozzá, az eszméhez és hosszú évtizedekkel élte túl Jáirt.

A folytatásért kattints ide.

4 megjegyzés:

Madárijesztő Áruló írta...

"Ki tudja, milyen lehetett akkor a csillagállás – az mindenesetre biztos, hogy az Erec Jiszráél-i ifjúság akkor, a harmincas években több, mindenre elszánt héroszt termelt ki, mint nem egy nagyobb ország akár egy évszázad alatt. Jáir évfolyamtársa, Dávid Ráziél lett végül az Irgun parancsnoka, Jáir Stern pedig a szervezet teoretikusa, avagy – ma már csúnya szóval – ideológusa, aki sok-sok cikket és verset írt ideológiai témákról. Legismertebb költeményében, a Chájálim álmonimban (Ismeretlen katonák) az önnön sorsát álmodta-vizionálta meg, Trumpeldor nyomán: Cháloméinu lámut beád Árcéinu – „álmunk az, hogy meghaljunk hazánkért”. De Trumpeldor még ezzel kezdte: En dávár. Mindegy. És ebben a „mindegy” szóban sok minden benne volt. Az élet volt benne, amit nem élhetett végig. Stern viszont chálomról beszélt. Arról, hogy álmunk meghalni a hazáért. Megértette: ha a halálnak célt és értelmet adunk, egyúttal hatalommal is felruházzuk azt, kvázi eszközzé teszünk, amivel bizonyos cél felé törünk. A halálfélelemmel való leszámolásnak különleges jelentősége van ebben az esetben, miután Stern archetípus: míg a galutzsidót a félelem és a meghunyászkodás jellemzi, ebben a bevándorolt fiúban kompromittálhatatlan, szinte földöntúli erő dolgozik, hiszen felismerte a halál hatalmát, így elveszítette a félelmet."
----------------------------------
Azt hiszem, értem. Stern egy zsidó sahíd volt.

Rákócza Richárd írta...

Gondoltam, hogy valaki előbb-utóbb erre lyukad ki, de szerintem várd ki a történet végét, és közben gondolkozz el, mi volt a különbség Stern ellenfelei és a mai sahíd áldozatai között.

achat írta...

Te Ricsi, tudod mit jelent a szikárius szó?

Az Irgun parancsnoka ,haláláig (1940)
Jabotinsky (Zsabotinszkij) volt.Az más kérdés, hogy az angolok nem engedték vissza az akkori Palesztinába, vagyis kellett helyi operativ irányító,de az Irgun minden egyes akciójához Jabotinsky engedélye kellett.

A hazáért csak élve lehet harcolni.
Trumpeldor nem azért ment Tel Chay-ba
hogy meghaljon, hanem, hogy megvédje!
Természetesen a harcban mindig ott a
lehetősége a halálnak.Viszont ez a
Stern "sorozat" kezd engem valami
"halál misztériumára" emlékeztetni.
Ha tévednék elnézést.Stern amúgy szépen megadta magát az angoloknak,akik megbilincselték, és hátulról lelötték!

Theomi a Haganából (vagyis balról) ment az Irgunba, majd a Haganába tért
vissza az Irgunból.

Le fogod irni azt is,miért lépett ki
Stern az Irgunból?

Rákócza Richárd írta...

A szikárius szó szerint gyilkost jelent, amennyiben a régi nevén nevezzük a tőrt, amit maguknál hordtak (gyilok).

A sorozat joggal emlékeztet téged a halál misztériumára, és Stern, valamint az ő halálhoz való viszonya még nagyon sok vitát fog kavarni.

Elhallgatni semmit nem fogok, az persze előfordulhat, hogy tévedek, mint mindenkivel; a források, amik rendelkezésemre állnak, nagyon szegényesek, de én azt hiszem, már elmondhatjuk most, hogy Sternről magyar nyelven még egy ilyen részletes anyag, mint itt, a Miért Cion?-on, nem jelent meg. Segítséget tőled is, mástól is szívesen fogadok (infók, linkek stb).