Oldalak

2012. december 23., vasárnap

Mit hoz Ahmedinedzsádnak a Jézuska?

Jóllehet az óesztendőben minden egyes nap nukleáris eszkalációval fenyegető iráni atomfegyverkezést nem követték izraeli retorziók, Irán a lehető legrosszabb körülmények között zárja az óévet. Az ENSZ és az Egyesült Államok korábbi szankcióihoz idén, fokozatosan bár, de végül valamennyi uniós tagállam csatlakozott, és immár senki nem vásárol iráni olajat, amit világszerte negyed-ötödönáron vesztegetnek, feketén, vagy barterben, közvetítők által próbálnak elsózni. Súlyosan érinti Iránt, hogy a napokban az Európai Unió újabb gazdasági-pénzügyi retorziókat alkalmaz vele szemben. Ha Ahmedinedzsád valamiért azt gondolta, Európa „puhább”, mint Amerika, és a Merkel-Hollande-Cameron trió kevésbé hajthatatlan Barack Obamánál, tévedett. Brüsszel összerántotta magát.

Kétségtelen, hogy az emberi történelem folyamán sokszor, sokan értelmezték a civilizációt a gyengeség jeleként, és azzal sem vitatkozhatunk, hogy a pokolba vezető út megannyiszor jó szándékkal van kikövezve. Utóbbira klasszikus példa volt Neville Chamberlain brit miniszterelnök, aki annak idején úgy vélte, papírdarabokkal és odavetett falatokkal ki lehet elégíteni a mindig más formában feltámadó fenevad megveszekedett étvágyát – a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani, holott a vérontásból csak kára származott erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Milosevics maradék Jugoszláviájának karmait végül az Egyesült Államoknak kellett egyenként lefeszegetnie Koszovóról, miközben az európai hatalmak sajtója halálosan komoly vitát folytatott arról, szabad-e német katonának elsütnie a fegyverét. Ha az euroatlanti civilizációt védi, kötelessége, az Isten szerelmére!

E fázison ma már szerencsére túl vagyunk, a német katona ott van, ahol lennie kell és elsüti a fegyverét, például Afganisztánban, az Európai Unió magva és motorja pedig, jóllehet ezt nem sokan hittük volna a hitelválság évei alatt, megacélozódva kezd kijönni a krízisből, vezető politikusai pedig átgondolják az eddig elkövetett hibákat. Rájönnek szép lassan: az nem működik, hogy a perifériaállamocskák, amelyeket fel sem lett volna szabad venni az Európai Unióba, a központi, pénzt csináló országok adófizetőinek vérét szívják, miközben középkori elveken alapuló, pazarló államgépezetük minden nem célzott segítséget szétlop és népszerűség-hajhászásra használ fel. Rájönnek, hogy valódi uniót kell csinálni, Európai Egyesült Államokat, de csak azokkal, akikkel lehet és érdemes, a korszellemet megérteni képtelen hulladékországok pedig ebből szépen kimaradnak, és ha nagyon nagy lesz a baj, hát majd adományként szétosztják köztük a tehenet sohasem látott, porból felvizezett tartós „tejet”. Éhen senki nem hal. Az Unión kívül is van élet.


Egyáltalán nem csoda, hogy Orbán Viktor egy-két éve még azt gondolta, simán és minden következmény nélkül packázni lehet ezzel a tehetetlen, aktatologató óriással, amit Európai Uniónak nevezünk; nem gondolt arra, hogy ez a monstrum egy nap még összeszedi magát, és minden bizonnyal sokan mások is így gondolták, Afrikában és Ázsiában. Valószínűleg Ahmedinedzsád sem lehetett a kivétel, akinek a napokban bazi nagy csomagot kézbesít Jézuska.

Ma, vasárnap léptek életbe az iráni iszlámnáci rezsim elleni eddigi legszigorúbb európai szankciók, melyek célja, miként az eddigieké is, az, hogy Teheránt az atomfegyverkezéstől eltántorítsa. Az intézkedésekről még októberben állapodtak meg, a kihirdetés viszont ma történt meg az EU hivatalos lapjában.

Az Unió soha még ilyen durva szankciókat nem hozott – sőt, épp az volt a probléma, hogy az angolszász szankciók hatását részben sokszor ellensúlyozta a német és a francia vonal, valamint az, hogy egy sor dél-európai ország Iránból szerezte be teljes nyersolaj-szükségletét. Ez utóbbinak már július óta vége – Irán hiába fenyegetőzött a Hormuzi-szoros eltorlaszolásával, az árak elszabadulásával, olajhiánnyal s apokalipszissal. Motorcsónakjaival nem kísérelte meg, hogy anyahajókkal szálljon szembe, az olajárak nem szabadultak el, a termelést Szaúd-Arábia könnyedén pótolta, az apokalipszis pedig érdeklődés hiányában elmaradt.

Az Unió persze most is a békecsinálási rögeszméből indul ki – a szankciók fő célja az, hogy hátha azok tudatában Izrael nem támadja meg Iránt, amelyet mindenáron engedelmességre akarnak szorítani nukleáris téren. Az új európai intézkedések a pénzügyi tranzakciókra, az Iránnak szállítandó acélra, hajózási felszerelésre,valamint a másik nagy energiahordozó, az iráni gáz betiltására terjednek ki.

Az EU nem zárkózik el a tárgyalásoktól, amelyek akár már januárban folytatódhatnának, Teherán azonban október óta egy hanggal sem jelezte, hogy tárgyalóasztalhoz kívánna ülni –pedig most huszonhét állam meglehetősen markáns pálfordulásáról van szó. Az uniós szankcióktól korábban sohasem kellett úgy tartania Iránnak, mint az amerikaiaktól, amelyekkel maga rombolt le annak idején minden kapcsolatot, pusztán ideológiai okokból. Európával, különösen annak nagyhatalmaival, mindig is mézesmázosan viselkedtek, nehogy a számukra létfontosságú kereskedelmet valamivel megzavarják. Ennek az idilli állapotnak lett most vége. Az EU, ha ütött is, kesztyűs kézzel tette, és próbált ügyelni arra, hogy a szankció közvetlen célpontja lehetőség szerint ne az átlagember legyen. Mostantól fogva ez sem szempont.

Az új európai szankciók különösen szerteágazóak a gázüzletág viszonylatában, Irán ugyanis korábban mindenféle sumáksággal próbálta kijátszani az olajembargót; az uniós jogászok mostani megfogalmazásai gondoskodnak arról, hogy semmilyen kiskapun át ne szivároghasson be az iráni gáz. Nem csak az adásvétel, de a barter és a kölcsön is meg van tiltva.

A pénzügyi tranzakciók közül tételesen felsorolják azokat, amelyeket humanitárius okokból még nem tiltottak be, így élelmiszer, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz továbbra is exportálható Iránba.

2012. december 19., szerda

Izraeli arabok – I. rész


Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.


A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.


A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.


Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.


Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.


Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

2012. december 17., hétfő

Dániel leüli a nyolcvan napot, azután elhagyja az országot

Ma, csütörtökön, a Magyar Köztársaság végérvényesen és nyíltan rehabilitálta Horthy Miklóst. Azt a Horthy Miklóst, aki honfitársaink százezreinek haláláért felelős, aki egy igazságtalan, gyilkos háborúba sodorta hazánkat, és akinek a Somogy megyei Kereki községben éktelenkedik a faszobra, minden magyar közös szégyenére - írja Dániel Péter a Galamusban.

Ezt a szobrot én május 16-án vörösre festettem és táblát akasztottam a nyakába, amelyen ez a szöveg állt: „Tömeggyilkos, háborús bűnös.” Teljes joggal tettem, és büszkén vállaltam, hiszen milliónyi ártatlan mártírnak és áldozatnak szolgáltattam így igazságot. Nemcsak zsidó honfitársainknak. A Don-kanyar értelmetlen vágóhídjára küldött, keresztény magyar katonáknak, a bombázások során értelmetlenül elpusztult civileknek, nőknek és gyermekeknek vagy az ugyancsak megbélyegzett és halálba küldött roma identitású honfitársainknak. Minden MAGYARNAK, akiket Horthy elárult, meggyötört vagy a biztos halálba küldött.

A Siófoki Városi Bíróság korrekt, igazságos és történelmi jelentőségű, I. fokú ítéletében a tettemet „erkölcsileg pozitív és társadalmilag hasznos” figyelemfelhívásnak minősítette, és ezért velem szemben a legenyhébb büntetés kirovását is szükségtelennek ítélte. Az orbáni hatalom fura urainak azonban nem nyerte el tetszését a döntés, sőt Kónya István, a Magyar Kúria elnökhelyettese a sajtón keresztül is üzent a „független” bíróságnak, és gyakorlatilag az I. fokú ítélet súlyosbítását kérte. Sikerrel.


A Kaposvári Törvényszék ugyanis a mai, jogerős döntésével eleget tett a megrendelésnek, és jogerősen 200 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére vagy 80 nap fogházbüntetésre ítélt. A mai tárgyaláson nem vettem részt, így tiltakozva a nyílt, politikai megrendelés, nyomásgyakorlás ellen, de a döntés nem lepett meg. Felháborított, elkeserített, de egyáltalán nem lepett meg.

A II. fokú bíróság törölte az I. fokú ítélet indoklásának azt a részét is, amely gyakorlatilag erkölcsi felmentést adott számomra. Számítottam erre is, bár ez fáj talán a legjobban ebben az ügyben. Hiszen ezzel a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatása ismét felmentést ad az egykori bűnösöknek, gyilkosoknak. Horthynak és a bűnös Horthy-rendszer minden gátlástalan, antiszemita, nácibarát kiszolgálójának.

Horthy Miklós ezzel a mai, szégyenletes döntéssel újra történelmi hős, dicső államférfi lett Magyarországon. A turul-szobrok árnyékában, a betiltott, de mégis zavartalanul működő „új magyar gárda” bakancsainak csattogó, katonás zenéje és Nyirő újratemetése mellett. Jómagam pedig ma váltam végérvényesen másodrendű állampolgárrá, nemzetidegen zsidóvá. Hiszen ma Magyarországon jogos szobrot állítani annak, aki őseimet „faji”, vallási alapon megbélyegezte és a halálba küldte, de ugyanakkor bűncselekmény ez ellen tiltakozni. Legalábbis az orbáni diktatúra kiszolgálói szerint.

Néhány napja sárga csillaggal a mellemen tiltakoztam ezek ellen a szörnyűségek ellen. Akkor önként, büszkén tűztem ki a sárga csillagot. Ma, ezzel az ítélettel a nyíltan fasizálódó orbáni hatalom bélyegzett meg, minden zsidó és roma identitású honfitársammal egyetemben. Ma az orbáni hatalom fura, árpádsávos urai tűztek rám sárga csillagot. Ma halt meg a lelkem utolsó magyar szeglete is. A fogházbüntetést letöltöm, és azután elhagyom Magyarországot, mert nem vagyok hajlandó és nem is tudnék másodrendű állampolgárként, a Horthy-szobrok gyalázatos árnyékában élni.

De nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan, mind nyíltabban fasizálódó, tekintélyelvű diktatúrában sem élni, amely példaképei közé emeli a tömeggyilkos, náci-csatlós Horthyt, a fasiszta Wass Albertet vagy a nyilasbarát Nyirőt és a 44-es állapotokat hozza vissza, nemcsak a Kossuth téren... Végezetül pedig nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan társadalomban élni, amelyik mindezt cinkosan, némán, közönyösen vagy gyáván tűri.

A Miért Cion hozzáfűzi: kíváncsian várjuk, valóban sor kerülhet-e 2013 Magyarországán arra, hogy börtönbe kerüljön egy ember azért, mert leöntötte a többszörös hazaáruló, az ország kétharmadáról Trianonban egy tollvonással lemondó, román segédlettel államcsínyt elkövető és Budapestre besunnyogó, a parlamentet terrorizáló, uralkodóját megpuccsoló, frankhamisító, újságírók meggyilkolását elrendelő, magyarul akcentussal beszélő, Hitlernek tövig benyaló, fajüldöző törvényeket helybenhagyó, zsidódeportáló, Magyarországot a németeknek és az ostromló bolsevistáknak odadobó, a saját fajtáját a Don kanyarban veszejtő, Szálasit „nemzetvezetővé” kinevező, tetovált antiszemita szarházi, Horthy Miklós, a címzetes segg- és faszfej szobrát, akinek Szálasi mellett lett volna a helye a bitón.


Tüszköl a szalafista bolha


„Előbb Damaszkuszt vesszük be, azután Tel-Avivot”

Többé-kevésbé eldőlt, hogy terrorállam helyén terrorállam fog létesülni, amennyiben Szíriának sikerül megőriznie területi integritását vagy annak számottevő hányadát. Aki eddig nem értette, most nagyjából megértheti, miért nem törte a Nyugat a keze-lábát Básár Asszad rendszerének kitakarításával.


Abed Sihádea: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart. Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik”

Szíria sok évtizeden át félelmetes katonai erőt képviselt kifelé a folyamatos szovjet támogatásnak köszönhetően. Ez az erő a deklarált nacionalista célok eléréséhez (Izrael eltörlése, Libanon bekebelezése, végső soron a Ciprust is magában foglaló Nagy-Szíria létrehozása) nevetségesen kevésnek minősült, legfeljebb ahhoz volt elég, hogy az ENSZ határozataival szembeszegülve évtizedeken át megszállva tartsa Libanon északi részét, fenyegető árnyékot vessen a sokkal gyengébb, több alkalommal provokált Jordániára, és észak-koreai kegyetlenséggel nyomja el mindazokat, akik a lakosság kisebbségéhez tartozó alaviták (a síiták szíriai megfelelői) rémuralma ellen akár csak pisszenni mert.

A most lezajlott globális hitelválság nyomán keresztút elé került a világ valamennyi országa, és kiderült: rendkívül súlyos árat fognak fizetni mindazok, akik vallási, ideológiai, történelmi, kényelmi vagy uram bocsá’ genetikai okokból nem hajlandók magukra venni a modernizálódás sokszor dicsért és sokszor pokolra kívánt igáját vagy áldását. A történelem malmai gyorsan őröltek. 1985-ben még be lehetett állni egyik vagy másik szekértáborba. A világrendszer egypólusúvá válásával azonban röpke húsz év után csak két út maradt: azoké, akik még ötven év után is létezni fognak és azoké, akiket elnyel saját (un)ortodoxiájuk.

A sajtó által – soha rosszabb kifejezést! – arab tavasznak nevezett éhséglázadás-sorozat oka az, hogy az arab világ nemhogy a huszonegyedik, de egyes területeken még a tizennyolcadik század kihívásaira sem tudott még csak részleges választ sem adni, függetlenül attól, hogy abszolút monarchiáról (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein), felvilágosult monarchiáról (Jordánia, Marokkó), prezidenciális diktatúráról (Tunézia, Egyiptom, Szíria), bátortalan demokratikus lépésekkel a maga lábán (Algéria) vagy komoly külső segítséggel (Irak) próbálkozó országról, iszlamista terror-rendszerről (Gáza, Szudán) vagy afelé tartó anarchiáról (Libanon, Szomália) beszélünk, és az is mindegy, van olaj, vagy nincs. A népoktatás elterjesztése: tizennyolcadik századi kihívás. A rabszolgaság eltörlése és népegészségügy kiterjesztése: tizenkilencedik századi. A nők egyenjogúsításáé és a funkcionális analfabétizmus felszámolásáé: legkésőbb a huszadik század közepe. Az arab világ e feladatok egyikét sem volt képes megoldani.

Nagyjából ezek a nemes feladványok állnak majd a Szíriát hamarosan átvevő új hatalom előtt. Nehéz célok, amelyek láttán el kéne némulni; örökség, aminek felmérésekor illene magukba szállni és alázatot tanúsítani – nem a külvilággal, hanem önmagukkal és a feladattal szemben –, és akkor talán megindulna valami. Egyelőre azonban visszafelé forog a történelem kereke, és a „felszabadult” országrészekben előkerül a rabság jelképe, a beöltözött nő.

Asszad rendszere – miként az apjáé – nem hangsúlyozta túl a vallás szerepét, köszönhetően a Szovjetunió sok évtizedes befolyásának és a súlyos tervutasításos rendszernek, aminek következtében nem egy kenyérlázadást vertek már le a biztonságiak, a mostaninál akár brutálisabban is. Úgy tűnik, Szíria hamarosan átesik a ló túloldalára, és – hála Irán tevékenységének, valamint annak, hogy a Nyugat, ha nem épp ölbe tett kézzel nézte a történteket, épp azokat fegyverezte fel, akik a vesztére törnek.

A szíriai lázadóknak persze van annyi eszük, hogy valós célkitűzéseiket elhallgassák, de ha ők nem verik nagydobra, megteszik azt helyettük más szélsőségesek. Legutóbb a jordániai szalafista mozgalom radikális első embere figyelmeztetett: ha Szíriában végeztek, irány Izrael.

Vajon miért akad mindig olyan, magát felelősnek tartó arab vezető, mint Abu Muhammad al-Tahaui, alias Abed Siháde, akit valamiért nem érdekelnek a valóban küszöbön álló feladatok, így a lakosság alapvető élelmiszerekkel való ellátása, az írástudatlanság leküzdése, települések százain az alapvető szanitáris viszonyok megteremtése, és még sorolhatnánk – ellenben mindenáron hi-tech országnak akar nekimenni, amely pedig már bebizonyította, mekkora vereséget képes rá mérni.

Ha Jordánia és Szíria GDP-jét összeadjuk, a 2011-es „utolsó békeévben” jóindulattal tizenkétezer dollárt kapunk fejenként (persze ez átlag, a pénz javát a két rendszer elkölti a saját fenntartására, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, egészségügyre, munkahelyteremtésre, infrastruktúrára semmi nem marad). Ez a 27 ezres izraeli GDP-nek kevesebb, mint a fele. Még árulkodóbb a kép, ha a nominál GDP-t vesszük alapul, ami a zsidó államban 2011-ben 242,900 és 243,654 millió dollár között alakult (A Wiki négyféle listát hoz [ENSZ, Világbank, IMF és CIA], eszerint Izrael a 40, 41, 38., illetve 40. helyet foglalja el a világranglistán – azon a listán, ami a népességet nem veszi figyelembe). Jordániát a 89-114. helyen, Szíriát a 65-115. találjuk - összesen kb. 92 ezer millió dollárral, a zsidó nominál GDP bő két és félszeresen veri a szíriai-jordániai egyesített GDP-t, s ha ezt a statisztikát még súlyozzuk a felhasználás hatékonyságával, a versenytársakat a világ nagy felvevő központjaihoz fűző kereskedelmi volumenével, valamint az arab statisztika közismerten meseszerű elemeivel, akkor még a háromszoros fölény sem tűnik lehetetlennek.

Ez az állás Izrael és északkeleti szomszédsága között – gazdaságilag. A katonai potenciál részletezésére, gondolom, nem sok olvasó szorul rá, a rend kedvéért azonban iktassuk ide, hogy Izrael a GDP-je hat és fél százalékát (fejenként 1882 dollárt), azaz 15 milliárd dollárnál többet áldoz védelmi kiadásokra – egyharmadát annak, mint Szaúd-Arábia, de kétszer annyit, mint Irán, s ezzel a 17. legtöbbet költő ország a világon, ami a hadikiadásokat illeti. Szíria soványka GDP-je négy százalékát áldozza be, ami az ő roggyant gazdasága esetében gyakorlatilag trockista hadikommunizmust jelent, de ezzel is csak 2,2 milliárd dollárt képes háborús célokra költeni, és ebben már benne van az az összeg is, amit az erős emberek a hadseregben ellopnak. Jordánia még Szíriánál is jobban megerőltetni magát, a büdzsé több mint hat százaléka jut a seregnek, ám a korrupció, az alacsony hatékonyság itt is óriási probléma, így Jordánia a maga 1,3 milliárdos éves hadikiadásával sehol nincs. Ketten együtt 3,5 milliárd dollárt képesek az izraeliek 15 milliárdjával szembeállítani – persze ugyanolyan szintű fegyverzethez nem képesek hozzájutni; élőerő-veszteségük egy esetleges összecsapás esetén az izraeli emberveszteségek sokszorosára rúgna.

Abed Siháde, aki egy öngyilkosságot elkövetett dzsihádista ammani temetésén tüzelte a gyásznépet, nyilván tisztában van ezekkel az adatokkal, sokkal jobban, mint mi, és azt is pontosan tudnia kell, milyen eredményt hoztak a legutóbbi erőpróbák. De hiába: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart”, mondta Siháde, hozzátéve: „Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik.”

A szónok ígéretet tett arra is, hogy „a miénk lesz Damaszkusz, azután indulunk Tel-Avivba… Tudomásunk szerint Palesztina a folyótól a tengerig, Rafahtól a-Nakuráig terjed. Nem nyugszunk, míg fel nem szabadul Palesztina maradéka is.”

Siháde tetszését a jelek szerint nem nyerte el az Egyesült Államok azon döntése, amellyel terrorszervezetté nyilvánította az Asszad-rendszer megdöntése ellen harcoló Dzsabhát al-Nuszra felkelő csoportot. Szerinte a banda tagjai hősök, akiket Allah megáld, Amerika pedig „a világ minden terrorjának ősanyja”, mert nem csak a zsidók, de Asszad mellett is kiáll – legalábbis a szónok szerint.

2012. december 6., csütörtök

Fél évtized


Lassan, de biztosan haladunk a százezres megtekintettség felé. Egy komoly, nagy szájt persze naponta produkál ekkora látogatottságot, a minőségi rétegszolgáltatást nyújtó blogoknak ehhez hosszabb idő kellett.



A napokban öt éve, hogy megindult a Miért Cion, akkoriban még az egyetlen internetes magyar nyelvű cionista tartalom, amelyet a nyilas bagázs gyűlöl, amire a magyar zsidók egy része idegenkedve tekint, mert olyan érzéseket kelt benne, amiket nem igazán akar, még ha részben kellemesek is azok az érzések (személyes közlések!), és ott van az a maroknyi csapat, amelynek tagjai rendszeresen reklamálják, hogy miért nincsenek gyakrabban posztok (mert az idő sajnos egyre több pénz).

Ma már nem vagyunk az egyedüliek, akik az Izraelről írt tenger rágalom és hülyeség ellen harcolunk, elég sok élményblog jelentkezik a helyszínről, működik az http://amichay.hu/, és a magyarországi újságírók is kezdenek lassan rájönni, hogy a valós hírek miatt nem a BBC-t kell kimásolni.

Írnám: nagy öröm, hogy egyre többen alijáznak. Persze nem meggyőződésből, ez is csak katasztrófaalja, mint az összes többi volt, csak most nem a cár és Hitler elől indulnak meg azemberek, hanem egy szánalmas kis akarnok és elmebeteg bűntársai verték szét a sok sebből vérző magyar demokráciát és szüntették meg a szabadságot. Magyarország ismét rab ország lett, de most senki nem kényszerítette. Nem csak a zsidók távoznak, de mindenki, aki csak teheti.

Ma még Magyarországról olvassák a legtöbben a Miért Ciont, kíváncsi vagyok, mi lesz – B’H – a tizedik évfordulón.



Nagyon boldog Chanukát mindenkinek, a felnőttek egymás közti ajándékozásánál gondoljanak strapabíró bőröndökre, amik jól bírják, ha hajigálják őket Lodon.

2012. november 29., csütörtök

A nácizmus ellen: Bajnai, Rogán, Mesterházy együtt


Tömegtüntetést rendez az untermensh Gyöngyösi Márton, a hazaáruló, Magyarország iszlamista alávetettségét óhajtó Jobbik terrorszervezet tagjának antiszemita fröcsögése ellen a Hit Gyülekezetéhez közel álló Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője, Mesterházy Attila, az MSZP elnöke és Bajnai Gordon, volt miniszterelnök a jobbikos Gyöngyösi Márton hétfői kijelentése ellen fog fellépni a Kossuth téren vasárnap délután 15 órakor.


A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány által szervezett vasárnapi tüntetés soha nem látott széles összefogáshoz vezetett Magyarországon. A politikai paletta három különböző oldaláról, a közvélemény-kutatási adatok szerint a három leginkább támogatott politikai erő képviselői szólalnak fel a szélsőjobb ellen a Kossuth téren. A Fidesz részéről Rogán Antal frakcióvezető, Belváros polgármestere fog beszédet mondani, az MSZP részéről Mesterházy Attila pártelnök, az Együtt 2014 mozgalom részéről pedig Bajnai Gordon volt miniszterelnök, a Haza és Haladás néven bejegyzés alatt álló egyesület elnöke szólal fel. Beszédet mond Ungvári Tamás, a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány kuratóriumi elnöke is.



Ahogy beszámoltunk róla, a szervezet kezdeményezésére a Mazsihisz, a Hit Gyülekezete és az Élet Menete Alapítvány nácizmus ellenes tüntetést szervez a Parlament épülete elé vasárnap délután a jobbikos Gyöngyösi Márton parlamenti felszólalása kapcsán.

A szervezők mellett kifejezte részvételi szándékát a többi között a Raoul Wallenberg Egyesület, az Országos Örmény Önkormányzat, a Magyar Nők Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok Országos Szövetsége, a Kék szalaggal a demokráciánkért civil mozgalom, valamint a Jövőképp! Egyesület.

A tüntetésen fellép Hernádi Judit Jászai Mari-díjas színművésznő és Somló Tamás zenész is, a rendezvény moderátora Bombera Krisztina lesz.

Az ATV, valamint a Klubrádió vasárnap 14.45-től élő közvetítést ad a rendezvényről.


2012. november 27., kedd

Hazátlan Gyöngyösi, ezt egy másik bolygón tessék!


Áldott a gyűlölet, áldott a félelemkeltés, áldott a rosszakarat, mert ezen buktak le a jobbikosok, ez a korcs, külön állatfaj. Magyarnak aligha mondhatja magát ez a fajta, a Kárpát-medencei befogadó olvasztótégelyhez semmi köze.  Ennyivel azonban mégsem lehet azt elintézni, hogy az embergyűlölet a parlamenti padsorok közt bugyborékol, mint valami törött szarcsatornából a lé. Untermensch Gyöngyösi, ez az alávaló mischung pontosan jelezte, hová való ő, hová pártja – a Fidesz szatellitje –, hová az anyapárt és vele együtt az úgynevezett ellenzék, ez a selejtes, áldemokratikus, potyaváró, a szétvert demokrácia hulláján potyázó féreghad. Nem nyivákolni kellett volna ugyanis, tisztelt uraim, hanem odamenni és ütni. Akkor is, ha tilos, és büntetés jár érte. Ugyanis így kezdődik egy forradalom.


Gyöngyösi, hol vagy te magyar, hol vagy te ember? Sehol.

Annak, amit a magyar politika Gyöngyösi nevű lábasfejűnek a kommunikációs kísérletekhez is használt koákájából a minap kicsordult – hogy tudniillik listázni kellene  a nemzetbiztonsági szempontból veszélyt jelentő kettős állampolgárokat (nem a palesztin-magyar, az iráni-magyar, a szír-magyar stb. állampolgárokra gondolt) –, annak nincs semmi köze a magyarországi zsidósághoz, amelynek már akkor sem térkép volt e táj, amikor a későbbi honfoglalók még javában a meótiszi mocsarak körül kalandoztak, és álmukban sem gondolták volna, hogy valaha ilyen sötét, ócska lumpen miatt kell majd szégyenkezniük, mint ez a jobbikos szarjankó.

Gyöngyösi olyasmire alapoz, ami nincs, vagy ha van, nem tudhat róla – ugyan honnan akarsz te kettős állampolgárokat listázni, te senkiházi? Majd bemondják neked, mert te úgy gondolod? –, ő legfeljebb arról a több százezer románról, szlovákról tudhat, akiket az anyapárt a 2014-es választási csalásokban kíván majd felhasználni. Gyöngyösi és az egész antimagyar, antihumán trágyadombja a félelemre alapoz. A félelem sohasem létezik a szívekben, az csak az agyakban létezik. Elsősorban a magyarországi szélsőjobboldal kanálispártjában, amelynek tagjai nem mondhatják magukat magyarnak; a listázós beszéddel erre végképp eljátszották az összes jogukat. Ha van ebben az országban magyarellenes, hát ők azok; ha van ebben az országban hazátlan lumpen, hát ők azok; ha van ebben az országban söpredék, őket csak nagy jóindulattal lehet annak nevezni; ha van ebben az országban, aki nemzetbiztonsági veszedelmet jelent, akkor az a politikai neandervölgyi ember, amellyel ma modern nyugati radikális jobboldali párt nem áll szóba, mert nem alacsonyodik bizonyos szint alá; nem arról van szó, hogy meg kívánnak maradni európainak, annál sokkal többről. Meg kívánnak maradni embernek.


A Jobbik elnevezés alatt bujkáló csürhe szabót keres, aki elkészítené a nyakravalót

Ez a Jobbiknak nem sikerült. Addig magyarkodtak, míg ők lettek a legnagyobb magyarellenesek; addig zsidóztak, míg ők lettek a számkivetettek; addig hazaárulóztak, míg ki nem lehetett mondani, hogy ennek az országnak a békéjére és a biztonságára ez a pszeudonáci emberhulladék, ez a minden élő emberre dühében öklét rázó, fogát csattogtató zombibagázs jelenti a legfőbb veszedelmet. A parlamenti zsidólistázás volt a határ, amit szörnyű sötétségükben átléptek; ezzel nagyjából törvényen kívül helyezték magukat, a magyar szellemi élet kóbor kutyái lettek, akiket veszettség esetén – mint arra a jelenlegi helyzet egyik felelőse, Gyurcsány is célzott annak idején – sintértelepre kell vinni.

Ugyanis minket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szellemi értelemben rothadó zombik társaságában szívjuk a miazmás levegőt, pusztán azért, mert az anyapártnak, a Fidesznek szüksége van a legutolsó nyilasbolsi viceházmester voksára is. Húsz éve már, hogy tudomásul vettük a szélsőjobboldal „jelenlétét”, mint egyszeri tévénéző a csótányevést, és azt mondtuk: ilyen is van.


Kép a jövőből: Vona Gábor, Novák Előd, Gyöngyösi Márton, Sneider Tamás hazaárulók felelősségre vonása

De nem várjuk meg, amíg kötelező lesz. Untermensch Gyöngyösi, te alávaló mischung, ezt egy másik bolygón tessék!

2012. november 19., hétfő

Gázát végképp eltörölni?


Csak a szokásos történik. Az Izrael, az Egyesült Államok, a nyugati donorországok és az ENSZ által fenn- és eltartott (ebben a sorrendben) terrorentitás fékezhetetlensége ismét kiverte a biztosítékot a 2005 óta folyamatosan rakétázott izraelieknél. Miután a folyamatos rakétázás nem napihír, és most – a 2008-as Öntött Ólom hadművelet idejével ellentétben – nem karácsony és szilveszter között vagyunk, a nagyvilágnak alkalma van értetlenkedni és Izraelt „önmérsékletre” felszólítani.


A rakéták ölnek - "Izraelt mintegy 120 rakéta találta el két nap alatt"

A Hamasz hozza a formáját. Gázában csak úgy hullanak a civilek, mindenekelőtt az ágyútöltelék kisdedek. A gyerek az entitásban fogyóeszköz, hiszen a gázai lakosság ötven százaléka kisklambó. Ha nincs elég rom, vagy nem elég látványos, hozzák a 2008-as képeket. Mindenki civil, aki meghal, és mindenki, aki meghal, automatikusan az izraeliek áldozata, akkor is, ha betegségben vagy végelgyengülésben halt meg. Hirtelen csecsemőhalál mindig előfordul, és ha nem, bármikor elő lehet venni egészen friss szíriai képeket, rajta fürtökben heverő, meggyilkolt gyerekekkel – mit számít, ha a hamisító másnap már lebukik: Szerb Antal Pendragon legendája óta tudjuk, hogy a leghazugabb rágalom is foltot hagy a megrágalmazott jellemén. Ki emlékszik már arra, hogy a palesztinok Dzsenínben még a temetőből is kikaparták a friss hullákat, hogy még több „háborús bűnt” varrhassanak a zsidók nyakába?



Csend! Még bajt hozol magadra!


Izrael is hozza a formáját. Lődözi le a százszám kilőtt arab rakétákat, közben nyolcvan teherautónyi segélyt küld a Hamaszt szabad és demokratikus választásokon hatalomba juttató népségnek, hogy a terrorszervezetek embereinek legyen mit elkobozniuk és fölzabálniuk, ahogyan azt tették 2008-ban is. Eközben pedig tétovázik, mitévő legyen azzal az iszlamista dögkúttal, amely a 2005-ös egyoldalú izraeli kivonulás – de kár volt, Áriél Sáron, de kár volt! – óta egyre ocsmányabbul fertőzi a levegőt. Nem kétséges, mi lenne az egyetlen megoldás: visszavenni a Hamasz által megszállt övezetet, a terrorszervezetet – az Iszlám Dzsiháddal és az al-Kaida már jelen lévő erőivel együtt – eliminálni, bármekkora áldozatokat is követel ez a „polgári” lakosságtól, a hatalomba Abbász embereit visszaültetni, a továbbiakban pedig gondoskodni minden egyes olyan ember és teljes családja Egyiptomba való áttoloncolásáról, aki mindez ellen akár pisszenni mer.



Izrael azonban egyelőre nem csak teherautószám zabáltatja halálos ellenségét, de annak tárgyalásokat ajánl – a civilizált ember kétségbeesett vergődése ez, amellyel makacsul önmagából indul ki, és civilizált embert akar látni a mohamedán kannibálban, akivel tárgyalni lehet, akivel meg lehet állapodni, akinek a szavára adni lehet. Mintha Jeruzsálemben nem ismernék pontosan az iszlám sosdaníja „jogintézményét”, aminek lényege: a hitetlen kutyával kötött szerződés addig kötelez, ameddig én akarom.

Izrael a következőket szabta a fegyvernyugvás feltételéül:

1. Tizenöt éves (!) tűzszünet.
2. A Gázába irányuló fegyvercsempészet azonnali felszámolása.
3. A rakétatűz és mindennemű ellenséges cselekmény beszüntetése valamennyi gázai fegyveres csoport részéről.
4. Izraelnek jogában áll a jövőben is terroristákat levadászni, ha megtámadják, vagy küszöbön álló támadásról szerez információt.
5. A Gáza és Egyiptom közti rafahi határátkelő nyitva marad, Gáza és Izrael között azonban egyelőre zárva marad a határ.
6. Az egyiptomi politikusok, jelesül Mohamed Murszi elnök garantálják az egyezményt.



Amennyiben a Hamasz nem egyezik bele a fenti listába – aminek létét egyébként nem erősítették meg – hetvenkét órán belül, azaz keddig, megindulnak a szárazföldi hadműveletek.

Illuzórikusnak tűnik, hogy a Hamasz ilyen feltételeket fogadjon el – nemkülönben egyes pontok. A terrorszervezet nemhogy tizenöt évig, de tizenöt napig sem lenne képes garantálni más terrorszervezetek részéről a fegyvernyugvást; értelmetlennek tűnik az a feltétel is, hogy egyezzen bele a saját emberei levadá szásába, hiszen ezen az alapon a baktériumot is fel lehetne kérni arra, hogy ugyan adja már áldását az antibiotikumok bevetésére. Igencsak problematikusnak tűnik a 6. pont, több szempontból is. Mohamed Murszi elnök annak köszönheti a hatalmát, hogy Barack Obama önmérsékletre szorítja a hatalmat valójában gyakorló egyiptomi katonai juntát. Murszi az amerikai segélyen élő hadsereg jóváhagyásával handabandázhat és játszhatja el a megválasztott fáraót, választási ígéretei közül egyet sem teljesített és soha nem is fog teljesíteni, és még arra is képtelen, hogy a Szináj-félszigeten rendet tartson, nem még Gázában – ahol egyébként ez kötelessége lenne: nemzetközi jogilag az övezet az azt 1948-ban bekebelező Egyiptom részét képezi, Kairó sohasem mondott le róla.



Eközben a Cahal folytatja az előkészületeket a szárazföldi akcióra, aminek a gondolata nem túl népszerű Izraelben. Míg a légicsapásokat nyolcvan-kilencven százalék támogatta, az invázióra már csak egyharmad mond legfeljebb igent. Mindenkinek van a seregben valakije. Mindenki tudja, hogy hiába a sokszoros műszaki és a mérhetetlen erkölcsi fölény, lesznek húsz év körüli gyerekek, akik nem a saját lábukon jönnek onnét haza. Izraelnek megvannak az eszközei ahhoz, hogy Gázát végképp eltörölje a föld színéről, ahogyan az oroszok különösebb szívfájdalom nélkül megtették ezt Csecsenfölddel. A zsidó állam mégsem a halálos ellenség letarolása, hanem amellett döntött, hogy ha kell, bemegy és csipesszel próbálja kiszedegetni a férges lelkületű gyilkosokat a nők és gyerekek háta mögül, ahová harc idején a legszívesebben bújnak. Izrael a saját – sorozott – fiataljait áldozza fel csak azért, hogy minél több ellensége maradjon életben.

Reméljük, a véráldozat minél kisebb lesz.



2012. október 15., hétfő

„Nincs Isten Allahon kívül”


Ez olvasható Barack Obama elnök gyűrűjén.

Már akkor is a gyűrűsujján viselte, mikor még nem ismerte Michelle-t, állítja Jerome R. Corsi, a WND internetes portál riportere. Mégis ezt húzták az ujjára az esküvőn. Rajta van a mai napig. Alábbiakban a WND cikkét hozzuk magyar fordításban, változtatás nélkül.


Barack Obama már a Harvard jogi karának hallgatójaként is viselt egy aranygyűrűt azon az ujjon, amelyen az eljegyzési gyűrűt szokták viselni. Hallgatótársait zavarba hozta ezzel az ékszerrel.

Most olyan képeket tettek közzé Obamáról, amelyek az 1980-as években készültek; ezek arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államok leendő elnöke nőtlen egyetemistaként azt a gyűrűt hordta, amit Michelle az 1992. évi esküvő idején az ujjára húzott.

Mi több, az arab nyelv és az iszlám szakértői szerint az Obama által több mint harminc éve viselt gyűrűt az iszlamista hit deklarációjának, a Sáhádának az első része díszíti: „Nincs Isten Allahon kívül.”


Bevésés Obama gyűrűjén

A Sáháda az iszlám öt pillére közül az első, s két fundamentális hitet fejez ki, amitől egy személy muzulmán lesz: nincs Isten Allahon kívül, Mohamed pedig Allah prófétája.

A Sáháda őszinte elmondása az egyetlen követelmény, ha valaki muzulmánná akar lenni, mivel kifejezi, hogy az illető minden más „istent” elvet.

Mark A. Gabriel egyiptomi születésű iszlám tudós a WND kérésére megvizsgálta azokat a felvételeket, amelyek Obama gyűrűjéről készültek, és megállapította, hogy az ékszerbe a Sáháda első részét vésték be.

„Kétség nem férhet ahhoz, hogy ha valaki a ’Nincs Isten Allahon kívül’ bevésést viseli, az nagyon közeli kapcsolatban áll az iszlám hittel, az iszlám vallással és az iszlám társadalommal, amelyhez erősen kapcsolódik ez a kijelentés”, mondta Gabriel a WND-nek.

Elsőként Joel Gilbert, az Álmok az igazi apámról című film producere, az arab nyelv ismerője és a Közel-Kelet szakértője jutott arra a következtetésre, hogy Obama gyűrűje, ami állítólag indonéziai, iszlamista vésetet visel.

A múlt héten a New Yorkerben fotók jelentek meg abból az időszakból, amit Obama az Occidental College-ben töltött; a képeket diáktársai készítették, s arra következtetni belőlük, hogy Obama már harminc éve azt a gyűrűt viselte, amit most is hord a Fehér Házban.


Barack Obama

Mint azt a WND júliusban jelentette, korábban publikált képeken látszik, hogy Obama az Occidentalban töltött 1981-es év óta folyamatosan hordja a gyűrűt, az rajta volt, amikor 1983-ban végzett a Columbián, 1988-ban Afrikába látogatott, valamint az 1988-1991 közötti harvardi éveken. Mostanáig azonban nem készült olyan kép, amely kellő részletességgel ismertethette volna a jelenleg is viselt ékszert.


A WND foglalkozott a Harvard Law Review szatirikus kiadásával, amelyet 1990-ben állítottak össze diákok. Ebben szerepel egy hamis Dewers Scotch hirdetés, amely Obamából űz gúnyt. Az Obama „legutóbbi hozzájárulásait” tartalmazó listán szerepel ez is: „A bal kézen viselt gyűrűvel kapcsolatos folyamatos kérdezősködés elhárítása.”

A kommentár azt sugallja, hogy a gyűrű egy időben a többi diák kíváncsiskodásának középpontjában állt, Obama pedig nem szolgált magyarázattal.

Azt sem magyarázta meg a mai napig, miért viselte a gyűrűt a gyűrűsujján már jóval azelőtt, hogy feleségül vette Michelle-t.

Gabriel, aki muzulmán szülők gyermekeként született Felső-Egyiptomban, az iszlám kultúrában elmerülve nőtt fel. Tizenkét évesen betéve tudta a Koránt, 1990-ben pedig M.D. fokozatot szerzett a neves kairói al-Azhar egyetemen, a szunnita muzulmán tanok első számú központjában.

Elmagyarázta, hogy Obama gyűrűjére a „Nincs Isten Allahon kívül” deklaráció (La illaha il Allah) két részben van rávésve, egyik rész a másik fölött. A felső részben áll a „Nincs Isten”, arab betűkkel, balról jobbra: lam, alif, alif, lam, ha. Az alsó részben olvasható ugyancsak balról jobbra írt arab betűkkel: alif, lam, alif, alif, lam, lam, ha.
.
Az alsó részben látható „Allahon” szó részben a „kívül” szó fölé került, jegyezte meg Gabriel, az Islam and Terrorism (Iszlám és terrorizmus), valamint a Journey Inside the Mind of an Islamic Terrorist (Utazás egy iszlám terrorista agyában) című művek szerzője.

Az iszlám művészetben és az arab kalligráfiában – különösen ha a Korán üzeneteit fejezik ki ékszerben – mindennapos dolog a betűk egymás fölötti, művészi módon történő elrendezése annak érdekében, hogy a nekik szánt területre beférjenek.

Az itt látható ábra azt mutatja be, miként illeszkednek az arab feliratok egymáshoz Obama gyűrűjén.


Az „Allahon kívül nincs Isten” felirat Obama gyűrűjén. Balra fent: oldalnézet. Középütt fent: az eredeti. Fent jobbra: a szöveg.

Nicholas Kristof, a New York Times újságírója a 2008. évi elnökválasztási kampány idején kérdéseket tett fel Obamának az indonéziai iszlám tanulmányairól. Az elnök 1967 és 1971 között élt Indonéziában.

Miután arról számolt be, hogy egy alkalommal bajba került, mert az általános iskolai Korán-órán pofákat vágott, Obama recitálta Kristofnak az arab imára szólítás, az Adhan kezdő sorait.

Az imádság magában foglalja a Sáhádát, az iszlám hit megvallását, s minden sorát kétszer mondják el:

Allah a legfelsőbb! Allah a legfelsőbb!
Tanúsítom, hogy nincs Isten Allahon kívül
Tanúsítom, hogy Mohamed az ő prófétája

Kristof megjegyezte, hogy Obama „első osztályú kiejtéssel” recitálta arabul az imát.

„Egy elragadóan spontán megjegyzésben (az alabamai szavazók szívrohamot fognak tőle kapni) Obama úgy írta le az imádságot, mint ’egyikét a legszebb földi hangoknak napnyugtakor’”, írta Kristof.

Joel Gilbert rövid videón összegzi a gyűrűvel kapcsolatos nézeteit.

Gabriel azt állította a WND-nek: ha valaki a „Nincs Isten Allahon kívül” feliratú gyűrűt visel, azzal demonstrálja, milyen fontossággal bír az iszlám az életében.

„Keresztények soha nem használják ezt a kijelentést”, mutatott rá. „A Sáháda ékszerként viselésével az illető azt kommunikálja, hogy minden körülmények között Allah kontrollál. Allah irányít; Allah egy és az egyetlen.”

Obama, aki húsz évig járt a chicagói Jeremiah Wright tiszteletes Krisztusi Egyesült Háromság Egyházába, több alkalommal azt bizonygatta, ő keresztény.


Obama keze egy fehér házi fotón

Gabriel kihangsúlyozta a Sáháda fontosságát az iszlám hit gyakorlásában.

A muzulmánok elmondják a Sáhádát, mikor reggel felkelnek, és mielőtt este aludni mennek”, mondta. „Minden nap öt alkalommal mondják el az imára hívásban minden mecsetben. A Sáháda egyetlen alkalommal, arabul, őszintén történő elmondása szükséges egyedül ahhoz, hogy valaki felvegye az iszlámot.”

Gabriel úgy véli, lehetetlen, hogy Obama ne legyen tudatában annak, mi áll a gyűrűjén, amelyet „az iszlám áldott kijelentésének” nevez. „Azzal, hogy valaki a kezén hordja ezt a vallási kijelentést, összekapcsolódik az iszlámmal”, mondta. „Abban a reményben viseli, hogy vele lesz Allah védelme; abban a reményben, hogy előnyöket szerez Allahnál.”

Megerősítette, hogy a muzulmán férfiak annak dacára viselnek aranygyűrűt, hogy az iszlám jog azt tiltja.

„Jóllehet az iszlám jog tiltja, hogy férfiak aranyékszert viseljenek, a szokás széles körben elterjedt, még szigorú iszlám országokban is”, mondta. „Az aranygyűrűk viselete még elfogadottabb, ha vallásos üzenetet tartalmaz, mint a ’Nincs Isten Allahon kívül’.”

Megjegyezte, hogy az aranyékszerek férfiak általi viselete ugyancsak széles körben elfogadott olyan nem arab, iszlám társadalmakban, mint Indonézia, Banglades, Malájzia és Pakisztán, ahol a muzulmánok általában megértik, hogy a muzulmánok erős hatásoknak vannak kitéve a nem-arab kultúrák részéről.

„Így aztán, bár technikailag meg van tiltva, nem nézik le az aranygyűrűt viselő muzulmán férfit, kivált ha az ékszer az iszlám szeretetét fejezi ki és iszlám társadalommal kapcsol össze”, mondta. „Még elfogadottabb üzletembereknél, akik hitetlenekkel tárgyalnak, mivel az ilyen személyt befolyásosnak tartják.”


Obama törvényt ír alá

Joel Gilbert filmes, az iszlám történelem szakértője megjegyezte, hogy Obamán elnöksége első hónapjaiban, így a 2009. június 4-i, nagy jelentőségű beszédekor rajta volt a gyűrű.

Most új kontextusban vizsgálhatjuk meg, mit akart Obama mondani, amikor a kairói iszlám hallgatóságával közölte, „három kontinensen ismerte meg az iszlámot”, mondta Gilbert. „Azt is mondta a kairói közönségnek, hogy az Egyesült Államok elnökeként felelősnek érzi magát azért, hogy ’harcoljon az iszlámmal kapcsolatos negatív sztereotípiákkal, bárhol is jelennek azok meg’. Minden vallásos muzulmán definíció szerint köteles megvédeni az iszlámot.”


Gilbert legújabb, a Közel-Kelettel kapcsolatos dokumentumfilmjei: Búcsú Izraeltől: Bush, Irán és az iszlám lázadása, valamint az Atomdzsihád: Ahmedinedzsád közelgő háborúja és Obama defetista politikája.


Obama Kairóban, 2009. június 4-én


Obama Kairóban, 2009. június 4-én; közeli részlet

A New Yorkerben a múlt héten megjelent képek tanúsága szerint Obama az Occidental College-ban is viselte a gyűrűt.

Az egyik képen Obama az Occidental-beli szobatársa, Hasan Chandoo társaságában látható 1981-ben, nyilvánvalóan felszolgálásra várva.


Barack Obama és szobatársa, Hasan Chandoo az Occidental College-ban 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)


(Tom Grauman, New Yorker magazin)

A második, nemrégiben publikált képen Obama egy könyvért nyúl az Occidental College könyvtárában.


Barack Obama az Occidental College könyvtárában, 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)

Alább könyvtári fotó kinagyított részlete:


Barack Obama gyűrűs keze az Occidental College könyvtárában, 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)

A fenti fotón látható a gyűrű dizájnja, így egy sor párhuzamos kidudorodás, amelyek külsejét jellegzetessé teszik.

A gyűrűről említést tett a New York Times egy 2009-es, Obamáék esküvőjével foglalkozó cikke is.

A sztoriban Jodi Kantor leírja a „tekervényes arany mintázatot”, és megjegyzi, hogy az Barack Obama gyerekkori hazájából, Indonéziából származik, s Michelle-ével ellentétben nem hagyományos.

Kantor ezt írta:

Épp mielőtt ifj. Jeremiah A. Wright tiszteletes 1992. október 3-án este férjjé és feleséggé nyilvánította Barack Obamát és Michelle Robinsont, esküvői gyűrűiket – aláhúzva az új, tartós köteléket – felmutatta a Krisztusi Egyesült Háromság Egyháza vendégeinek. Michelle-é tradicionális volt, Baracké viszont tekervényes arany mintázatú Indonéziából, ahol fiúként élt.

A cikkben nem történik említés arról, hogy Obama akkor már több mint egy évtizede hordta azt a gyűrűt.

A gyűrűről készült 1980-as képek összehasonlíthatók frissebbekkel, így amelyeket a Huffington Post közölt 2010-ben Anya Strzemientől Obama „tekervényes” indonéziai esküvői gyűrűje: KÖZELKÉP címmel.


Obama esküvői gyűrűje, Huffington Post, 2010. március 18.


Obama esküvői gyűrűje, Huffington Post, 2010. március 18.

2012. szeptember 13., csütörtök

Nem akarunk Csehszlovákia sorsára jutni


Elnöksége legnagyobb kihívásával épp az elnökválasztási kampány hajrájában kell szembenéznie a sokak által muzulmánnak tartott Barack Hussein Obamának, aki az elmúlt négy évben nem igazán tudta mindenki számára kielégítően tisztázni, hányadán is áll az iszlámmal. Az elnök, aki látványosan hajbókolt a szaúdi király előtt és legalább ugyanilyen látványosan mélypontra vitte az amerikai-izraeli kapcsolatokat, nagy valószínűséggel meglett volna a legújabb tragédia nélkül, melyben több amerikai élet veszett oda, és még több forog kockán. A tét: Amerika tekintélye. Végső soron pedig az, hogy a világ, amiben élünk, mikor és milyen mértékben válik a barbárság martalékává.
.

Alphonse Mucha: Tánc

A helyzet egyre kísértetiesebben emlékeztet Jimmy Carter helyzetére, jóllehet az akkori szituáció lényegesen kényesebb volt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az Egyesült Államoknak nem csak az iszlamizmus – újsütetűnek akkor sem számító – radikalizálódásával kellett számolnia (elsősorban a síita Khomeini által irányított sikeres iráni államcsíny következtében), de azzal is, hogy a vele egyenrangú szuperhatalom, a vörös Babilon cinikusan felsorakozik a kardot lengető vadak mögé, és mindent megtesz, hogy azok dühét a nyugati civilizációra zúdítsa.

Azóta eltelt három évtized, Oroszország szuperhatalmi státusza szétrepedezett, a Moszkvában a rokonszenves és ártalmatlan jelcinista anarchia után kiépült veszedelmes maffiaállam egyelőre virágzik, míg magasan áll az olajár, de azok az idők már messze vannak, amikor az Egyesült Államoknak minden tettét a kétpólusú világ patikamérlegén kellett lemérnie, mielőtt cselekedett. Washington – minden ellenkező híresztelés dacára – egyedüli világhatalom, ezen a glóbuszon semmi nem történhet, amit Amerika nem akar.

Mégis történik, nap mint nap, idestova négy éve büntetlenül; Barack Obama feltűnő hévvel űzi az appeasement 1938-ban nagyot bukott chamberlaini politikáját (ezúttal nem a világ egy másik szuperhatalmával, hanem olyan népséggel szemben, amelynek a legfőbb fegyvere, hogy ő „érzékeny”). Az utat, amelyet az amerikai elnök a rijádi hajlongástól az észak-koreai és iráni ziccerek kihagyásán át az arab világbeli csőcseléklázadások ideológiai felkarolásáig bejárt, csak nagy nehezen magyarázhatjuk a rendkívül szerencsétlen időben kiosztott Nobel-békedíjjal.

Az Egyesült Államok történelme során számtalan koszlott diktatúrával bútorozkodott össze ideig-óráig, ha érdekei úgy kívánták, Olyan azonban soha nem fordult elő, hogy önnön érdekei ellen külpolitizáljon, megbízható szövetségeseit zsinórban ejtse, esküdt ellenségei sikereit megtapsolja, dühödt vadállatok utcai sereglését forradalomnak tartsa és pozitívan értékelje, miközben intőket osztogat annak az országnak, ahol flottájának derékhada állomásozik.

Amerika már két világháború előtt is megpróbálta eljátszani a be nem avatkozót (hogy aztán mind a kettőt az ő fellépése döntse el). A harmadik világháborút már nem csak ellene indították 2011. szeptember 11-én, hanem az emberi értékeket felmutatni képes teljes civilizáció ellen – azok, akik évszázadok óta soha, semmiféle értéket nem mutattak fel, és még a nulla feltalálását is úgy kellett nekik megítélni, mint a minapi magyar-holland meccsen a hazai csapat sosemvolt-tizenegyesét. Rajta keresztül indították – de az elpusztítandó célpontok mi vagyunk, mi mindannyian. Csehszlovákiának pusztulnia kell, mert korunk barbársága, korunk revansizmusa, korunk irredentizmusa útjában áll.

Barack Obamával kapcsolatban – mint sok más elődjével kapcsolatban is – számos megalapozatlan(nak tűnő) pletyka keringett az első pillanattól fogva. A legtöbbet vallási hovatartozásán (maga sem tudja talán), valamint azon lovagoltak, hol született – de ezen kívül se szeri, se száma a legkülönfélébb vad összeesküvés-elméleteknek, amelyek egy része az iszlám beépített küldöttének, más része magának a sátánnak tartja az amerikai elnököt.

Ha a vénségére félelmetesen elbutult Jimmy Carter már nem élne, nyilván arra gyanakodnánk, az ő szelleme szállta meg az elnököt – majd rövid úton el is vetnénk ezt az elképzelést, és nem csak a két államférfi közti nyilvánvaló intellektuális különbségek, valamint a szuperhatalmi státusz fent vázolt megváltozása okán tennénk azt. Cartert, aki bizonyára kitűnő lelkipásztor és mogyoróültetvényes volt, egész egyszerűen nem abból az anyagból gyúrták, amiből egy amerikai elnöknek lennie kell. Alapvetően békeszerető, meditatív alkat volt, aki önmagából indult ki, és úgy vélte, a kommunista is csak ember.

Jimmy Carter nem szívesen harcolt; Barack Obama viszont mintha azt is vitatná, hogy egyáltalán folyik valamilyen harc – esetleg úgy vélné, Oszama bin Laden kiirtásával a maga részéről rendezte a számlát. Csakhogy a harc nem ért véget, mint azt a líbiai forradalom mellett mellszélességgel kiálló amerikai diplomata erőszakos halála jelezte 9/11 – tizenegyedik évfordulóján.

Nem, a harc nem ért véget, mert az Egyesült Államoknak kínos azt befejeznie. Mire vár – azt csak a jó ég tudja. Tudjuk, a világ nagyon békés hely szeretne lenni, és manapság nagy divat pörösködés helyett mediálni. Ehhez azonban kettő kell. Mint a régi izraeli mondás tartja: pacifista csak az lehet, akinek a szomszédja már az.

Elnök úr, nem az ég dörgött, Pearl Harbort bombázták már megint…

2012. április 24., kedd

Izrael vasútjai II. – A Jezreel völgyi vasút


Külön fejezet a Rákevet Háemek (Völgyi vasút) néven ismert létesítmény, amely része volt a már említett hidzsázi hálózatnak; a huszadik század elején épült, és Haifát kötötte össze az iszlám második legszentebb helyével, Medinával. 

Thomas B. Sandwit haifai brit konzul az 1860-as években javasolta, hogy érdemes lenne vasúti összeköttetést teremteni Haifa és Bagdad között a Jezreel völgyön át, damaszkuszi leágazással. A diplomata lelki szemei előtt az akkor még javában brit India és az ottomán-török uralom alatt álló Palesztina közelítése lebegett. 1865-ben dr. Charles Ferdinand Zimfel német-amerikai cionista orvos az előző részben tárgyalt Jafó-Jeruzsálem vonalat képzelte el úgy, hogy a vonat Jeruzsálemből Jerikón át folytatja az útját Damaszkuszba, leágazással a Jezreel-völgy és Haifa felé. Zimfel be is járta a területet; ő lett Erec Jiszráél első vasúttervezője.



Sir Laurence Oliphant, aki Gileádban akart zsidó telepeket létrehozni, ugyancsak Haifát javasolta vasúti csomópontnak; innen haladtak volna a sínek délre, Akaba felé – Eilát még nem létezett –, onnan pedig tovább északnak, a Szuezi-csatornáig. Északon Damaszkusz lett volna a végállomás. Oliphant 1883-ban látogatott el a Szentföldre, és ekkor változtatta meg elképzeléseit. A vasút később lényegében az ő új tervei alapján épült fel; az engedélyt a Surscock nemesi család szerezte meg a Magas Portától. A fő cél az volt, hogy fellendítsék a vonal mentén a földek értékét – ezek jelentős része Sursockék birtokában volt –, és lehetővé tegyék az olcsó áruszállítást az ugyancsak családi érdekeltségnek számító Hauran és a Földközi-tenger között. A tervből azonban nem lett semmi, nem sikerült befektetőket találni. 1884 végére lejárt a Porta által adott engedély, és odaveszett az az 50 ezer svájci frankos baksis is, amivel Oliphant cége II. Abdul Hamid szultánt megkente.

A szír-ottomán vasúttársaság

A törökök végül 1890-ben adtak ki új engedélyt a Haifa-Damaszkusz vonal építésére Sukri bejnek és egy libanoni keresztény mérnöknek, Juszuf Eliásznak; az ő elképzelésük szerint a vasút Akkó és Damaszkusz között közlekedett volna. A pénz most sem jött össze, így a vállalkozók eladták a jogokat egy brit befektetőnek, John Robert Pillingnek, aki létrehozta és a londoni tőzsdére is bevezette a S.O.R. Ltd.-et, vagyis a Syria Ottoman Railway Kft.-t. A S.O.R. lett a versenytársa az 1889-ben alakított Société du Chemin de Fer Ottoman de Jaffa á Jerusalem et Prolongements-nak, és így történt, hogy az ereci vasút némi eltéréssel egyszerre két helyen kezdett épülni, s a két vonal egy darabig – az első világháború idejéig – nem is találkozott egymással.


Kibucnyikok várják a vonatot valamikor a harmincas években

A tervekben többszöri változtatás után végül Akkó helyett a mélyvízi kikötővel rendelkező Haifa lett a végállomás, a Golan-fennsíkon át Damaszkuszba tartó vonal hossza két leágazással 230 kilométerre rúgott; erre a távra huszonhét állomást és megállót terveztek – „minden bokornál” egyet, ahogyan mondani szokás. A munkálatok 1892. december 23-án, kiadós ünnepségek kíséretében kezdődtek meg, s azokat féltékenyen figyelte a Damaszkusz és Hama között tehervonatokat közlekedtető francia rivális, a DHP, amely mindent megtett az S.O.R. ellehetetlenítéséért, egyszersmind azért, hogy saját magának engedélyt szerezzen a Bejrút-Hauran-Damaszkusz vonal megépítésére, ami sikerült is. 1895-re készültek el vele, miközben a briteknek sehogy sem ment a munka, mindössze nyolc kilométer vágányt fektettek le Haifa és Jágur között – ezen kívül még húsz kilométeren készen állt a töltés, más azonban nemigen történt az ügy érdekében. A késlekedésnek súlyos következményei voltak. A nagyobb hajók Haifa helyett Bejrútba kezdtek befutni, hiszen ott volt vasút; a S.O.R. részvényei elértéktelenedtek, Pilling pedig hamarosan lehúzhatta a redőnyt. A törökök ráadásul közben építeni kezdték a hidzsázi vasutat, meglátták, milyen lehetőségek rejlenek egy Haifa-Damaszkusz relációban, és 1902-ben 150 ezer török líráért visszavásárolták a S.O.R. engedélyét. Noha II. Abdul Hamid szultán eredeti terveiben nem szerepelt a vonal Haifáig történő meghosszabbítása, logikusnak tűnt, hogy a törökök is vasutat építsenek egy kikötőbe, ha ellensúlyozni akarták a francia Bejrút-Damaszkusz vonal súlyát.

A hidzsázi vonal építését felügyelő német mérnök, Heinrich August Meissner 1902. szeptember 1-én adta át az első szakaszt, ami Damaszkusz és Daraa városa között húzódott, és noha kezdetben ellenezte a Haifáig való kiterjesztést, építkezés közben rájött, mennyivel egyszerűbb lenne a dolga, ha az építőanyagot közvetlenül az ottani kikötőből hozathatná. A megvalósításkor a régen készen álló brit terveket vették figyelembe. Az eredeti nyomvonal a Számech patak mentén mászta volna meg a Golant, ezen változtattak, mert a Jármuk folyó mentén jobb útvonal kínálkozott. A S.O.R. által megépített néhány kilométert az ottomán standard szerinti vágányszélességűre szűkítették, majd 1903-ban megkezdték a vágányok lefektetését Haifa és Daraa között.

A legnagyobb kihívást a Számech és Daraa közti 73 kilométer jelentette, ahol az építőknek 529 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeniük. Nyolc alagutat fúrtak összesen 1100 méter hosszúságban, és 329 kisebb-nagyobb híd és vasúti felüljáró épült, ami ekkora szakaszon világrekord. A Golan nehéz terepe megemelte a költségeket is: míg Damaszkusz és Daraa között egy méternyi vasutat 2070 líráért lehetett elkészíteni, addig ugyanez Daraa és Haifa közt már 3480 lírába került.

1904. januárjában öt állomással nyílt meg a vonal Haifa és Bét Seán között; 1905. október 15-én pedig megnyitották a teljes Haifa-Daraa szakaszt, nyolc állomással Ottomán-Palesztinában. A megnyitón leplezték le II. Abdul Hamid szultán haifai emlékművét, amely ma is ott látható. Ezzel Bejrút és az oda közlekedő francia DHP-vonatok jelentősége csökkent, a Jezreel-völgyi vasút pedig gyorsan népszerűvé vált, olyannyira, hogy sok alkalommal még a Bejrútba küldött árut is Haifán hajózták ki, onnan pedig vonattal küldték a Golanon és Damaszkuszon át a majdani Libanon fővárosába. A vonat ráadásul bevont az ország vérkeringésébe addig elzárt településeket is egy olyan időben, amikor a közutak állapota katasztrofális volt. Lovaskocsin Haifáról a huszadik század elején csak Názáretet, Akkót és Afulán át Dzsenínt lehetett elérni; most vonattal elérhető közelségbe került Bét Seán és a nagy történelmi múltú, de addig teljesen elszigetelt Tverja is.

Fellendült a turizmus. A híres Cook utazási iroda 1906-ban hirdette meg első társasútját a Szentföldre, és a csomag része volt egy gőzhajózás a Genezáreti-tavon, valamint a tó körüli keresztény szent helyek felkeresése – mindezt a völgyi vasút tette lehetővé. Az utazás akkoriban még nagyúri hobbi volt, így egyre több magas méltóságú és arisztokrata utas kereste fel Erec Jiszráélt. 1912-ben már be kellett állítani első osztályú kocsikat az úri közönség igényeinek kielégítésére. A nagyobb forgalom ugyanakkor több balesettel is járt. 1909. július hetedikén zajlott Erec Jiszráél első vasúti katasztrófája: a Haifáról induló szerelvény ütközött a Damaszkuszból jövő vonattal egy távírász hibája miatt. A Haifa-Tverja vonat mozdonyvezetője a helyszínen életét vesztette.

A haifai vonal sikerét látva néhány év alatt tizenkét állomást adtak hozzá az eredeti nyolchoz, Meissner pedig tervezni kezdte a további szárnyvonalakat. Az első 1912-re el is készült Szíriában Daraa és Boszra között, 33 kilométeren; még ugyanabban az évben már Akkó és Balad as-Sejch között is járt vonat. A legfontosabb azonban az Afula-Jeruzsálem vasúti összeköttetés volt, amiből az első, Dzsenínig tartó 17 kilométeres szakaszt 1913 elejére fel is építették. Ekkor azonban a francia kormány hatalmas nyomást gyakorolt az Ottomán Birodalomra annak érdekében, hogy a vasútépítés ne folytatódjék, és a francia kézen lévő Jafó-Jeruzsálem vonalnak – amelynek történetét az előző részben ismertettük – ne legyen versenytársa. Így aztán Afulától csak negyven kilométernyi vaspálya épült ki, amely a jelentéktelen Szilát ad-Dhahrnál ért véget. A falucska a vasútnak köszönhetően sokat fejlődött, ma már hatezres lakosú palesztin kisváros. A vonalat Meissner később, az első világháború idején Tulkárem felé építette tovább, onnan pedig a Lod és Hadera közti Keleti Vonallal lehetett továbbzötykölődni, amely becsatlakozott a Jafó-Jeruzsálem vonalba, illetve a Szináj-félszigeten át Egyiptomba vezető sínekbe. Ezen kívül számos kurta szárnyvonal épült úgy az ottomán, mint az azt váltó brit uralom idején, főként iparvágányok, de katonai célúak is.

Az első világháború

A Közel-Kelet java nem rendelkezett modern infrastruktúrával az első világháború kirobbanásakor, így a meglévő néhány vasútvonal különleges stratégiai fontossággal bírt a törökök szemében. Az emeki vonalat és a komplett hidzsázi vasutat pillanatok alatt átvette a hadsereg; civilek akkor használhatták, ha épp úgy jött ki a lépés, a katonaság abszolút elsőséget élvezett. A hidzsázi vasút parancsnokságát Haifára telepítették, közelebb a fronthoz, és hadmérnököket tettek meg a három fő hidzsázi szakasz parancsnokává. Daraa és Medina között egy német hadmérnök parancsolt, a másik kettőn azonban zsidók: Haifa és Szamakh között egy Báruch Katinka nevezetű, akiről magyaros hangzású neve ellenére sem találunk további adatokat.


Sok helyütt csak az állomásépület maradt meg

A britek hamarosan ostromzár alá vették a törökök valamennyi földközi-tengeri kikötőjét, akadozni kezdett az ellátás, és egyre nehezebbé vált a vasúti közlekedés fenntartása, különösen, hogy a szenet importálni kellett. Legközelebb Libanonban volt szénbánya, ám az ott felszínre hozott szén annyira katasztrofális minőségűnek bizonyult, hogy a huzamosabb használat tönkretette volna a mozdonyokat, így aztán a faszénhez folyamodtak, és az Ottomán Birodalomban szerte fontos foglalkozás lett a szénégetőké, Erecben pedig szárnyvonalak épültek az erdősebb részekhez – az egyik Tulkárem és a haderai erdő között, a másik a Menáse-síkságon a Kármel lejtőiig, nem messze Umm el-Fáchem városától. Az amúgy sem túl zöld vidék a fakitermelés miatt még kopárabbá változott, s mikor beállt a faínség, a törökök elrendelték a gyümölcsfák szó szerinti megtizedelését.

A britek 1918 tavaszán kerítették kézre a vasút néhány fontos pontját a Jármúk folyó mentén, és sikeresen elvágták az összeköttetést a haifai és a hidzsázi vonal között; 1918 szeptemberében a törökök elpusztítottak minden létesítményt és gördülőállományt, hogy az ne a győztes ellenséget gyarapítsa. A háború végére teljes mértékben brit ellenőrzés alá került a Jezreel völgyi vasút.

A mandátumi idők

A britek 1920. október elsején hozták létre Palestine Railways (P. R.) néven saját vállalkozásukat, amely a mandátumi Palesztina valamennyi vasútját felügyelte. Vállalkozási formában működött, de a palesztinai brit főbiztos égisze alatt. A törökök a hidzsázi vasút tulajdonjogát rábízták az iszlám hitbizományra, a Wakfra, így akadályozva meg, hogy a török birodalom romjainak egy részén ugyancsak népszövetségi mandátumot élvező franciák rátegyék a kezüket; Párizs kénytelen volt az ügyet nemzetközi bíróság elé vinni, amely végül a vonal egy részét nekik, másik részét a briteknek ítélte, s úgy rendelkezett, hogy a két vonal közti határ a számáchi (Cemách) állomás legyen. Szintén a két nagyhatalom közt osztotta szét a verdikt mindazt a gördülőállományt, amit a törökök nem semmisítettek meg.


Megálló Emek Jezreelben

A járatsűrűség a brit uralom alatt valamelyest megnövekedett, Haifáról naponta ment vonat Szamachba, Damaszkuszba; Akkóba háromszor, s Afulán át Schembe (Nablusz) hetente indult szerelvény. A járatsűrűség a második világháború idején tetőzött, amikor napi hat járat indult Haifától Szamachba és tért oda vissza. A turistáknak szóló csomagok egyre több extrát kaptak, így a legpénzesebbek akár légi csatlakozást is rendelhettek a BOAC elődje, az Imperial Airways repülőgépen, amely a Kineret (Genezáret-tó) felszínét használták kifutó gyanánt.



Azt követően, hogy a britek korábbi ígéreteiket megszegve csúful semmibe vették a zsidó érdekeket, a mandátumi Palesztina területén létrejött az ellenállási mozgalom, amelynek tagjait ma számos forrás terroristáknak nevezi. Korábbi, Avraham „Jáir” Sternről szóló sorozatunkban már megpróbáltunk, és most ismét megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a „terroristák” soha nem polgári célpontokat támadtak. A vasút mint kiemelt katonai objektum azonban a zsidó gerilla-hadviselés első számú célpontjává vált. Az ellenállás egyik első komoly művelete volt a Vonatok Éjszakája 1945. november elsején, amikor százötvenhárom ponton intéztek egyszerre támadást a vasútvonalak ellen. A legnagyobb kárt az afulai állomáson tették, a hindu őrök orra előtt. Ebben az akcióban részt vett az izraeli hadsereg későbbi legendás tábornoka, Rechávám Zeévi, akit Gandhiként is ismertek, mert egy ízben kopaszra borotválva jelent meg katonái között, és ebben az állapotában emlékeztetett az indiai függetlenség atyjára. Zeévit 2001. október 17-én, idegenforgalmi miniszterként gyilkolta meg a Népi Front Palesztina Felszabadítására terrorszervezet embere.

A vasút elleni akciót a zsidó ellenállás a nagy sikerre tekintettel több alkalommal megismételte, így 1946-ban megtartották a Hidak Éjszakáját; a Pálmách egy százharminc méteres völgyhidat robbantott fel Számách és al-Hamma (ma: Ramat Gader) között, teljesen elvágva a Jezreel völgyi vasutat a Hidzsáz vonaltól.


A Jármuk feletti völgyhíd a robbantás után...

A Jezreel völgyi vasút vége 1948. március 2-án jött el, amikor az ereci brit uralomból már csak hónapok voltak hátra. Ezen az éjszakán a Hagana robbantássorozatot hajtott végre a vonal ellen, és gyakorlatilag működésképtelenné tette – amire nagy szükség volt, hiszen különben az inváziós arab seregek komoly hasznát vették volna. A Hagana többek közt felrobbantott egy hidat Gevánál, a 44. kilométernél; a következő akcióra Izrael Állam kikiáltása napján, 1948. május 14-én került sor, akkor Gesernél a Jordán folyón átvezető vasúti hidat repítették a levegőbe a szomszédos két közúti híddal együtt.


...romokban a mai napig

Az angolok távozása után az állammal együtt megalapított Israel Railways vette át a terület vasúthálózatát – illetőleg azt, ami abból megmaradt. A Jezreel völgyi vasúton Haifa és Afula között lehetett csak közlekedni; az 1948-as, első arab-izraeli háborúban a vonal többi részén további károk keletkeztek, és ezeket már sohasem hozták helyre. 1949-re azután a gazdaságtalan kurta szakaszon is leállt a menetrendszerű közlekedés. 1950-51-ben a vonalat alkalmanként még használták turisztikai célokra, végül a katonaság kiképzésére. A végleges bezárásra 1954-ben került sor. A virágzó létesítményből nem maradt meg más, mint egy régi gőzös és egy darab vagon; ma mindkettő az Izraeli Vasúti Múzeumban látható.

Talán majd 2016-ban...

Az évtizedek során számos elképzelés született arról, mit lehetne kezdeni a rozsdásodó sínekkel, jóllehet mindenki tudta, hogy a vasúti közlekedés felélesztésének ideje csak akkor jön el, ha a környező arab államok, elsősorban Szíria, békére hajlanak. A hatvanas évek elején Afula szerette volna visszaszerezni a vonalat, sikertelenül – az Afula közepén futó vágányok és az állomás helye azonban az Izraeli Vasutak tulajdonában maradt, és oda évekig nem lehetett építési engedélyt kiadni. Ilyen holt terület több városban is akadt. Később, az ezredfordulón szegték csak meg az építési tilalmat, és a vasút nem nagyon tett jogi lépéseket tulajdona megvédésére.

1988-ban határozatot hoztak a vonal felújításáról, el is készültek a vonatkozó tervek, de tíz évig más nem történt; 1998-ban is csak annyi, hogy felmérték az egykori nyomvonalat, mennyiben alkalmas modern vasúti létesítménynek.

2002. október 28-án Efráim Szné közlekedési miniszter sajtóközleményben tudatta az újabb nekirugaszkodást, aminek kezdeti szakaszára 40 millió sekelt különítettek el, a későbbi építkezésre pedig egymilliárdot irányoztak elő. A vonalat Haifa és a Jordán folyón átívelő Husszein sejk híd közé tervezték, hetvennégy kilométeresre, azzal az elképzeléssel, hogy a határon túl, jordán területen később majd meghosszabbítják Irbidig. 2007-re tervezték az átadást, de már a kezdés is csak tolódott; utóbb 2010-re ígérték az öt állomásból – Haifa, Neser, Kfar Jehosua, Afula, Bét Seán – álló vonalat, és szó volt arról is, hogy felújítják a történelmi dzseníni szárnyvonalat. Mindebből nem lett semmi, jóllehet egyes optimista térképészek „építés alatt” megjelöléssel tüntették fel az új Jezreel völgyi vasutat.


A Palestine Railways mozdonya 1946-ban

2010. február 24-énaz izraeli kormány immár 3,5 milliárd sekelt szavazott meg az építkezésre, ezt később 4,1 milliárdra emelték azzal az ígérettel, hogy 2011-ben Haifa és Bét Seán között megkezdődik az építkezés. A versenytárgyalást azonban csak 2011. március 7-én írták ki – egy hat és fél kilométeres szakaszra… (Akik tudják, milyen cirkusz volt az új központi autóbusz-állomás évtizedeken át tartó építése, vagy a tel-avivi metró körül, azoknak ez a történet is ismerősen cseng). Jelenleg ott tartunk, hogy 2016-ban talán ismét utazhatunk az Emek Jezreel-i vasúton. Ha semmi nem jön közbe.