Oldalak

2008. január 30., szerda

A Kótel éjszaka…


Ha valami bársonyos, az a szentföldi éj.

Egész nap fenn voltál, egész nap ontotta rád arany sugarát a Nap. Egész nap mentél, izzadtál, Mái Édent, kólát vedeltél, egész nap nyomtad a kamerádat, hogy már belegémberedett az ujjad, az egész kezed. Egész nap égett az arcod, egész nap a fehér kőből rakott falak vonultak előtted, mint az évezredek, mint az igazság, mert ott voltak, egész nap fehéren izzottál velük együtt, és homlokodhoz szorítottad a sörösdobozt.

Odaértél a Kótelhez, megtapintottad azokat a köveket, és melegek voltak, és sírtál, magad sem tudtad, miért. Miért a sírás a legmagasabb rangú emberi érzelem-megnyilvánulás? Miért van mindig valami megbánnivalód? Miért, hogy picit már nem vagy ugyanaz az ember, mint addig voltál? Miért, hogy Isten szelleme épp azoktól a kövektől nem távozott?

Mi izzik benned, mélyen odabenn, ami nem hagy nyugodni?

Visszamész és megfürdeted nap- és Isten-tépte arcodat a szálloda légkondicionált hűvösében és megpróbálod eloltani, azt ott, belül.

Aztán megint ott vagy, holott csak azért indultál el, hogy mecijére vadássz. A Kótel éjszaka. Kibukkansz előtte, vagy ő bukkan eléd? Ha valami bársonyos, akkor az a köveinek tapintása, a forrásé, az első lányé, a véredé.

Az első jeruzsálemi éjszakádé.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Először fogalmazta meg valaki azt, amit a Kotelnél éreztem, de így megfogalmazni nem tudtam.
Köszönöm.....
Gerson

Névtelen írta...

Nagyon szép írás!