Mispátim – Naszralla új golyóálló ruhája

„Aki emberi személyt elrabol és eladja vagy kezei közt találják, halállal vesszen” (2Móz. 21:16).

A héten tették közzé a Vinográd-bizottság jelentését, amely azzal foglalkozott, mennyiben bizonyult fiaskónak Izrael tavalyi libanoni hadjárata, és mennyiben felelős ezért a miniszterelnök, a védelmi miniszter, a vezérkari főnök, s általában az egész izraeli establishment.

Sokan számítottak arra, hogy Ehud Olmert miniszterelnök majd „belebukik” a bizottsági jelentésbe. Ebben én két okból nem hittem. Az egyik az eddigi bizottsági jelentések eredményei. Volt már nem egy akta, amely a nemzet számára nézve súlyos órában, nagy vér- és arcveszteség után született meg. Okos emberek állították őket össze, és amit mondtak, az erkölcsi értelemben feltétlenül hatalmas súllyal bírt. Gyakorlati értelemben azonban nem. A mai napig emlékezetes az Áfárszék (Őszibarack) akta, amely a Jom Kipur-i háború után azt vizsgálta, hogyan lehet, hogy Izrael „nem tudott” a készülő arab orvtámadásról, és nem lépett fel megelőző csapással, ugyanúgy, ahogyan 1967-ben is tette.

Akkoriban Mose Dáján és Golda Méir álltak az establishment csúcsán, két legendás, napjainkban szinte már emberfeletti figura. Teljesen jogosan álltak ott, ahol, és egyáltalán nem véletlen, hogy alakjuk köré legenda szövődött. A közvélemény 1973-ban őket hibáztatta a vereséggel felérő győzelemért – és legfőképp a több ezer halottért, akiknek a száma messze meghaladta a Hatnapos Háború diadala után gyászolt gyerekek számát.

Most Ehud Olmert áll az establishment élén – és ez volt a másik ok, ami miatt biztos voltam abban, hogy az Élijáhu Vinográd nyugalmazott főbíró vezette testület kesztyűs kézzel fog bánni vele. Mert a valaha legendás jisuvi, majd izraeli vezetőket évtizedről évtizedre silányabb emberanyag váltja fel, és a nagy öregek eltűntével egyre több a politikai kalandor, akit részint a hatalommámor, részint saját meggazdagodása izgat, és mindent ennek rendel alá – az ország létfontosságú érdekeit is ideértve. Olmertet már ezelőtt tizenöt évvel is Ádon Teflonnak, Teflon úrnak nevezték – vagyis olyan embernek, akin nem ragad rajt’ semmi, akiről minden lepereg, vádolják meg bármilyen disznóság (főként korrupció) elkövetésével. Reméltem azonban, hogy Vinográd őméltósága kesztyűje legalább durva bőr lesz. Ebben tévedtem, glaszékesztyűt viselt. A Vinográd-jelentés semmi más, mint langyi-pangyi ejnye-bejnye.

Dr. Utólag mindig okos: a jelentés kiadása után jöttem rá, hogy Olmert, ha nagyon megszorongatják, éppenséggel tudott volna mit mondani. És arra is rá kellett döbbenjek, hohy tavaly, a libanoni hadjárat megindításakor – nem mondott semmit; se ő, se a kormány, se a miniszterek, se a főtisztek.

Egyáltalán nem közölték a közvéleménnyel, mi ennek a hadjáratnak célja. Rázúdították a Cahalt a Libanon néven ismeretes iszlamista-anarchista pokolra, de anélkül, hogy konkrét utasítás hangzott volna el a célt illetően. Ilyen körülmények közt nem csoda, amit a Vinograd-jelentés megállapít, és amit már a hadjárat vége óta tudunk: az egységek sokszor konkrétan kitűzött feladat nélkül, teljes bálágán közepette harcoltak. Maga a hadjárat kellőképp brutális volt ahhoz, hogy a nagy hírügynökségek által alkalmazott arab fotósok és operatőrök kitombolhassák magukat, és – nem egyszer akár hamisítások árán is – bemutassák a világnak, micsoda vérengzést vitt végbe a cionista hadsereg. Lemészárolt játék- és igazi babák álltak a romokon a szemérmetlenül beállított fotókon, míg a másik oldal valami oknál fogva még azt is lusta volt világgá repíteni, hogy a Hezbollah képes volt az egyik légvédelmi ütegét szellemi fogyatékos gyerekek bentlakásos otthonának a tetejére telepíteni. (Az arab harcmodor mindig is szinte kötelező jelleggel írta elő a civilek háta mögé bújást, és már sokszor hihettük, hogy nincs már alább, és mindig kiderült: de, mégis van.)

Izrael nem közölte, mit akar elérni. Ha Hezbollah kiirtását, úgy ez nem jött össze. Ha az volt a cél, hogy a libanoniak szemében valamelyest meggyűlöltesse a bandát, vagy elgondolkodtassa őket, hogy talán mégsem célszerű a választásokon a terrorszervezet további ajnározása, mert ilyesmikkel jár – átmenetileg talán sikert arattak, de az emberi emlékezet szánalmasan rövid, így valószínűtlen, hogy a libanoniak értettek volna a csúnya szóból, és felfogták volna, hogy minden szenvedésüket a mindenkori náluk regnáló terrorbandáknak, aljas és korrupt politikusaiknak, valamint a tüzet kívülről szító hatalmaknak (Szíriának és utóbb Iránnak) köszönhetik.

Olmerték azonban nem mondták, mi volt a cél, így a jelentés nagyon nem is foglalkozhatott azzal, sikerült-e a célt teljesíteni vagy sem. Ha viszont kritikát hall, a miniszterelnök rámutathat arra, hogy ő semmit nem ígért. És rámutathat még valamire. A tavalyi támadás hatalmas veszteségeket okozott a Hezbollahnak. Jelentékeny mértékben károsodott a gyilkos banda infrastruktúrája, és noha a felheccelt iszlamista eszelősök hetekig az izraeli hadsereg legyőzéséről rikácsoltak, ma az északi végeken csendes a határ.

Az elrabolt katonák ügyében azonban nem történt semmiféle előrehaladás.

A fogságban lévő srácokkal az Ajánlom rovat első linkje foglalkozik, aki még nem ismerné a terroristák karmai közt raboskodó srácokat, kattintson oda. A biztosítékot akkor verte ki többeknél a bandavezér, amikor azt üzente Izraelnek, még van náluk tavalyról néhány testrész, Libanonban elesett izraeli katonák holttestének részei. A béke vallásának eme újabb elementáris erejű megnyilatkozása után több izraeli miniszter Hasszán Naszralla likvidálására szólított fel. Jichák Kohén (aki a Sász vallásos párt tagja, s aligha ismeretlen előtte a fenti passzus) „kegyetlen őrültnek” nevezte Naszrallát: „Nem értem, miért lélegzik még egyáltalán. Már régen likvidálnunk kellett volna. Javaslom a kabinetnek ennek az embernek a megölését.” Ezzel egyetértett Méir Sitrit belügyminiszter is, aki úgy vélekedett, a Hezbollah első embere olyan embertelennek bizonyult, hogy ezek után „nincs arra szükség, hogy tárgyaljunk vele; meg kell semmisítenünk.” Zeév Boim befogadási miniszter „csatornapatkánynak” nevezte Naszrallát, és hozzátette: „Tennünk kell afelől, hogy ne lássa meg többé a napvilágot.”

E sorok írásáig semmit nem tudni arról, hogy a bandavezér likvidálására megkezdték-e az előkészületeket, annyi azonban bizonyos, hogy a Tóra az emberrablást halállal rendeli büntetni. Sok egyéb mellett, amit Naszralla ugyancsak elkövetett. Való igaz: jön majd helyette másik. De az is igaz, amit a München című film szereplője mond: „Akkor nem érdemes levágni a körmünket, mert úgyis újra nő?”