Gengszterek és jiddiskeit

Nem voltak jó emberek, jó zsidók meg pláne nem. Tagadhatatlan, hogy némelyikük közönséges mészáros volt, igazi szörnyeteg, aki fütyült mindenre, ami emberi. Érdekes módon azonban ugyanezen emberek közt akadtak, akikbe több zsidóság szorult, mint egyes úgynevezett tisztességesekbe. Legendák szólnak arról, hogy az amerikai zsidó gengszterek megvédték a fajtájukat, sőt egyesek komoly összegeket áldoztak azért, hogy a harmadik zsidó állam létrejöhessen. A legendák igazak.

A közhiedelemmel ellentétben nem az amerikai olasz, hanem a zsidó gengsztereknek „köszönhető” elsősorban a szervezett bűnözés kialakulása. Szinte kivétel nélkül olyan bevándorlók gyermekei-unokái voltak, akik látástól vakulásig, napi tizenkét-tizenhat órát dolgoztak a boldogulásért, azért, hogy ha ők maguk már nem is, de leszármazottaik megvalósíthassák az amerikai álmot. Ez általában jellemző volt a szervezett bűnözésre: valahány fajta maffia szerveződött etnikai alapon – olasz, ír, lengyel –, azok tagjainak apja, nagyapja mind bevándorló volt, és mind keményen dolgozott. A húszas években pedig, különösen annak végén, a nagy gazdasági világválság kirobbanásával bebizonyosodott: a tisztességes, kemény munka sok esetben sehová nem vezet. Milliók voltak kénytelenek tudomásul venni, hogy a sokszor évtizedeken át építgetett álom szertefoszlik, a vagyon semmivé lesz. Csak a gengszterek mondhatták el magukról, hogy sikeresek. A tisztességeseknek felkopott az álluk.

A zsidó gengszterek jellemzően zsidó negyedekben születtek és nevelkedtek, s legvéresebb cselekményeiket is ezen a környéken követték el – New Yorkban a Lower East Side-on, Brownsville-ben és Brooklynban, Chicagóban a Maxwell Streeten, Los Angelesben a Boyle Heightson. Az olasz gengszterekkel szemben nem ápolták látványosan a hagyományaikat. Csak elvétve voltak vallásosak, zsinagógában alig-alig látták őket, fütyültek a kóserságra, gyerekeik nem részesültek zsidó oktatásban. A legvégzetesebb, sorsdöntő pillanatokban azonban védelmet nyújtottak más zsidóknak, Amerikában és más országokban.

New Yorkban már az 1800-as években léteztek gengek, amelyek nevük és sokszor külső jegyek alapján különböztették meg magukat. Így például a True Blue Americans, az Igazi Kék Amerikaiak kürtőkalapot és hosszú kék malaclopót viseltek, míg a Plug Uglies (kb.: Fertelmes Bagósok) primitív futball-sisakot hordtak. A tizenkilencedik században Kosher Nostra néven emlegették a zsidó maffiát, amelyet a legendás Monk Eastman vezetett, és amely olyan neveket tudhatott soraiban, mint Max „Kid Twist” Zwerbach, „Big” Jack Zelig és Vach „Cyclone Louie” Lewis. Eastmanék sikerrel vették fel a versenyt a rivális olasz és ír bandákkal, aláásva az utóbbiak dominanciáját, olyannyira, hogy az írek szervezett bűnözése a huszadik századra el is jelentéktelenedett.

A Gyilkosság Rt.

A főleg védelmi pénzek beszedésével foglalkozó Lower East Side egyik leghíresebb huszadik század elei bandája volt a Jiddis Fekete Kéz, amelyet Jacob Levinsky, Charles „Charlie the Cripple” Litoffsky és Joseph Toplinsky vezettek. Komoly zsidó alvilág létezett – és ahogyan a magyar szleng is számos kifejezést köszönhet a jiddisnek a kótertől a jattig, úgy vonultak be jiddis szavak, ott is a bűnözőkön keresztül, az amerikai angol nyelvbe, ahol a stricit szimchaként, a nyomozót sameszként, a léhűtőt trombenikként emlegették. Ebben az időszakban a letartóztatott bűnözők egyhatoda zsidó volt New Yorkban. Az etnikum súlyosan felülreprezentáltnak bizonyult egyéb viszonylatban is: 1908-ban az akkor négymilliós New York City lakosságának csak a negyede, de a börtönlakosságnak már a fele volt zsidó.

Kezdetben Bowery Fiúknak nevezték magukat azok, akik később a Brownsville Gang színeiben folytatták pályafutásukat; ebből lett a későbbi hírhedt zsidó banda, a Murder Inc., azaz Gyilkosság Rt., amely számtalan könyvet és filmet ihletett. Valamennyi zsidó geng közül ez lett a legerősebb, legbefolyásosabb; a többiek rettegték őket, nem csak kegyetlenségük okán, de azért is, mert a szervezet fénykorában képes volt arra, hogy bírókat, ügyészeket, kongresszusi képviselőket és szenátorokat vásároljon meg kilóra. A Gyilkosság Rt. nevéhez méltóan kizárólag likvidálásokkal foglalkozott mint banda, ám az egyes tagok a saját szakállukra egyéb jövedelmező bűnözési ágazatokban is jeleskedtek – leginkább a szeszcsempészetben, a szerencsejátékban és a munkaügyi panamákban.

A Gyilkosság Rt., amelyet Szindikátus néven is emlegettek, körülbelül ezer embert ölt meg Amerikában: valamennyi esetben más gengsztereket. Mottójuk így hangzott: „Csak a mieinket öljük” – azaz: csak bűnözőket. A szervezett bűnözői csoportok közül ez volt a legszervezettebb – olyan olajozottan működött, mint egy kitűnően vezetett cég, csak épp a legközönségesebb helyeken. Így Brooklynban a végrehajtók rendszerint édességboltokban lebzseltek egy eldugott hátsó szobában, asztal, szék, whiskysüveg és egy telefon társaságában – az utóbbi arra kellett, hogy megkapják az instrukciót, kit és hol kell épp kinyírni.

Ezekben az édességboltokban, illetve a környékükön rendesen ott lógtak a zsidó srácok is, akik óhatatlanul ebben a légkörben nőttek fel, és naná, hogy nem a munka nélküli, vergődő szüleik álltak előttük példaként, akikbe mindenki belerúgott, hanem a hideg tekintetű, mindig elegáns, szivarozó gyilkosok, akiktől mindenki rettegett.

A Gyilkosság Rt. Szabályszerű igazgatótanáccsal működött, amelynek tagja volt többek közt Meyer Lansky, Bugsy Siegel, az olasz létére a zsidók közé beférő Charlie „Lucky” Luciano, Dutch Schultz és Louis Lepke Butchalter. Ha valaki el akart tétetni valakit láb alól, ezekhez az emberekhez kellett fordulnia, akik aztán hatékonyan intézkedtek – noha nem automatikusan. Az igazgatótanács szavazott arról, elfogadják-e a megbízatást, és ha ez megtörtént, a legfőbb főnöknek, Meyer Lanskynak még mindig vétójoga volt; valakit megölni csak úgy lehetett, ha arra Lansky áldását adta. Ki volt zárva, hogy valakit személyes okból mészároljanak le, ez ellentmondott a társaság alapszabályának. Tilos volt továbbá kormányhivatalnok, riporter, civilek, valamint az igazgatótanács bármely tagja megöletése. Kivételek persze mindig akadtak, így Dutch Schultzé, akit mégiscsak meggyilkoltattak.

Nem volt menekülés

A Gyilkosság Rt. országos szervezet volt, szolgáltatásait valamennyi államban el lehetett érni. A végrehajtás során meghatározott eljárást követtek. Elsőként megkötötték a szerződést. Ezt követte a bérgyilkos kiválasztása, sohasem abból az államból, ahol a bérgyilkosságot végre kellett hajtani, hanem mindig egy másikból. A bérgyilkos a helyszínre utazott, és figyelemmel kísérte áldozatát, annak érdekében, hogy kiszemelje a meggyilkolására leginkább alkalmatos helyet és időt, majd végrehajtotta a tettet, legtöbbször tűzfegyverrel, fojtogatással vagy jégcsákánnyal, majd eltüntette a tetemet (jobbára elégette valahol egy veremben), azután vonatra szállt, és távozott az államból. A rendőrök nem találtak gyanúsítottat, indítékot, tanút, semmit.

A célszemély csak nagy ritkán menekülhetett sorsa elől, és a meggyilkoltatás a bandatagokat is fenyegette, ha például túl sokat tudtak. Igazán csakis akkor érezhette valaki biztonságban magát, ha boss volt, nagyfőnök. A ritka megmenekülők közé tartozott Gangy Cohen, aki egy napon nyomtalanul eltűnt; nem sokra rá két gengszter, Pretty Levine és Dukey Maffeatore beültek egy moziba, és lám, kiszúrták az öreg Gangyt – a filmvásznon, a Golden Boy című filmben. Úgy tűnt, társuk filmszínészi babérokra vágyott – és álma valóra vált. De Gangy Cohen a ritka kivételek egyike volt. Azok a gengszterek, akiket nem öltek meg a saját kollégáik, általában kötélen, villamosszéken vagy gázkamrában végezték, vagy börtönben rohadtak meg életük végéig.

Sólet nélkül maradt a Lansky család

A Gyilkosság Rt. legbefolyásosabb bossáról, Meyer Lanskyról megannyi legenda kering; ezek egyike, hogy egyszerre ismerkedett meg Benny „Bugsy” Siegellel és Charlie, avagy Salvatore „Lucky” Lucianóval (balra), akik épp veszekedtek. Lansky ennek úgy vetett véget, hogy leverte Lucianót, akire ez olyan mély benyomást tett, hogy legott védelmet ajánlott neki; amire Lansky a fáma szerint azt válaszolta, oda dugja fel a védelmet magának, ahová nem süt fel a nap. Bátorságát nagyra értékelték, és hamarosan jó barátságot kötött Lucianóval meg Siegellel.

Ha volt valaha gengszter, akit a nyomor ösztönzött a bűnözői pályafutásra, az Meyer Lansky volt. Odahaza nem volt elég nagy tűzhelyük ahhoz, hogy megfőzzék a sábeszi sóletet, ezért a mama péntekenként egy tízcentest nyomott a markába és a pékhez szalajtotta, aki megengedte nekik a saját kemencéje használatát.
Az ifjú Meyer útja a pékhez menet szerencsejátékot játszó kölykök mellett vezetett el, és kísértést érzett, hogy maga is szerencsét próbáljon; de elvesztette a feltett tíz centjét, és a Lansky família azon a sábeszen sólet nélkül maradt. A gyerek úgy érezte, kibabrált az egész mispóhéval, de mindenekelőtt az imádott édesanyjával. Megesküdött mindenre, ami szent: ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy veszített.

Minden szabad idejében a kockázást tanulmányozta, s ki is tanulta annak az összes csínját-bínját, majd egy újabb pénteken ismét feltette a tízcentest – és most nyert. Többé a sábeszi pénzzel sohasem játszott – mert már megvolt a saját játékpénze. Végigkockázta az egész Lower East Side-ot, és soha többé nem veszített. Matracában kazalnyi bankjegyet rejtegetett, és a siker meghozta magával a filozófiát is. Ez pedig Meyer Lansky megfogalmazásában így szólt: a zsidókkal mindig is úgy bántak, mint a kutyákkal, de ő majd megadja nekik az illő társadalmi rangot, és gondoskodik arról, hogy az ilyesmi ne történjék meg.

Az évek során Lansky (balra) a Szindikátus csúcsára emelkedett, és az ő tudta és beleegyezése nélkül senkit sem tehettek hidegre. Lansky általában mindenkivel, még ellenségeivel is törekedett a kiegyezésre; ezt jól példázta az is, hogy barátságot tudott kötni Lucianóval meg Siegellel. A gyilkosságokon kívül illegális szerencsejátékok szervezéséből és pénzmosásból élt. Ám neki is volt tanítómestere. Amit tudott, a többi zsidó gengszterhez hasonlóan a hírhedt Arnold Rothsteintől tanulta – nem csak a szervezett bűnözés felépítését és vezetését, de az öltözködést és az etikett bizonyos szabályait is. Rothstein nem csak gengsztert, de úriembert is akart nevelni a kisinas Lanskyból.

Akkoriban Rothstein volt nem csak a Gyilkosság Rt., de az egész amerikai maffiavilág első számú alakja. Ő tette olyanná a maffiavilágot, amilyennek mi a filmekből ismerjük. Nézzünk meg bármilyen gengszterfilmet: ha nem Arnold Rothstein, az a film teljesen másként alakul. Egy arisztokrata is megirigyelhette volna viselkedését, holott ő is csontszegény mispóhéból származott – talán ennek köszönhetően jött rá arra, hogy nem érdemes beállni a sorba, s az élet nagy országútja szélén battyogva tátania a száját, hanem el kell vennie azt, ami megilleti. Foglalkozott majdnem mindennel, de leginkább szerencsejátékkal és szeszcsempészettel. Különféle beceneveken ismerték, de leginkább Big Bankrollnak, Kövér Bankókötegnek emlegették, mert állandóan hatalmas mennyiségű készpénzt hurcolt magával, és nála a jatt ötven dollárnál kezdődött – akkoriban! –, még abban az esetben is, ha a zöldségestől vett a piacon egy almát. Nevezték Agynak is, hiszen a szervezett bűnözést a ma ismert formában ő álmodta meg. S neve kezdőbetűi után emlegették A. R.-nek. Szeretett és tudott biliárdozni; egy alkalommal szerencsejátékos ellenfelei úgy akartak kitolni vele, hogy Philadelphiából elhozatták Jack Conwayt, az akkori idők biliárd-szupersztárját. Az összecsapás csütörtök estétől szombat reggelig zajlott; Conway, aki vesztésre állt, még folytatta volna, de a biliárdszalon tulajdonosa nemet mondott, mert látta, hogy már egyikük sincs magánál. Az ellenfelek végül békében elmentek egy török fürdőbe, hogy valamelyest magukhoz térjenek.

Rothstein (a képen, élete vége felé) mániákusan kereste a fiatalokat, a friss vért, és ha valakin azt látta, kitűnő gengsztert tud belőle faragni, nem habozott. Így toborozta Lucianót, s így Meyert is. Ha valakit Rothstein toborzott, az annyit tett, hogy az illető kispályásból nagymenővé lépett elő. Rothsteint az illető etnikuma nem izgatta, nemzetközi bandát gyűjtött maga köré, amiben voltak a zsidókon kívül írek, olaszok, feketék, sőt női gengszterek is.

Ő sem ágyban, párnák közt végezte. 1928. november 4-én lőtték agyon ugyanott, ahol Lanskyval elbeszélgetett annak idején.

Meyer Lansky balsikerű alijája

1920-ban ismerkedtek meg egymással, ő meg Lansky; először egy bármicván találkoztak, ahol Rothstein felfigyelt az éles eszű kölyökre, és még aznap meghívta a Park Central Hotelbe, ahol hat órán át dumáltak. Rothstein elmagyarázta a feladatot: Lucianóval párban kell szeszt csempészniük különféle külföldi országokból (ez volt a prohibíció korszaka). Ahogy mondani szokás: Rothstein olyan ajánlatot tett Meyernek, amit az nem utasíthatott vissza. Ez lett karrierje első nagy állomása, amit még sok más követett, főleg a szerencsejátékok terén: Havannában ő működtette a Montmartre Clubot, Las Vegasban ott volt a Flamingo alapításánál.

Meyer Lansky 1970-ben alijázott a Hazatérési Törvény alapján, amely kimondja: valamennyi zsidónak, továbbá házastársuknak és leszármazottainak joga van az izraeli állampolgárságra. A törvény azt nem mondja ki, hogy a tömeggyilkos gengszterek ez alól kivételt képeznének, így Lansky joggal bízott abban, hogy a Szentföldön békés öregkor vár rá (a képen az Olajfák Hegyén látható, a háttérben a jeruzsálemi Óvárossal). Az Egyesült Államok azonban jókora nyomást gyakorolt a zsidó államra, amely végül távozásra szólította fel – ugyan informálisan, de annál határozottabban, Golda Méir személyes utasítására – a kivénhedt gengsztert, aki előbb Paraguayba menekült volna, ám miután onnan is kiebrudalták, Floridába repült és feladta magát. Meglepő módon azonban csak adócsalás miatt vonták felelősségre, és az alól is felmentették. Ez több alkalommal megismétlődött. Lansky a gazdag nyugdíjasok nyugodt életét élte az 1983. január 15-én bekövetkezett haláláig. Gyötörhette a lelkiismeret, amelyet a halálos ágyán azzal kívánt leszerelni, hogy kijelentette: személyesen ő maga soha nem gyilkolt meg senkit.

Aki majdnem megölte Goebbelst és Göringet

Ami Bugsy Siegelt (jobbra) illeti, ő Vegasban kezdte. Igazi forrófejű volt, abból a fajtából, amely előbb lő, és csak aztán kérdez; hamisítatlan, nehézsúlyú szociopata, aki habozás nélkül képes volt végezni, éspedig különösebb indok nélkül, a legjobb barátjával is – ezért is kapta a Bugsy, Bogaras melléknevet, amit azonban a jelenlétében sohasem emlegettek, mert azt szenvedélyesen gyűlölte. Ha gyűlölt valamit, akkor gondok voltak, márpedig ha gondok voltak, a bogarak teljes létszámban elszabadultak nála.

Legjobb haverja Lansky volt; mindketten alapító tagjai voltak a Gyilkosság Rt.-nek: Meyer az agy, Bugsy az izom. A mítosz szerint Bugsy csinálta meg Las Vegast, de ez ebben a formában nem igaz – bár az ötlet, hogy Nevadában kaszinóvárost kéne csinálni, egyértelműen az ő fejéből pattant ki. Maga volt a megtestesült gengszter, abban a formában, ahogy azt ma elképzeljük. A. R. tanítványaként azonban jó ízlésre tett szert, úriemberként volt képes viselkedni, és sokra tartotta a nőket.

Számtalan valóságmag nélküli legenda kering róla; a megtörtént események közé tartozik, hogy Bugsy kis híján kinyírt két náci fejest – Hermann Göringet, a Luftwaffe parancsnokát és Joseph Goebbels propagandaminisztert.

Bugsy szép számmal tartott szeretőket; ezek egyike, Dorothy DiFrasso a férje révén kapcsolatban állt Benito Mussolini fasiszta diktátorral. DiFrassóéknál rendszeresen vendégeskedtek különféle rendű és rangú nácik, s Bugsy egy alkalommal hivatalos volt, épp amikor Göring és Goebbels is tiszteletét tette. Bugsyban felébredt a zsidó, és elhatározta, hogy hidegre teszi mind a két gazembert; ebben Dorothy akadályozta meg, aki sírva könyörgött, hogy ne tegye, mert ezzel az ő életének is vége. Bugsyban ezután a lovag ébredt fel, és sajnálkozva bár, de letett a tervről, ami nagy kár, mert két igen sötét gazembertől szabadította volna meg ezt a világot, jócskán javítva a saját renoméján is. De anélkül szállt a sírba, hogy ez megtörtént volna. 1947. június 20-án gyilkolták meg az otthonában, máig ismeretlen körülmények között: szitává lőtték (balra fent).

„Lepke” és Abe Reles csúf halála

A Gyilkosság Rt. egyik legzavarosabb figurája Louis „Lepke” Butchalter volt (jobbra), akinek ocsmány gyerekkor jutott osztályrészül. Beceneve, a Lepke a jiddis Lepkelah rövid verziója, ami körülbelül Lajoskát jelent. Lajoska – ugyancsak Arnold Rothstein tanítványa – boss volt a Gyilkosság Rt.-ben. Főképp munkaerőpiaci disznóságokban utazott. Az Rt. hanyatlása idején illegalitásba kényszerült. Az FBI legendás főnöke, J. Edgar Hoover elbeszélgetett Lepke egyik riporter haverjával, aki meggyőzte a gengsztert, jöjjön elő a búvóhelyéről. Ő lett az egyetlen boss, akin valaha Amerika történetében végrehajtották a halálos ítéletet. 1944. március másodikán küldték villamosszékbe Mendy Weisszel és Louis Caponéval együtt, aki csak névrokona volt Al Caponénak. Leborotválták a fejüket, sót hintettek a koponyájukra, hogy felitassa az izzadtságot, majd rákapcsolták a testükre az elektródákat. Miközben kisütötték Lepkét és társait, mint valami pirítóst, a jelenlévő rabbi káddist mondott.

A Gyilkosság Rt. legjelentősebb és legmegbízhatóbb végrehajtó embere Abraham „Kid Twist” Reles volt (balra), aki Brooklynban született és nevelkedett. Becenevét, a Kid Twistet a tizenkilencedik században már viselte egy kollégája, Max Zwerbach. Kedvenc fegyvere a jégcsákány volt, s elvei ellen valónak tartotta, hogy bárkit felnyomjon. Egy napon azonban valamiféle megvilágosodása támadt, besétált a rendőrségre, és mindent, amit csak tudott, elmondott. Ez elég sokáig tartott, s a vallomással hetvenöt spirálfüzet telt meg. A vallomása nyomán letartóztatott emberek tárgyalása idején védelemben kellett őt részesíteni. A brooklyni Half Moon Hotelben szállásolták el további olyan cimboráival, akik ugyancsak köptek: Dukey Maeffatoréval, Sholem Bernsteinnel, Allie Tannenbaummal, Pretty Levine-nel és Mickey Sycoff-fal. Reles azzal múlatta az időt, hogy a rádiót hallgatta és hülye tréfákat űzött a többiekkel. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, szobatársát főként azzal ingerelte, hogy kilószám köhögte fel a véres slejmet, amit valamilyen megfontolásból az ablakpárkányon tárolt egy whiskyspohárban. Csak akkor ürítette ki, amikor már csurig volt.

Ez tette-e, vagy valami más, Abe Relest mindenesetre holtan találták egy szép napon, tíz emelettel lejjebb, kinn az utcán (jobbra). Van, aki azt tartja, nem bírt együtt élni a bűntudattal, ezért végzett magával; van, aki szerint a többiek elégelték meg a viselkedését és a gusztustalankodásait. Egy harmadik verzió szerint egy őr lökte ki, akinek számos jó oka volt erre. A rendőrség szerint viszont egyszerűen részegen ki akart lógni a városba, ezért a csíkokra tépett lepedőjéből kötelet szerkesztett, és leereszkedett, ám a lepedő nem bírta el a súlyát. Akik a hulláját megtalálták, azt állították, vigyorgott holtában.

A kikeresztelkedett zsidó gengszter

Arthur „Dutch Schultz” Flegenheimer volt a Szindikátus egyetlen bossa, amelyet – a szabályt erősítő kivételként – maga a Szindikátus tett el láb alól. Sörbárónak is hívták, mert az alkoholtilalom idején elsődlegesen e nedű csempészetével foglalkozott. Ő egy tizenkilencedik századi német bűnöző nevét viselte. Abe Releshez hasonlóan szerette és használta a becenevet. Bossként olyannyira paranoiás lett, hogy elszakadt az Rt.-től, és megalapította a saját bandáját. Ebben pusztán védelmi szempontok vezérelték.

Sajátságos módon épp a paranoiája lett a végzete, ugyanis meg akarta gyilkoltatni Tom Deweyt, az Egyesült Államok igazságügyi miniszterét, aki szerinte le akart számolni az amerikai maffiákkal. Szó, ami szó, Deweynek csakugyan voltak ilyen elképzelései, de egy miniszter meggyilkolása szöges ellentétben állt a Szindikátus első számú alapelvével. Dewey semmi szín alatt nem volt bűnöző, megölését nem lehetett megindokolni. Az igazgatótanács úgy döntött, kivégezteti Dutch Schultzot, mielőtt ő végezteti ki a minisztert – noha ez a döntés a kettes számú aranyszabálynak mondott ellene. A likvidálással Charlie „The Bug” Workmant bízták meg, aki a feladatnak a New Jersey-i Hoboken egyik sztékvendéglőjében tett eleget, ámbár nem jeles eredménnyel: a testőrök a helyszínen életüket vesztették, de maga a célszemély, noha három golyót is kapott a gyomrába, valamiképp el tudott vergődni a mosdóig, ahonnan a mentők vitték be a kórházba. Három napig húzta, míg kiszenvedett. Schultz bűnei felettébb számosak voltak, s az életét zsidó szempontból a lehető legocsmányabban fejezte be: a halálos ágyán (balra fent) kikeresztelkedett.

A nácizmus ellen, a zsidóság mellett

Az 1930-as évek szerte a világon az antiszemitizmus fellendülésével jártak, és ez alól, noha ma már aligha dicsekszik vele bárki, az Egyesült Államok sem volt kivétel. Különösen a Közép-Nyugat minősült fertőzött övezetnek, hála egyes keresztény hitszónokok tevékenységének. Charles Coughlin atya, a „detroiti rádiós pap” és a minneapolisi William Pelley nyíltan uszítottak a zsidóság ellen, és nagyjából azt követelték, amit a magyar törvényhozás végre is hajtott: a zsidók pozícióiktól való megfosztását és az országból való eltávolítását. Mint azt korábbi posztunkban említettük, 1933. május 29-én Louis T. McFadden pennsylvaniai képviselő náci gyűlöletbeszédet mondott el a washingtoni Kongresszusban. New Yorkban barna-, Minneapolisban ezüstingesek vonultak fel és terrorizálták a zsidó lakosságot. Miközben az „önmegtartóztatás” hazug és sehová sem vezető politikáját követő zsidó vezetők arra szólították fel híveiket, húzzák be fülüket és farkukat, majd csak elmúlik ez az egész – voltak mások, köztük rabbik is, akik a gengsztereket kérték meg arra, verjék szét a náci felvonulásokat.

A legtöbb fejfájást a Német-Amerikai Bund New York-i nagygyűlései jelentették. A helyzet kísértetiesen hasonlított a mai budapestihez: ezeknek a demonstrációknak véget kellett vetni, amihez viszont nem volt jogi alap. Nathan Perlman, New York állam egyik bírája személyesn Meyer Lanskyt kereste meg, de amikor kérését előadta, elmondta azt is: nem szeretné, ha Lansky legényei megölnének akár egyetlen bundistát is. Lanskyt lelkesítette a feladat, noha a feltétel nem tetszett, mert ő nagyon szívesen öletett volna bundistákat. Mindenesetre kijelentette: pénzt nem fogad el a munkáért. Később így vallott erről: „Zsidó voltam és együtt éreztem azokkal, akik Európában szenvedtek. A testvéreim voltak.”

Teltek-múltak a hónapok, és Lansky emberei bebizonyították, hogy az erőszakkal csak erőszakot lehet szembeszegezni: egymás után, módszeresen verték szét a náci demonstrációkat. Sokakat juttattak kórházba és nyomorítottak meg, de egyiküket sem ölték meg. Lansky élvezettel emlékezett vissza egy yorkville-i összecsapásra: „Az emelvényt horogkereszttel és Hitler arcképével díszítették. A szónokok belekezdtek. Mi csak tizenöten voltunk, de akcióba lendültünk. Néhányukat kihajítottuk az ablakon… A legtöbb náci nagy pánikban menekült. Kergettük és ütöttük-vertük őket… Meg akartuk mutatni nekik, hogy a zsidók nem mindig dőlnek hátra és tűrnek.”

Minneapolisban William Dudley Pelley szervezett „ezüstinges légiót” abból a célból, hogy Amerikát a kommunista-zsidó összeesküvéstől (!) megmentse. Pelley azt tartotta: ahogyan Mussolini és feketeingesei megmentették Olaszországot, és ahogyan Hitler és a barnaingesei megmentették Németországot, úgy fogja ő is Amerikát megmenteni. E tevékenységében a minneapolisi tiltott szerencsejátékok főszervezője, David Berman akadályozta meg, aki a zsidó közösség mellé állva úgy elverette a náci hordát, hogy porzott.

Berman tudomást szerzett róla, hogy az ezüstingesek a közeli Elk’s Lodge-ban tartanak nagygyűlést. Amikor a náci szónok értekezni kezdett a „kurafi zsidók” városból való kirúgásáról, Berman és bandája berontott, és tíz perc leforgása alatt kiürítette a termet. Maga Berman vértől csatakos öltönyében lépett a mikrofonhoz, és bejelentette: „Figyelmeztetés. Bárki, aki egy szót mer szólni a zsidók ellen, ezt kapja. Csak legközelebb még többet.” Bermanék még két gyűlést kergettek szét; ezzel hatékonyan véget is vetve a nácizmus minneapolisi térhódításának.

A gengszterek és Izrael

Szélsőjobboldali portálok előszeretettel hánytorgatják, hogy a zsidó gengszterek is hozzájárultak Izrael Állam létrejöttéhez. Ez pontosan így is volt, ezen azonban nincs semmi szégyellnivaló: a bűnözők e tettükkel sok mindent letörlesztettek abból, amit addig és azután elkövettek.

Maga Bugsy Siegel 1945-ben találkozott Reuvén Dafnéval, a Hagana emberével, aki pénzgyűjtő úton járt Amerikában. Egy közös barátjuk mutatta be őket egymásnak. „Maga azt akarja mondani nekem, a zsidók harcolnak?”, kérdezte Siegel. „Maga azt akarja mondani nekem, a zsidók embert ölnek?” Miután Dafne mindkét kérdésre igennel válaszolt, Siegel leszögezte: „Magukkal vagyok.” Dafne öt- és tízdolláros bankjegyekkel megtömött bőröndöket kapott tőle, összességében ötvenezer dollárt, ami akkor persze jóval többet ért, mint ma.

Nem Bugsy volt az egyetlen, akit elkápráztatott a tény, hogy a kétezer éve védekezni képtelen zsidó végre fegyvert fog és megvédi a hazáját. Állítólag Meyer Lansky maga is komoly összeggel járult hozzá Izrael megalapításához, de, mint láttuk, a zsidó állam nem honorálta ezt, és amerikai nyomásra távozásra kérte fel. Nála szerencsésebben járt a kevéssé ismert Joseph „Doc”Stacher, aki tíz évesen, 1912-ben került a mai Lengyelország területéről az Egyesült Államokba. Eredeti családneve Ojsztacser volt. Tevékeny szerepet vállalt Lansky mellett a zsidó-olasz gengszterek híres, 1931. évi kibékülésében. Főleg szerencsejátékban utazott, de csendestárs volt a Columbia Picturesben is. 1964-ben adócsalás miatt tartóztatták le, és csak azért nem toloncolták ki Lengyelországba, mert az akkor kommunista uralom alatt állt, és a szövetségi törvények tiltották, hogy bárkit kommunista rezsimnek kiadjanak. Frank Sinatra volt az, aki a Kneszet egyik ortodox tagját meggyőzte, segítsen Stachernek az alijában, s lőn. A gengszter 1965-ben alijázott, kimeríthetetlen forrásként szolgálva az izraeli újságíróknak, akik Lansky életrajzát megírták. 1977 márciusában hunyt el, immár törvénytisztelő állampolgárként.

A második világháború után

Az 1945 óta eltelt évtizedeket az jellemezte, s jellemzi máig, hogy az amerikai szervezett bűnözést a másod- és harmadgenerációs zsidó és olasz gengszterek tartják kézben, nem egyszer szoros együttműködésben. A hatvanas években Los Angelesben egyértelműen a zsidó bűnözés dominált. Manapság főleg az orosz bevándorlókkal vannak Amerikában súlyos gondok, így egyes zsidó hátterű bűnözőkkel is; sokakról kiderült viszont, hogy zsidóságukat csupán az amerikai vízum kedvéért hazudták-hamisították, s gátlástalan reprezentánsaik – például a hírhedt Ludwig „Tarzan” Fainberg (jobbra), aki többek közt tengeralattjárót adott el egy ízben az egyik kolumbiai kokainkartellnek – sokkal inkább viselik a szovjetorosz bűnözés típusjegyeit, mint a zsidóét.

Az Egyesült Államokban egy időben gyökeret vert az izraeli maffia is – nem kis részben nekik köszönhető, hogy Amerika első számú katonai szövetségese, Izrael polgárai nem utazhatnak vízummentesen Amerikába, és a mentesség megadása szóba sem került. Jehuda „Johnny” Attiász 1987-ben tette át a székhelyét New Yorkba, és azzal szerzett magának hírnevet, hogy lemészárolta honfitársát, a helyi heroinkirályt, Muszán Aljiánt, átvéve tőle egyúttal az egész iparágat. Nem csak a heroinból húzott sokmilliós hasznot, de a manhattani ékszernegyed történetének legnagyobb, négymillió dolláros rablását is az ő bandájának tulajdonították. Attiászt 1990-ben meggyilkolták, és ezzel az amerikai izraeli maffia is szétzilálódott, egyes gengtagok, mint Ron Gonén, köptek, és 1990 szeptemberében a banda maradékát letartóztatták.