Gyász, emlékezés – azután kirobban az ünnep

A Jom Házikáron – Izrael elesett katonái és a terror áldozatai emlékére szentelt nap – minden alkalommal megelőzi a Jom Háácmáutot. A csendes és méltóságteljes gyászünnep az esti órákban adja át a helyét a féktelen örömnek és mámornak. Mindkét emléknap előbbre hozható egy vagy két nappal annak érdekében, hogy a gyásznap ne essen egybe a sábesszel.

Az Emlékezés Napja hivatalosan a Cahal, a Zsidó Brigád, a Hagana és az Irgun Cvai Leumi (Ecel) kötelékében 1860 – ebben az évben épült meg Jeruzsálem Óvárosának falain kívül a főváros első modernkori zsidó települése, a Miskenot Sáánánim – óta hősi vagy mártírhalált halt férfiak, nők és gyermekek napja. Az izraeli Statisztikai Hivatal tavalyi adatai szerint 22 ezer 305-en estek el szolgálatteljesítés közben, a terror polgári áldozatainak száma pedig 1635 volt. Sajnos tudjuk, hogy ez a szám azóta ismét magasabb lett.

Az Emléknap – a bibliai ünnepekhez hasonlóan – naplementekor köszönt be minden évben. Nyolc órakor megszólalnak a légvédelmi szirénák, a Siratófalnál kezdetét veszi az állami megemlékezés: a nemzeti lobogót félárbocra eresztik.

Másnap délelőtt tizenegykor megismétlődik a Jom HáSoá napján már hallott szirénaszó és az országos vigyázzállás. Az elesettek hozzátartozói e napon látogatják a temetőket. Az állami lobogót az esti záróünnepség keretében vonják ismét fel: tűzijátékok festik meg az eget országszerte, és megkezdődik a Nagy Buli.

Az Emléknapot részint azért időzítették a Függetlenség Napja elé, hogy az ünneplőkkel éreztessék: a zsidó állam harmadszori kikiáltásának, a szabadságnak és a függetlenségnek súlyos ára van – részint pedig azért, mert annak idején az izraeli politikusok sokat vitatkoztak, de a dátum felől megegyezni jellemző módon képtelenek voltak. 1949-ben az első Függetlenségi Nap alkalmával emlékeztek meg a hősi halottakról és a mártírokról is, és 1950-ben is ez volt a felállás, noha egyszerre gyászolni és ünnepelni logisztikailag is, érzelmileg is bajosnak bizonyult. Így jutottak arra a következtetésre 1951-ben, hogy a Jom HáZikáron előzze meg a Jom Háácmáutot. A megoldás 1963-ban emelkedett törvényerőre.

A Jom Háácmáut kitűzése jóval egyszerűbb volt. Dávid ben Gurion 1948. május 14-én, délután 4 órakor kiáltotta ki Izrael Államát Tel-Avivban; ez a nap 5708. Ijár 5-e volt a héber naptár szerint. Az Erec Jiszráél-i zsidóság vezetői a Rotschild körúton lévő Tel-Aviv Múzeumban gyűltek össze ezen a jeles péntek délutánon.

***

Számos tévhit él annak kapcsán, hogy „a vallásosok” (így, en bloc) „nem ismerik el” Izrael Államot. Ezek eloszlatására közöljük, hogy az izraeli főrabbinátus – és számos más vallási hatóság – Jom Háácmáutot a zsidó ünnepek egyikének tartja, amelyen hálélt (hálaimát) kell mondani. A vallásos cionisták egyenesen külön rituálét hoztak létre e nap alkalmából, amelynek keretében zsoltárok és haftarák is elhangzanak, sőt Tóra-felolvasás van, és a sófárt is megfújják. A haszidok és a chárédiek legtöbbje nem változtat a napi imarenden.
Vannak anticionisták, akik gyászlobogót tűznek ki Jom Háácmáutkor, nem mindennapi szellemi elfajzásról téve tanúbizonyságot. Egyes rabbinikus udvarokban – Szatmár, Toldot Áron, Toldot Avraham Jichák, Vizsnyic – még böjtölni is szoktak, hogy – úgymond – enyhítsék Izrael Állam kikiáltásának „bűnét”.