„Bahreini zsidó arabnak tartom magam, és büszke vagyok rá”

Jó rabbi holtig tanul. Ez idáig meggyőződésem volt, hogy a „Mózes-hitű magyarok” egyedi jelenség, de a New York Times bahreini zsidókról szóló riportja meggyőzött arról, hogy nem így van.

A Bahreinbe látogatók kivétel nélkül megdöbbennek, ugyanis arab országba érkeznek, ennek dacára az ország nem judenrein, sőt, a békés egymás mellett élés – ténykérdés. Noha az arab világ tekintetében sajnos a főszabályt erősítő kivétellel van dolgunk, maguk a bahreiniek nem értik, miért tartják a látogatók szokatlannak azt, ami normális.

A NYT által megszólaltatott 46 éves Rouben D. Rouben, a Sharp Electronics disztribútora kijelenti, világéletében Bahreinben élt, ahol született, ott vannak a barátai, velük tölti a napjait, az estéit, velük üzletel, és amikor ellátogatnak hozzá és eljön az ima ideje, bemennek az egyik szobába és ott, a zsidó házban, imádkoznak.

A zsidók még a múlt század elején jelentek meg az Öböl-menti szigetországban, a legtöbbjük Irakból, Iránból és Indiából érkezett: kereskedők voltak, akik ideális helynek találták Bahreint. Rouben családja 1914-ben költözött ide Irakból, holott akkor épp semmi nem kényszerítette erre. Egy üzleti útja alkalmával Bahreinbe vetődött, és úgy döntött, ott a helye.

Izrael Állam kikiáltása előtt a közösség hatszáz fős volt, ám mint a legtöbb arab országból, a zömüknek innen is távoznia kellett. Voltak antiszemita utcai tüntetések, de a pogromok, az üzletek felgyújtása, amik másutt menetrendszerűen bekövetkeztek, itt elmaradtak. Ma csak néhány tucatnyian vannak, de akik ott élnek, azoknak a sora jól megy, és a legtöbb helyen számos gyerek születik: gyarapodnak. Rouben szerint a bahreini zsinagógát ugyan lerombolták 1948-ban – de nem bahreiniek, hanem külföldről jött arabok. Sőt, számos zsidó a bahreini barátoknál talált menedékre, és „csak egy” ház gyulladt ki. Történt, ahogy történt, tény, hogy zsidónak Bahreinben nem görbült haja szála sem.

Rouben emlékezik 1967-re is, amikor a Hatnapos Háború nyomán kitört elkeseredés az arab világ szinte valamennyi államában az utcára vitte az embereket. Ekkoriban tíz-tizenkét éves volt, s a bátyja a csőcseléktől tartván be akarta csukni a boltot, de egy rendőr azt mondta, ne tegyék, ők őrizni fogják a rendet, aggodalomra semmi ok. S lőn. A demonstrációk nem voltak erőszakosak, a résztvevők csupán Izrael-ellenes szlogeneket kántáltak, sőt Rouben szerint akkor se nyúltak volna senkihez és semmihez, ha ki sem vonul a rendőrség, tudjuk meg a New York Times riportjából, miközben arra gondolunk, fantasztikus, még a zsidaikat se hengergetik kátrányba és tollba, amikor az anyaországuk le meri győzni három, deklaráltan irtóhadjáratra készülő arab szomszédját, igazán kaffa kis hely ez a Bahrein, esetleg oda kéne költözni.

Rouben nyilatkozatából kiderül, hogy izraelinek lenni nemzetiséget jelent, nem pedig vallást (ezt alighanem mindenki így gondolja, lévén izraeli állampolgár lehet zsidó, muzulmán, keresztény, drúz, a bahái vagy éppenséggel a káldeus vallás híve).

A politikailag tökéletesen korrekt riportból megtudjuk továbbá – legalábbis Rouben interpretációjában –, hogy Bahreinben a törvény előtt mindenki egyenlő, a kormány pedig védi a zsidókat. A riport készítője nem teszi fel a kérdést, hogy a) mitől érdem ez, b) kitől kell a kormánynak a zsidókat megvédenie, ha egyszer a bahreiniek oly nagyszerű emberek, hogy még egy kis zsinagógagyújtogatást se tudnak a maguk szakállára végrehajtani, hanem lelketlen külföldiek beavatkozása kell hozzá. No de ha egyszer védik őket, akkor védik, nincs mese; tavaly, amikor elhunyt az öreg emír, Isza bin Szalman al-Kalifa sejk, és trónra lépett a jelenlegi uralkodó, Hamad bin Isza al-Kalifa, összehívta a zsidó közösséget, és közölte velük, aggodalomra semmi ok, a kormány nem változtat zsidópolitikáján. Semmi sem változik. Hát ezek után ne legyen hálás az ember?

Nem is szeretik a bahreini zsidók, ha a gonosz külföldi média bántja az ő hazájukat, és mindenféle valótlanságokat állít, holott az igazság az, hogy röpke hatvan év után hajlandó lesz talán még egy telket is kiutalni nekik, amin zsinagógát építhetnek maguknak annak a helyébe, amit annak idején a lelketlen külföldiek a földdel tettek egyenlővé. „Az emberek azt hiszik, furcsa, hogy Bahreinben vannak zsidók”, mondja Rouben. „Én a magam részéről büszke vagyok rá, hogy Bahreinben élek. Bahreini zsidó arabnak tartom magam, és büszke vagyok rá.”

Legyen. Mi pedig ne legyünk igazságtalanok: egy arab államot nem mérhetünk Dániához vagy Hollandiához. Ha a sötét középkori környezetével vetjük össze, Bahrein vallási toleranciája valóban szembeszökő, s ezt az Egyesült Államok Külügyminisztériumának 1999. évi jelentése is kiemelte. A többi muzulmán országhoz képest ez szélsőségesen nyílt társadalom, még egy hindu templomot is megtűrnek, pedig ez már valósággal szembefordulást jelent a mohamedi alapelvekkel. Csak remélni tudjuk, hogy soha rosszabb nem lesz – és csak azt kívánhatjuk, bár minél több arab állam érné el ezt a szintet, akkor is, ha ők jobbára már megszabadultak a teljes zsidóságuktól. Könnyebb lenne nekik is, könnyebb a világnak is.