Jáir, a Halál Angyala – IV.

Régen, jó két és fél éve szakadt félbe ez a sorozat, nem sokkal a vége előtt – eljött az ideje, hogy befejezzük. A linkeken megtaláljátok az első, a második és a harmadik részt.

Jáir Stern még nem volt harminchárom éves, amikor a Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél –Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

Maroknyian voltak, pénzük szinte semmi, így forradalmi földalatti mozgalom módjára kezdtek működni, és cselekményeiket brit hivatalnokok, rendőrök ellen követték el abban a szent meggyőződésben, hogy hamarosan a teljes Erec Jiszráél-i zsidóság követni fogja őket. Ilyesmire azonban nem került sor – sőt, a Lechi emberei kitaszítottjává váltak annak a társadalomnak, amelynek felszabadítását célul tűzték ki maguk elé. A zsidó média egyáltalán nem cionista szabadságharcosoknak ábrázolta őket, hanem egy rakás kalandort, bűnözőt látott és láttatott bennük. Ekkoriban született meg brit elnevezésük – Stern-banda –, amit az ereci baloldal készségesen átvett. A britek bíztak abban, hogy pénzért csak lesz, aki elárulja őket, és magas jutalmat ígértek annak, aki a Stern-banda nyomára vezeti a hatóságokat.

Mindez valószínűleg elképesztő lelki terhelést jelentett, Jáir azonban nem tört meg, sőt elszánta magát arra, hogy a harcot a végsőkig folytatja; ha kell, az ördöggel is cimborál. Herzl példája lebegett a szeme előtt, aki nem volt rest találkozni a zsidófaló orosz belügyminiszterrel, a kisinyovi pogromot elrendelő Plevjével, és Szíriában kapcsolatot próbált teremteni német ügynökökkel, hátha sikerül valamilyen egyezséget elérniük. Azokban az években, a hírhedt Wannsee-konferencia előtt a nácik inkább azon voltak, hogy megszabaduljanak a zsidóktól, szisztematikus kiirtásuk – egyelőre – még nem volt napirenden, Adolf Eichmann pedig ekkoriban még azon törte a fejét, mely országba lehetne a német zsidóságot áttelepíteni. Jáir logikája azt diktálta: amennyiben a németek meg akarnak szabadulni a zsidóktól, és nem bánnák, ha Palesztinába vándorolnak ki, a britek viszont akadályt gördítenek ez elé, nem kétséges, ki az ellenség. Mind a ketten hadban állnak a Brit Birodalommal: a Német Birodalom is és ő is. Ha sikerül együttműködni, mindkét fél eléri célját.

5701 telén (1940 végén) Jáir Naftali Lubencsiket küldte a Németországgal kollaboráló Vichy-Franciaország fennhatósága alatt lévő Bejrútba, ahol a küldött csakugyan találkozott is Otto Warren von Hentiggel, a német külügyminisztérium munkatársával. Lubencsik átadta Stern üzenetét, és megpróbálta meggyőzni a hivatalnokot arról, hogy Németország jól jár, ha zsidait Palesztinába küldi, cserébe pedig ők harcolni fognak Nagy-Britannia ellen. Ekkoriban csúcspontján tombolt a britanniai csata, s maga Hitler szögezte le nyilvánosan: bármit, bármilyen koalíciót, szövetséget elképzelhetőnek tart, ha ennek árán le tudja gyűrni az angolokat.

A zsidókkal való szövetkezés azonban messze túlment a náci ésszerűség határán. Lubencsik dolgavégezetlenül tért haza Bejrútból, és jelentette a Lechinek, amit von Hentigtől informálisan megtudott. Eszerint a náci vezetőség még mindig nem döntötte el, megszabaduljon-e az európai zsidóságtól – avagy megsemmisítse azt. Nincs arról adat, hogy a német külügyi alkalmazott bárkinek is továbbította volna a javaslatot. Rövidesen olyan hírek érkeztek, hogy a kivándoroltatás-párti, pragmatikus náci nézetek fognak győzedelmeskedni, ezért Jáir másodjára is kapcsolatot keresett Németországgal. Ezúttal Nátán Friedman-Jelint (későbbi nevén: Nátán Jelin-Mor) küldte, a régi, kipróbált harcostársat, az Irgun és a Bétár tagját, akivel még Lengyelországban együtt szerkesztették az Irgun Di Tat (Az Állam) című lapját. A futár azonban nem érte el célját: Aleppó mellett a britek letartóztatták.

Amikor Herzl találkozott Plevjével, a zsidó közvélemény nem értette szándékait félre, Avraham „Jáir” Stern esetében azonban a náci barbarizmussal való kontaktusteremtés végzetes következménnyel járt. A fiatalembert árulónak bélyegezték, mintha ugyan azért szűrte volna össze a levet a nemzetiszocialistákkal, hogy ártson népének, holott éppenséggel fordított volt a helyzet. Friedman-Jelin letartóztatása után több kapcsolatfelvétellel már nem kísérletezett a Lechi. 1942 januárjában, a wannsee-i konferencián a náci felsővezetés elhatározta az európai zsidóság végleges megsemmisítését, az Endlösungot.

Ekkor azonban már egész Erec Jiszráél teli volt a poszterekkel, amelyeken vérdíjat tűztek ki Stern fejére. A Lechi első embere egyik búvóhelyül szolgáló lakásból a másikba vándorolt, poggyászában összecsukható kempingággyal. Mikor a búvóhelyek elfogytak, lépcsőházakban, kapualjakban húzta meg magát. Végül egy lakásban kötött ki, amit a Lechi két tagja, Mose és Tova Szvoráj bérelt. Mosét elkapták az angol detektívek egy másik lakásban tartott razzia alkalmával, amikor két Lechi-tagot lőttek agyon; Szvoráj és egy bajtársa sérülten kórházba került. 

Stern Lechi-kapcsolata, Hiszia Sapiro egy reggel azt hitte, követik, így nem kereste többé a parancsnokot, nehogy ő legyen az, aki nyomra vezette a kopókat. Az utolsó üzenetet 5702. svát hó 25-én, 1942. február 12-én vitte el a Haganától, amely menedéket ajánlott neki arra az esetre, ha abbahagyja a harcot a britek ellen. Stern válaszlevelében elutasította az ajánlatot, közös harcra szólította fel viszont a Haganát. 

Néhány órára rá érkeztek meg a lakásra a detektívek Geoffrey G. Morton főfelügyelő-helyettes vezetésével, aki később, visszaemlékezéseiben azt írta, Stern éppen pokolgépet akart felrobbantani, azért kellett agyonlőni. Emellett mindvégig kitartott, és mindenkit beperelt, aki mást állított könyvében; a pereket meg is nyerte, miután senki nem akadt, aki tanúskodhatott volna Morton ellen. Beperelte a The Revolt címen megjelent mű angol kiadóját, amely kiegyezett vele, mégpedig a szerző, Menáchem Begin tudta nélkül; pedig Begin szívesen ment volna a bíróságra.

A főfelügyelő-helyettes 1996-ig élt, ami komoly teljesítmény: a Lechi többször is meg akarta gyilkolni. Binjamin Gepner Lechi-tag jóval a történtek után, 1980-ban tudott beszélni egy Stewart nevű rendőrrel, aki jelen volt Stern elfogásakor, és megerősítette, amit mindenki sejtett: a szabadságharcost meggyilkolták. De Tova Szvoráj is látta, amint – már megbilincselve – az ágyra ültették.

A nemhivatalos parancs az volt, hogy öljék meg. Tova Szvorájt leparancsolták az utcára, azután több golyót eresztettek a fogoly hátába. A brit sajtó másnap és azután még sokáig arról cikkezett, hogy menekülés közben lőtték agyon. Testét szőnyegbe csavarva vitték el. A Lechi több más harcosát is levadászták, sokan börtönbe kerültek, másokat megöltek. A britek a nácikat megszégyenítő brutalitással próbálták megsemmisíteni azt, ami a csoportból megmaradt, és a korabeli ereci zsidó közvéleménynek ehhez egy szava sem volt.

Ha az angolok azt hitték, az emberrel az eszme is sírba száll, tévedtek. Jáirt túlélte a saját hazaszeretete. Tanítványai, köztük Friedman-Jelin, Jiszráél Eldád és Jichák Sámir újjáélesztették a Lechit, amely rettegett, kísérteties szervezet lett, tagjai halált megvető bátorsággal harcoltak, míg Erec Jiszráélben le nem vonták a brit lobogót. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel), élén Menáchem Beginnel, csatlakozott a harchoz, és azok, akik még életben voltak, megélték, milyen a győzelem íze.

Az 50. évfordulóra kiadott emlékérem

Nem, a briteket nem a Stern-csoport vagy az Irgun verte ki a zsidó hazából, mint azt sokan hiszik. Jáir mégis számos tekintetben inspirálta a zsidó szabadságtörekvést. Jákov Orenstein Lechi-harcos, aki sokat volt társaságában az utolsó hónapokban, egy alkalommal érdekes történetet mesélt róla:

„Mindazzal együtt, amit összeírtak róla, mellette is és ellene is, Jáir a mai napig rejtelmes figura marad. És az igazság az, hogy csakugyan volt benne valami titokzatos, még azok számára is, akik közelről ismerték. Nyilvánvalóan nem volt ennek tudatában – soha életemben nem ismertem senkit, aki ennyire tiszta és természetes ember lett volna. De néha, amikor beszéltem vele, mintha kissé megváltozott volna az arckifejezése, a tekintete elfelhősödött, mintha valaki más lett volna. A földalatti szervezet vezetésének hatalmas terhe megtette a hatását. Nem félt, de a földalatti mozgalom miatt folyamatosan aggódott.

Emlékszem egy incidensre, amikor nagyon élesen beszélt. Akkoriban nem nagyon tulajdonítottam ennek fontosságot. Az illegális értesítőnkön dolgoztunk. Chanuka volt, s elhatároztam, hogy a chanukai dalt, a Máoz curt teszem a címlapra. A dal hat versszakból áll, a hatodik szakasz azzal a sorral kezdődik, hogy „fedd fel szent fegyvered”, de ezt gyakorlatilag senki nem ismeri, gyertyagyújtáskor meg éppenséggel nem szokták elénekelni. Úgy döntöttem, kihagyom a hatodik szakaszt az értesítőből.

Jáir aznap este beállított, hogy megnézze a lap tartalmát. Azonnal észrevette, hogy nincs meg a hatodik versszak, és érdeklődött, mi az oka. Azt hittem, nem tudja, hogy én egyáltalán tudok ennek a hatodik szakasznak a létéről, és kijelentettem, hogy én nem vallási, hanem nacionalista okokból döntöttem a közlése mellett. Mondtam neki, szerintem a Máoz cur a nemzeti földalatti mozgalom himnusza lehetne, de a hatodik szakasz nélkül, amely az isteni megváltásra, egy, a száműzetésben érvényes ígéretre utal. Merthogy a haza fölszabadítása a mi kötelességünk. Csodákra nem hagyatkozhatunk. Na, akkor aztán elszabadult a pokol.

Az első naptól kezdve, mióta ismertem Jáirt, tudtam, hogy igen bensőséges vallási érzelmei vannak, még ha nem is tartja a parancsolatokat szó szerint. Arról azonban fogalmam sem volt, milyen fontos számára a zsidó vallás. A zsidó nemzet Tórája, mondta dühösen, nem holmi vallás, mint az összes többi. Nem pusztán hit, hanem nemzeti létünk leglényege. Aki nem képes megérteni, milyen fontos részét képezi a Tóra a nemzeti felszabadítási harcnak, a végén letér az útról és megbízhatatlanná válik. Elég megnézni, mondta, hogy mindazokon a hősökön, akik hittek, segített az Örökkévaló. Ez a héber nemzet; ez az igazi karaktere. Addig innen el nem megyek, mondta, míg hozzá nem teszed a hatodik szakaszt, és remélem, hogy mostantól fogva erről többet nem fogunk vitatkozni. Végül is, mondta, ezért nem voltam hajlandó eltávolítani A Szent Templom felépítését a Lechi alapelveiből, még akkor sem, ha tudtam, emiatt emberek fogják elhagyni a mozgalmat.

Ma, visszatekintve, megértem, hogy a kitörése nem holmi véletlen agitáció volt. Pontosan a haragja pillanatában, amikor rám támadt, láttam Jáirt olyannak, amilyen valójában volt. Mintha ajtót nyitott volna a szívén, hogy felfedje létezése forrását. Energiái és élete javát nem hűvös politikai megfontolásoknak szentelte. Teljes hittel hitte, hogy képesek vagyunk emberi erőfeszítéssel felszabadítani országunkat, de ezt nem a zsidó vallás ellenében hitte. Sőt – úgy tartotta, a Tóra kötelez bennünket arra, hogy szabadságunk elnyerése érdekében a szükséges áldozatot meghozzuk. Nem találkoztam vele az élete utolsó hónapjaiban, de a hozzá közel állók tanúsították, hogy elkezdte tartani a gyakorlati micvákat és tfilint légolt.”

Alighanem nemzedéke leginkább félreértett tagja volt Avraham „Jáir” Stern. Gondolkodása messze megelőzte a korát; kortársai, akik a „még egy ház, még egy tehén” óvatos elvét vallották, veszedelmes és kártékony zelótának tartották, öröksége, a Lechi azonban olyan kemény dió volt, amit a Brit Birodalom végül nem bírt feltörni. Jáir volt az első Erec Jiszráélben, aki ellenségnek nyilvánította az angolokat, és az első, aki megkezdte a huszadik századi zsidóság szabadságharcát. Harcos költő volt, aki szinte megsemmisítette a saját énjét, mielőtt fizikailag is feláldozta volna magát hazájáért. Romantikus hazafi volt, aki évtizedekkel mások előtt megfogalmazta az Áhávát Jiszráél eszméjét, a zsidó nemzet szeretetének mindenekfelettiségét.

Ötvenhárom rövid vers maradt utána, ez a hagyatéka. Mose Házáni szerint a halál erotikája lengi be őket, miközben a költő magukat a nőket megfosztja az erotikától. 1978-ban, amikor az őt eszelősen gyűlölő Munkapárt politikai monopóliuma megszűnt, bélyeget adtak ki az emlékére. Fia, Jáir, aki apja meggyilkolása után néhány hónappal született, veterán újságíró, sokáig az izraeli állami tévé igazgatója volt. 1981-ben alapították a róla elnevezett Kocháv Jáir (Jáir Csillaga) települést, Kfar Szabától északkeletre.

A Dávid király szálló felrobbantása: az Irgun szabadságharcosainak tette

Most lesz hatvankét éve, hogy az Irgun Cvai Leumi végrehajtotta az azóta sokszor – és legtöbbször hamisan – meghivatkozott csapást a jeruzsálemi King David Hotellel szemben. Az Erec Jiszráél-i brit uralomra annak huszonnyolc esztendeje alatt sohasem mértek nagyobb csapást, mint 1946. július 22-én.

A szálloda

A jeruzsálemi King Davidet a gazdag és befolyásos egyiptomi zsidó klán, a Moseri tagjai építették. Külön részvénytársaságot hoztak létre a maga korában utolérhetetlenül luxus, hét emeletes, kétszáz szobás hotel megépítésére, amely 1931-ben nyílt meg. A mandátumi katonai kormányzat 1938-ban rekvirálta el annak komplett déli szárnyát és telepítette oda az irodáit. Azért esett rá a választásuk, mert központi volt a fekvése és úgy vélték, könnyen lehet őrizni. 1938 után a szobáknak kevesebb mint az egyharmadát használták a szállóvendégek. Igaz, utóbbiak közt számos híresség akadt. Lakott itt a perzsa császár özvegye, Názli egyiptomi anyakirálynő, I. Abdullah transzjordán uralkodó, XIII. Alfonz spanyol király, valamint két koronás száműzött: 1936-ban Hailé Szelasszié etióp császár menekült ide az olasz megszállók elől, 1942-ben pedig II. György görög király és kísérete ütötte fel itt az udvartartását, mialatt hazája náci és fasiszta megszállás alatt állt.

A tények

Az Ecel harcosai a szálloda pincéjében helyezték el a pokolgépet. A King Davidben működött ugyanis az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit haderő főparancsnoksága, de itt helyezték el a bűnügyi rendőrség egyik osztályát is. A szabadságharcosok ezután telefonon figyelmeztették magának a szállodának a telefonközpontját, valamint a Palestine Post (ma: Jerusalem Post) című lap szerkesztőségét, továbbá felhívták a francia konzulátust is, mivel ennek az épülete a King David mellett volt akkoriban. Ennek dacára az evakuációt nem hajtották végre. A robbanás bekövetkezett, az épület egy része összeomlott, és a merényletben kilencvenegy ember veszítette életét: huszonnyolc brit, negyvenegy arab, tizenhét zsidó és öt más nemzetiségű. Negyvenöten kerültek különböző sérülésekkel kórházba.

A csapás

Mose Szné, a Hagana Általános Főparancsnokságának akkori vezérkari főnöke a következő levelet írta Menáchem Beginnek, az Irgun akkori parancsnokának:

A lehető leghamarabbi alkalmat kihasználva hajtsa végre a műveletet a ’csibénél’ és ’szolgád és a Messiás’ házánál.* Informáljon a dátumról. A legjobb lenne egyazon időpontban [végrehajtani]. Ne fedje fel az elhelyező szerv azonosságát – se közvetlen bejelentéssel, se célozgatással.

Készülünk mi is valamire – a megfelelő időben informáljuk magukat a részletekről.

TA** ne legyen semmilyen akcióterv színhelye. Mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy TA-t mint a jisuv életének és tevékenységünknek központi színterét megőrizzük. Amennyiben bármiféle akció nyomán TA használhatatlanná válik,*** megbénulunk és terveinket sem fogjuk tudni végrehajtani. És a másik fél fontos objektumai nem itt összpontosulnak. Következésképp TA Izrael erői számára ’tilos terület’. 1. 7. 46. M.

Mint ebből a dokumentumból kiderül: a Hagana nem hogy tudott a tervezett csapásról, de eleinte még támogatta is azt. Ebben az időben ugyanis még létezett a zsidó felszabadító szervezetek között az az együttműködés, amelyet egy korábbi nagyszabású brit művelet, az úgynevezett Fekete Sábát hívott életre. A Haganához hasonlóan tudott a tervről az elit Pálmách, hiszen vezetőjükkel, Jichák Szádéval a Gidi becenéven ismert Ámicháj Fejglin tisztázta a részleteket. A terv szerint a pokolgépet az Irgun embereinek kellett elhelyezniük. Az épületbe az alagsori gazdasági bejáraton át jutnak be, a robbanóanyagot lezárt tejeskannákban viszik, és a fő támfalak mentén helyezik el, az alatt a – déli – szárny alatt, amelyben a brit hadsereg által használt irodák találhatók. A megállapodás tartalmazta a pontos időpontot is: eszerint a bombának 1946. július 22-én kellett robbannia, mégpedig délelőtt tizenegykor, amikor egészen biztosan nincsenek emberek a pincében lévő kávézóban, és amikor a legkönnyebb bejutni a szállodába. Az időpontot később délre módosították. Az egyeztetések tehát megtörténtek – ennek ellenére a Pálmách és főleg a Hagana később kivonta magát a felelősség alól, és azt teljes mértékben Beginékre hárította.

Az előkészületek és több rendbeli halasztás után július 22-én, reggel 7 órakor találkoztak a szabadságharcosok a jeruzsálemi Bét Aharaon Talmud-Tóra jesivában. Az egyesével érkezőket jelszó ellenében bocsátották be az egyik tanterembe. Tudták, hogy valamilyen akcióban kell majd részt venniük, csak még azt nem tudták, mi lesz az. A rövidesen megjelenő parancsnok közölte velük a célpontot és osztotta ki a fegyvereket.

Ezután elindult az első – „hordár” – csoport, Joszéf Ávni parancsnoksága alatt. Feladata az volt, hogy a szállodához buszozzon, és a gazdasági bejárat mellett várja meg a robbanóanyagos osztagot, azután segédkezzen a robbanóanyag lepakolásában a teherautóról. A „hordárcsoport” mind a hat tagja arabnak öltözött. Másodiknak a csapásmérők hagyták el a jesivát a teherautóval, amelynek a platóján, a ponyva alatt ott volt a hét badella, mindegyikben ötven kilogrammnyi robbanóanyaggal. A művelet parancsnoka, Jiszráél Lévi (Gidon) szudáni pincérnek maszkírozta magát, míg helyettese, Heinrich Reinhold (Jánáj) és a csapat többi tagja szintén arabnak.

A teherautó gond nélkül eljutott a hotelig és megállt a gazdasági bejáratnál, amelyen keresztül a szálloda La Regence nevű éttermét látták el alapanyagokkal. A szabadságharcosok könnyedén legyűrték az itt álló őrséget, és siettek a pincébe. Odalenn az összes helyiséget átkutatták, és a konyhai arab munkásoknak szóltak, hogy meneküljenek, és azok távoztak is, így megúszták a robbanást. Gidon harminc percre állította be a robbanószerkezetet, és kiparancsolta a pincéből az embereit. Nemsokára felrobbantottak egy kisebb, ártalmatlan bombát az utcán: ezzel a járókelőket akarták elriasztani a Dávid Király szállodától. Gidon ekkor utasította az Irgun közelben tartózkodó két női tagját, hogy adják le a figyelmeztetést. A visszavonulás közben a szabadságharcosok tűzharcba keveredtek néhány megszálló katonával; ketten megsebesültek, de sikerült taxin visszavonulniuk az Óvárosba. Egyikük, Aharon Abramovics később belehalt a sérüléseibe.

Az Irgun részéről a tizenhat éves Adina Chái (Tehia) háromszor telefonált, hogy figyelmeztesse az érintetteket a bombára. Az első telefonhívás – amennyire rekonstruálhatjuk – 12 óra 10 (az Ecel verziója) és 12 óra 22 (a britek verziója) között futott be a King David egyik telefonközpontosához. A lány angolul is, héberül is szabatosan közölte, hogy a szállodát ki kell üríteni, mert a levegőbe fog repülni. A figyelmeztetést azonban, amiből bőségesen volt 1946 nyarán Erec Jiszráélben, nem vették komolyan. A francia konzulátust 12 óra 13 perckor hívta fel a lány. Itt komolyan vették, a házban mindenki szaladt az ablakokhoz, hogy azokat kinyissa, s így a lökéshullám erejét a minimumra redukálja. A harmadik és utolsó hívást a Palestine Post kapta negyed egykor, amelynek telefonkezelője szintén torkig volt már a hamis riasztásokkal – de azért felhívta a bűnügyi rendőrséget, és jelentette, amit hallott, majd a King Davidet is tárcsázta. A szálloda telefonosa most jelentette a hírt az egyik igazgatónak, Hamburgernek, aki kutatást rendelt el – és meg is találták a szerkezetet a pincében. Ekkor azonban már késő volt: a pokolgép 12 óra 37 perckor működésbe lépett. Ekkor már több riporter is tartózkodott a környéken, mert megneszelték, hogy valami készül.

A brit utászok tíz napig takarították a romokat. Július 31-én jelentették be hivatalosan a halottak számát.

Az 1978-ban kutathatóvá vált iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a britek megkapták a figyelmeztetést. Ezt ők 1978-ig tagadták, később meg arra hivatkoztak, hogy nem volt kéznél megfelelő illetékes, akinek jogában állt volna kiüríteni a szállodát. Begin szerint azonban a brit arrogancia is szerepet játszott a dologban – „Zsidóktól nem fogadunk el parancsokat” –, míg Smuél Katz, az Irgun akkori propagandafőnöke a Days of Fire című könyvében azt állítja, az ominózus mondat magától Sir John Chawtól, a brit adminisztráció főtitkárától származott, ebben a formában: „Itt én parancsolok. Zsidóktól nem fogadok el parancsokat” – és ő volt az is, aki parancsot adott arra, hogy senki ne hagyja el az épületet. Maga Chaw nem halt meg. Nyilvánosan sohasem vonták felelősségre, de hazarendelték, és feletteseinek nyilván volt hozzá egy-két szavuk.

Reakciók

Clement Attlee miniszterelnök az alsóházban kommentálta a történteket. Felháborodása igen nagy volt, a tettet brutálisnak és aljasnak nevezte. Ebben nem is volt semmi meglepő; abban annál inkább, hogy a zsidó politikai vezetés nyilvánosan ugyancsak elítélte az Irgunt, mégpedig kemény szavakkal, a szabadságharcosok szervezetét pedig bűnbandának titulálta (íme egy reakció, amit palesztinoktól soha nem láttunk, és vélhetően nem is fogunk látni). A kórushoz csatlakozott még az akkor Párizsban tartózkodó Dávid ben Gurion is, aki a France Soir című lapnak jelentette ki, hogy az Irgun „a zsidó nép ellensége”.

Cháim Weizmann, Izral későbbi államelnöke viszont sírva fakadt a Richard Crossman brit képviselővel való találkozásakor, és kijelentette: nem tehet róla, de büszke a „fiaikra”; Crossman gondoljon csak bele, ha egy német főparancsnoksággal tették volna mindezt, Viktória-keresztet kapnak érte.

Maga az Irgun azonnal vállalta a felelősséget a merényletért; a briteket hibáztatták az épület ki nem ürítéséért, és gyászolták a zsidó áldozatokat. A robbantás első évfordulóján kiadott közleményükben – miután mindenki elhatárolódott tőlük – figyelmeztették a közvéleményt a Hagana szerepére.

Menáchem Begin, aki később is hajlamos volt az ellágyulásra és a lelkiismeret-furdalásra, mélységes depresszióba esett, ugyanakkor az evakuáció elmaradásáért dühös volt a britekre. A szabadságharcos szervezet rádióállomása bejelentette: gyászolják a zsidó áldozatokat – a briteket azonban nem, mert Nagy-Britannia sem gyászolta meg a Soá több millió áldozatát. A legtöbb halott arab volt, őróluk a közlemény nem tett említést.

Brit részről minden idők legnagyobb palesztinai hajtóvadászata követte a robbantást. Sir Evelyn Barker tábornok arra adott parancsot, hogy az egész országot fenekestül fel kell fordítani. A hadsereg valamennyi katonáját rangtól függetlenül kitiltotta minden zsidó szórakozóhelyről, kávéházból, étteremből, boltból, valamint a magánlakásokból is: mivel a brit hadsereg képviselte a legnagyobb vásárlóerőt, Barker – saját bevallása szerint – „a zsebükön akart ütni”. A felháborodás akkora volt, hogy az antiszemita rendeletet két hét múlva visszavonta a tábornok.

A művelet nagyságára jellemző, hogy a támadás után Tel-Aviv több mint százhúszezer lakosát hallgatta ki a rendőrség. A brit kormány ezt követően rendelte el, hogy az „illegális’ bevándorlókat – köztük számos Holocaust-túlélőt – ciprusi internálótáborokba hurcoljanak. A terv az volt, hogy különadóval sújtják az Erec Jiszráél-i zsidó közösséget, és az így befolyt összegekből tartják majd fenn a táborokat.

Valamelyest a támadás – negatív – következményei közé sorolhatjuk azt is, hogy a robbantást az arabok lekoppintották, és 1948. február 1-jén ugyanezzel a módszerrel repítették a levegőbe a Palestine Post jeruzsálemi szerkesztőségét. Egyértelműen negatív következmény volt, hogy miután a Hagana nem vállalt közös felelősséget az Irgun Cvai Leumival, a felszabadító szervezetek közti egység ezzel gyakorlatilag véget ért; a mindösszesen tíz hónapot élt együttműködésre hivatalosan is pontot tettek 1946. augusztus 5-én, a Zsidó Ügynökség (Szochnut) végrehajtó bizottságának párizsi ülésén, ahol arról is döntés született, hogy a jisuv elveti a britekkel szembeni fegyveres felszabadító harcot. A döntést azonban még az „establishmenthez” tartozók sem nyelték le csont nélkül; a Hagana több tagja, valamint Jichák Száde, a Pálmách parancsnoka sem tartotta tisztességesnek ben Gurionék eljárását. Száde 1946. október 15-én az Áchdut Háávodá lapban Nodéd aláírással szögezte le dacosan, hogy „nem lesz kapituláció, mert nincs senki, aki a kapitulációt elrendelhetné, és még ha lenne is, akkor sem találna senkit, aki ezt a parancsot végrehajtsa.”

A Hagana ezután leginkább az „illegális” bevándorlókkal foglalkozott, és annak érdekében, hogy a fegyveres harc mellett kardoskodó tagjait lecsillapítsa, megtorlást alkalmazott azon brit hadihajók ellen, amelyek az olék levadászásában jeleskedtek. A Pálmách harcosai 1946. augusztus 18-án követtek el így szabotázst az Empire Haywood, két nappal később pedig az Empire Rival cirkálók ellen, ez volt ugyanis az a két hajó, amely a legtöbb hazatérni szándékozó zsidót deportálta a ciprusi koncentrációs táborokba.

A fegyveres felszabadító harcot azonban ekkor már csak az Irgun és a Lechi folytatta. Az Irgun morálisan is, anyagilag is megerősödött, egyre több fiatal jelentkezett a soraiba, számos brit raktáron ütöttek rajta, és komoly mennyiségű fegyvert és muníciót halmoztak fel.

Nagy-Britannia soha nem bocsátotta meg a robbantást, nem is annyira a halálos áldozatok miatt, hanem mert arcot veszítettek: egy, zenitjén is legfeljebb néhány ezer fős szabadságharcos erő mért csapást a Birodalomra, és a Birodalom igazából nem volt képes arra, hogy visszavágjon.

A King David ma

Így lett a King David Hotel a világ egyetlen olyan luxusszállodája, amelyet az illető ország egyik későbbi miniszterelnöke robbantott fel. Ezzel azonban a hotel története nem ért véget. Izrael Állam kikiáltásával a Felszabadító Háború egyik erődje lett, a háború végetértével pedig afféle előretolt helyőrség a senkiföldjén, az izraeli-jordán fegyverszüneti vonal közvetlen közelében. Sokáig nem tűnt nagyon sanszosnak, hogy valaha visszanyeri régi fényét, sőt túlszárnyalja azt. A Dán szállodalánc tulajdonosai azonban valamit tudhattak, mert 1958-ban megvették a patinás épületet. Két évre rá a King Davidben forgatták az Exodus című film egyes jeleneteit.

1967-ben, a Hatnapos Háborút követően Jeruzsálem egyesült. A szállodát ekkor bővítették ki. A mai napig a Dán szállodalánchoz tartozik, annak egyik legszebb – ötcsillagos – gyémántja: az Izraelbe látogató állam- és kormányfők rutinszerűen itt szállnak meg a harminchat lakosztály vagy a kétszázharminchét szoba valamelyikében. Olyan vendégek fordultak meg falai között, mint Nixon, Ford, Carter, Szadat. Henry Kissingernek, aki megállás nélkül ingázott Izrael, az USA és az arab világ között, külön lakosztályt tartottak itt fenn. A La Regence ma is létezik, és alighanem a térség egyik legjobb éttermeként üzemel.

*A csibe a szálloda, a szolgád, a Messiás háza egy másik tervezett célpont kódja volt. Ez utóbbit a Lechinek kellett volna végrehajtania – a King Daviddel szimultán – a David Brothers kormányépület ellen, de törölték.
** Tel-Aviv
***A kijárási tilalmak, letartóztatások, rendőri zaklatások miatt.

In memoriam Joszi Hárél

Elhunyt az Exodus kapitánya, akinek nevéhez a cionizmus történelmének egyik legmegrendítőbb – és világszerte legismertebb – epizódja kapcsolódik.

Hárél lánya, Sáron vasárnap jelentette be édesapja elhunytát. Joszi Hárél jövőre töltötte volna be a kilencvenedik életévét: 1919-ben született, még Joszéf Hamburger néven, de már szabreként Jeruzsálemben. Hatodgenerációs jeruzsálemi lévén személye volt azon otromba történelemferdítések élő cáfolata, amelyek szerint a szentföldi zsidó jelenlét a huszadik században vette volna kezdetét. Tizenöt évesen lett tagja a Haganának, később a legendás zsidópárti brit vezérőrnagy, Orde Wingate parancsnoksága alatt szolgált. 1945 és 1948 között négy illegális alijahajón volt parancsnok. A Kneszet Jiszráél, az Ácmáut és a Kibuc Gálujot nevűekről legfeljebb történészek hallottak, a negyedik – az Exodus 1947 – azonban világhíressé vált.

Az Exodus 1947 az Egyesült Államokban, a Delaware állambeli Wilmingtonban épült 1928-ban, a Pussey and Jones Corp. hajóépítő cégnél. Az eredetileg President Warfield névre keresztelt hajót utas- és teherszállítónak szánták. 1942. június 12-én tett rá szert a War Shipping Administration, az amerikai kormánynak ez a második világháborús ügynöksége, amelynek feladata a flotta kibővítése volt. Teherhajóvá alakították, és még ugyanazon év szeptember 21-én átküldték Nagy-Britanniába, és a szövetségesek szállítási céljaira fogták be.

A hajót 1946. november 9-én vette meg a washingtoni Potomac Shipwrecking Co., hogy azután a Hámoszád LeAlija Bétnél, az illegális bevándorlást szervező ereci földalatti ügynökségnél végezze. Ekkor kapta új nevét: Exodus 1947 – természetesen a Tórában leírt események, az egyiptomi kivonulás emlékére.

A Joszi Hárél parancsnoksága alatt álló hajó 1947. július 11-én futott ki Marseille-ből, fedélzetén 4515 bevándorlóval, s július 18-án közelítette meg Erec Jiszráél partjait. A valós történet innentől kezdve lényegesen eltér úgy a Leon Uris-könyvben foglaltaktól, mint az Otto Preminger-filmben látottaktól – noha a film főszereplője, Paul Newman (balra) izraeli generációk számára testesítette meg Ári ben Kánaánt. Ezekben számos olyan elemet építettek be, amelyek a valóságban nem, vagy nem úgy történtek, vagy épp úgy történtek, de más alijahajókkal és más tengeren estek meg.

A brit haditengerészet szinte a kezdettől fogva az Exodus nyomában volt, és a parttól mintegy negyven kilométerre hatalmába is kerítette azt, holott erre nemzetközi vizeken semmi joga nem volt. A kalóztevékenység során kitört erőszakban hárman vesztették életüket, köztük William Bernstein első tiszt, egy San Franciscó-i tengerész.

Lévén szó illegális alijahajóról, a brit kormány úgy döntött, hogy annak utasait visszatoloncolja Franciaországba. Ez Ernest Bevin külügyminiszter ötlete volt, amellyel – a haditengerészettel folytatott konzultáció után – Sir Alan Cunningham tábornok, az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit csapatok főparancsnoka is egyetértett. Addig az elfogott „illegálisokat” – akik között Soá-túlélők, lágerekből szabadultak is voltak – ciprusi internálótáborokba zárták. A visszatoloncolás azt jelezte, hogy a korábbinál agresszívebbre váltott London Palesztina-politikája. Ha ez a politika általánossá válik, hihetetlen veszedelmeket hoz: az Európából alijázni akarók felé azt üzeni, nem is érdemes próbálkozni, a kibocsátó országok szervei felé pedig azt, hogy az angolok úgyis vissza fogják a zsidókat toloncolni, oda, ahonnan jöttek. Sokkal több forgott tehát kockán a 4515 utas sorsánál – holott az sem volt kevés.

A britek egyelőre a haifai kikötőbe parancsolták az Exodust, és annak utasait három börtönhajóra terelték át, amelyek – az Exodusszal együtt – július 19-én indultak el Haifáról Port-de-Bouc kikötőjébe. Bevin ragaszkodott ahhoz, hogy a franciák ne csak a „rakományt” kapják vissza, de magát a járművet is. A hajók augusztus 2-án érték el az úticélt – ám a deportáltak nem voltak hajlandók kiszállni, a franciák pedig nem voltak hajlandók a britekkel együttműködni és erőszakkal partra tenni őket. A zsidók ekkor döbbentek rá, hogy nem Ciprusra hozták őket, és huszonnégy órás éhségsztrájkba kezdtek.

Ezzel párhuzamosan történt az a gyászos esemény, amivel a jövőben részletesen foglalkozunk majd itt. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel) zsidó nemzeti felszabadító szervezet – válaszul zsidó szabadságharcosok, köztük a Kisvárdáról elszármazott Dov Grüner (Grüner Béla) kivégzésére – likvidált két, korábban elfogott brit őrmestert. Szinte alig ismert történelmi tény, hogy azon az éjjelen – sok-sok évszázad után először, és remélhetőleg utoljára – pogrom zajlott angol és skót földön. Több helyütt zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó üzleteket törtek össze, zsidókat bántalmaztak. Bebizonyosodott, mennyire törékeny tud lenni a zsidók és nem-zsidók közti társadalmi béke egy mégoly szilárd demokráciában is, és még a legcivilizáltabb állam is pillanatok alatt barbár szintre képes süllyedni, ha egy eseményt képtelen feldolgozni. Liverpool polgármestere az eset után kétségbeesetten igyekezett védeni a mundér becsületét azzal, hogy „nem csak zsidó tulajdonban esett kár”…

Az Exodus utasainak vegzálása, a zsidó szabadságharcosok kivégzése (akik közül csak Grüner követett el komolyabb tetteket), valamint a britanniai pogrom éppenséggel nem hajtotta a Brit Birodalom malmára a vizet, amellyel szemben egyre erősebben nyilvánult meg a nemzetközi ellenérzés. A Holocaust-túlélőkkel szembeni bánásmód enyhén szólva is irritáló volt minden tisztességes ember szemében, különösen amikor tudott dolog volt, hogy küszöbön áll a zsidó állam létrehozatala (az ENSZ az év novemberében ezt meg is szavazta), és London egyre kínosabb helyzetbe került. A hajókon heteken át kitartottak a zsidók. Miután csakis Erec Jiszráélba voltak hajlandók menni, máshová nem, a britek az akkor az ő megszállási övezetükbe tartozó Hamburgba vitték a hajókat, ahol aztán sikerült azokat kiüríteni és a zsidókat több lübeck-pöppendorfi DP-táborba vinni. A nők és a gyerekek önként hagyták el a hajókat, a férfiakat azonban úgy kellett onnét lehurcolni.

Az Exodus 1947 utasainak mintegy fele egy éven belül ismét megpróbálkozott az illegális alijával, valamivel nagyobb sikerrel: ciprusi börtöntáborokban kötöttek ki. Ezekből a táborokból a britek Izrael Állam megalakulása és annak győzedelmes Függetlenségi Háborúja megvívása után, 1949 januárjában engedték szabadon az utolsó rabokat, akkor, amikor formálisan elismerték Izrael Államot.

Az Exodus utasainak megpróbáltatásai – különösen az, hogy német földön zárták őket ismét táborokba – végképp London ellen hangolta az akkorra már amúgy sem túlságosan brit-barát világsajtót. Az Exodus-ügy győzte meg az Egyesült Államok kormányát arról, hogy a britek képtelenek kezelni a mandátumot és főleg a zsidó menekültproblémát. Az amerikaiak a botrány hatására gyakoroltak nyomást a britekre, hogy a Népszövetségtől kapott mandátumot adják vissza az ENSZ-nek.

Az Exodus parancsnoka, Joszi Hárél történetét Jorám Kániuk írta meg a több nyelvre (magyarra eddig sajnos még nem) lefordított, 1999-ben Exodus: The Odyssey of a Commander címmel angolul is napvilágot látott biográfiájában. A parancsnok Izrael Állam kikiáltása után mérnöki tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban, ahonnan később Mose Dáján vezérkari főnök hívta haza, hogy kinevezze az izraeli hadsereg hírszerzése, az úgynevezett 131. Egység élére.

Szívroham formájában érte utol a halál, tisztes öregkorban, az egyiptomi kivonulásra emlékező Pészách hetedik napján. Emléke legyen áldott!