Jáir, a Halál Angyala – IV.

Régen, jó két és fél éve szakadt félbe ez a sorozat, nem sokkal a vége előtt – eljött az ideje, hogy befejezzük. A linkeken megtaláljátok az első, a második és a harmadik részt.

Jáir Stern még nem volt harminchárom éves, amikor a Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél –Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

Maroknyian voltak, pénzük szinte semmi, így forradalmi földalatti mozgalom módjára kezdtek működni, és cselekményeiket brit hivatalnokok, rendőrök ellen követték el abban a szent meggyőződésben, hogy hamarosan a teljes Erec Jiszráél-i zsidóság követni fogja őket. Ilyesmire azonban nem került sor – sőt, a Lechi emberei kitaszítottjává váltak annak a társadalomnak, amelynek felszabadítását célul tűzték ki maguk elé. A zsidó média egyáltalán nem cionista szabadságharcosoknak ábrázolta őket, hanem egy rakás kalandort, bűnözőt látott és láttatott bennük. Ekkoriban született meg brit elnevezésük – Stern-banda –, amit az ereci baloldal készségesen átvett. A britek bíztak abban, hogy pénzért csak lesz, aki elárulja őket, és magas jutalmat ígértek annak, aki a Stern-banda nyomára vezeti a hatóságokat.

Mindez valószínűleg elképesztő lelki terhelést jelentett, Jáir azonban nem tört meg, sőt elszánta magát arra, hogy a harcot a végsőkig folytatja; ha kell, az ördöggel is cimborál. Herzl példája lebegett a szeme előtt, aki nem volt rest találkozni a zsidófaló orosz belügyminiszterrel, a kisinyovi pogromot elrendelő Plevjével, és Szíriában kapcsolatot próbált teremteni német ügynökökkel, hátha sikerül valamilyen egyezséget elérniük. Azokban az években, a hírhedt Wannsee-konferencia előtt a nácik inkább azon voltak, hogy megszabaduljanak a zsidóktól, szisztematikus kiirtásuk – egyelőre – még nem volt napirenden, Adolf Eichmann pedig ekkoriban még azon törte a fejét, mely országba lehetne a német zsidóságot áttelepíteni. Jáir logikája azt diktálta: amennyiben a németek meg akarnak szabadulni a zsidóktól, és nem bánnák, ha Palesztinába vándorolnak ki, a britek viszont akadályt gördítenek ez elé, nem kétséges, ki az ellenség. Mind a ketten hadban állnak a Brit Birodalommal: a Német Birodalom is és ő is. Ha sikerül együttműködni, mindkét fél eléri célját.

5701 telén (1940 végén) Jáir Naftali Lubencsiket küldte a Németországgal kollaboráló Vichy-Franciaország fennhatósága alatt lévő Bejrútba, ahol a küldött csakugyan találkozott is Otto Warren von Hentiggel, a német külügyminisztérium munkatársával. Lubencsik átadta Stern üzenetét, és megpróbálta meggyőzni a hivatalnokot arról, hogy Németország jól jár, ha zsidait Palesztinába küldi, cserébe pedig ők harcolni fognak Nagy-Britannia ellen. Ekkoriban csúcspontján tombolt a britanniai csata, s maga Hitler szögezte le nyilvánosan: bármit, bármilyen koalíciót, szövetséget elképzelhetőnek tart, ha ennek árán le tudja gyűrni az angolokat.

A zsidókkal való szövetkezés azonban messze túlment a náci ésszerűség határán. Lubencsik dolgavégezetlenül tért haza Bejrútból, és jelentette a Lechinek, amit von Hentigtől informálisan megtudott. Eszerint a náci vezetőség még mindig nem döntötte el, megszabaduljon-e az európai zsidóságtól – avagy megsemmisítse azt. Nincs arról adat, hogy a német külügyi alkalmazott bárkinek is továbbította volna a javaslatot. Rövidesen olyan hírek érkeztek, hogy a kivándoroltatás-párti, pragmatikus náci nézetek fognak győzedelmeskedni, ezért Jáir másodjára is kapcsolatot keresett Németországgal. Ezúttal Nátán Friedman-Jelint (későbbi nevén: Nátán Jelin-Mor) küldte, a régi, kipróbált harcostársat, az Irgun és a Bétár tagját, akivel még Lengyelországban együtt szerkesztették az Irgun Di Tat (Az Állam) című lapját. A futár azonban nem érte el célját: Aleppó mellett a britek letartóztatták.

Amikor Herzl találkozott Plevjével, a zsidó közvélemény nem értette szándékait félre, Avraham „Jáir” Stern esetében azonban a náci barbarizmussal való kontaktusteremtés végzetes következménnyel járt. A fiatalembert árulónak bélyegezték, mintha ugyan azért szűrte volna össze a levet a nemzetiszocialistákkal, hogy ártson népének, holott éppenséggel fordított volt a helyzet. Friedman-Jelin letartóztatása után több kapcsolatfelvétellel már nem kísérletezett a Lechi. 1942 januárjában, a wannsee-i konferencián a náci felsővezetés elhatározta az európai zsidóság végleges megsemmisítését, az Endlösungot.

Ekkor azonban már egész Erec Jiszráél teli volt a poszterekkel, amelyeken vérdíjat tűztek ki Stern fejére. A Lechi első embere egyik búvóhelyül szolgáló lakásból a másikba vándorolt, poggyászában összecsukható kempingággyal. Mikor a búvóhelyek elfogytak, lépcsőházakban, kapualjakban húzta meg magát. Végül egy lakásban kötött ki, amit a Lechi két tagja, Mose és Tova Szvoráj bérelt. Mosét elkapták az angol detektívek egy másik lakásban tartott razzia alkalmával, amikor két Lechi-tagot lőttek agyon; Szvoráj és egy bajtársa sérülten kórházba került. 

Stern Lechi-kapcsolata, Hiszia Sapiro egy reggel azt hitte, követik, így nem kereste többé a parancsnokot, nehogy ő legyen az, aki nyomra vezette a kopókat. Az utolsó üzenetet 5702. svát hó 25-én, 1942. február 12-én vitte el a Haganától, amely menedéket ajánlott neki arra az esetre, ha abbahagyja a harcot a britek ellen. Stern válaszlevelében elutasította az ajánlatot, közös harcra szólította fel viszont a Haganát. 

Néhány órára rá érkeztek meg a lakásra a detektívek Geoffrey G. Morton főfelügyelő-helyettes vezetésével, aki később, visszaemlékezéseiben azt írta, Stern éppen pokolgépet akart felrobbantani, azért kellett agyonlőni. Emellett mindvégig kitartott, és mindenkit beperelt, aki mást állított könyvében; a pereket meg is nyerte, miután senki nem akadt, aki tanúskodhatott volna Morton ellen. Beperelte a The Revolt címen megjelent mű angol kiadóját, amely kiegyezett vele, mégpedig a szerző, Menáchem Begin tudta nélkül; pedig Begin szívesen ment volna a bíróságra.

A főfelügyelő-helyettes 1996-ig élt, ami komoly teljesítmény: a Lechi többször is meg akarta gyilkolni. Binjamin Gepner Lechi-tag jóval a történtek után, 1980-ban tudott beszélni egy Stewart nevű rendőrrel, aki jelen volt Stern elfogásakor, és megerősítette, amit mindenki sejtett: a szabadságharcost meggyilkolták. De Tova Szvoráj is látta, amint – már megbilincselve – az ágyra ültették.

A nemhivatalos parancs az volt, hogy öljék meg. Tova Szvorájt leparancsolták az utcára, azután több golyót eresztettek a fogoly hátába. A brit sajtó másnap és azután még sokáig arról cikkezett, hogy menekülés közben lőtték agyon. Testét szőnyegbe csavarva vitték el. A Lechi több más harcosát is levadászták, sokan börtönbe kerültek, másokat megöltek. A britek a nácikat megszégyenítő brutalitással próbálták megsemmisíteni azt, ami a csoportból megmaradt, és a korabeli ereci zsidó közvéleménynek ehhez egy szava sem volt.

Ha az angolok azt hitték, az emberrel az eszme is sírba száll, tévedtek. Jáirt túlélte a saját hazaszeretete. Tanítványai, köztük Friedman-Jelin, Jiszráél Eldád és Jichák Sámir újjáélesztették a Lechit, amely rettegett, kísérteties szervezet lett, tagjai halált megvető bátorsággal harcoltak, míg Erec Jiszráélben le nem vonták a brit lobogót. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel), élén Menáchem Beginnel, csatlakozott a harchoz, és azok, akik még életben voltak, megélték, milyen a győzelem íze.

Az 50. évfordulóra kiadott emlékérem

Nem, a briteket nem a Stern-csoport vagy az Irgun verte ki a zsidó hazából, mint azt sokan hiszik. Jáir mégis számos tekintetben inspirálta a zsidó szabadságtörekvést. Jákov Orenstein Lechi-harcos, aki sokat volt társaságában az utolsó hónapokban, egy alkalommal érdekes történetet mesélt róla:

„Mindazzal együtt, amit összeírtak róla, mellette is és ellene is, Jáir a mai napig rejtelmes figura marad. És az igazság az, hogy csakugyan volt benne valami titokzatos, még azok számára is, akik közelről ismerték. Nyilvánvalóan nem volt ennek tudatában – soha életemben nem ismertem senkit, aki ennyire tiszta és természetes ember lett volna. De néha, amikor beszéltem vele, mintha kissé megváltozott volna az arckifejezése, a tekintete elfelhősödött, mintha valaki más lett volna. A földalatti szervezet vezetésének hatalmas terhe megtette a hatását. Nem félt, de a földalatti mozgalom miatt folyamatosan aggódott.

Emlékszem egy incidensre, amikor nagyon élesen beszélt. Akkoriban nem nagyon tulajdonítottam ennek fontosságot. Az illegális értesítőnkön dolgoztunk. Chanuka volt, s elhatároztam, hogy a chanukai dalt, a Máoz curt teszem a címlapra. A dal hat versszakból áll, a hatodik szakasz azzal a sorral kezdődik, hogy „fedd fel szent fegyvered”, de ezt gyakorlatilag senki nem ismeri, gyertyagyújtáskor meg éppenséggel nem szokták elénekelni. Úgy döntöttem, kihagyom a hatodik szakaszt az értesítőből.

Jáir aznap este beállított, hogy megnézze a lap tartalmát. Azonnal észrevette, hogy nincs meg a hatodik versszak, és érdeklődött, mi az oka. Azt hittem, nem tudja, hogy én egyáltalán tudok ennek a hatodik szakasznak a létéről, és kijelentettem, hogy én nem vallási, hanem nacionalista okokból döntöttem a közlése mellett. Mondtam neki, szerintem a Máoz cur a nemzeti földalatti mozgalom himnusza lehetne, de a hatodik szakasz nélkül, amely az isteni megváltásra, egy, a száműzetésben érvényes ígéretre utal. Merthogy a haza fölszabadítása a mi kötelességünk. Csodákra nem hagyatkozhatunk. Na, akkor aztán elszabadult a pokol.

Az első naptól kezdve, mióta ismertem Jáirt, tudtam, hogy igen bensőséges vallási érzelmei vannak, még ha nem is tartja a parancsolatokat szó szerint. Arról azonban fogalmam sem volt, milyen fontos számára a zsidó vallás. A zsidó nemzet Tórája, mondta dühösen, nem holmi vallás, mint az összes többi. Nem pusztán hit, hanem nemzeti létünk leglényege. Aki nem képes megérteni, milyen fontos részét képezi a Tóra a nemzeti felszabadítási harcnak, a végén letér az útról és megbízhatatlanná válik. Elég megnézni, mondta, hogy mindazokon a hősökön, akik hittek, segített az Örökkévaló. Ez a héber nemzet; ez az igazi karaktere. Addig innen el nem megyek, mondta, míg hozzá nem teszed a hatodik szakaszt, és remélem, hogy mostantól fogva erről többet nem fogunk vitatkozni. Végül is, mondta, ezért nem voltam hajlandó eltávolítani A Szent Templom felépítését a Lechi alapelveiből, még akkor sem, ha tudtam, emiatt emberek fogják elhagyni a mozgalmat.

Ma, visszatekintve, megértem, hogy a kitörése nem holmi véletlen agitáció volt. Pontosan a haragja pillanatában, amikor rám támadt, láttam Jáirt olyannak, amilyen valójában volt. Mintha ajtót nyitott volna a szívén, hogy felfedje létezése forrását. Energiái és élete javát nem hűvös politikai megfontolásoknak szentelte. Teljes hittel hitte, hogy képesek vagyunk emberi erőfeszítéssel felszabadítani országunkat, de ezt nem a zsidó vallás ellenében hitte. Sőt – úgy tartotta, a Tóra kötelez bennünket arra, hogy szabadságunk elnyerése érdekében a szükséges áldozatot meghozzuk. Nem találkoztam vele az élete utolsó hónapjaiban, de a hozzá közel állók tanúsították, hogy elkezdte tartani a gyakorlati micvákat és tfilint légolt.”

Alighanem nemzedéke leginkább félreértett tagja volt Avraham „Jáir” Stern. Gondolkodása messze megelőzte a korát; kortársai, akik a „még egy ház, még egy tehén” óvatos elvét vallották, veszedelmes és kártékony zelótának tartották, öröksége, a Lechi azonban olyan kemény dió volt, amit a Brit Birodalom végül nem bírt feltörni. Jáir volt az első Erec Jiszráélben, aki ellenségnek nyilvánította az angolokat, és az első, aki megkezdte a huszadik századi zsidóság szabadságharcát. Harcos költő volt, aki szinte megsemmisítette a saját énjét, mielőtt fizikailag is feláldozta volna magát hazájáért. Romantikus hazafi volt, aki évtizedekkel mások előtt megfogalmazta az Áhávát Jiszráél eszméjét, a zsidó nemzet szeretetének mindenekfelettiségét.

Ötvenhárom rövid vers maradt utána, ez a hagyatéka. Mose Házáni szerint a halál erotikája lengi be őket, miközben a költő magukat a nőket megfosztja az erotikától. 1978-ban, amikor az őt eszelősen gyűlölő Munkapárt politikai monopóliuma megszűnt, bélyeget adtak ki az emlékére. Fia, Jáir, aki apja meggyilkolása után néhány hónappal született, veterán újságíró, sokáig az izraeli állami tévé igazgatója volt. 1981-ben alapították a róla elnevezett Kocháv Jáir (Jáir Csillaga) települést, Kfar Szabától északkeletre.