Zsidó voltam Magyarországon

Az alábbiakban a Leharblog írását közöljük a szerző szíves engedélyével, aki Izraelben él, az ottani magyarul is tudó közösség számát gyarapítja. A fotók illusztrációk, nem a cikk szereplőit ábrázolják. Itt jegyezzük meg, hogy a Miért Cion? várja a hasonló élménybeszámolókat, elsősorban azoktól, akik a rendszerváltás környékén, vagy azt követően alijáztak. Címünk: motlschoenfeld@yahoo.com – írjatok!

Az élet és számos ma megjelenő írás indokolja, hogy régi írásaimból egyet-egyet ismételten olvasóim elé tárjak. Az alábbi bejegyzés (bár még álmomban sem jutna eszembe a magamat kvalitásait Bartus Lászlóéval egy lapon említeni) úgy gondolom – annak ellenére, hogy személyes hangvételű –, szervesen kapcsolódik az Amerikai Népszava online felületén megjelent helyzetelemzéshez.

Innentől saját, rendhagyó bejegyzésem olvasható arról, ahogy hallottam, éreztem és ahogy gondolom. (Az írás személyes jellegű és egyszeri. Blogom eredeti jellegén a továbbiakban sem kívánok változtatni.)

Mire a világra jöttem, a háború elvitte a család nagy részét. Kevesen maradtunk, és a megmaradt kevesek is szétszóródtak a világ szinte minden tájára. Róluk nem lesz szó.

Azok, akik Magyarországon gondolták továbbélni az életüket, a  lakosság többi részéhez hasonlóan a romokon próbáltak új egzisztenciát teremteni, gyakorlatilag a semmiből. A háború túlélői között látszólag semmiféle különbség nem volt, együtt temették a halottakat, együtt üvegezték a kórházak ablakait, együtt fáztak és éheztek.

Mindezt tudva mégis azt kell mondanom, hogy nagy különbség volt a túlélők között a tekintetben, hogy míg egy részük állampolgári kötelességét teljesítve, esetenként túlteljesítve vett részt a háborút viselő ország színeiben, addig egy másik részük – egy eleve kiirtásra szánt népcsoport tagjaként – fegyvertelenül, a visszavágás, a védekezés minimális lehetősége nélkül várta sorsa beteljesedését. Ehhez a beteljesedéshez kétség nem férhetett, az csak idő kérdése volt.

Mielőtt belevágnék saját zsidóságom megélésének történetébe, egy fontos dolgot kell említenem. Családom különböző táborokban szabadult fel, kiket az oroszok, kiket az amerikaiak mentettek ki a halálból. Éhesen, mocskosan, tetvesen, sokuk flekktífuszban agonizálva „fogadta” a felmentő sereget. Átlagos testsúlyuk nem érte el a negyven kilót. Az sem érdektelen talán, hogy a mai országhatárokat tekintve, a család igencsak nemzetközi összetételűnek számít, ugyanakkor többségük magyar anyanyelvű volt. A szálak elvezetnek Erdélyen át egy mindig is román városon keresztül Horvátországot érintve szlovák és osztrák területre egyaránt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy többségükben magyarok voltak, és Magyarországot tekintették hazájuknak még akkor is, amikor már a történelem számukra legnagyobb vihara kétségeket kellett, hogy ébresszen bennük. Valószínűleg ebből is adódik, hogy akik a Vészkorszakot túlélték, szinte valamennyien ide tértek vissza, itt próbáltak új életet kezdeni.

Nem hiszek abban, hogy a koncentrációs táborok lakói már hazatérésükkor zárkózottak lettek volna, hacsak a gyász okozta fájdalom nem sorolható ebbe a kategóriába. Amit ma zárkózottságnak, túlzott érzékenységnek minősítenek, azzal kezdődött, hogy a visszatértek saját lakásaik újbóli birtokbavételének kísérletekor nemcsak azzal találták szemben magukat, hogy azt más lakja, de azzal is, hogy a berendezési, vagyon- és értéktárgyak is teljes természetességgel vándoroltak az új lakók tulajdonába. Ez a helyzet az is jelentette számukra, hogy visszatérésükre senki nem számított, sőt bizonyos elemek kifejezetten sérelmezték, hogy Hitler nem váltotta be ígéretét.

Tudomásom szerint nem volt olyan zsidó származású magyar állampolgár, aki a felszabadítókban, a Vörös Hadseregben ne az élete megmentőjét látta volna. Az új politikai erő, felismerve,  hogy hatalmát leginkább „tiszta” emberekkel szilárdíthatja meg, igyekezett minél többüket bevonni úgy a társadalmi, mint a politikai életbe. Innen datálódik, hogy mára a zsidó és kommunista közé egyenlőségjel került, nem beszélve arról a néhány, ténylegesen bosszúvágyból az AVH kötelékébe lépett zsidó személyről, akinek magatartása még ma is okot szolgáltat arra, hogy a hírhedt szervezet ténykedését jórészt szintén a zsidók számlájára írják. Ez utóbbinál még az sem tűnik fel, hogy a kitelepítések a zsidók egy részét is érintették.

Az ötvenes évek valláspolitikája miatt nagyon sokan eltitkolták származásukat, az átélt borzalmak arra késztették a többséget, hogy vallásukat feladva asszimilálódjanak, hogy minél észrevétlenebbül élhessenek.

Ebben az időben születtem, kaptam is szép nevet. Nem emlékezhetek, de valami azt súgja, hogy apám járhatott a Hitközségnél, és Rákosi vad vallásellenessége és zsidógyűlölete ellenére is bejegyeztethetett az anyakönyvbe, hiszen évekkel később többek között ez is birtokomba jutott. Így aztán nevekkel jócskán el vagyok halmozva. Meg kell jegyeznem, nem voltunk templomba járók, nem titkoltuk ugyan származásunkat, de nem is kérkedtünk azzal.

Óvodás éveim furcsán teltek. Nagy engedmény volt az akkori hatalmasságok részéről, hogy a délelőtti órákban látogathattam az intézményt, amit ebédosztás előtt szigorúan el kellett hagynom. A megkülönböztetés ekkor nem zsidóságomnak szólt, azt „egyéb” származásom indokolta. Az óvodát az iskola követte, ahol az első három év semmi érdekeset nem hozott, éltem, mint kortársaim, akikkel együtt követtük el az összes gyerekcsínyt. A vízválasztó a negyedik osztály lett. Ekkor szembesített egy velem egykorú társam azzal a ténnyel, hogy én más vagyok, mint a többség. Hogy ez látszott-e rajtam, kétséges, az viszont tény, hogy a kirekesztés öröklődött, hisz koránál fogva ő sem tudhatott többet a háborúról, mint én, a zsidóság mibenlétéről meg semmit. Ez később ki is derült. Az esetet – „fiús természetű” lévén – dühödt verekedéssel zártam. Megjegyzem, magamért ez volt az egyetlen kirohanásom, később, de még gyerekfejjel úgy adódott, hogy egy gyengébbet ért igazságtalanságot toroltam meg így. Mély nyomot hagyott bennem egy középiskolai tanárom megjegyzése, amit nem hagytam szó nélkül. Ennek eredményeként az érettségim került veszélybe.

Az a még tőlem is szokatlan agresszivitás, amivel nem kértem, de egyenesen követeltem, hogy mindent, de mindent tudni akarok a felmenőkről, meglepte környezetemet. Hogy ennek, vagy a kissé már konszolidálódott légkörnek köszönhető-e, nem tudom, de megtört a jég, felszínre kerültek az emlékek. Erre az időszakra tehető, hogy előkerültek az addig a szekrény mélyén tárolt imakönyvek és a zsidó vallás egyéb, nélkülözhetetlen kellékei is. Minden így előkerült darabhoz, addig nem látott tárgyhoz, fényképhez egy-egy történet tartozott.

Így tudtam meg többek között azt is, hogy a család egy része elvhű kommunista lett, más részük csak a vallástól távolodott el, és azt is, hogy volt, aki kikeresztelkedett és attól fogva mélységes utálattal viseltetett a zsidók iránt. Továbbá, hogy egy katonatiszt nagybácsi szolgálati fegyverét fordította maga ellen, miután a zsidótörvény következményeként pályaelhagyásra kényszerítették. Az is tudomásomra jutott, hogy egyik nagyapám munkaszolgálatosként a keleti fronton vesztette életét, tömegsírba került valahol Oroszországban. Évekkel később derült ki, hogy apósomat, aki ugyanennek a MUSZ-os alakulatnak volt tagja, ettől a sorstól egy tífuszkórházi beutaló mentette meg.

Pár mondat arról, hogy miután munkába álltam, folyamatosan szembe kellett néznem az ellenszenvhullám különböző megnyilvánulásaival. Nem történtek látványos dolgok, senki nem fenyegetett, nem került sor tettlegességre. Csak éppen a hátam mögött, de azért hallótávolságon belül hangzottak el a hitleri politikát éltető, valamint az „ezek” a hatalmon lévő „kom-zsik”-féle kijelentések. Mindezek azt eredményezték, hogy én, aki addig nyitottan éltem, kissé visszahúzódtam és ettől kezdve már tényleg csak a fajtámbéliek társaságát kerestem és mi tagadás, a túlérzékenység sem állt távol tőlem. A pontot az i-re elsőosztályos gyermekem füzetébe a padszomszédja által rajzolt horogkeresztek tették fel. Feleslegesen korainak tartottam egy hatéves gyereket családi tragédiákkal terhelni, de akkor azonnal megtörtént a felvilágosítása. Erre az időszakra tehető, hogy visszatértünk a valláshoz, zsidóságunkat nyíltan is vállaltuk.

Mindez történt a kommunista vezetés alatt, a szocializmus keményebb és elméletileg toleránsabb időszakában, Magyarországon.

Ezt hagytam ott a rendszerváltáskor, aminek első pillanataiban világosan látszott, hogy az addig is társadalmi és politikai szinten egyaránt szőnyeg alá söpört, kellően soha ki nem beszélt problémák, az addig nem ismert és nem tanított demokrácia jegyében, a félreértelmezett szólásszabadság következményeként szabad teret engednek a szélsőséges megnyilvánulásoknak. Szívem szerint itt a közismert „házmester-mentalitás” kifejezést használnám, ha nem sérteném vele azon kevés házmesterek emlékét, akik még a csillagos ház lakóit is úgy védték, mint anyatigris a kölykét. Közülük egyet személyesen is ismertem, neki köszönhető, hogy egyik nagymama testileg épségben vészelte át a nyilasuralmat.

Miért?!

Ezt a kérdést, így felkiáltójellel kiegészítve sokan feltették az alijám előtt. Tényleg, miért? A kérdés sok álmatlan, átbeszélgetett éjszaka után is megválaszolatlan maradt. Akkor még nem tudtam szavakba önteni érzéseimet, kétségeimet. Az eltelt húsz év alatt egyre csökkenő intenzitással, de vissza-visszatérő érdeklődéssel fordulnak még családtagok is ehhez a témához. Ma már a kérdés nem a miértre, inkább arra irányul: „megérte-e”?

Igyekszem megmagyarázni. Életem folyamán háromszor volt lehetőségem elhagyni az országot. Az első alkalommal gyerekként, ‘56-ban, ami érzelmi okok miatt hiúsult meg, ugyanis a megmaradt nagyszülők nem tudták elképzelni, hogy a család szétszakadjon. Második alkalommal, már fiatal felnőttként, ‘68-ban nyílt meg számomra a határ, igaz: a csehszlovák. Prágában voltam, ahol szintén turistáskodó amerikaiak felajánlották, hogy magukkal visznek egy akkor már Svájcban élő rokonomhoz. Nem vállalkoztam az útra, nem hagyhattam ott idős szüleimet. A harmadik alkalom a magyarországi rendszerváltással, a negyvenes éveimben érkezett el. Ezzel a lehetőséggel már éltem, akkor már csak sírhantokat hagytam magam után, tehát sem erkölcsi, sem anyagi felelősséggel nem tartoztam senkinek.

Mint fentiekből kitűnik, nem kellett menekülnöm. Sokan bátor cselekedetnek tartották elhatározásomat, én akkor csak éreztem, hogy ezt a lépést meg kell tennem. Ma már tudom, a maradáshoz kellett a nagyobb bátorság – nekem viszont ott voltak a gyerekek.

Megérte-e?

Az átállás nem volt könnyű, lényegében egy kész egzisztenciát, egy akkor biztosnak tűnő megélhetést cseréltem fel az ismeretlenre, a teljes bizonytalanságra. Mindent az alapoknál kellett kezdeni. Nyelvet tanulni, állást keresni, a szocializmusból fejest ugrani a kapitalista életformába. Jártasságot szerezni a törvényekben, olyan dilemmát megoldani, hogy építsünk, vagy béreljünk lakást, és még sorolhatnám. Biztos vagyok abban, hogy mindenki, aki az alijától a meggazdagodást várta, csalódott emberré vált, és tudomásom szerint jó részük azóta el is hagyta az országot. A kezdeti időszakból egyetlen jó dologra emlékszem, arra, hogy a permanensen visszatérő, menekülési kényszerből fakadó álmaim megszűntek.

Ma már fel sem merül bennem a miért kérdése, ha mégis, az csak olyan megvilágításban, hogy minden eltelt nap, minden azóta bekövetkezett magyarországi esemény alátámasztja döntésem helyességét.

P.s.: Már itt, az új hazámban kezdtem hozzá a gyökerek kutatásához. Nagy fába vágtam fejszémet, de mindjárt az elején kiderült, hogy van a családnak olyan ága, melyet ebből a keresésből eleve ki kell hagyjak. Így nem kell foglalkoznom a romániai ággal, hisz a város, ahonnan az ősök származtak, egy szőnyegbombázás során a földdel lett egyenlő – sem temető, sem anyakönyvi adatok nem maradtak fenn. Így aztán a legtöbb hozzáférhető anyag birtokában a felmenők sátoraljaújhelyi ágának feltérképezéséhez láttam hozzá. Az anyag koránt sem kész, pontosításra szorul az oldalági rokonság életútja. Annyit azonban már ma is tudok, hogy Újhelyben és környékén már az 1760-as évektől éltek egyenesági rokonaim. Könnyebbség ebben a munkában 2002-ben állt be, mikor egy itt élő, újhelyi felmenőkkel rendelkező férfi magánkiadásban megjelentette Sátoraljaújhely és környéke zsidó lakosságának emlékkönyvét. Ennek nyomán sikerült felkutatni és személyes kapcsolatba lépni egy apai másod-unokatestvérrel, akinek visszaemlékezései is hivatottak pontosítani saját vizsgálódásaimat.

2009. szeptember 22.