Oldalak

2008. március 31., hétfő

Mi az a posztcionizmus?

Jócskán elmúlt a Miért Cion? negyedéves, látogatottsága örvendetes, és megvolt az első szavazásunk is március hónapban, amikor is arra a kérdésre adhattak választ a nb. idelátogatók, ki az igazi cionista.

Íme az eredmények: húsz-húsz százalék vélte úgy, az az igazi cionista, aki támogatja Izraelt, illetve – és ez érdekes – aki arról álmodik, hogy szívesen élne Izraelben (ebből is látszik, hogy az alija sokak számára legfeljebb szép álom?). Második helyen – huszonhat percenttel – végzett a Cionista az, aki ott él definíció (mármint Izraelben), jómagam is erre szavaztam, és őszintén megmondom, ennek a győzelmét vártam. De az első helyen ez a meghatározás végzett: Az igazi cionisták a posztcionisták. A történelem nem áll meg. Erre harmincnégy százalék szavazott.

Nagyjából viccből tettem be ezt az opciót, így a közeljövőben – már csak Pészách kapcsán is – reményeim szerint, Isten segítségével visszatérünk még arra, létezik-e napjainkban cionizmus (erre persze a közelgő hatvanadik évforduló is remek alkalmat kínál). A posztcionizmussal kapcsolatban, homályoszlatónak addig is szeretettel ajánlom ezt a kitűnő cikket:

http://www.cionista.hu/elemzes.php?id=50

Április hónapban különféle politikusok közül válogathattok, szerintetek ki használ legtöbbet Izrael ügyének. Nyomjátok a gombot szorgalmasan!

Veled vagyunk, Geert Wilders

Több videomegosztóra felkerült, és néhányról már le is vették a holland Geert Wilders iszlámról szóló filmjét, a Fitnát (a cím jelentése: népek közti viszály szítása). Megnéztem a negyedórás összeállítást, utána a világhálón néztem utána a sorsának.

A filmösszeállítás – és ezzel nem leszólni akarom az alkotást – röviden: semmi különös. A narrátor idézi a Korán megfelelő passzusait, majd felvonultatja azokat a rémtetteket, amelyeket a mohamedán vallás az utolsó évtizedekben – visszamaradottsága, kisebbrendűségi komplexusa, az olaj nélküli jövőtől való félelme avagy általános pszichopátiája okán – a Nyugat, de más civilizációk és nem utolsósorban önmaga ellen követett el. Miután az alkotás holland, elsősorban az európai mintaállamban uralkodó állapotokról szól, ahol egymillió iszlamista mondja ki kerek-perec, hogy ők fogják uralni a világot. Európában ötvenmillióan vannak – ez még gombócból is sok; ez ellen tenni kell; az iszlamisták száma nem szaporodhat, csak csökkenhet.

Ezt persze már én mondom, nem Geert Wilders filmje. A Fitna jóval szelídebb alkotás, mint ez a blog szokott néha lenni. Semmi mást nem közöl, mint tényeket, dokumentumokat. Semmi mást nem tesz, mint magukat az iszlamistákat idézi. Semmi mást nem mutat be, mint az iszlámot, a maga gyűlöletittasságában, vérgőzösségében, valamint – és szememben ez a legfőbb bűne – közönségességében.

Az iszlám végtelenül közönséges. A huszadik század két ocsmány világmételyének, a bolsevizmusnak, és különösen a nácizmusnak hébe-korba azért legalább stílusa volt, logikája mindenképp, s még némi pozitív eredmények sem tagadhatók el, ha róluk szólunk. Az iszlámnak se logikája, se stílusa, se pozitívuma – amennyiben nem tekintjük annak, hogy komplexusos férfi (?) egyedei lényegében büntetlenül terrorizálhatják a gyengébb nemet, már ha ügyelnek a fő szabályokra (feleségverés alkalmával a bántalmazotton ne maradjon külsérelmi nyom, ne üssük a fejét, és a fenyítés ne legyen nyilvános). Az iszlám az önmaga ellenségévé deformálódott kollektív emberi tudat borzalmasan perverz és parvenü megnyilvánulása.

Számomra ez derül ki Geert Wilders filmjéből, és alighanem mások is így lehettek vele, főleg maguk az érintettek, akik őrjöngve követelték a betiltását. Nem értem, miért követelték? Hiszen mit mutat a Fitna? Muzulmánokat. Embereket, akik a saját vallásukról szólnak, a saját szent könyvüket idézve. Nem húzza le a Koránt a klozeton, mint állítólag Guantánamón tették a tengerészgyalogosok egyik-másik tömeggyilkos kihallgatásának bocsánatos hevében. Hanem elmondja, mi áll abban. Nem kommentálja Mahmúd Ahmedinedzsádot. Hanem szót ad neki, hadd mondja el az iráni elnök, mit gondol a világ jövőjéről. Miért bűn ez? Hol itt a logika?

A film utóélete különösen gusztustalan. A Network Solutions úgy döntött, eltávolítja honlapjáról az alkotást. Tette ezt a halálos fenyegetések miatt, amelyek százszámra érkeztek a céghez. Múlt csütörtökön az ENSZ Emberjogi Tanácsa iszlám országok kezdeményezésére 21:10 arányban elítélte a filmet (az ellenszavazatok európai országoktól és Kanadától származtak. Azt hiszem, rég itt az ideje, hogy a nyugati civilizáció egyszer s mindenkorra otthagyja ezt az ócska sóhivatalt, ahol iszlám országoknak semmi keresnivalójuk nem lenne. Főleg az Emberjogi Bizottságban!) Miután az NS bedobta a törülközőt, a LiveLeaken lehetett látni a Fitnát, aztán a hétvégén innen is lekerült.* Számos lap már azt sem merte feltenni, hol látható egyáltalán a film.

Itt:

http://www.israelnationalnews.com/News/News.aspx/125728

Végezetül – a szolidaritás okán – bemutatom a hollandiai Venlóban 1963-ban született, római katolikus (tehát kisebbségi) neveltetésben részesült (mellesleg magyar feleséggel rendelkező) Geert Wilderst, aki a civil életben az egészségbiztosítási iparban dolgozott, később azonban átnyergelt a politikára. 1997-ben választották be az utrechti városi tanácsba, egy évre rá pedig a hágai törvényhozásba. A liberális VVD (Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) színeiben ténykedett 1989-től 2004 szeptemberéig, amikor is a török uniós csatlakozás felett kirobbant vitában szakított velük, s megalakította saját politikai pártját, a Partij voor de Vrijheidet, azaz Szabadságpártot (PVV).

Wilders és pártja szerint Hollandiában alapvetően meg kell változnia a politikai struktúrának, az ország ugyanis évtizedek óta egy önmagát sokszorosan meghaladott elitista politikai osztály (leginkább szocdemek és balliberálisok) foglya. Önmagát a nép új vezérének nevezi, ezért természetesen megkapta a populista címkét. Wilders és a PVV persze nem populista, csak épp úgy érzik, nem nézhetik tétlenül, amint az euroatlanti civilizáció önmagát bontja le, amiközben – ez kétségtelen – szabadság van, és mindenki azt csinál, amit akar.

A PVV politikai programja számos ponton libertáriánus: Wilders szerint adókat kell csökkenteni, a szociális segélyeket meg kell vonni, az azon élősködőket (vajon melyik vallás híve a java?) dolgozni kell küldeni, az állami szabályozást – és vele persze magát az államot is – minimális szintre kell szorítani, a bűnözéssel szemben pedig zéró toleranciát kell alkalmazni. Arany gondolat mind, milyen kár, hogy mifelénk nem akad politikus, akinek a fejében ilyesmi megfordulna.

Geert Wilders és családja a muzulmán banditák fenyegetéseinek köszönhetően jelenleg huszonnégy órás védelem alatt áll: mind őt, mind pedig képviselőtársát, az iszlámból kijózanodott, szomáliai származású képviselőnőt, Ayaan Hirsi Alit meg akarták gyilkolni.

Csak azért is nézzétek meg a filmet, és ajánljátok mindenkinek.

*Mint olvasónktól megtudhattam, azóta a LiveLeaken újra látható a film.

Cionista szervezetek II. – Poáléi Cion

Az eredetileg marxista cionista zsidó munkásszervezet, mint a későbbi Izrael megannyi intézményének elődje, a cári Oroszországban gyökeredzett. A név jelentése: Cion Munkásai.

A Poáléi Cionnak volt elődje, a Bund – teljes jiddis nevén: Algemeiner Jiddischer Arbeiter Bund –, amelyről azonban sajnos nem emlékezhetünk meg a cionista szervezetek közt, mivel a Bund nem volt cionista – és épp a cionizmus 1901. évi visszautasítása miatt szakadt ki abból a Poáléi Cion, amely gyorsan nemzetközivé lett: 1903-ban már New Yorkban is volt fiókja, előbb, mint Erec Jiszráélben, ahol csak 1905. novemberében alakult meg. Magában Oroszországban 1906-tól üzemelt a szervezet; formálisan az ukrajnai Poltavában hozta létre a baloldali cionizmus nagy öregje, Beér Borochov (a képen).

Nagy gondban voltak azok, akik fából vaskarikát akartak gyártani, és az osztályharcos nemzetközi munkásmozgalmat össze kívánták békíteni a nemzeti otthon létrehozatalának mégiscsak súlyosan nacionalista gondolatával. Maga Borochov és számos ideológus úgy vélekedett, hogy Erec Jiszráélben előbb létre kell hozni a zsidó proletariátust, és azután következhet majd az osztályharc…

Létrejött a Poáléi Cion Világszervezete is, amely 1909. évi, második kongresszusán már valamivel gyakorlatiasabb szocialista célkitűzéseket fogadott el Erec Jiszráél tekintetében. Az akkor még ottomán-török uralom alatt lévő Ősújországban a Poáléi Cion megszervezte a Hásomér őrszolgálatot – a későbbi izraeli hadsereg csírája volt ez –, és a kibus háávodá (a munka meghódítása), valamint az ávodá ivrit (zsidó munka) ideológiai jelszavakat tűzte zászlajára, hogy kétkezi munkára szoktassa a zsidóságot. Ennek a munkának évtizedekre nagy lett aztán Izraelben a becsülete, egészen a hatvanas évek végéig. A Poáléi Cion emellett munkaközvetítőket, üzemi konyhákat és egészségügyi szolgáltatásokat tartott fenn tagjai számára, az első világháború alatt pedig kulcsszerepe volt a Zsidó Légió megszervezésében. Angliai szervezetük az első világháború végén elérte, hogy a brit Munkáspárt megfogalmazza a zsidók jogát a Palesztinába történő visszatérésre; ez a dokumentum három hónappal előzte meg a Balfour-deklarációt.

A Poáléi Cion 1919-1920-ban bal- és jobboldali frakciókra szakadt, nagyjából a Második Internacionáléban történteknek megfelelően. A jobbszárny elvetette a marxizmust, s voltaképp a modern szociáldemokrácia előfutára lett. Ehhez a szárnyhoz csatlakozott Dávid Ben Gurion, valamint Borochov régi barátja, a későbbi államelnök, Jichák Ben Cvi. A szakadás után „a két Beni” irányította a jobbszárnyat, időnként más mozgalmakkal is fuzionálva (a korabeli fotón balra Ben Cvi, középütt Ben Gurion látható, jobbra pedig Jichák Sochet, a „kibucok anyjának”, a mára méltatlanul elfeledett Manya Sochátnak a férje).

A baloldal egyenesen a borochovi elvek elárulásával vádolta a Beniket (holott ő már jóval korábban áttért a szociáldemokrata vonalra), nem vetette el a marxista és kommunista eszméket, és fáradhatatlanul lobbizott azért, hogy a Szovjetuniót vegyék fel a Kommunista Internacionáléba – sikertelenül, miután a Szovjetunió igazi sztálinista paranoiával viszonyult a cionizmus letagadhatatlan nacionalista tendenciáihoz, és nem kért ebből a segítségből. Az eleinte Mifleget Poálim Szocialisztimnek (Szocialista Munkáspárt) nevezett mozgalomból 1921-ben létrejött a Zsidó Kommunista Párt, amely egy évre rá a cionizmus feletti vita miatt megint csak kétfelé szakadt, az egyik frakció a Palesztinai Kommunista Párt, a másik a Palesztina Kommunista Pártja nevet vette fel. 1923-ban Palesztin Kommunista Párt néven egyesültek megint, és hivatalos tagja lettek a Kommunista Internacionálénak. A baloldali Poáléi Cion egy másik frakciója később a Hásomér Hácáir kibucmozgalommal szövetkezve hozta létre a Mápám pártot, 1948-ban. A véresen sztálinista Mápám csak 1953-ban, a prágai Slánsky-per hatására szakított a Szovjetunióval. (A képen az egyik 1950. évi választási plakátjuk látható, a felirat: „Alija, biztonság és béke veletek”.)

A baloldali frakció tevékenyen résztvett az orosz bolsevik államcsínyben. Maga Borochov személyesen szervezte a róla elnevezett brigádokat a Vörös Hadsereg soraiba. Egészen 1928-ig legális is maradt a Szovjetunióban a párt – csak akkor számolt le vele az NKVD hírhedt jevszekcijája, zsidó keretlegényekből álló terrorkülönítménye, holott az összes többi cionista szervezetet már 1919-ben elintézték. A maradék párt megtért a Szovjetunió Kommunista Pártja kebelére.

A Varsói Gettófelkelés hős mozgalma, a ZOB (Zydowska Organizacija Brojowa) több szervezetből tevődött össze: voltak Bné Akivások, a Dror tagjai, Hásomér Hácáir-osok, bundisták, kommunisták, és voltak a Poáléi Cion mindkét frakciójából. A nevezetesebbek közé tartozott: Adolf Berman, Hersz Belinski, Jochánán Morgenstern és Emmanuel Ringelblum.

A két Benin kívül nevezetesebb tagok voltak Jichák Tabenkin kibucvezető és a Szochnut végrehajtó bizottságának tagja, Slomó Kaplánszkij.

Ben Gurion az első világháború után a jobboldali Poáléi Ciont java részt bekebeleztette az általa irányított Munka Egységpárttal – ebből lett az 1930-as években a Mápáj, amely a zsidó pártok jó szokása szerint 1946-ban szakadt ketté, és a baloldaliak a Mápámban folytatták pályafutásukat. Még jó néhány szétválás és szövetségkötés következett, míg az egykori jobboldali Poáléi Cionból kialakult az izraeli Munkapárt.

A cionizmus arcképcsarnoka IV. – Leopold Maurice Amery (1873-1955)

Leopold Amery, a Balfour-deklaráció voltaképpeni megszövegezője az indiai Gorakhpúrban született 1873. november 22-én. Az oxfordi Harrow és Balliol College-ben tanult, majd a búr háborúban a Times tudósítójaként dolgozott. Később, a huszadik század első évtizedében a The Times History of the South African War hét kötetét szerkesztette.

A tory párt oszloposaként 1911-ben a birminghami Sparkbook képviselőjévé választották. Csak a sokkal későbbi kutatások fedték fel, hogy zsidó volt. 1917-ben segédkezet nyújtott a Zsidó Légió létrehozatalánál, és a brit hadügyminiszter helyetteseként ő fogalmazta meg a Balfour-deklarációt.

Amery David Lloyd George kormányában gyamatügyi miniszterhelyettes volt 1919 és 1921 között, majd az Admiralitás Első Lordja, később gyarmatügyi miniszter. Hivataláról 1929-ben kényszerült lemondani, amikor a Munkáspárt győzelmét követően Ramsay McDonald alakíthatott kormányt. A harmincas években ellenzékből szerepelt, bírálva a londoni kormány úgynevezett megbékéltetési politikáját, azaz a Hitlernek tett gesztusokat. 1940-ben Neville Chamberlain az India-Burma minisztérium miniszterhelyettesévé nevezte ki.

Élete borzalmas tragédiája fia, John Amery volt, aki a nácik oldalára sodródott. Pénzügyi tönkremenetele után, a harmincas évek elején költözött Franciaországba, ahol megismerkedett a helyi nácik első számú emberével, Jacques Doriot-val. Franciaországban maradt azután is, hogy az országot megszállták a németek; 1942-ben Berlinbe ment, s azt javasolta, szervezzenek brit hadifoglyokból antibolsevista erőt, amely a németek oldalán harcol a keleti fronton. Az ötlet annyira tetszett Hitlernek – aki nyilvánvalóan nem tudott a fiatalember származásáról -, hogy John Ameryt a Birodalom vendégévé nyilvánította. Amery 1943-ban próbálkozott először hadifoglyok beszervezésével a franciák hasonszőrű szervezete, a Legion des Volontaires Francais mintájára, ám csúfosan felsült: összesen két embert tudott beszervezni az ún. Szent György hadosztályba. Ezután hitlerista rádiópropagandát űzött Berlinben, 1944-ben pedig Olaszországban próbálta támogatni Benito Mussolini Salòi Köztársaságát. 1945-ben ő lett a második brit, akit hazaárulás vádjával bíróság elé állítottak, és bűnösnek is vallotta magát (a Cromwell élete ellen szervezkedő Summerset Fox volt az első 1654-ben). Hóhéra, Albert Pierrepoint később azt nyilatkozta, “ő volt a legbátrabb ember, akit valaha is felakasztottam” – ez azonban kevés vigasz lehetett a szerencsétlen apának.

Amery visszavonulása után, 1955-ben írta meg önéletrajzát My Political Life címmel. Még abban az esztendőben, szeptember 16-án halt meg Londonban. Az önéletrajzban Amery azt írja, édesapja, Charles Frederick Amery ősi angol család sarja, ezzel szemben édesanyja, Leitner Erzsébet Magyarországról vándorolt ki Konstantinápolyon – a mai Isztambulon – át Angliába. Későbbi kutatások derítették ki, hogy Leitner Erzsébet 1841-ben született egy Szapir nevű pesti zsidó család sarjaként a későbbi Wesselényi és Dob utcák környékén, amely akkoriban még nem volt kimondottan zsidónegyed. A kislányt Erzsébet Johanna néven anyakönyvezték, zsidó neve – ha volt egyáltalán – nem ismeretes. Bár a mama származása önmagában is elég volt Amery halachikus zsidóságához, a kutatások arra is fényt derítettek, hogy Amery apja is zsidó volt. Elannyira, hogy fiát eredetileg Leopold Moritznak nevezte el, és középső nevét később maga Amery angolosította Maurice-ra.

2008. március 30., vasárnap

Áprilisi évfordulók

1881. április 1. Zsidóellenes zavargások robbannak ki Jeruzsálemben.

1920. április 1. Az NSDAP felemelkedésének kezdete Németországban (annak a napnak az évfordulóján, amelyen Hámán kiadta a zsidóság kiirtására vonatkozó dekrétumát).

1925. április 1. Lord Balfour megnyitja Jeruzsálemben a Héber Egyetemet.

1933. április 1. Megkezdődik a zsidó kereskedők ellen a hivatalos náci bojkott (jobbra: SA-rohamosztagosok hívják fel az utcán a németek figyelmét arra, hogy ne vásároljanak zsidó üzletben).

1279. április 2. Számos zsidót végeznek ki Londonban rituális vádak alapján.

1550. április 2. A genovai zsidók kiűzetése.

1979. április 2. Menáchem Begin személyében első ízben jár izraeli miniszterelnök Kairóban.

1544. április 3. V. Károly császár megerősíti az ausztriai zsidóság privilégiumait.

1949. április 3. Izrael és Jordánia tűzszünetet ír alá.

1917. április 4. Az orosz forradalmi kormány – Oroszország történetében első ízben – teljes egyenlőséggel ruházza fel az oroszországi zsidókat. Ebben az időben Oroszország határai között él a világ zsidóságának mintegy fele.

1920. április 4. Gyilkos arab pogromok zajlanak Jeruzsálemben.

1951. április 4. A művelt Nyugat egyik szégyenteljes – és agyonhallgatott – eseménye: pogromok zajlanak Salzburgban a Holocaust-túlélő zsidók ellen. Emberélet nem vész oda, huszonhat zsidó viszont megsérül.

1464. április 5. Antiszemita zavargások zajlanak Sevillában.

1919. április 5. A lengyel hadsereg kivégez huszonöt zsidó fiatalt, akik a Joint által küldött segélycsomagokat osztják szét a pinski zsidó közösségnek.

1938. április 5. Antiszemita zavargások robbannak ki a lengyelországi Dabrowában.

1848. április 6. Egyenjogúsítják a poroszországi zsidókat.

1941. április 6. A nácik két gettót alapítanak a lengyelországi Radomban (jobbra a zsidók összegyűjtése folyik a városban). Ugyanezen a napon lerohanják Jugoszláviát és Görögországot, megpecsételve az ottani – de különösen a görög – zsidóság javának a sorsát.

1954. április 6. Edmond de Rothschild báró (balra) földi maradványait elszállítják Zichron Jáákovba, abba a bortermelő faluba, amely az ő nagylelkűsége jóvoltából jött létre.

1957. április 6. Befut Eilátra az első tankhajó, fedélzetén a Perzsa-öbölből származó olajjal.

1645. április 7. A Holland Nyugat-Indiai Társaság engedélye jóvoltából Michael Cardoso személyében praktizálhat Brazíliában az első zsidó.

1933. április 7. Hatályba lép az antiszemita náci törvénykezés első két darabja, amely a közszolgálattól és a jogászi hivatástól tiltja el a zsidókat.

1801. április 8. Vérvád-képtelenségekkel felheccelt román katonák pogromban százhuszonnyolc zsidót mészárolnak le Bukarestben.

1941. április 8. A nácik létrehozzák a kielcei gettót.

1940. április 9. Németország lerohanja Dániát és Norvégiát.

1570. április 10. Az itáliai Cremonában jiddis fordítással jelenik meg a Chumás.

1302. április 11. A barcelonai zsidókat rendeletileg kötelezik arra, hogy térdeljenek le, valahányszor szentségekkel ellátott pappal találkoznak.

1891. április 11. Vérvád-ostobaságok miatt pogromok törnek ki Korfu szigetén.

1909. április 11. Tel-Aviv megalapítása (a város jövőre lesz száz éves!)

1912. április 11. Leteszik a haifai Technion alapkövét.

1961. április 11. Jeruzsálemben kezdetét veszi a magyarországi zsidóság hóhéra, Adolf Eichmann pere.

1464. április 12. A krakkói pogromok során harminc zsidót gyilkolnak meg.

1945. április 20. Az amerikai hadsereg felszabadítja Buchenwaldot. A láger húszezer lakója kapja vissza szabadságát.

1951. április 20. A Kneszet döntése értelmében Niszán 27-én lesz a Soá Napja (idén: május másodikára esik). Ezen a napon robbant ki a Varsói Gettófelkelés. Az indoklás szerint a Holocaustra olyan napon kell emlékezni, amelyen a zsidók fegyvert fogtak elnyomóik ellen.

1556. április 13. Az itáliai Anconában megégetik a júdaizmusba visszatért portugál marannusokat. Válaszul a zsidók bojkottálják az anconai kikötőt. A diaszpóra kezdete óta ez a zsidóság első szervezett fellépése veszélyben lévő testvérei megsegítése érdekében.

1944. április 14. Athénból elindul az első görögországi deportálóvonat Auschwitzba.

1250. április 15. A pápa nem hajlandó engedélyezni, hogy a zsidók súlt építsenek a spanyolországi Córdobában.

1402. április 15. A pápa privilégiumokat ad Róma zsidóságának.

1912. április 15. Elsüllyed a Titanic. Az utasok közt vannak jól ismert, dúsgazdag zsidók és koldusszegény bevándorlók egyaránt. Lásd március 11-i posztunkat.

1945. április 15. A brit hadsereg felszabadítja a belseni koncentrációs tábor negyvenezer lakosát.

1871. április 16. A Német Birodalomban megszűnik a zsidókat sújtó összes hátrányos megkülönböztetés.

1922. április 16. Megalapítják a vallásos cionista tábor mozgalmát, a Poél HáMizráchit.

1750. április 17. Nagy Frigyes porosz uralkodó megszorításokat léptet életbe a zsidókkal szemben. Intézkedései előrevetítik az antiszemitizmus feléledését az ún. Felvilágosodás korszakában.

1389. április 18. Prágában háromezer zsidót mészárolnak le.

1506. április 19. Pogrom a lisszaboni marannusok ellen.

1848. április 19. Zsidóellenes zavargások törnek ki Pest-Budán.

1919. április 19. A Vilniust elfoglaló lengyel hadsereg a város zsidóságára támad.

1936. április 19. Zsidóellenes lázongások törnek ki arab részről Erec Jiszráélben.

1943. április 19. Keresztény vasutasok által segített zsidó földalatti szervezet kisiklat egy deportálóvonatot, minek következtében több száz zsidó megsemmisítése marad el.

1799. április 20. Elhangzik az első modernkori ígéret egy zsidó állam megalapítására, nem kisebb személyiség, mint Napóleon (balra fiatalkori arcképe) részéről, aki azt állítja, segíteni fog a zsidóknak „az ősi Jeruzsálem újjáalapításában”.

1899. április 20. Megszületik Adolf Hitler.

1933. április 21. A németországi náci hatalomátvétel után X. Keresztély dán király – hogy a zsidóság iránti szimpátiáját demonstrálja – megjelenik a koppenhágai Kristály zsinagóga fennállása 100. évfordulóján rendezett ünnepségeken. (A dán király [jobbra], a később elterjedt történelmi legendával szemben, nem tűzte ki a sárga csillagot a nácik bevonulása után.)

1593. április 22. A hollandiai Amszerdamban letelepednek az első zsidók.

1872. április 22. A bajorországi zsidók egyenlő jogokat kapnak.

1615. április 23. XIII. Lajos francia király rendelete értelmében minden keresztény számára halálbüntetés terhe mellett tiltatik meg, hogy zsidónak menedéket nyújtson vagy vele társalogjon.

1891. április 23. Moszkvában megjelenik a zsidók kiűzéséről szóló rendelet.

1921. április 24. Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijt, a jobboldali cionizmus atyját a brit mandátumi kormányzat tizenöt évre ítéli, amiért tagja volt a zsidó önvédelmi erőknek.

1848. április 25. Az új osztrák alkotmány garantálja a zsidó vallás szabad gyakorlását.

1881. április 25. Negyedmillió német ír alá petíciót, amelyben kérik, hogy a kormány rekessze a német határokon kívülre a külföldi zsidókat. Ez a dátum a modern német antiszemitizmus nyitánya.

1655. április 27. A Holland Nyugat-Indiai Társaság igazgatótanácsa nem engedélyezi, hogy Peter Stuyvesant, Új-Amszterdam (ma: New York) kormányzója kirekessze városából a zsidókat. A Társaság külön kimondja, hogy zsidókkal szemben kereskedelmi vonatkozású megszorítások nem hozhatók. Ezzel nem csak a zsidóság fizikai biztonságát, de gazdasági fejlődését is garantálják. Egyetlen megszorításként azt mondják ki, hogy a zsidóság köteles önnön szegényeiről gondoskodni. Ez újabb lökést ad az Újvilág zsidó filantrópiájának.

1881. április 27. Véres pogromok veszik kezdetüket az oroszországi Jelizavetgradban.

1945. Az amerikai hadsereg felszabadítja Dachaut.

1800. április 30. Rendelet tiltja meg Oroszországban, hogy a zsidók bármilyen nyelvű könyvet importáljanak.

1940. április 30. Lódzban a nácik létrehozzák az első zárt és őrzött gettót (a képen a gettó leveskonyhája előtt állnak sorban az emberek).

2008. március 23., vasárnap

Öt év Irakban: a koalíció az euroatlanti civilizáció fennmaradásáért küzd, a pacifizmus annak haláláért

A felszínen Amerika- és cionizmus-ellenes, a valóságban keményen antiszemita, tudat alatt pedig valami oknál fogva öngyilkos világnézetet magukévá tévők gyásznapként ülték meg március 20-át, azok pedig, akik kitartanak az iraki szerepvállalás pozitívumai mellett, apologetikus megközelítésre adják a fejüket. Mi harmadik állásponton vagyunk: Irak lerohanása szükséges volt, nincs ellenben szükség arra, hogy azt erkölcsi alapon indokoljuk.

Talán az első világháború rémségei tették, hogy az emberek minden korábbinál jobban megundorodtak a háborúktól. Egyrészt ez volt az első iszonyú nagy világégés, amiben egyszerre több kontinensen államok tucatjai vettek részt. Másrészt ez volt az első komoly háború, amelyben az erőviszonyok annyira kiegyenlítetlenek voltak, hogy hónapokig, néha évekig sem mozdultak a frontok, az emberek pedig tízezrével hullottak, mint a legyek: mindez az értelmetlenség konnotációjával ruházta fel az első világháborút. Harmadrészt: az első világháború idején virágoztak különféle baloldali, szocialista elméletek, amelyek a háborúkat nem tartották szükségszerűnek, sőt, elkerülhetőnek tartották, s azok kirobbanását, valamint az általuk okozott szenvedéseket jól behatárolható osztályok nyakába próbálták varrni. Ezek a nézetek tömegesen terjedtek. Negyedrészt: az első világháború vége és az azutáni kényszerbékék semmit sem oldottak meg, sőt további háborúk ígéretét hordozták magukban – nyilvánvaló volt például az, hogy az a Németország, amely három fronton harcolva, a fél világgal szemben is majdnem döntetlenre hozta az első világháborút, csak ideig-óráig és csak tessék-lássék fog megalázó diktátumokba belenyugodni, és amint lehet, revansot fog venni. Ötödrészt: ez volt a nagy háború, amelyben már szép számmal működtek a filmfelvevő gépek. CNN ugyan még nem létezett, de azért a korabeli felvételek közt is bőven készültek olyan kiábrándító, naturalista kockák, amelyek láttán minden józan ember csak azt mondhatja: köszönjük, ebből nem kérünk, soha többé háborút.

Az első világháború tehát kijózanító hatással volt és hatalmas lökést adott a pacifizmusnak; de borzalmaiban meg sem közelítette a másodikat, ami még szélesebb hadszíntereken zajlott, még több résztvevővel; ahol még több volt az értelmetlen katonahalál, és ahol a vágóhidak nem üzemeltek ugyan hónapokig, de órák leforgása alatt pusztult el több tízezer ember, mint például a Don-kanyarban. A második világháború számos minőségileg új dolgot is hozott. Ezek közé tartozott már maga a kirobbantása is – pontosabban szólva az a tény, hogy ha területrablásról a szó, egymással elvben szöges ellentétben lévő diktatúrák is képesek kezet fogni és a koncot békés egyetértésben feldarabolni, mint tette azt a náci Németország és a bolsevista Szovjetunió a lengyelekkel. A minőségileg új fejlemények között volt az atombomba bevetése, továbbá minden idők legördögibb történelmi fejleménye, a Holocaust.

Ha az első világháború után megnőtt az emberiség józan békevágya, úgy a második után semmi nem állhatta útját a józannak immár aligha nevezhető, sokszor viszont kimondottan eszement pacifizmusnak. A tengernyi vér és szenvedés okozta részvétet különösen aljasul lovagolta meg a szavakban maximális hangerővel, évtizedeken át békéért kiáltó Szovjetunió, amely ahol csak tehette, hódított, felforgatást végzett, piszkos diktatúrákat pénzelt és gőzerővel exportálta embertelen rendszerét. Az 1945 utáni háborúk egyre inkább a Nyugat erkölcsi temetői lettek, teljesen függetlenül attól, azokat ki kezdte, vagy mennyire voltak „igazságosak”, hogy ezzel a szerfölött relatív fogalommal éljünk. A háború nem lehet igazságos, mert a háború nem erkölcsös, a háborúban nincs morál – ami nagy igazság; a pacifizmus azonban a természeténél fogva igazságtalan, erkölcstelen és immorális háborúval szemben odaállította az eleve igazságos, erkölcsös és morális békét, ami minden hazugságok legnagyobbika volt. Igazi orwelli szópárok születtek: a háború – rossz, a béke – jó. Ez odáig fajult, hogy számos esetben harcolhatott bárki bármilyen jó ügyért, csakis sötét színben tűnhetett fel, hiszen harcolt.

A béke mindenekfelettiségébe vetett hitet árnyalta egy még torzabb szemlélet, amelyet csak részben szított a Szovjetunió; nagyobb részt az euroatlanti civilizáció – különösen annak európai része – lelkiismeret-furdalása okozta. Itt már gyakorlatilag a fehér ember alapvetően bűnös mivoltáról és a harmadik világbeli „szabadságharcos” alapvető igazáról volt szó. S miután a második világháborús konfliktusok tekintélyes hányada az euroatlanti civilizáció és a harmadik világ között zajlott, a pacifista nézetek kitűnő célpontot találtak ezekben az imperialistának bélyegzett összecsapásokban, ahol különösebb agymunka nélkül, akár a valóság kárára is be lehetett azonosítani a „jókat” és a „rosszakat”.

Tökéletes példája volt ennek Katanga. Mi történt ott valójában? Kongó 1960-ban függetlenné vált, annak legdélibb tartománya, Katanga pedig autonómiát kapott; néhány hét után azonban elszakadt a Patrice Lumumba vezette Kongótól, s a helyi Conakat párt első embere, Moishe Tshombe vezetésével kinyilvánította függetlenségét. Az ásványi kincsekben gazdag Katanga függetlensége Belgiumnak is érdeke volt gazdaságilag, így az országot hatezer fős belga intervenciós erő védelmezte. Legalább ennyire fontos volt, hogy ugyanezek a kincsek ne jussanak a mindinkább szovjet uszályba kerülő Lumumba vezette rezsim kezére. Belgium jóindulatának eljátszásáért Patrice Lumumba elég sokat tett a függetlenség napján elmondott hírhedten pimasz és bunkó beszédével, megszégyenítve a helyszínen lévő Baudoin királyt és kíséretét.

Lumumbát nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjon Katanga elvesztésébe, így Csombéék puccsot szerveztek ellene, 1961 januárjában eltávolították a hivatalából, majd Katangába hurcolták, ahol válogatott kínzásoknak vetették alá, végül meggyilkolták. Ezekben az eseményekben belga katonák is részt vettek, de azért illik kihangsúlyozni, hogy itt egy újdonsült, szuverén fekete-afrikai állam két rivális politikusának a belharcáról volt szó. Külön pikantériát adott e belharc természetének, hogy hitelt érdemlően soha nem derült ki, mi is lett Lumumba hullájával. Képtelen elméletek születtek ugyan sósavban való feloldásról és más hasonlókról, a magunk részéről azonban hajlunk arra a feltevésre, hogy Tshombe emberei annak rendje és módja szerint megették Lumumbát, ami a helyi viszonyok között elfogadott módja volt a konfliktusok lezárásának.

Lumumba (jobbra) fölzabálása nem nagyon kapott nyilvánosságot, ekkoriban kapott viszont lábra a „belga zsoldosok” legendája. Intézmény lett ezekből az emberekből, akik nem mások, mint az emberiség szemetjei, és pénzért gyakorlatilag bármire képesek, még arra is, hogy nagy reményű moszkovita politikusokat kondérba juttassanak. Maga az ENSZ Biztonsági Tanácsa ült össze, no nem az emberevés ügyében, hanem a belga zsoldosok, e kőszívű, alkoholista gyilkosok ellen, követelve azok teljes kivonását a független, szabad és demokratikus, no meg erkölcsi és morális magaslatokon leledző Kongóból. ENSZ-katonák utaztak a helyszínre, hiszen a világbékét Belgiumnál és a független Katangánál jobban senki sem fenyegette (a fehér fegyveresek azonban visszaverték őket). Ekkortájt vesztette – ugyancsak máig tisztázatlan körülmények közt – életét légikatasztrófában Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, s a korabeli összeesküvés-elméletek ezt is a „belga zsoldosok” nyakába varrták. 1962 decemberében minden korábbinál nagyobb ENSZ-offenzívára került sor. Katanga fővárosa, Elisabethville (ma: Lumumbashi) 1963 januárjában esett el. A tartomány megtért Kongó kebelére.

Miután a koreai háborút a Szovjetuniónak és Kínának semmiképp sem sikerült az „imperialista rablóháborúk” közé sorolni, Katanga lett az első olyan háború, amely duplán bűnös volt, hiszen háború is volt, meg azt euroatlanti állam vívta harmadik világbeli állammal. Ki lett mondva, hogy volt gyarmattartó nem védelmezheti meg az érdekeit, és volt gyarmattartónak sohasem lehet igaza. Erre a belgák is rátettek egy lapáttal, akik mindvégig kétkulacsos játékot űztek, és szerették volna az ásványkincseket meg az erkölcs tógáját is megtartani, holott a kettő együtt nem megy; Katanga fennállása idején még ők maguk sem ismerték el diplomáciailag az új államot, annak bukása után pedig „vizsgálóbizottságokat” állítottak fel, és elkezdődött az az önmarcangolás, ami olyannyira jellemzi a Nyugatot, főleg ha tépelődés helyett cselekedni kéne.

És Katangát sok más ilyen beavatkozás követte. Leghíresebbje volt a vietnami, amely úgy kezdődött, hogy két darab Vietnam volt, és az egyik, a kommunista támadást intézett a másik szövetségese, az Egyesült Államok ellen – és úgy végződött, hogy a megtámadott lett az agresszor, míg az északi fél, a terrorhadjáratok vezetője, a koncentrációs táborok felállítója, a kommunista diktatúra nemesült meg mint szabadságharcos. Az Egyesült Államok sokkal könnyebben ment bele adok-kapokba, mint az egyre inkább az amerikai védelemre támaszkodó Nyugat-Európa, amely elmerült a pacifizmus, a békemenetek (balra: női menet Aldermastonban) mocsarában, az atomerőművek és a Pershingek elleni tüntetésekben, s amelynek értelmisége néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve olyan rothadt gyümölcsnek bizonyult, amely a teljes szellemi szférát megfertőzte.

Rothadt gyümölcsökből ugyan Észak-Amerikában sem volt hiány – ezek leghírhedtebb képviselője ma az amerikai és zsidó mivoltát egyszerre eláruló Noam Chomsky –, de az Egyesült Államokat soha nem terhelte a gyarmattartó múlt, és ha voltak is disznóságok a történelmében, ezeket a köztudat soha nem fogta fel annak. Európában teljesen másként festett a helyzet. Németország mint két világháború kirobbantója és egyes számú zsidóirtó érthető módon soha nem állhatott ki háborúk mellett (bár Izrael mellett mindig kiállt), a franciák Algériával az öntudatukat is elveszítették, Belgium gerincét a katangai kaland törte el; a spanyolok és a portugálok ugyan még bírták valamikori világbirodalmuk töredékét, de a Franco- és Salazar-rendszerek páriának számítottak egy olyan világban, ahol a haladást Fidel Castro brutális népelnyomó rezsimje, a fiatal Nicolae Ceausescu, az Izrael kiradírozását és a zsidók tengerbe fojtását kilátásba helyező Nasszer, az 1968-ban a Time címlapjára kerülő tömeggyilkos Jasszer Arafat és effajta ikonok képviselték. Velük és hozzájuk hasonlókkal bicegte végig a világ a hatvanas-hetvenes éveket, vakon és süketen, megbicsaklott ésszel és kifordult szívvel. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ahelyett, hogy egy csapásra véget vetett volna a vietnami háborúnak, egészen 1975-ig húzta, majd pedig elveszítette azt, gyalázatosan menekülve a saigoni követség tetejéről (jobbra fent). Nyugat-európai ország ezek után nem is igen bocsátkozott kalandokba, kivéve, ha arra „ENSZ-felhatalmazás” volt; és kivéve Nagy-Britanniát, amely a nyolcvanas években nem tűrte, hogy Argentína olyan brit külbirtokra tegye a kezét, amelyen már akkor a Union Jack lengett, amikor Argentína még nem is létezett.

A Falkland-háború idején azonban ennek dacára tanúi voltunk a leggyomorforgatóbb megnyilvánulásoknak: a „békeharcosok” képesek voltak kiállni egy Videla tábornok pusztító diktatúrája által indított agresszió mellett – és Nagy-Britannia ellen. Életbe lépett a „harmadik világnak mindig igaza van” effektus. Még Nagy-Britanniában is akadtak britek – nem bevándorlók: fehér, angolszász protestánsok! –, akik tüntettek a háború ellen. Negyven évvel korábban még főbe lőtték volna őket, teljes joggal; most vígan menetelhettek, miközben a BBC – az elfogulatlan híradás kötelezettségére hivatkozva – nem volt hajlandó kiejteni azt a szót, hogy: „csapataink”, hanem csak azt: „a brit csapatok”. A Falkland-háború azonban bizonyos értelemben fordulópontot jelentett; talán ekkortól datálhatjuk, hogy a nyugati érdekek ellenségeinek számolniuk kellett azzal, hogy nem csinálnak azt, amit akarnak.

1990-1991-ben megszűnt létezni a Szovjetunió, s új időszámítás kezdődött. Voltak, akik a történelem végét jósolták, és nagyon sokan iszonyodva tekintettek bizonyos Samuel Huntingtonra, aki azt merte állítani, hogy a történelem még csak most kezdődik. Új, minden eddiginél pusztítóbb, valamint globális gonosz lépett színre. 1945-ig a nácizmus, 1990-ig a kommunizmus volt a Nyugat legnagyobb ellensége; 1990-től az iszlám. Igaz ez annak dacára, hogy Szaddám Huszein rendszere nem volt a szó iráni vagy szudáni értelmében iszlamista, és nem nyugati államot támadott meg. Olyan államra rontott ellenben rá, amelyet a Nyugat hozott létre ásványkincsei biztosítása végett – más szóval: pontosan azért, amiért előrelátó belga politikusok Katangát le szerették volna hasítani maguknak. Az Egyesült Államok, okulva a történtekből, már nem egymaga gyürkőzött neki a rendcsinálásnak, hanem koalícióban – elkövetett azonban egy hatalmas hibát: a bajt felületileg kezelte, s annak lényegét – Szaddámot és rendszerét – nem semmisítette meg.

Az első Öböl-háború idején még nagy volt az ijedtség és ennek megfelelően viszonylag komoly a világ egysége, de ha visszaemlékezünk, már akkoriban is akadtak, akik azt kérdezgették, tulajdonképpen erkölcsös-e ez a háború, meg nem Izrael érdekében történik-e, és egyáltalán, mit keresnek Irakban „az amerikaiak” (mert hiába jött létre akkor is, a második Öböl-háborúban is több tucat ország koalíciója, a globális köztudat „amerikai beavatkozásként” könyvelte el a történteket, ugyanúgy, ahogy annak idején Koreát, Vietnamot, Grenadát vagy akár a Kuba elleni intervenciót, amiben egyetlen amerikai katona sem vett részt). Szaddámban azonban az emberek jelentős része azt látott, amit látnia kellett: egy brutális vadállatot, akire fölösleges a szép szót vesztegetni, egyszerűen el kell távolítani az árnyékvilágból. Ez utóbbi nem történt meg. Teltek az évek, Szaddám a helyén maradt, szorgalmasan törte a borsot Amerika orra alá, és ezzel nem csak a helyzete szilárdult meg odahaza, nem csak kényelmesen terrorizálhatta tovább a saját népét, de valamiképp legitimálódott is a helyzete. Az emlékezés fonala nagyon rövid, legtöbben elfelejtették, miket művelt ez az ember, és noha Szaddám Huszein még a legvéresebb szájú zsidófalók számára sem lett a kívánatos politikusok hovatovábbja, ellenfele morális ázsiója egyre csökkent. A világ azt kérdezgette az egyedül maradt szuperhatalom Amerikától, tulajdonképpen minek is kell ezeknek a jenkiknek állandóan, mindenbe beleütni az orrukat. Clinton jó érzékkel érezte meg ezt, és kedélyesen átszaxofonozgatott, monicalewinskyvel tűzdelt nyolc éves uralma alatt óvakodott attól, hogy komolyabban leckéztesse a nyugati civilizáció esküdt ellenségeit.

Clinton még időben lépett le. 2001. szeptember 11-én pusztító, aljas és különlegesen felháborító terrortámadás érte Amerikát. Oszama bin Laden úgy döntött, elhozza az amerikai hadsereget a Közel-Keletre. Számítása szerint eljönnek, komolyan háborúzni azonban nem mernek. Erkölcsileg mindenképp ők lesznek a vesztesek, hiszen még néhány hónap, és a világ elfelejti 9/11-et, vagy a Moszad művének tulajdonítja, esetleg különféle összeesküvés-elméleteket fog szőni, és azt kérdi, tulajdonképpen mit is keresnek ezek a jenkik Afganisztánban, Irakban és Iránban. Oszama bin Laden számítása tökéletesen bevált, sőt, még annál is jobban; az emberek nem csak elfelejtették, a Moszad művének tulajdonították 9/11-et és összeesküvés-elméleteket szőttek, és nem csak azt kérdezték, mit keresnek a jenkik Afganisztánban és Irakban (Iránra még nem került sor, de reményeink szerint ami késik, nem múlik) – ám sokan eleve kijelentették, hogy Amerika csak azt kapta, amit megérdemelt.

Amerika eltávolította – a borúlátó jóslatok dacára igen rövid idő leforgása alatt – a tálib terror-rendszert Afganisztánból, majd hetek alatt Szaddám Huszein rendszerének nyakát törte, utóbb pedig magának Szaddámnak is, végre befejezve, amit 1991-ben elkezdett. És itt megint elkezdődött a mentegetőzés: Irakot azért kellett lerohanni, mert. Mert vegyi fegyverei voltak; mert egy gazember vezette; mert fenyegette a szomszédait; mert benne volt 9/11-ben; mert elvisszük nekik a demokráciát; és a sort még folytathatnánk. Ezzel persze nagyon magas labdát adott fel Amerika, hiszen az indokok nagy része hülyeség; de a pacifizmus szemrebbenés nélkül letagadja azt is, ami igaz, így például ma tíz emberből kilenc készpénznek veszi, hogy Iraknak nem is voltak vegyi fegyverei, holott a saját kurd lakosságát irtotta velük.

Nagyon egyszerű okoknál fogva nem érdemes azzal kísérletezni, hogy a világ közvéleményét meggyőzzük egy iszlám elleni háború erkölcsiségéről. Ez teljes mértékben reménytelen vállalkozás. A háború ellenfelei – akik egyben mindig Amerika és Izrael ellenfelei is, így vagy úgy – rendíthetetlenül arról az álláspontról indulnak ki, hogy a háború bűn, kivált, ha mi indítjuk; ha ellenünk indították, valahol akkor is mi indítottuk, vagy mi provokáltuk azt ki, vagy valamiképpen tehetünk arról, hogy az megindult, ha másképp nem, hát múltbéli bűneink okán, és különben is túl sokat fogyasztunk, ezzel szemben máshol gyerekek halnak éhen. A pacifista mechanizmus nem érv-, hanem hitrendszer, azzal pedig nem lehet vitatkozni. A pacifista nem hajlandó belátni, miről szól az iszlám; nem hajlandó még abban az esetben sem, ha a kezébe nyomják a Koránt, vagy összegyűjtik a számára a legkiemelkedőbb muzulmán teológusok kijelentéseit Mohamedtől napjainkig, hogy olvassa el. Mintha egy keresztény fundamentalista szektát akarnánk meggyőzni arról, hogy Jézus nem volt Messiás. A pacifistát nem érdeklik a történelmi események, az évszámok, a tények, az adatok, a statisztikák. A pacifistát kizárólag a saját eszmerendszere érdekli, amelynek nem egyszer militáns módon ad hangot.

Nem kell tehát hajuknál fogva indokokat előrángatni a harmadik világháborúra, amely az euroatlanti civilizáció és az iszlám között zajlik, a harmadik világ tekintélyes hányadának hangos üdvrivalgása és asszisztálása (Hugo Chávez) mellett, még akkor sem, ha az agresszió áldozata, a megtámadott fél önnön ideológiája foglyaként nem hajlandó szembenézni azzal, ami valójában történik, mert az esetben le kéne vonnia a következtetéseket. Az Egyesült Államok Pearl Harbor után lágerbe zárta a saját komplett japán lakosságát, és megmaradt demokráciának; Európa választójogot ad az elpusztítására törő mohamedánoknak, és nem fog megmaradni demokráciának, ha a háború résztvevőjeként és célpontjaként továbbra is tagadja a háború létét.


Úgy tűnik, az újonnan felbukkant politikusnemzedékkel talán pozitív változások indulnak el ezen a téren.

2008. március 22., szombat

Obama nem tagadja meg rasszista, antiszemita lelkiatyját

Nézeteivel állítása szerint nem ért egyet, ám továbbra is a fehérgyűlölő, 9/11 halottait meggyalázó, a cionizmust mocskoló fekete pap tanítványának vallja magát Barack Obama, akiről egyre inkább kiderül: túlságosan is sok oldalról támadható ahhoz, hogy az elnöki székbe kerülhessen.

Egy korábbi posztomban azzal foglalkoztam, mi az igazságtartalma Barack Obama azon kijelentéseinek, miszerint soha semmi köze nem volt az iszlámhoz. Miami olvasóm hívta fel a figyelmet a demokrata elnökjelölt papjára, akinek személyével a magyar sajtóban egy-két internetes portálon kívül jóformán csak a Hetek foglalkozott.

Holott Jeremiah Wright felettébb érdekes személyiség. Az immár nyugdíjban lévő lelkész korábban, jó három és fél évtizeden át, Chicago egyik tízezer fős fekete egyházát a Trinity United Church of Christot irányította. Mint kiderül, erős kijelentések származnak tőle, így az Isten, áldd meg Amerikát helyett annak ellenkezője, a God Damn America, valamint a cionizmus fehérrasszizmussá (!) nyilvánítása.

Wright több egyetemi fokozatot ért el, volt tengerészgyalogos és tengerész, nyolc díszdoktorátus büszke tulajdonosa. Az ember azt hihetné, az égvilágon semmi oka arra, hogy hazáját gyűlölje, de úgy tűnik, mindez kevés az üdvösséghez – vagyis a patologikus kisebbrendűségi érzéstől való megszabaduláshoz. Wright atya ugyanis az életben elért – tiszteletre méltó – sikerei ellenére is megmaradt „elnyomottnak”, azaz olyan afro-amerikainak, aki sokadgenerációs szabad ember létére sem tud mit kezdeni önnön szabadságával.

Barack Obamával kapcsolatban voltak illúziók. Miután Obama nem az egykori amerikai rabszolgák leszármazottja, joggal előlegezhettük meg neki azt, hogy feltehetően nem is szenved amazok pszichés görcseiben, nincs benne fehérgyűlölet, revansvágy, és nem keresi az effajta emberek társaságát. Tévedtünk, Obama hiába indult tiszta lappal, s hiába fehér az édesanyja, a nyolcvanas években megismerkedett a rasszista lelkésszel, s annak követőjévé vált. A viszonyuk igen erős, Wright eskette össze Obamát a nejével, és ő keresztelte a gyermekeiket is. Obama könyvében Wrightnak köszöni meg, amiért megtért a kereszténységhez.

A kereszténységről az elmúlt kétezer évben sok rosszat el lehetett mondani, azt azonban semmiképp, hogy faji alapon válogatta volna meg ellenségeit. Nem így Wright atya, az úgynevezett „fekete felszabadítási teológia” és a fekete szeparatizmus híve, azé a mozgalomé, amely – noha bőséggel áll rendelkezésre fekete-afrikai ország, az élen a külön a visszavándorlás céljára létesített Libériával – az Egyesült Államok területi egységét megbontva kíván abból kihasítani egy független afro-amerikai államot. Legocsmányabb gyűlöletbeszédei egyikében a Japánt ért amerikai atomtámadások és 9/11 között vont párhuzamot (nagyvonalúan elfeledkezve néhány tényről, így arról, hogy Japán támadó fél volt, többszöri felszólítás után sem adta meg magát, az atombombák évekkel rövidítették le a második világháborút, és nélkülük további milliók haltak volna meg egy partraszálláskor és az azt követő harcokban).

A chicagói hegedűslóránt egyéb filippikái kimondottan a szellemi fogyatékos szinten élőket szólítják meg, a lelkész többek közt új formában melegítette fel a régi KGB-s propagandát, mely szerint az AIDS-et a washingtoni kormány kimondottan a feketék kiirtására találta fel. De azzal is megvádolta az amerikai kormányt, hogy szántszándékkal kábítószerrel tömi az afro-amerikaiakat, csak hogy utána bebörtönözhesse őket, és ezek után még elvárná, hogy „elénekeljük az Isten, áldd meg Amerikát. Nem, nem, nem. Isten, verd meg Amerikát, ezt mondja a Biblia azokról, akik ártatlan embereket gyilkolnak meg… Isten, verd meg Amerikát, mert emberhez méltóan bánik a mi állampolgárainkkal. Isten, verd meg Amerikát, ameddig úgy tesz, mintha Isten lenne és felsőbbrendű.”

Ez az ember, akinél a fehérgyűlöletből persze a zsidógyűlölet sem maradhatott ki, így a cionizmust is kiprédikálta mint fehérrasszista eszmét (ennek az eszmének a jegyében emigrált Izraelben a világ nyolcvan országából minden színű ember, köztük feketék is), kijelentései dacára tagja volt Obama kampánystábjának, egészen addig, amíg ki nem jelentette: Hillary Clinton csak azért van előnyben Obamával szemben, mert – fehér. Ez annál is érdekesebb kijelentés volt, mert Barack Obama eleddig épp arról igyekezett meggyőzni a választókat, hogy ő az, akinek személye hidat jelent a fajok között. A lelkész távozott a kampánycsapattól, Obama azonban a személyét nem tagadta meg, csak a kijelentéseitől „határolódott el”.

Ez is valami.

2008. március 20., csütörtök

Karame legendája – fejezet a palesztin mítoszgyártás nagykönyvéből

Holnap negyven éve annak, hogy lezajlott a palesztin fegyveres mozgalom által az Izrael felett aratott megsemmisítő győzelemnek beállított karamei csata. Mi volt ebből a mítosz, mi a valóság, ki futamított meg kit, és ki nyerte a karamei ütközetet? Konrad vendégposztját olvashatjátok.

A huszadik század első felében deformált formában kibontakozott palesztin nemzettudat igazolására elképesztő mennyiségű legendát sulykol a többnyire tájékozatlan világ fejébe a mindenkori palesztin vezérkar. Soha nem létezett országra, soha nem létezett (palesztin) hősökre, történelmi személyiségekre hivatkoznak, és költenek hozzájuk gyermeteg, de tetemes mennyiségű legendát. A módszer nagyjából a goebbelsi propaganda elvén működik, ennek néhány szempontja:
­* Minél bődületesebb ostobaságot sulykolni, minél hangosabban és gyakrabban, hogy a belefáradt tömeg végül maga is ismételni kezdje. Ez egyfajta tömeghipnózis. Különösképpen hatékonyan működik a dolog, ha az érintettek még hinni is akarnak benne.
* A nemzetközi közvélemény agresszív és hangos propagandával történő félrevezetése; a „minél nagyobb őrültség, annál jobb” elv itt is működik.
* Az igazságot ismerők, vagy pusztán csak az ostobaság mértékét megkérdőjelezők elhallgattatása, fizikai megsemmisítése.
* Független megfigyelők kitiltása, vagy ha ez nem lehetséges, félrevezetése.
* A valós tények semmibe vétele.

Így lehetséges, hogy a mai palesztinok közül sokan egy letűnt palesztin birodalom lázálmában élnek, amelyből az egész emberi civilizáció (!) kivirágzott. Tudnivaló, hogy Jézus Krisztus palesztin volt, méghozzá az első, akit – mint közismert – a lator zsidók feszítettek meg. A közel-keleti ősi civilizációk is mind palesztinok voltak. Ami a származástant illeti, nem okoz gondot, hogy hol a filiszteusoktól, hol a kánaánitáktól, hol a jebuzitáktól származtassák magukat, függetlenül attól, hogy ezek az elméletek egyenként is ütik egymást, és bizonyíthatóan kihalt népekről van szó, akik még csak nem is sémik voltak, mint a palesztin (vagy bármilyen) arabok.

A történelmi és minden egyéb tudományos tényeket megerőszakoló állításokkal operáló népcsoportnak szüksége van kreált hősökre, kreált hősi tettekre. Nem csak a nemzeti öntudat apropóján, hanem a külvilág megtévesztése miatt is. A megtévesztés-sorozatnak számtalan pontja van, mint például a Déir Jászín-i események vagy a menekültkérdés tökéletes eltorzítása és elhazudása, az 1929. évi hebroni pogrom elhallgatása, vagy az idén négy évtizede, 1968. március 21-én zajlott karamei (más írásmóddal: el-Karameh, Karameh) ütközet.

A palesztin álláspont

A hivatalos palesztin álláspont szerint e napon izraeli hadoszlop tört be Jordániába minden előzmény és ok nélkül a békés karamei lakosság elpusztítása és újabb arab területek elrablása céljából. A palesztin szabadságharcosok, akik több ezer éves hazájuk visszavételéért és népükért küzdenek, felvették a harcot a túlerővel szemben, és óriási vereséget mértek a cionista ellenségre, mindenféle külső segítség nélkül. Bár Arafat az események után húsz évvel egy TV nyilatkozatban azt találta mondani, hogy azért volt egy kis jordán katonai segítség, a harcok oroszlánrészét mégis ők, a palesztinok harcolták végig. Maga Arafat természetesen ott volt és hősiesen küzdött – meg eredményesen is. Az izraeli erők pedig végül alaposan megfogyatkozva és megalázva, pánikszerűen menekültek.

Az egész ostobaság egy szót sem érdemelne, ha a karamei ütközet nem jár olyan tragikus következményekkel Jordánia, és végeredményben a palesztin nép számára is – mint azt látni fogjuk.

Túl azon, hogy:

* nagyon is volt előzmény, mégpedig terrortámadások tömege az elmúlt években Izrael területén
* az izraelieknek esze ágában sem volt elfoglalni azt a helyet
* a palesztinok képtelenek voltak megvédeni állásaikat a nyilvánvaló izraeli túlerő és a palesztin fegyveresek katonai mesterségbeli tudásának súlyos hiányosságai miatt, valamint
* Arafat a harcok kitörése után elhagyta a harcteret, szerepe az ütközetben pedig egyáltalán nem dokumentálható –

semmiféle vereséget nem mértek ez izraeliekre a palesztinok, hiszen nem az izraeliek voltak kénytelenek menekülni, nem az izraeliek veszítettek el több mint száz embert, és nem a palesztinok álltak a lerombolt ellenséges területen, hanem az izraeli katonák. Ami az izraeli visszavonulást illeti, az nem menekülés volt, hanem gyors, szervezett kivonulás, és nem a palesztinok késztették erre őket (hiszen addigra vagy mind halottak voltak, vagy foglyok, vagy elmenekültek), hanem a jordán páncélos alakulatok.

Így történt

Karame nagyobb falu volt Jordániában, a Holt-tengertől délre. A lakosság balszerencséjére itt rendezte be központját a Jasszer Arafat vezette terrorszervezet, a PFSZ, és innen indította rendszeresen Izrael lakossága elleni merényleteit.

A Szovjetunió által 1967-ben kiprovokált háborúban Izrael megsemmisítő vereséget mért a határai mentén felsorakozott, támadásra készülő arab tömeghadseregekre, és egyúttal megszállt több stratégiailag létfontosságú területet: a Golan-fennsíkot, a Nyugati Partot és a Sínai-félszigetet. Ennek eredménye volt többek között egy újabb palesztin menekültáradat, ezúttal a Nyugati felől a Jordán folyó keleti partján túlra, Jordánia területére. Meg kell jegyezni, hogy nem lehetett szó semmiféle „elüldözésről”, mivel az eseményeket végig követő és egyenes adásban közvetítő több száz külföldi riporter és ENSZ-alkalmazott sem tett egyetlen ilyen értelmű, tényekkel alátámasztott jelentést sem. Mindenesetre, a különböző palesztin terrorszervezeteknek sem volt tovább maradása itt, többségük, így a PFSZ is, átmenekült Jordániába.

Ekkor foglalták el a terrorbrigádok Karame falut a jordán hatóságok hallgatólagos beleegyezésével (érthetetlen volt ez a magatartás a jordán vezérkar részéről, hiszen egy súlyos, területvesztéssel is járó vereségen voltak túl, ennek ellenére elnézték a már eddig is számos merénylet elkövetését kivitelező palesztin terrorbandák térnyerését országukban, kitéve magukat az őket nemrég szétverő izraeli hadsereg újabb megtorló csapásainak). A palesztin merényletek folytatódtak Izrael ellen, immár Karaméből kiindulva, így potenciális katonai célponttá téve a falut az izraeli hadsereg számára. Ismét hangsúlyozni kell, hogy a jordán haderő (már ami megmaradt belőle) továbbra sem tett semmit ezek megakadályozására. A beszivárgások legnagyobb részét az izraeli határőrök és a titkosszolgálatok elhárították vagy megelőzték, de ennek tudatában még félelmetesebb a gyilkos palesztin szándék, ismerve a sikeresen végrehajtott gyilkosságok számát. A palesztin terrortámadások nem jelentettek komoly veszélyt Izrael létére, de nem is ez volt a céljuk, hanem hogy a menetrendszerűen bekövetkező izraeli válaszcsapások belerángassanak minél több arab államot egy esetleges háborúba, valamint hogy a terrorbandák így tegyenek a Szovjetunió és Kína kedvére. Az arab államoktól támadó hadseregeket vártak, az utóbbi kettőtől fegyvereket, meg pénzt.

1968. március 14-én egy különlegesen mocskos merényletet hajtottak végre a PFSZ tömeggyilkosai: egy izraeli iskolabusz alatt robbantottak aknát. Egy tanár meghalt, több gyerek megsebesült, sokan nyomorékok maradtak életük végéig.

Ekkor az izraeli vezérkar nagyarányú megtorló hadműveletről döntött. Tudták, hogy a kiindulópont a jordán határ mentén lévő Karame, ezért a támadó alakulatok azt a parancsot kapták, hogy keljenek át a folyón, rombolják le a települést és öljenek meg vagy ejtsenek foglyul mindenkit, aki fegyvert fog ellenük. Páncélos, gyalogsági, és ejtőernyős alakulatok vonultak fel a település ellen.

A támadás 1968. március 21-én indult, reggeli órákban. A célzónában több palesztin terroralakulat is tartózkodott egyszerre, ezek többsége úgy döntött, maradnak, és utcai harcokra kényszerítik a rájuk törő izraelieket. Hivatalosan azóta sem tudni, mire vagy kire számítottak az egyenlőtlen küzdelemben, de az ismert források alapján épp arra, ami végül be is következett: a jordán hadsereg beavatkozására.

Jasszer Arafat az ütközet alatt elmenekült, hogy pontosan mikor, az nem ismert, minthogy az sem, mekkora szerepe volt az egész közelharcban. Karamében az összes forrás kb. 300 palesztin fegyveres terroristát említett, akik elrejtőztek a házak között, de a pontos szám természetesen ismeretlen.

Az izraeli támadás lassan haladt, mivel Karameh nem apró kis falu volt, hanem az európai fogalmak szerinti nagyközség, tele utcákkal, tömbösített lakóépületekkel, emeletes házakkal. A rajtaütés utcai harc volt, annak minden jellegével, mint pl. csapdák, orvlövész-állások, civilek az útban, lesből rajtaütések, házrobbantások, stb. Az utcai harcban a palesztinok lassan de biztosan felőrlődtek. Délre Karame romokban hevert, a romok közt százhúsz halott terroristával, és ismeretlen számú sebesülttel. Az izraeli erőknek is voltak halottjai, de számuk ekkor még ismeretlen; a nap végére huszonnyolc izraeli hősi halottat számoltak és kilencven sebesültet, de e veszteségek nagy része a további események során keletkezett. A rombolás után az izraeli katonák túlélők után kutattak, foglyokat tereltek össze, és szállították őket folyamatosan Izraelbe. Tartott mindez délután kettőig.


Ekkor megérkezett a jordán páncélos alakulat, melyet Haditha tábornok rendelt oda, Husszein király utasításának ellenszegülve – a királynak ugyanis nem hiányzott egy újabb háború, volt elég baja a palesztin bandákkal enélkül is. A támadás váratlanul érte az izraelieket, mivel egyáltalán nem számítottak arra, hogy a jordán királyi hadsereg beavatkozik. Ezt a hibát Jiszráél Tál (balra) és Uzi Nárkisz (jobbra) tábornokok nyilvánosan elismerték a harcok után, mint ahogy azt is, hogy alábecsülték az ellenfelet – mármint a jordánokat. Az izraeli vezérkar ekkor elrendelte a megtorló alakulat kivonását Jordánia területéről, mert egyáltalán nem állt szándékukban újra háborúba keveredni Jordániával. Nem mintha nem nyelhették volna le a jordán hadsereget keresztben, hanem politikai okokból: Jordánia királya soha nem táplált Izraellel szemben ellenséges érzelmeket, az 1967-es háborúba is az egyiptomi kényszer miatt szállt be, Izrael pedig békülni óhajtott Jordánia királyával és népével (bár ennek ekkor még jelei sem látszottak, de a következő évtizedek fényesen igazoltál Izrael előrelátását – és Husszein királyét is, természetesen). Az említett izraeli veszteségek nagy része a jordán páncélosokkal vívott harcban keletkezett. A 28 hősi halotton és a 90 sérültön kívül négy kiégett Centurion harckocsi roncsa maradt a csata színhelyén, néhány, könnyűpáncélossal együtt (vagyis, nem „páncélosok tucatjai”, ahogy a muszlim és bolsevik propaganda bőgte-bőgi bele a világba azóta is).

Az izraeli erők katonai célkitűzéseiket végeredményben elérték, mivel a terroristafészket teljesen lerombolták, a túlélő, és fogságba nem esett palesztin fegyveresek elhagyták a környéket, foglyokat ejtettek, és megöltek legalább 120 ellenséget. A probléma a viszonylagosan nagy izraeli veszteség, valamint a stratégiai hiba, tudniillik, hogy nem készültek fel a jordán támadásra.

A támadó jordán erők vesztesége ismeretlen, mivel az izraeliek a fent említettek miatt gyors visszavonulást hajtottak végre, nem számolgattak, az araboknak meg soha nem volt szokásuk megszámolni halottjaikat és egyéb veszteségeiket. Egyébként ez az oka, hogy bárkitől, bármekkora vereséget is szenved egy arab hadsereg, soha nincsenek pontos adatok a veszteségeikről.

Győztes születik

Izrael számára gyorsan véget ért ez a történet, mert katonai célkitűzésüket megvalósították, és ezután sikeresen visszavonultak.

Nem is sejtette senki akkor, milyen tragédia kerekedik ebből. A PFSZ elhatározta: súlyos vereségéből megpróbál tőkét kovácsolni.

Sikerült, túlságosan is jól.

Olyan mértékben sikerült saját magukkal elhitetni, mekkora győzelmet arattak, hogy magabiztosságuk abnormális módon megnőtt. Nem érdekeltek senkit a szomorú tények, ők azt akarták hinni, hogy győztek, így hát el is hitték, hogy győztek. Ráadásul nem akárkit győztek le, hanem az izraeli hadsereget, amelyik alig egy éve verte rommá az összes szomszédos arab ország hadseregét, egyszerre. De ők, a palesztinok, legyőzték gigantikus ellenségüket, míg az arab hadseregek maradványai lapultak, nem mertek szembeszállni Izraellel.

Ők győztek. Ők! Ők! Nem más! A jordán király kezdetben rájuk hagyta, hadd higgyék, tényleg ők győztek, nem pedig a jordán hadsereg fellépése késztette az izraelieket gyors távozásra.

Elhagyván Karamét, a palesztin terroralakulatok óriási magabiztossággal kezdték újraépíteni támaszpontjaikat, Jordánia területén. A tömegpszichózis hatására ezrével csatlakoztak hozzájuk az újoncok, valójában magukkal mit kezdeni nem nagyon tudó fiatalok, akikből holmi talpaló „kiképzés” után ágyútöltelék lett. De ami sokkal nagyobb jelentőséggel bírt: a Szovjetunió megkezdte nagyobb összegek utalását és fegyverek szállítását a PFSZ számára. Nem kell mondani, ennek mekkora volt a jelentőssége. Az ideológiai tőkéről nem is beszélve.

A PFSZ ezáltal népi tömegmozgalommá vált, Arafat pedig 1968-ban a Time magazin címlapjára került.

A PFSZ és a többi palesztin banda megkezdte Jordániában a fokozatos hatalomátvételt. Emberei nyílt színen számoltak le bárkivel az országban, fosztogattak, hangos, zajos felvonulásokat tartottak, terrorizálták a lakosságot. A lakosság jelentős része, akárcsak a hadsereg számos tagja pedig mindezek ellenére szimpatizált velük, ami nem csak annak volt köszönhető, hogy a jordán lakosság mintegy hatvan százaléka palesztin volt. Addigra már sokan úgy látták, ütőképes erő jött létre, ami egy csapásra megold majd minden gondot; elsősorban bosszút áll a cionista ördögökön (az ő szótárukban ez kiirtást jelentett). Kissé gyermeteg elgondolás volt ez, tekintettel arra, hogy egy szedett-vedett, összevissza lövöldöző, maffiaszerűen felépülő és tevékenykedő mozgalom semmiképpen nem győzhet egyetlen kiképzett hadsereggel szemben sem, de ez a fajta durva hőzöngés rendkívül imponált a primitív, többségében analfabéta, gyakran középkori állapotok között élő lakosságnak.

Husszein király magatartása érthetetlen ezekben az években. Hadserege ugyan megosztott volt, de a királypárti tisztek és katonák többségben voltak. A király szeme láttára tették tönkre országát az immár minden gátlásukat elvesztett palesztin fegyveres huligánok. Nyíltan a király és családja eltávolításáról rikácsoltak, a végén már egyenesen a király fizikai megsemmisítéséről. Husszein király ekkor sem lépett. Pedig a palesztin hatalomátvétel immár elérhető közelségbe került.

Aztán, 1970-ben, eljött az idő.

A palesztin banditák lesből golyózáport zúdítottak a királyi konvojra, de az uralkodó túlélte a merényletet. 1970 szeptemberében megkezdődött az irtóhadjárat a PFSZ ellen. Ez volt a Fekete Szeptember, melynek több mint húszezer palesztin bandita, valamint ismeretlen számú jordániai katona és civil esett áldozatul. Jordánia lángba és vérbe borult. 1972-re a PFSZ-t teljesen kitakarították az országból; az elmenekült fegyveresek újabb államot szálltak meg és kezdtek tönkretenni, ezúttal Libanont, ahol gyakorlatilag megismétlődtek a jordániai események, azzal a különbséggel, hogy a libanoni kormány egyáltalán nem avatkozott be. Amikor 1975-ben kitört a libanoni belháború (ennek etnikai-vallási okai voltak, közvetlenül nem volt közük a palesztinokhoz), addigra Dél-Libanon gyakorlatilag nemzetközi terrorista állammá vált. A világ összes gyilkos bandája gyűlt itt össze, ideológiától függetlenül. Ami közös volt bennük: a szovjet pénzügyi források és a mérhetetlen, beteges rombolási vágy. Ez utóbbit bőven kiélhették a libanoni belháború alatt, ami teljesen tönkretette ezt az egykor gazdag országot. Ebben a helyzetben vonult be ide az izraeli hadsereg egy terrorellenes hadjárat céljából 1982-ben, és űzte el újra a PFSZ-t egy újabb országba, egyúttal változtatta az ország másik felét is romhalmazzá.

A PFSZ 1968 után vérbe borított két országot, közvetlenül felelt több tízezer ember haláláért, egy egész nemzedéket fanatizált, és továbbra sem mondott le Izrael megsemmisítéséről, azon kívül bázisául szolgált a szovjet bajkeverésnek és felforgató tevékenységnek a térségben.

Ez volt Karame öröksége.

2008. március 19., szerda

Barack Obama muzulmán múltja – McCain az iszlámról

„Ha muszlim lennék, tudatnám önökkel”, jelentette ki a Demokrata Párt kisebbségi üdvöskéje. Megvallom, akkoriban nagy összegben fogadtam volna, hogy Hillary Clinton lejárató kísérletéről van szó. Azóta viszont kiderült egy és más. Többek közt: Barack Obama nem muszlim, viszont az volt. Miután azonban az volt, Barack Obama – iszlamista szempontból – ma is muszlim. Mellesleg pedig halálraítélt.

Barack Obama napjainkban tagadhatatlanul a Krisztusi Egyesült Szentháromság Egyház oszloposa, és semmi szín alatt nem az iszlám nevű tömegtéboly híve. De vajon mindig így volt-e ez? És vajon maguk a muzulmánok is egy véleményen vannak-e vele, vagy murtaddnak, hitehagyottnak minősítik, aki másvallású lett, s akinek vérét következésképp ki lehet és kell ontani?

Obama kampányhonlapján (november 12-i bejegyzés) ez áll: „Barack Obama nem muszlim és soha nem volt az”, majd: „Obama soha nem imádkozott mecsetben. Soha nem volt muszlim, nem nevelkedett muszlimként, elkötelezett keresztény.” Azután egy december 22-i bejegyzésben arra a kérésre, ugyan tisztázza már egyszer és mindenkorra ezt a mendemondát, így felel: „Apám Kenyából való, és a falujában sokan voltak muzulmánok. Apám nem gyakorolta az iszlámot. Az igazság az, hogy nem nagyon volt vallásos. Találkozott az anyámmal. Az anyám kansasi keresztény volt, összeházasodtak, de el is váltak. Az anyám nevelt. Így aztán mindig is keresztény voltam. Az iszlámmal való egyetlen kapcsolatom az, hogy az apai nagyapám abból az országból jött. De én soha nem gyakoroltam az iszlámot… Egy darabig Indonéziában éltem, mert anyám ott tanított. És az egy muzulmán ország. És én iskolába mentem. De nem gyakoroltam. Azt gondolom ellenben, bepillantást nyertem abba, miként gondolkodnak ezek a népek, és részint abba, szerintem hogyan teremthetünk jobb kapcsolatot a Közel-Kelettel és segíteni fog bennünket abban, hogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat, ha megértjük, hogyan gondolkoznak ők a dolgokról.”

Nagy örömmel várjuk Barack Obama receptjét, azt ugyanis nagyjából tudjuk, „miként gondolkodnak ezek a népek”; a „Közel-Kelettel”, vagyis az iszlámmal pedig abban az esetben lehet jobb a kapcsolat, ha magunk is felvesszük az iszlámot (de nem túl tömegesen, mert még a mullák, kádik elkergetnek bennünket: „Elég volt! Mind muzulmánok akartok lenni? Hát ki fizeti akkor a büntetőadót?”) Addig is, míg Obama előáll a nagy varázslattal, vegyük szemügyre, milyen kérdéseket vet fel ez a nyilatkozat. 1. Mi Obama valódi kapcsolata az iszlámmal, és 2. mit jelenthet mindez Obama elsősége szempontjából?

Obama hangsúlyozza, ő mindig is keresztény volt, és gyermekként sem gyakorolta az iszlámot, egyáltalán, ahhoz semmi köze. Csakhogy az iszlám (vagy a kereszténység, vagy a zsidóság) szempontjából cvancegál, hogy ő mit gyakorolt és mit nem. Az iszlamista álláspont a következő: a) minden egyes ember muszlimnak születik (ez alól nem kivétel sem Obama, sem a blogger, sem a nyájas Olvasó); b) de vannak, akiket félrenevelnek (vagyis nem gyakorolják az iszlámot), ők nem felelősek tetteikért, de meg kell térniük, fel kell venniük az iszlámot, avagy halál az osztályrészük, kivéve a keresztényeket és a zsidókat, akik másodrendű állampolgárként, bizonyos megszorításokkal gyakorolhatják vallásukat, és d) a muzulmán apa (a képen) leszármazottja muzulmán mindenféleképp, még akkor is, ha a kansasi mama a világ legnagyobb kereszténye volt. Továbbá: minden gyermek a Hasszán nevet vagy annak valamilyen változatát kapja, és megfordítva: akit Hasszánnak neveztek, azt automatikusan muzulmánnak kell nyilvánítani, márpedig az elnökjelölt teljes neve Barack Hassan Obama.

A család és a baráti kör egy része szerint Obama gyermekként bizony muzulmán volt. Obama egzotikumkedvelő mamája a válás után egy Lolo Soetoro nevű indonéz úrhoz ment nőül: a képen a nemzetközi família látható, amely 1967-től 1971-ig Indonéziában élt, ahol a törvény értelmében valamilyen valláshoz tartozónak (választás szerint muzulmánnak, katolikusnak, protestánsnak, hindunak vagy buddhistának) mindenkinek vallania kell magát (ateista senki nem lehet, és naná, hogy zsidó sem). Obama eleinte katolikus iskolába járt, a ferencesekhez – ahová viszont dokumentumok tanúbizonysága szerint muzulmánként iratkozott be, vagyis olyan vallás híveként, amit a nevelőapja követett.

Amikor ez kiderült, Obama csak ismételni tudta magát: nem, ő soha nem volt muzulmán. Két hónappal később a Los Angeles Times jelentette, hogy a szenátor részben visszakozott, és most már csak azt emlegeti, hogy soha nem volt „gyakorló muzulmán”. A lap azonban utánaásott az indonéz múltnak. Így kiderült, hogy Obama volt római katolikus és muzulmán tanárai, no meg gyerekkori haverok szerint Obama muzulmánként iratkozott be, így aztán harmadikban és negyedikben köteles is volt hetente két órát az iszlám tanulmányozásával tölteni. Néhanapján pénteken a mecsetbe is ellátogatott. Egy iskolatársa szerint magát a vallást nem vették különösebben komolyan, viszont a mecsetjárás alkalmat adott a találkozásokra, dumapartikra, játékra. Obama húga, Maya Soetoro is úgy emlékezett, hogy a család járt mecsetben, de csakis jeles alkalmakkor, és semmiképp nem minden pénteken. Más tanúvallomások szerint a vallási buzgóság már csak azért is kimaradt a család életéből, mert annak feje, Lolo Soetoro egyszerűen túlságosan el volt foglalva a munkájával – előbb az indonéz hadseregnek, később egy nyugati olajcégnek dolgozott. Persze voltak prózaibb okai is annak, hogy nem jutott idő a pénteki mecsetjárásra. Soetoro keményen ivott és nőzött, életmódja miatt idejekorán, 1987-ban a sírba jutott.

Obama tehát muzulmán volt, és járt mecsetbe, valamint gyakorolta a vallást – noha kétségtelen, hogy mindezt trehány módon tette. Ebből következően eleinte hazudozott, éspedig sokkal nagyobbat és komolyabbat, mint amiért pártbeli ellenlábasa hites urát anno dacumál megfeszítették, olajba főzték, kerékbe törték s felnégyelték. Obama muszlimnak született egy vallását állítólag nem gyakorló, de attól még muzulmán apa fiaként. Valamikor keresztény lett – de hazugság az, amit mondott, miszerint mindig is az volt. Nem volt az. Hazugság, hogy soha nem imádkozott mecsetben.

Obama kereszténnyé lett, az iszlám felfogása szerint murtaddá, hitehagyottá. Márpedig az iszlámot elhagyni halálbüntetés terhe mellett tilos, mint azt az iszlám egyik legnagyobb koponyájától, a magyar-zsidó Germanus Gyulától tudhatjuk. Germanus így vallott erről Allah akbár! című könyvében, visszaemlékezvén arra, hogy Új-Delhiben felvette a vallást: „Mohamedán lettem. Beléptem azok közé, akik Allah útján harcolnak. Erről az útról nincs visszatérés. Aki muszlim és hitét megtagadja, az kivonja magát az iszlám vallásjogának védelme alól, és szabad préda bárki számára. Agyonüthetik, elüldözhetik és meggyalázhatják, hiszen mindezt a testi és lelki halált saját maga hajtotta végre magán azáltal, hogy kilépett egy vallásjogi társadalmi rendszer életközösségéből. Hiába lép vissza más vallás kötelékébe, az a védelem, amelyben az iszlám azokat a felekezeteket [tehát a kereszténységet és a zsidóságot] részesíti, nem terjeszthető ki őrá. Az iszlám hatalmas tábor, amelynek ereje egyöntetű zárt szellemében van, és ezért nem tűrhet különvéleményt vagy engedékenyebb, szabadelvűbb felfogást egyedei számára. Ezzel nekem számolnom kellett, ezt a súlyos terhet magamra kellett vállalnom.”

Igaz, a gyermekkori aposztáziát enyhébben fogja fel az iszlám, mint a felnőttkori kitérést. Ha a tettes nem érte el a pubertáskort, akkor nem kell halállal bűnhődnie. Megoszlanak a vélemények viszont arról, hogy teljes bűntelenséget élvez-e, avagy be kell börtönözni nagykorúságáig, és akkor „meghívni”, vagy „visszahívni” az iszlámba? Egy dolog azonban meg semmiképp nem engedhető: az, hogy az illető más vallást gyakoroljon.

Érintheti-e az aposztázia Barack Obama elnökségét? Egyetlen precedensünk van, Carlos Saúl Menemé, aki 1989 és 1999 között volt Argentína elnöke. A szíriai muzulmán bevándorlók gyermeke római katolikusnak keresztelkedett ki, ugyancsak muszlim felesége szerint politikai számításból, mert az 1994-ig érvényes argentin törvények szerint kizárólag római katolikus elnöke lehetett az országnak. Iszlamista megítélés szerint Menem aposztáziája, miután felnőttkorban történt, jóval súlyosabb megítélés alá esik, mint Obamáé. Menemet azonban, aki számos mohamedán országban járt, Szíriában is, soha semmilyen inzultus nem érte emiatt. Ám egy dolog elnöknek lenni a kilencvenes évek Argentínájában, és más dolog az Egyesült Államokban, 2009-ben.

***

John McCain, ez az ízig-vérig katonaember – aki már születni is egy panamai légitámaszponton született – valamivel egyszerűbb eset. Múltjában nincsenek gyanús foltok. Obamával ellentétben nem a guantánamói terrorista-vendégház bezárásában véli felismerni a demokrácia alfáját s ómegáját, sőt a Habeas Corpust sem készül „helyreállítani”, merthogy az minden ellenkező híresztelés dacára a helyén van, senki sem bántotta.

A republikánus elnökjelölt a minap megjárta Izraelt, ahol Merkel asszonyhoz hasonlóan egyértelműen állást foglalt az emberi civilizáció mellett és a barbárság ellen. „Ha a Hamasz/Hezbollah sikeres itt – fejtette ki –, sikeresek lesznek mindenütt, nem csak a Közel-Keleten, de mindenütt. Izrael nem az egyetlen ellenségük. Arra szánták el magukat, hogy eltöröljenek mindent, amiben az Egyesült Államok, Izrael és a Nyugat hisz s amiért kiáll."

Angela Merkel a náci iráni politikáról

Mintha valami történne az utóbbi időben a világpolitikában. A Hamasz eszelős terrorja kellett ahhoz, hogy a világ egyes vezetői példaértékű józanságról tegyenek tanúbizonyságot?

Jó, jó, tudjuk: nem mindenki. A bánáti bazsarózsa szerelmese, úgy is, mint csikorgó Pannon Patkány, képes volt ötvenmilliót adni a tömeggyilkosoknak nagyjából abban az időben, amikor egy hamasznyik nyolc ártatlan embert mészárolt le egy vallási iskolában. Tudjuk azt is, csikorgó Pannon Patkányunk nem tesz különbséget harcoló felek közt, hanem – amint a hazai politikában – egyformán oszt mindenkit. Itt: tolvajt és tolvajt, a Szentföldön: gyilkost és áldozatot.

Mindazonáltal vannak biztató jelek. Ezek közé sorolható mindenképp Simon Peresz párizsi útja s az, ahogyan Nicolas Sarkozy révén Franciaország – szinte száznyolcvan fokos fordulattal – Izrael ügye mellé sorakozik fel. Ezek közé sorolható a republikánus elnökjelölt McCain izraeli látogatása, amelyről szólni fogunk. S ezek közt van Angela Merkel jeruzsálemi útja.

Németország a második világháború óta, hagyományosan, Adenauertől kezdődően mintegy kényezteti Izraelt. (Természetesen a valódi Németországról írok, a Szövetségi Köztársaságról - nem az egy időben létezett Zónáról, a nácizmust bolseviki formában tovább éltető terror-államról). Ez valahol el is várható a múlt fényében – vagy megfordítva: Németország a múlt miatt erkölcsileg nem alkalmas arra, hogy nemzetközi fórumon szembekerüljön a zsidó állammal.
A német vezetők azonban sorra-rendre azon voltak, hogy ne csak a kötelező erkölcsi minimumot hozzák. A jó Willy Brandt, aki nem volt politikusnak való (bele is bukott abba, hogy fő munkatársáról, jobb kezéről kiderült: a keletnémet Zónának, s azon keresztül a vörös rémnek kémkedik), lengyelországi látogatásakor felkereste Auschwitzot, és térdre hullott az áldozatok emléke előtt. Soha megrázóbb katarzist. És soha jobb magyarázatot arra, miért volt képes a német nép szembenézni a saját múltjával (és erre miért nem képes a francia, a szlovák, a magyar, a román).

Angela Merkel izraeli útját különös érdeklődés előzte meg. Az ilyesmi óhatatlanul felkél, ha német kancellár látogat Izraelbe. Ezúttal voltak disszonáns hangok is; mint alább írtunk róla, egyes izraeli képviselők kifogásolták, hogy a kancellár asszony németül szólal fel a Kneszetben (dacára annak, hogy két korábbi élvonalbeli német politikus, Johannes Rau és Horst Köhler, már megtette ezt).

Merkel asszony persze viselkedhetett volna másképp. Hozhatta volna a kötelező minimumot (noha vannak, akik számára ez is teljesítmény, a Pannon Patkány például nem volt erre képes). Megmaradhatott volna az obligát Jád Vásem-beli látogatásnál, koszorúzgatásnál, sehová nem vezető, dupla fenekű, sunyi beszédeknél, Izrael „önmérsékletre” intésénél, falmelléki dumáknál, komoly kérdések kikerülésénél. Kicsit szégyenkezett volna, az igaz, de közben fél szemét hazája gazdaságára függeszthette volna lélekben. Mert a politikusok előtt mindig ott lebeg ilyenkor a rémkép. El kéne ítélni az iszlám rémtetteket, hát igen, a vak is látja, hogy Izraelnek van igaza. Csakhogy: ha én megbántom ezt a nyomorult, hisztérikus, mocsadék, tetű, paprikajancsi Ahmedinácit, ezzel rontok az iráni reláción, minek következtében ennyivel és ennyivel csökken az export, az pedig így és így hat a fizetési mérlegre, és az ilyen és ilyen Rt., meg Ltd., meg S.p.A., meg GmbH ennyi és ennyi főt kényszerül elbocsátani, és akkor a segélyezés ennyibe meg ennyibe kerülne a költségvetésnek, és akkor az egyensúly ezt megszenvedi, én akkor a legközelebbi választásokon a munkanélküliség mián valagba leszek rúgva, és zúgva szállok, mint a győzelmi lobogó a friss, tavaszi szélben. És akkor alászolgája, lébecolás. Igazuk van az izraelieknek, hogyne lenne, de én ezt nem mondhatom ki.

Így fest a hazájáért felelős nyugati politikus gondolatmenete.

De nem Angela Merkelé, aki a jelek szerint pontosan felmérte: ha a mostani trend folytatódik, még ötven év, és nem kell holmi munkanélküliségi ráta meg fizetési mérleghiány miatt aggodalmaskodnia az euroatlanti civilizációnak. Ahol szabad választások sem lesznek, miután maga az euroatlanti civilizáció sem fog létezni. Amit az atom-robbanófejjel felszerelt iráni interkontinentális rakéták nem végeznek el, azt elvégzi majd az iszlamista asszonyok méhe.

Angela Merkel – tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség újra felhívta az ENSZ Biztonsági Tanácsának figyelmét az iráni atomfegyverkezésre – üdvözölte ezt a lépést és sürgette a nemzetközi közösséget, késedelem nélkül cselekedjék, s akadályozza meg a teheráni terveket. Angela Merkel aláhúzta, hogy Irán durván túltett minden határon. Angela Merkel párhuzamot vont a náci párt németországi hatalomba emelkedése és az iráni atomfegyverkezés között, amikor arra figyelmeztetett: a múltban a világ vezetői nem voltak hajlandók kiállni a konkrét fenyegetésekkel szemben, s ezzel a világra zúdították a történelem legnagyobb katasztrófáját.

Angela Merkel elítélte Ahmedinedzsádot, amiért nem hajlandó elismerni Izraelt. „Az olyan elnök, aki megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát és megkérdőjelezi a Holocaustot, nem számíthat Németország részéről toleranciára.”

Angela Merkel azt is kijelentette: az, aki Izraelt fenyegeti, Németországot fenyegeti.

Világos és egyértelmű szavak. Adná Isten, hogy a világ minél több vezetője vélekedését közölhessük hasonló örömmel.

Alan M. Dershowitz: Halálimádók

A palesztin anyákról szóló poszt élénk visszhangot váltott ki. Állandó olvasónk és vendégposzt-írónk, Konrad bukkant egy igencsak idevágó cikkre, amelyet a Harvard jogászprofesszora követett el a Wall Street Journalban. Az írást teljes terjedelmében közöljük magyarul. A grafika David Klein munkája.

Zahra Maldan tanult asszony: női magazint szerkeszt Libanonban. Amellett anya is, aki kétségkívül szereti fiát. Vannak ambíciói a gyermekével kapcsolatban, ám ezek különböznek a legtöbb nyugati anya elvárásaitól. Azt akarja, hogy öngyilkos merénylő váljék a fiából.

A Hezbollah terroristája, Imád Mugníje temetésekor – a tömeggyilkos volt a felelős 241 tengerészgyalogos 1983. évi meggyilkolásáért, valamint száznál több nő, gyermek és férfi 1992. és 1994. évi Buenos Aires-i lemészárlásáért – Maladan asszonyt idézte a New York Times, amint a következő módon inti a fiát: „Ha nem lépsz az iszlám ellenállás mártírjainak nyomdokába, nem akarlak téged.”

Zahra Maldan drámai módon változtatja meg azt, miként kell harcolnunk állampolgáraink megvédéséért azokkal az ellenségekkel szemben, akik felesküdtek, hogy önmaguk meggyilkolásával ölik meg őket. A hagyományos minta szerint az anyák szeretik gyermekeiket, azt szeretnék, ha békében élnének, férjhez mennének, s unokákat szülnének. A nőkben általában, az anyákban pedig különösen a férfi harciasság ellensúlyát látták. A hadba vonuló fiát sirató édesanya – még ha igazságos háborúba távozott is gyermeke – állandó és erőteljes kép volt hosszú időn át.

Most új képet szemlélhetünk, olyan anyákét, akik fiaikat ösztökélik, menjenek és haljanak meg, azután pedig édességek osztogatásával és esküvői dalok éneklésével ünneplik meg öngyilkos fiaik és leányaik mártírhalálát. Egyre több és több fiatal nő – köztük sokan férjezettek, kisgyermekes anyák – csatolja fel a robbanó övet a (sokszor terhes) hasára, mert arra tanították őket, hogy a halált jobban kell szeretni, mint az életet. Nézzük meg, mit prédikálnak egyes befolyásos iszlamista vezetők:

„Győzni fogunk, mert ők az életet imádják, mi meg a halált imádjuk”, jelentette ki Hasszán Naszralla, a Hezbollah vezetője, aki ezt is mondta: „[M]indannyian abban a reményben éljük napjainkat és éjjeleinket, hogy Allah kedvéért halunk meg.” Röviddel 9/11 után Oszama bin Laden egy riporternek jelentette ki: „Imádjuk a halált. Az Egyesült Államok imádja az életet. Ez a nagy különbség köztünk.”

Az amerikaiak a Pepsi-Colát imádják, mi a halált imádjuk”, magyarázta az afganisztáni al-Kaida végrehajtó vezetője, Maulana Inyadulla. Feiz Mohamed sejk, az ausztráliai Sydneyben működő Global Islamic Youth Center (Globális Iszlamista Ifjúsági Központ) vezetője prédikálta: „Gyermekeket akarunk, hogy őket az iszlám védelmére katonának felajánlhassuk. Tanítsátok nekik ezt: számomra semmi imádottabb dolog nem létezik, mint az, hogy mudzsahedként akarjak meghalni. Ali Khameini ajatollah egy beszédében jelentette ki: „Egy férfi, egy fiatal személy, legyen az fiú vagy lány, becsületének csúcspontja az, ha a nemzete és a vallása érdekeinek szolgálatában feláldozhatja az életét.”

Hogyan harcoljanak a nyugati demokrációk olyan ellenséggel, amelynek vezetői a halálpreferenciát prédikálják?

A konvencionális hadviselés két alapvető premisszája régóta az volt, hogy a katonák és a civilek egyaránt jobban kedvelik az életet a halálnál, következésképp el lehet őket rettenteni a gyilkolástól azzal, ha félelmet ébresztünk bennük, hogy meg fognak halni; valamint hogy a harcolók (katonák) könnyen megkülönböztethetők azoktól, akik nem harcolnak (nőktől, gyermekektől, idősektől, betegektől és más átlagpolgároktól). E premisszákat kérdőjelezik meg az olyan nők, mint Zahra Maladan. Sem őt, sem a fiát – már ha hallgat az anyjára – nem lehet a megöletés fenyegetésével a gyilkolástól eltántorítani. Meg kell előzni, hogy a mártíromsággal kapcsolatos hátborzongató vágyaikat kiéljék. A katonák vagy civilek csoportja felé közelgő asszony lehet ártatlan civil is. Egy pillanatnyi habozás ártatlan életekbe kerülhet. Ám ha valaki egyáltalán nem habozik, az is megadhatja az árát.

A múlt hónap végén fiatal öngyilkos merénylőnőt lőttek agyon Bagdadban. Az iraki katona, aki fegyvere után nyúlt, habozott, mivel a merénylőnő két kezét felemelve bizonygatta, hogy nincs nála fegyver. A katona és egy boltos végül tüzet nyitottak, miközben a nő az üzletek felé rontott; a földre zuhant, de még fel tudta robbantani a bombát, megölve három embert és megsebesítve nyolcat. Ha a katona és más arra járók nem figyelmeztetnek másokat – és nem lövik agyon, mielőtt odaér a boltokhoz –, bizonyosan sokkal többen halnak meg. Ha nem haboznak, tán még ennyien sem.

Miközben az anyák és a vallási vezetők egyre több gyermeket és fiatal nőt soroznak be öngyilkos merénylőnek, egyre több nőt és gyermeket lőnek agyon – néhányukat tévesen. Ez is része ellenségeink nagyszabású tervének. Azt akarják, hogy gyilkoljuk polgáraikat, akiket ők ugyancsak mártíroknak tekintenek, mert ha mi véletlenül megölünk egy civilt, az az ő győzelmüket jelenti a közvélemény bírósága előtt. Ezt nevezte egy nyugati diplomata „a fájdalom rideg matematikájának”, ahol mindkét oldal civil veszteségei „az ő hasznukra válnak”. A demokráciák veszítenek, ha akár szándékolatlanul is civilt ölnek, politikailag, érzelmileg egyaránt. Ahogyan Golda Méir mondta egyszer: „Egy napon talán megbocsáthatunk nektek, amiért gyilkoljátok a gyermekeinket, azt azonban nem bocsáthatjuk meg, hogy meggyilkoltatjátok velünk a gyermekeiteket.”

A civil veszteségek száma megnő akkor is, ha a terroristák polgári enklávén belülről operálnak, valamint emberi pajzsok mögé bújnak. Ez a relatíve új jelenség aláássa a konvencionális hadviselés kettes számú alappremisszáját, nevezetesen azt, hogy a harcolók és a nem-harcolók könnyedén megkülönböztethetők egymástól. Zahra Maladan harcoló lett attól, hogy arra biztatja a fiát, robbantsa fel magát? Mi van azokkal a „civilekkel”, akik készségesen hagyják, hogy őket emberi pajzsként használják? Vagy azt, hogy az otthonaikat terroristák rakétakilövő állomásnak használják?

Az egyenruhás katonák és a polgári gúnyát viselő civilek közti, hagyományosan éles határvonal elmosódóban van. Az egyik, a civilebb oldalon találjuk a csecsemőket és azokat, akik valóban nem harcolnak, a másik, a militánsabb oldal végén a tömeggyilkosságokra felbujtó a vallási vezetőket; középütt pedig azokat az átlagpolgárokat, akik a terrorizmust elősegítik, pénzelik avagy bátorítják. Nem léteznek egyértelmű demarkációs vonalak, így a hibák elkerülhetetlenek – mint azt a terroristák kiválóan tudják.


Új szabályokra, stratégiákra és taktikákra van szükségünk ahhoz, hogy hatékonyan és tisztességesen kezelni tudjuk e veszedelmes új realitásokat. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, míg Zahra Maladan – és sok száz hasonszőrű nő fia és lánya – úgy dönt, engedelmeskedik az anyai parancsnak. Meg kell állítanunk őket, mielőtt beteges és veszedelmes kultúrájukat hozzánk exportálják.

***

Az eredeti cikk ezen a linken található:

http://online.wsj.com/article/SB120450617910806563.html?mod=djemEditorialPage

Várjuk a véleményeket: szerintetek mi a megoldás? Hogyan állíthatók meg a halálimádók, és miként lehet – ha egyáltalán – az iszlamista társadalmakat visszafordítani erről az útról? A fentiek fényében joguk van-e a nyugati hadviselőknek ahhoz, hogy kortól-nemtől függetlenül bárkit hadviselőnek tekintsenek?