Németül a Kneszetben? Ha arabul is lehet…

Botrány árnyékolta be a német kancellár asszony jövő heti izraeli látogatását. Vannak, akik a Holocaustra hivatkozva megtiltanák, hogy a vendég németül mondjon beszédet az izraeli törvényhozásban.

A Kneszet házbizottsága 7:2 arányban döntött úgy, hogy Angela Merkel, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja jövő heti izraeli látogatása alkalmával németül is beszédet mondhat a Kneszetben. A határozatra azért volt szükség, mert a fennálló törvények szerint a héber a Kneszet – de, mint látni fogjuk: nem az ország – egyetlen hivatalos nyelve, és a Kneszetben más nyelven kizárólag „elnökök, államfők és királyok” szólalhatnak fel. Márpedig Merkel mint kancellár nem tartozik egyik kategóriába sem. Németországban a kancellár a közhiedelemmel ellentétben nem államfő. Olyannyira nem, hogy van német államfő, de jobbára csak ceremoniális szerepet lát el, politikai súlya semmi, sokan meg sem tudnák külföldön nevezni. (Nekem is úgy kellett utánanéznem: a jelenlegi német államfő – 2004 nyara óta – Horst Köhler. Aki egyébként járt már Jeruzsálemben, felszólalt a Kneszetben, és, noha udvariasságból héberül mondta el a bevezetőt – németül szónokolt.)

A döntésnek nem mindenki örül, és az azt övező polémia nem tesz jót a két ország amúgy évtizedek óta kitűnő viszonyának.

A házbizottság két nem szavazatát a Nemzeti Egységpárt két képviselője, Árje Eldád és Uri Áriél adta le. Eldád a Holocaustra hivatkozva indokolta álláspontját. Eszerint nem bírná elviselni, ha számos rokonai hóhérainak nyelve szólalna meg az izraeli törvényhozásban. Áriél megjegyezte: tisztában van azzal, hogy Németország azóta sok tekintetben megváltozott, és ezek a változások dicséretre méltók, ezzel együtt nem tartja szerencsésnek Merkel német nyelvű szónoklatát.
A két nemmel szavazó házbizottsági taggal értett részint együtt Jochanan Pleszner, a Kadima képviselője, akinek nagyszülei Németországból menekültek el annak idején, és „otthonukban nem hallatszott a német, az elnyomók nyelve.” Ugyanakkor Pleszner szerint „sok minden mást is fontolóra kell venni. Németország ma Izrael Állam stabil barátja Európában. Támogatásunk biztosítéka. (…) Németország ma minden erejével a mi oldalunkon áll, és feltétel nélkül támogat bennünket. Közös érdekeink jelentősek.”

Erősen hajlok arra, hogy Plesznernek adjak igazat – és őszintén remélem: ha Soá-túlélő olvassa ezeket a sorokat, nem bántom meg állásfoglalásommal. Erősen hajlok, részint mert kár megterhelni a hatvanas évek óta kitűnő német-izraeli viszonyt egy ilyen üggyel. De van egy másik érvem is.

Nem muszáj a németeket szeretni sem a zsidóknak, sem az izraelieknek (noha utóbbiak nem vetik meg őket – legalábbis erre utal, hogy ma Németországban mintegy ötvenezres izraeli közösség él), de ha már kérdéses, hogy a német kancellár felszólalhat-e a Kneszetben héberül, akkor érdemes lenne megvizsgálni azt is, mi a helyzet az arab nyelvvel.

Mint talán ismeretes, Anvar Szadat, Egyiptom elnöke megjárta a Kneszetet, és ott elmondta a maga beszédét – arabul. Ő természetesen beleesett az államfő kategóriába, miatta nem kellett jogszabályt módosítani. Az arab nyelvvel amúgy az a helyzet, hogy az természetes módon jelen van a zsidó államban. A megannyiszor apartheiddel, fajüldözéssel, etnikai tisztogatással és megannyi hasonló dologgal vádolt Izraelben az arab: hivatalos nyelv. Igen: Izrael a világ egyetlen országa, amely képes volt arra, hogy a béke keresése közben hivatalossá tegye annak a népnek a nyelvét, amely az országot a megszületése pillanatától kezdve el akarja pusztítani, sőt, legszívesebben már az előtt, az anyaméhből kitépte, kitaposta volna, ha teheti. Az arab nyelv ott van az izraeli bankjegyeken, az izraeli utcatáblákon, az izraeli hivatalokban és az izraeli bíróságokon.

Ez persze nem puszta formalitás, hiszen nem csak a nyelv van ott az élet minden területén, hanem maguk az arabok is. Tavaly augusztusban, ottjártamkor hagyományos öltözetű muszlima szolgált ki minket Tel-Aviv közepén, az Allenby egyik sarkán lévő éjjel-nappaliban. Az arabok ott voltak és vannak a buszokon, a strandokon, a szupermarketekben, az iskolákban. Nem volt és nincs számukra külön kórház, külön autóbusz, külön iskola. Vannak arab bírák, tanárok, ügyvédek, orvosok, írók, költők.

Az arabok természetesen ott vannak a Kneszetben. Minden eddigi Kneszetben volt arab képviselő; a jelenlegiben tizenketten ülnek (az izraeli törvényhozás százhúsz tagú), de akkora lármát csapnak, mintha legalábbis abszolút többségük lenne. Egy időben izraeli képviselő volt Jasszer Arafat főtanácsosa, Izrael Állam esküdt ellensége, Ahmed Tibi. Volt és jelenleg is van arab miniszter az izraeli kormányban. Van arab miniszterhelyettes, aki az elmúlt tíz évben a legkülönfélébb posztokat töltötte be – ma épp külügyminiszter-helyettes. Izrael arab diplomatát küldött nagykövetként, éspedig nem jelentéktelen, harmadik világ-beli állomáshelyekre, hanem EU-s fővárosokba, de Vietnamba és Ecuadorba is. Arab diplomata volt az atlantai főkonzul. A San Franciscó-i jelenleg is az.

Az első arab képviselőnőt 1999-ben választották be a Kneszetbe, miközben számos arab országban a mai napig nincs és még nagyon sokáig nem lesz képviselőnő. Az izraeli Legfelsőbb Bíróságnak (amely egyben alkotmánybírósági szerepkört is ellát!) volt és van arab tagja. A fegyveres erőknél: arab tábornok a parancsnoka az izraeli határrendőrségnek és a polgári védelemnek.

Az izraeli arabok – 1,2 millió lélek – emberi jogai messze meghaladják azokat a jogokat, amelyeket arabok bármely arab országban élvezhetnek.

Fordítva persze mindez nem működik – tegyük hozzá mindjárt a rend kedvéért. Zsidó nem lakhat arabok között, kivéve ha fegyveres védelmet élvez. Zsidó nem dolgozhat arab munkaadónál. Zsidónak nem ajánlatos arab tömegközlekedéssel utaznia, sem a palesztin autonómia területén, sem bármely arab országban nincs joga az anyanyelvét használni, ellenben mindezekben megkülönböztetett, alsórendű állampolgár, már amennyiben egyáltalán megtűrik. Zsidót nem találunk sem a palesztin kormányban, sem a palesztin törvényhozásban, sem a palesztin bíráskodásban. Ugyanez áll valamennyi arab államra. Egyetlen zsidó sincs palesztin fegyveres testületeknél. A palesztin egyetemekről – ezek természetesen a zsidó államnak köszönhetik létüket – a zsidók ki vannak tiltva. Általában elmondhatjuk: jelenleg közönséges vicc, hogy egyetlen arab állam is tagja lehet az ENSZ-nek, hiszen ezek az államok – az élen a Palesztin Hatósággal – szabályszerű fajüldöző képződmények, az apartheid Dél-Afrika maga volt a demokrácia megtestesülése hozzájuk képest.

Mélységesen megértem úgy a nemmel szavazó képviselőket, valamint mindazok indulatait, akik úgy vélik, hogy a német nyelv nem való a Kneszetbe. Igen, tudjuk: Németország felelős elsősorban a hatmillió mártírhaláláért, noha persze a cinkosokról – a teljesség igénye nélkül említsük meg itt a Tiso-féle Szlovákiát, a Vichy-Franciaországot és a lengyel társadalmat, amely úgy tartotta, minden ürömben van öröm, és a nácik legalább egyvalamire jók: elviszik a zsidókat – sem feledkezünk meg. De azt is tudjuk, hogy amit Németország képes volt végrehajtani, azt az arabság csakis azért nem hajtotta végre, mert nem volt rá képes. Amit Németország hivatalosan soha nem mondott ki, azt az arabság nem egy és nem két alkalommal, hangsúlyozottan és egyértelműen kimondta. További különbség – nagyon fontos különbség –: Németország, amit tett, önmagával szemben tette, érthetetlenül és értelmetlenül, annak dacára, hogy a világ legelső kultúrállama, amelynek egyéb teljesítménye az emberi civilizáció aranylapjaira kívánkozik. Ezzel szemben az arabság, amely jó nyolcszáz éve menthetetlenül megrekedt a fejlődésben, és azóta egyebet, mint a környezetével való folytonos torzsalkodást, nem tud felmutatni, mást, mi lényege, nem adhatott és nem adhat. Természete a zsidóirtási vágy.

Izrael, mint láttuk, ehhez képest igen nagyvonalú, ami az arabjait és azok nyelvét illeti. Vajon mi probléma lehet ezek után Merkel asszony német nyelvű beszédével?

Willkommen, Gnädige Frau.