Angela Merkel a náci iráni politikáról

Mintha valami történne az utóbbi időben a világpolitikában. A Hamasz eszelős terrorja kellett ahhoz, hogy a világ egyes vezetői példaértékű józanságról tegyenek tanúbizonyságot?

Jó, jó, tudjuk: nem mindenki. A bánáti bazsarózsa szerelmese, úgy is, mint csikorgó Pannon Patkány, képes volt ötvenmilliót adni a tömeggyilkosoknak nagyjából abban az időben, amikor egy hamasznyik nyolc ártatlan embert mészárolt le egy vallási iskolában. Tudjuk azt is, csikorgó Pannon Patkányunk nem tesz különbséget harcoló felek közt, hanem – amint a hazai politikában – egyformán oszt mindenkit. Itt: tolvajt és tolvajt, a Szentföldön: gyilkost és áldozatot.

Mindazonáltal vannak biztató jelek. Ezek közé sorolható mindenképp Simon Peresz párizsi útja s az, ahogyan Nicolas Sarkozy révén Franciaország – szinte száznyolcvan fokos fordulattal – Izrael ügye mellé sorakozik fel. Ezek közé sorolható a republikánus elnökjelölt McCain izraeli látogatása, amelyről szólni fogunk. S ezek közt van Angela Merkel jeruzsálemi útja.

Németország a második világháború óta, hagyományosan, Adenauertől kezdődően mintegy kényezteti Izraelt. (Természetesen a valódi Németországról írok, a Szövetségi Köztársaságról - nem az egy időben létezett Zónáról, a nácizmust bolseviki formában tovább éltető terror-államról). Ez valahol el is várható a múlt fényében – vagy megfordítva: Németország a múlt miatt erkölcsileg nem alkalmas arra, hogy nemzetközi fórumon szembekerüljön a zsidó állammal.
A német vezetők azonban sorra-rendre azon voltak, hogy ne csak a kötelező erkölcsi minimumot hozzák. A jó Willy Brandt, aki nem volt politikusnak való (bele is bukott abba, hogy fő munkatársáról, jobb kezéről kiderült: a keletnémet Zónának, s azon keresztül a vörös rémnek kémkedik), lengyelországi látogatásakor felkereste Auschwitzot, és térdre hullott az áldozatok emléke előtt. Soha megrázóbb katarzist. És soha jobb magyarázatot arra, miért volt képes a német nép szembenézni a saját múltjával (és erre miért nem képes a francia, a szlovák, a magyar, a román).

Angela Merkel izraeli útját különös érdeklődés előzte meg. Az ilyesmi óhatatlanul felkél, ha német kancellár látogat Izraelbe. Ezúttal voltak disszonáns hangok is; mint alább írtunk róla, egyes izraeli képviselők kifogásolták, hogy a kancellár asszony németül szólal fel a Kneszetben (dacára annak, hogy két korábbi élvonalbeli német politikus, Johannes Rau és Horst Köhler, már megtette ezt).

Merkel asszony persze viselkedhetett volna másképp. Hozhatta volna a kötelező minimumot (noha vannak, akik számára ez is teljesítmény, a Pannon Patkány például nem volt erre képes). Megmaradhatott volna az obligát Jád Vásem-beli látogatásnál, koszorúzgatásnál, sehová nem vezető, dupla fenekű, sunyi beszédeknél, Izrael „önmérsékletre” intésénél, falmelléki dumáknál, komoly kérdések kikerülésénél. Kicsit szégyenkezett volna, az igaz, de közben fél szemét hazája gazdaságára függeszthette volna lélekben. Mert a politikusok előtt mindig ott lebeg ilyenkor a rémkép. El kéne ítélni az iszlám rémtetteket, hát igen, a vak is látja, hogy Izraelnek van igaza. Csakhogy: ha én megbántom ezt a nyomorult, hisztérikus, mocsadék, tetű, paprikajancsi Ahmedinácit, ezzel rontok az iráni reláción, minek következtében ennyivel és ennyivel csökken az export, az pedig így és így hat a fizetési mérlegre, és az ilyen és ilyen Rt., meg Ltd., meg S.p.A., meg GmbH ennyi és ennyi főt kényszerül elbocsátani, és akkor a segélyezés ennyibe meg ennyibe kerülne a költségvetésnek, és akkor az egyensúly ezt megszenvedi, én akkor a legközelebbi választásokon a munkanélküliség mián valagba leszek rúgva, és zúgva szállok, mint a győzelmi lobogó a friss, tavaszi szélben. És akkor alászolgája, lébecolás. Igazuk van az izraelieknek, hogyne lenne, de én ezt nem mondhatom ki.

Így fest a hazájáért felelős nyugati politikus gondolatmenete.

De nem Angela Merkelé, aki a jelek szerint pontosan felmérte: ha a mostani trend folytatódik, még ötven év, és nem kell holmi munkanélküliségi ráta meg fizetési mérleghiány miatt aggodalmaskodnia az euroatlanti civilizációnak. Ahol szabad választások sem lesznek, miután maga az euroatlanti civilizáció sem fog létezni. Amit az atom-robbanófejjel felszerelt iráni interkontinentális rakéták nem végeznek el, azt elvégzi majd az iszlamista asszonyok méhe.

Angela Merkel – tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség újra felhívta az ENSZ Biztonsági Tanácsának figyelmét az iráni atomfegyverkezésre – üdvözölte ezt a lépést és sürgette a nemzetközi közösséget, késedelem nélkül cselekedjék, s akadályozza meg a teheráni terveket. Angela Merkel aláhúzta, hogy Irán durván túltett minden határon. Angela Merkel párhuzamot vont a náci párt németországi hatalomba emelkedése és az iráni atomfegyverkezés között, amikor arra figyelmeztetett: a múltban a világ vezetői nem voltak hajlandók kiállni a konkrét fenyegetésekkel szemben, s ezzel a világra zúdították a történelem legnagyobb katasztrófáját.

Angela Merkel elítélte Ahmedinedzsádot, amiért nem hajlandó elismerni Izraelt. „Az olyan elnök, aki megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát és megkérdőjelezi a Holocaustot, nem számíthat Németország részéről toleranciára.”

Angela Merkel azt is kijelentette: az, aki Izraelt fenyegeti, Németországot fenyegeti.

Világos és egyértelmű szavak. Adná Isten, hogy a világ minél több vezetője vélekedését közölhessük hasonló örömmel.