A huszadik század első felében deformált formában kibontakozott palesztin nemzettudat igazolására elképesztő mennyiségű legendát sulykol a többnyire tájékozatlan világ fejébe a mindenkori palesztin vezérkar. Soha nem létezett országra, soha nem létezett (palesztin) hősökre, történelmi személyiségekre hivatkoznak, és költenek hozzájuk gyermeteg, de tetemes mennyiségű legendát. A módszer nagyjából a goebbelsi propaganda elvén működik, ennek néhány szempontja:
* Minél bődületesebb ostobaságot sulykolni, minél hangosabban és gyakrabban, hogy a belefáradt tömeg végül maga is ismételni kezdje. Ez egyfajta tömeghipnózis. Különösképpen hatékonyan működik a dolog, ha az érintettek még hinni is akarnak benne.
* A nemzetközi közvélemény agresszív és hangos propagandával történő félrevezetése; a „minél nagyobb őrültség, annál jobb” elv itt is működik.
* Az igazságot ismerők, vagy pusztán csak az ostobaság mértékét megkérdőjelezők elhallgattatása, fizikai megsemmisítése.
* Független megfigyelők kitiltása, vagy ha ez nem lehetséges, félrevezetése.
* A valós tények semmibe vétele.
Így lehetséges, hogy a mai palesztinok közül sokan egy letűnt palesztin birodalom lázálmában élnek, amelyből az egész emberi civilizáció (!) kivirágzott. Tudnivaló, hogy Jézus Krisztus palesztin volt, méghozzá az első, akit – mint közismert – a lator zsidók feszítettek meg. A közel-keleti ősi civilizációk is mind palesztinok voltak. Ami a származástant illeti, nem okoz gondot, hogy hol a filiszteusoktól, hol a kánaánitáktól, hol a jebuzitáktól származtassák magukat, függetlenül attól, hogy ezek az elméletek egyenként is ütik egymást, és bizonyíthatóan kihalt népekről van szó, akik még csak nem is sémik voltak, mint a palesztin (vagy bármilyen) arabok.
A történelmi és minden egyéb tudományos tényeket megerőszakoló állításokkal operáló népcsoportnak szüksége van kreált hősökre, kreált hősi tettekre. Nem csak a nemzeti öntudat apropóján, hanem a külvilág megtévesztése miatt is. A megtévesztés-sorozatnak számtalan pontja van, mint például a Déir Jászín-i események vagy a menekültkérdés tökéletes eltorzítása és elhazudása, az 1929. évi hebroni pogrom elhallgatása, vagy az idén négy évtizede, 1968. március 21-én zajlott karamei (más írásmóddal: el-Karameh, Karameh) ütközet.
A palesztin álláspont
A hivatalos palesztin álláspont szerint e napon izraeli hadoszlop tört be Jordániába minden előzmény és ok nélkül a békés karamei lakosság elpusztítása és újabb arab területek elrablása céljából. A palesztin szabadságharcosok, akik több ezer éves hazájuk visszavételéért és népükért küzdenek, felvették a harcot a túlerővel szemben, és óriási vereséget mértek a cionista ellenségre, mindenféle külső segítség nélkül. Bár Arafat az események után húsz évvel egy TV nyilatkozatban azt találta mondani, hogy azért volt egy kis jordán katonai segítség, a harcok oroszlánrészét mégis ők, a palesztinok harcolták végig. Maga Arafat természetesen ott volt és hősiesen küzdött – meg eredményesen is. Az izraeli erők pedig végül alaposan megfogyatkozva és megalázva, pánikszerűen menekültek.
Az egész ostobaság egy szót sem érdemelne, ha a karamei ütközet nem jár olyan tragikus következményekkel Jordánia, és végeredményben a palesztin nép számára is – mint azt látni fogjuk.
Túl azon, hogy:
* nagyon is volt előzmény, mégpedig terrortámadások tömege az elmúlt években Izrael területén
* az izraelieknek esze ágában sem volt elfoglalni azt a helyet
* a palesztinok képtelenek voltak megvédeni állásaikat a nyilvánvaló izraeli túlerő és a palesztin fegyveresek katonai mesterségbeli tudásának súlyos hiányosságai miatt, valamint
* Arafat a harcok kitörése után elhagyta a harcteret, szerepe az ütközetben pedig egyáltalán nem dokumentálható –
semmiféle vereséget nem mértek ez izraeliekre a palesztinok, hiszen nem az izraeliek voltak kénytelenek menekülni, nem az izraeliek veszítettek el több mint száz embert, és nem a palesztinok álltak a lerombolt ellenséges területen, hanem az izraeli katonák. Ami az izraeli visszavonulást illeti, az nem menekülés volt, hanem gyors, szervezett kivonulás, és nem a palesztinok késztették erre őket (hiszen addigra vagy mind halottak voltak, vagy foglyok, vagy elmenekültek), hanem a jordán páncélos alakulatok.
Így történt
Karame nagyobb falu volt Jordániában, a Holt-tengertől délre. A lakosság balszerencséjére itt rendezte be központját a Jasszer Arafat vezette terrorszervezet, a PFSZ, és innen indította rendszeresen Izrael lakossága elleni merényleteit.
A Szovjetunió által 1967-ben kiprovokált háborúban Izrael megsemmisítő vereséget mért a határai mentén felsorakozott, támadásra készülő arab tömeghadseregekre, és egyúttal megszállt több stratégiailag létfontosságú területet: a Golan-fennsíkot, a Nyugati Partot és a Sínai-félszigetet. Ennek eredménye volt többek között egy újabb palesztin menekültáradat, ezúttal a Nyugati felől a Jordán folyó keleti partján túlra, Jordánia területére. Meg kell jegyezni, hogy nem lehetett szó semmiféle „elüldözésről”, mivel az eseményeket végig követő és egyenes adásban közvetítő több száz külföldi riporter és ENSZ-alkalmazott sem tett egyetlen ilyen értelmű, tényekkel alátámasztott jelentést sem. Mindenesetre, a különböző palesztin terrorszervezeteknek sem volt tovább maradása itt, többségük, így a PFSZ is, átmenekült Jordániába.
Ekkor foglalták el a terrorbrigádok Karame falut a jordán hatóságok hallgatólagos beleegyezésével (érthetetlen volt ez a magatartás a jordán vezérkar részéről, hiszen egy súlyos, területvesztéssel is járó vereségen voltak túl, ennek ellenére elnézték a már eddig is számos merénylet elkövetését kivitelező palesztin terrorbandák térnyerését országukban, kitéve magukat az őket nemrég szétverő izraeli hadsereg újabb megtorló csapásainak). A palesztin merényletek folytatódtak Izrael ellen, immár Karaméből kiindulva, így potenciális katonai célponttá téve a falut az izraeli hadsereg számára. Ismét hangsúlyozni kell, hogy a jordán haderő (már ami megmaradt belőle) továbbra sem tett semmit ezek megakadályozására. A beszivárgások legnagyobb részét az izraeli határőrök és a titkosszolgálatok elhárították vagy megelőzték, de ennek tudatában még félelmetesebb a gyilkos palesztin szándék, ismerve a sikeresen végrehajtott gyilkosságok számát. A palesztin terrortámadások nem jelentettek komoly veszélyt Izrael létére, de nem is ez volt a céljuk, hanem hogy a menetrendszerűen bekövetkező izraeli válaszcsapások belerángassanak minél több arab államot egy esetleges háborúba, valamint hogy a terrorbandák így tegyenek a Szovjetunió és Kína kedvére. Az arab államoktól támadó hadseregeket vártak, az utóbbi kettőtől fegyvereket, meg pénzt.
1968. március 14-én egy különlegesen mocskos merényletet hajtottak végre a PFSZ tömeggyilkosai: egy izraeli iskolabusz alatt robbantottak aknát. Egy tanár meghalt, több gyerek megsebesült, sokan nyomorékok maradtak életük végéig.
Ekkor az izraeli vezérkar nagyarányú megtorló hadműveletről döntött. Tudták, hogy a kiindulópont a jordán határ mentén lévő Karame, ezért a támadó alakulatok azt a parancsot kapták, hogy keljenek át a folyón, rombolják le a települést és öljenek meg vagy ejtsenek foglyul mindenkit, aki fegyvert fog ellenük. Páncélos, gyalogsági, és ejtőernyős alakulatok vonultak fel a település ellen.
A támadás 1968. március 21-én indult, reggeli órákban. A célzónában több palesztin terroralakulat is tartózkodott egyszerre, ezek többsége úgy döntött, maradnak, és utcai harcokra kényszerítik a rájuk törő izraelieket. Hivatalosan azóta sem tudni, mire vagy kire számítottak az egyenlőtlen küzdelemben, de az ismert források alapján épp arra, ami végül be is következett: a jordán hadsereg beavatkozására.
Jasszer Arafat az ütközet alatt elmenekült, hogy pontosan mikor, az nem ismert, minthogy az sem, mekkora szerepe volt az egész közelharcban. Karamében az összes forrás kb. 300 palesztin fegyveres terroristát említett, akik elrejtőztek a házak között, de a pontos szám természetesen ismeretlen.
Az izraeli támadás lassan haladt, mivel Karameh nem apró kis falu volt, hanem az európai fogalmak szerinti nagyközség, tele utcákkal, tömbösített lakóépületekkel, emeletes házakkal. A rajtaütés utcai harc volt, annak minden jellegével, mint pl. csapdák, orvlövész-állások, civilek az útban, lesből rajtaütések, házrobbantások, stb. Az utcai harcban a palesztinok lassan de biztosan felőrlődtek. Délre Karame romokban hevert, a romok közt százhúsz halott terroristával, és ismeretlen számú sebesülttel. Az izraeli erőknek is voltak halottjai, de számuk ekkor még ismeretlen; a nap végére huszonnyolc izraeli hősi halottat számoltak és kilencven sebesültet, de e veszteségek nagy része a további események során keletkezett. A rombolás után az izraeli katonák túlélők után kutattak, foglyokat tereltek össze, és szállították őket folyamatosan Izraelbe. Tartott mindez délután kettőig.
Ekkor megérkezett a jordán páncélos alakulat, melyet Haditha tábornok rendelt oda, Husszein király utasításának ellenszegülve – a királynak ugyanis nem hiányzott egy újabb háború, volt elég baja a palesztin bandákkal enélkül is. A támadás váratlanul érte az izraelieket, mivel egyáltalán nem számítottak arra, hogy a jordán királyi hadsereg beavatkozik. Ezt a hibát Jiszráél Tál (balra) és Uzi Nárkisz (jobbra) tábornokok nyilvánosan elismerték a harcok után, mint ahogy azt is, hogy alábecsülték az ellenfelet – mármint a jordánokat. Az izraeli vezérkar ekkor elrendelte a megtorló alakulat kivonását Jordánia területéről, mert egyáltalán nem állt szándékukban újra háborúba keveredni Jordániával. Nem mintha nem nyelhették volna le a jordán hadsereget keresztben, hanem politikai okokból: Jordánia királya soha nem táplált Izraellel szemben ellenséges érzelmeket, az 1967-es háborúba is az egyiptomi kényszer miatt szállt be, Izrael pedig békülni óhajtott Jordánia királyával és népével (bár ennek ekkor még jelei sem látszottak, de a következő évtizedek fényesen igazoltál Izrael előrelátását – és Husszein királyét is, természetesen). Az említett izraeli veszteségek nagy része a jordán páncélosokkal vívott harcban keletkezett. A 28 hősi halotton és a 90 sérültön kívül négy kiégett Centurion harckocsi roncsa maradt a csata színhelyén, néhány, könnyűpáncélossal együtt (vagyis, nem „páncélosok tucatjai”, ahogy a muszlim és bolsevik propaganda bőgte-bőgi bele a világba azóta is).Az izraeli erők katonai célkitűzéseiket végeredményben elérték, mivel a terroristafészket teljesen lerombolták, a túlélő, és fogságba nem esett palesztin fegyveresek elhagyták a környéket, foglyokat ejtettek, és megöltek legalább 120 ellenséget. A probléma a viszonylagosan nagy izraeli veszteség, valamint a stratégiai hiba, tudniillik, hogy nem készültek fel a jordán támadásra.
A támadó jordán erők vesztesége ismeretlen, mivel az izraeliek a fent említettek miatt gyors visszavonulást hajtottak végre, nem számolgattak, az araboknak meg soha nem volt szokásuk megszámolni halottjaikat és egyéb veszteségeiket. Egyébként ez az oka, hogy bárkitől, bármekkora vereséget is szenved egy arab hadsereg, soha nincsenek pontos adatok a veszteségeikről.
Győztes születik
Izrael számára gyorsan véget ért ez a történet, mert katonai célkitűzésüket megvalósították, és ezután sikeresen visszavonultak.
Nem is sejtette senki akkor, milyen tragédia kerekedik ebből. A PFSZ elhatározta: súlyos vereségéből megpróbál tőkét kovácsolni.
Sikerült, túlságosan is jól.
Olyan mértékben sikerült saját magukkal elhitetni, mekkora győzelmet arattak, hogy magabiztosságuk abnormális módon megnőtt. Nem érdekeltek senkit a szomorú tények, ők azt akarták hinni, hogy győztek, így hát el is hitték, hogy győztek. Ráadásul nem akárkit győztek le, hanem az izraeli hadsereget, amelyik alig egy éve verte rommá az összes szomszédos arab ország hadseregét, egyszerre. De ők, a palesztinok, legyőzték gigantikus ellenségüket, míg az arab hadseregek maradványai lapultak, nem mertek szembeszállni Izraellel.
Ők győztek. Ők! Ők! Nem más! A jordán király kezdetben rájuk hagyta, hadd higgyék, tényleg ők győztek, nem pedig a jordán hadsereg fellépése késztette az izraelieket gyors távozásra.
Elhagyván Karamét, a palesztin terroralakulatok óriási magabiztossággal kezdték újraépíteni támaszpontjaikat, Jordánia területén. A tömegpszichózis hatására ezrével csatlakoztak hozzájuk az újoncok, valójában magukkal mit kezdeni nem nagyon tudó fiatalok, akikből holmi talpaló „kiképzés” után ágyútöltelék lett. De ami sokkal nagyobb jelentőséggel bírt: a Szovjetunió megkezdte nagyobb összegek utalását és fegyverek szállítását a PFSZ számára. Nem kell mondani, ennek mekkora volt a jelentőssége. Az ideológiai tőkéről nem is beszélve.
A PFSZ ezáltal népi tömegmozgalommá vált, Arafat pedig 1968-ban a Time magazin címlapjára került.
A PFSZ és a többi palesztin banda megkezdte Jordániában a fokozatos hatalomátvételt. Emberei nyílt színen számoltak le bárkivel az országban, fosztogattak, hangos, zajos felvonulásokat tartottak, terrorizálták a lakosságot. A lakosság jelentős része, akárcsak a hadsereg számos tagja pedig mindezek ellenére szimpatizált velük, ami nem csak annak volt köszönhető, hogy a jordán lakosság mintegy hatvan százaléka palesztin volt. Addigra már sokan úgy látták, ütőképes erő jött létre, ami egy csapásra megold majd minden gondot; elsősorban bosszút áll a cionista ördögökön (az ő szótárukban ez kiirtást jelentett). Kissé gyermeteg elgondolás volt ez, tekintettel arra, hogy egy szedett-vedett, összevissza lövöldöző, maffiaszerűen felépülő és tevékenykedő mozgalom semmiképpen nem győzhet egyetlen kiképzett hadsereggel szemben sem, de ez a fajta durva hőzöngés rendkívül imponált a primitív, többségében analfabéta, gyakran középkori állapotok között élő lakosságnak.
Husszein király magatartása érthetetlen ezekben az években. Hadserege ugyan megosztott volt, de a királypárti tisztek és katonák többségben voltak. A király szeme láttára tették tönkre országát az immár minden gátlásukat elvesztett palesztin fegyveres huligánok. Nyíltan a király és családja eltávolításáról rikácsoltak, a végén már egyenesen a király fizikai megsemmisítéséről. Husszein király ekkor sem lépett. Pedig a palesztin hatalomátvétel immár elérhető közelségbe került.
Aztán, 1970-ben, eljött az idő.
A palesztin banditák lesből golyózáport zúdítottak a királyi konvojra, de az uralkodó túlélte a merényletet. 1970 szeptemberében megkezdődött az irtóhadjárat a PFSZ ellen. Ez volt a Fekete Szeptember, melynek több mint húszezer palesztin bandita, valamint ismeretlen számú jordániai katona és civil esett áldozatul. Jordánia lángba és vérbe borult. 1972-re a PFSZ-t teljesen kitakarították az országból; az elmenekült fegyveresek újabb államot szálltak meg és kezdtek tönkretenni, ezúttal Libanont, ahol gyakorlatilag megismétlődtek a jordániai események, azzal a különbséggel, hogy a libanoni kormány egyáltalán nem avatkozott be. Amikor 1975-ben kitört a libanoni belháború (ennek etnikai-vallási okai voltak, közvetlenül nem volt közük a palesztinokhoz), addigra Dél-Libanon gyakorlatilag nemzetközi terrorista állammá vált. A világ összes gyilkos bandája gyűlt itt össze, ideológiától függetlenül. Ami közös volt bennük: a szovjet pénzügyi források és a mérhetetlen, beteges rombolási vágy. Ez utóbbit bőven kiélhették a libanoni belháború alatt, ami teljesen tönkretette ezt az egykor gazdag országot. Ebben a helyzetben vonult be ide az izraeli hadsereg egy terrorellenes hadjárat céljából 1982-ben, és űzte el újra a PFSZ-t egy újabb országba, egyúttal változtatta az ország másik felét is romhalmazzá.
A PFSZ 1968 után vérbe borított két országot, közvetlenül felelt több tízezer ember haláláért, egy egész nemzedéket fanatizált, és továbbra sem mondott le Izrael megsemmisítéséről, azon kívül bázisául szolgált a szovjet bajkeverésnek és felforgató tevékenységnek a térségben.
Ez volt Karame öröksége.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése