Alan M. Dershowitz: Halálimádók

A palesztin anyákról szóló poszt élénk visszhangot váltott ki. Állandó olvasónk és vendégposzt-írónk, Konrad bukkant egy igencsak idevágó cikkre, amelyet a Harvard jogászprofesszora követett el a Wall Street Journalban. Az írást teljes terjedelmében közöljük magyarul. A grafika David Klein munkája.

Zahra Maldan tanult asszony: női magazint szerkeszt Libanonban. Amellett anya is, aki kétségkívül szereti fiát. Vannak ambíciói a gyermekével kapcsolatban, ám ezek különböznek a legtöbb nyugati anya elvárásaitól. Azt akarja, hogy öngyilkos merénylő váljék a fiából.

A Hezbollah terroristája, Imád Mugníje temetésekor – a tömeggyilkos volt a felelős 241 tengerészgyalogos 1983. évi meggyilkolásáért, valamint száznál több nő, gyermek és férfi 1992. és 1994. évi Buenos Aires-i lemészárlásáért – Maladan asszonyt idézte a New York Times, amint a következő módon inti a fiát: „Ha nem lépsz az iszlám ellenállás mártírjainak nyomdokába, nem akarlak téged.”

Zahra Maldan drámai módon változtatja meg azt, miként kell harcolnunk állampolgáraink megvédéséért azokkal az ellenségekkel szemben, akik felesküdtek, hogy önmaguk meggyilkolásával ölik meg őket. A hagyományos minta szerint az anyák szeretik gyermekeiket, azt szeretnék, ha békében élnének, férjhez mennének, s unokákat szülnének. A nőkben általában, az anyákban pedig különösen a férfi harciasság ellensúlyát látták. A hadba vonuló fiát sirató édesanya – még ha igazságos háborúba távozott is gyermeke – állandó és erőteljes kép volt hosszú időn át.

Most új képet szemlélhetünk, olyan anyákét, akik fiaikat ösztökélik, menjenek és haljanak meg, azután pedig édességek osztogatásával és esküvői dalok éneklésével ünneplik meg öngyilkos fiaik és leányaik mártírhalálát. Egyre több és több fiatal nő – köztük sokan férjezettek, kisgyermekes anyák – csatolja fel a robbanó övet a (sokszor terhes) hasára, mert arra tanították őket, hogy a halált jobban kell szeretni, mint az életet. Nézzük meg, mit prédikálnak egyes befolyásos iszlamista vezetők:

„Győzni fogunk, mert ők az életet imádják, mi meg a halált imádjuk”, jelentette ki Hasszán Naszralla, a Hezbollah vezetője, aki ezt is mondta: „[M]indannyian abban a reményben éljük napjainkat és éjjeleinket, hogy Allah kedvéért halunk meg.” Röviddel 9/11 után Oszama bin Laden egy riporternek jelentette ki: „Imádjuk a halált. Az Egyesült Államok imádja az életet. Ez a nagy különbség köztünk.”

Az amerikaiak a Pepsi-Colát imádják, mi a halált imádjuk”, magyarázta az afganisztáni al-Kaida végrehajtó vezetője, Maulana Inyadulla. Feiz Mohamed sejk, az ausztráliai Sydneyben működő Global Islamic Youth Center (Globális Iszlamista Ifjúsági Központ) vezetője prédikálta: „Gyermekeket akarunk, hogy őket az iszlám védelmére katonának felajánlhassuk. Tanítsátok nekik ezt: számomra semmi imádottabb dolog nem létezik, mint az, hogy mudzsahedként akarjak meghalni. Ali Khameini ajatollah egy beszédében jelentette ki: „Egy férfi, egy fiatal személy, legyen az fiú vagy lány, becsületének csúcspontja az, ha a nemzete és a vallása érdekeinek szolgálatában feláldozhatja az életét.”

Hogyan harcoljanak a nyugati demokrációk olyan ellenséggel, amelynek vezetői a halálpreferenciát prédikálják?

A konvencionális hadviselés két alapvető premisszája régóta az volt, hogy a katonák és a civilek egyaránt jobban kedvelik az életet a halálnál, következésképp el lehet őket rettenteni a gyilkolástól azzal, ha félelmet ébresztünk bennük, hogy meg fognak halni; valamint hogy a harcolók (katonák) könnyen megkülönböztethetők azoktól, akik nem harcolnak (nőktől, gyermekektől, idősektől, betegektől és más átlagpolgároktól). E premisszákat kérdőjelezik meg az olyan nők, mint Zahra Maladan. Sem őt, sem a fiát – már ha hallgat az anyjára – nem lehet a megöletés fenyegetésével a gyilkolástól eltántorítani. Meg kell előzni, hogy a mártíromsággal kapcsolatos hátborzongató vágyaikat kiéljék. A katonák vagy civilek csoportja felé közelgő asszony lehet ártatlan civil is. Egy pillanatnyi habozás ártatlan életekbe kerülhet. Ám ha valaki egyáltalán nem habozik, az is megadhatja az árát.

A múlt hónap végén fiatal öngyilkos merénylőnőt lőttek agyon Bagdadban. Az iraki katona, aki fegyvere után nyúlt, habozott, mivel a merénylőnő két kezét felemelve bizonygatta, hogy nincs nála fegyver. A katona és egy boltos végül tüzet nyitottak, miközben a nő az üzletek felé rontott; a földre zuhant, de még fel tudta robbantani a bombát, megölve három embert és megsebesítve nyolcat. Ha a katona és más arra járók nem figyelmeztetnek másokat – és nem lövik agyon, mielőtt odaér a boltokhoz –, bizonyosan sokkal többen halnak meg. Ha nem haboznak, tán még ennyien sem.

Miközben az anyák és a vallási vezetők egyre több gyermeket és fiatal nőt soroznak be öngyilkos merénylőnek, egyre több nőt és gyermeket lőnek agyon – néhányukat tévesen. Ez is része ellenségeink nagyszabású tervének. Azt akarják, hogy gyilkoljuk polgáraikat, akiket ők ugyancsak mártíroknak tekintenek, mert ha mi véletlenül megölünk egy civilt, az az ő győzelmüket jelenti a közvélemény bírósága előtt. Ezt nevezte egy nyugati diplomata „a fájdalom rideg matematikájának”, ahol mindkét oldal civil veszteségei „az ő hasznukra válnak”. A demokráciák veszítenek, ha akár szándékolatlanul is civilt ölnek, politikailag, érzelmileg egyaránt. Ahogyan Golda Méir mondta egyszer: „Egy napon talán megbocsáthatunk nektek, amiért gyilkoljátok a gyermekeinket, azt azonban nem bocsáthatjuk meg, hogy meggyilkoltatjátok velünk a gyermekeiteket.”

A civil veszteségek száma megnő akkor is, ha a terroristák polgári enklávén belülről operálnak, valamint emberi pajzsok mögé bújnak. Ez a relatíve új jelenség aláássa a konvencionális hadviselés kettes számú alappremisszáját, nevezetesen azt, hogy a harcolók és a nem-harcolók könnyedén megkülönböztethetők egymástól. Zahra Maladan harcoló lett attól, hogy arra biztatja a fiát, robbantsa fel magát? Mi van azokkal a „civilekkel”, akik készségesen hagyják, hogy őket emberi pajzsként használják? Vagy azt, hogy az otthonaikat terroristák rakétakilövő állomásnak használják?

Az egyenruhás katonák és a polgári gúnyát viselő civilek közti, hagyományosan éles határvonal elmosódóban van. Az egyik, a civilebb oldalon találjuk a csecsemőket és azokat, akik valóban nem harcolnak, a másik, a militánsabb oldal végén a tömeggyilkosságokra felbujtó a vallási vezetőket; középütt pedig azokat az átlagpolgárokat, akik a terrorizmust elősegítik, pénzelik avagy bátorítják. Nem léteznek egyértelmű demarkációs vonalak, így a hibák elkerülhetetlenek – mint azt a terroristák kiválóan tudják.

Új szabályokra, stratégiákra és taktikákra van szükségünk ahhoz, hogy hatékonyan és tisztességesen kezelni tudjuk e veszedelmes új realitásokat. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, míg Zahra Maladan – és sok száz hasonszőrű nő fia és lánya – úgy dönt, engedelmeskedik az anyai parancsnak. Meg kell állítanunk őket, mielőtt beteges és veszedelmes kultúrájukat hozzánk exportálják.

***

Az eredeti cikk ezen a linken található:

http://online.wsj.com/article/SB120450617910806563.html?mod=djemEditorialPage

Várjuk a véleményeket: szerintetek mi a megoldás? Hogyan állíthatók meg a halálimádók, és miként lehet – ha egyáltalán – az iszlamista társadalmakat visszafordítani erről az útról? A fentiek fényében joguk van-e a nyugati hadviselőknek ahhoz, hogy kortól-nemtől függetlenül bárkit hadviselőnek tekintsenek?