Falu végén kurta vécé, oda való a Hezbollah

Az egyik leggyilkosabb terrorszervezet zászlaja tűnt fel a magyar futball híján labdarúgó csapatnak már csak igen súlyos csúsztatással nevezhető Ferencváros háza táján. Szociológusok, szociográfusok, no meg elmegyógyászok számára csemege – csemegézzünk mi is kicsinyt.

A futball és az antiszemitizmus kapcsán néhány éve elkövettem egy máig kiadatlan, s rövid ideje a másik blogon olvasható szösszenetet, ahol több helyütt értekeztem a futballhuliganizmus által előszeretettel használt politikai jelképekről. Ne kérdezzék, mi szükség van politikára épp a lelátón – egy agyonpolitizált országban miért épp a lelátón ne lenne jelen a „politika”; de ezt is idézőjelbe kell tenni, hiszen a magyarországi politikának soha a történelem folyamán egy pillanatig nem volt köze a demokráciához, a magyar politikusok zöme pedig jelenleg is utolsó, mocskos, pitlák tolvaj, jobb- és baloldalon, valamint középütt egyaránt.

Engedelmükkel ide iktatom a fociról és bizonyos (kvázi) önkényuralmi jelképekről szóló írásomat, amely része a másik blogon olvasható könyvnek; azután kiegészítem a friss hír tükrében.

A nyolcvanas évek vége felé A Kádár-rendszer puhulásával egyes nézett és hallgatott tévé- és rádióműsorok szerkesztői felbátorodnak, s olyan témákkal is foglalkozni kezdenek, amelyek korábban tabunak számítottak. A Heysel-stadion 1986-os katasztrófája után vagyunk; muszáj foglalkozni a futballhuliganizmussal. Az egyik ilyen, ma már nem létező műsor – talán A hét – viszonylag hosszú riportban elsőként számol be arról, amit persze mindenki pontosan tud, aki valaha focival foglalkozott: a meccseken gyakoriak a rendbontások, és azoknak politikai mellékzöngéjük van. Szavalókórusokat vágnak be, persze csak rövid időre, mert nem akarnak a förtelmes rigmusoknak („Auschwitz, Auschwitz, régi szép idők, / Áztunk, fáztunk a gázkamrák előtt”, vagy: „Szappan-csont”, vagy: „Duna partján folyik a vér, / Öld a zsidót, nyilas testvér!”) reklámot csinálni. A bejátszásokban lehetőség szerint kerülik az igazán sokkoló közelképeket – kevés dolog riasztóbb, mint a gyűlölettől eltorzult emberi arc –, de a megvadult emberekkel teli lelátó így is félelmetes látványt nyújt, s a záróképen egy dzsekis fiatalember hirtelen-hősies mozdulattal feszít meg öklei közt egy rúd nélküli német zászlót.

A többszörösen eltévesztett üzenet többrétegű jelentést hordoz. Elsősorban azt: diktatúrában élünk, a szabad véleménynyilvánítás egyelőre álom. A fiatalember szíve szerint természetesen nyilas- vagy horogkeresztes zászlót lengetett volna, de ezt nem merte megtenni. Úgy vélekedett: a fekete-vörös-arany színek enyhébb elbírálás alá esnek. Elvégre ezek két létező német állam nemzeti színei (még ha a keletnémet zászló közepén ott éktelenkedik is a kommunista címer a körzővel meg a kalapáccsal). Igaza volt: a jogszabályok oldaláról nézve nehezebben lehetett uszítással megvádolni azt, aki egy Magyarországgal diplomáciai kapcsolatot fenntartó, s általában jó viszonyt ápoló állam színeivel demonstrál.

Az NSZK zászlaja azt üzente elsősorban, hogy diktatúrában élünk; de arról is árulkodott, hogy a fiatalember a németséget általában a zsidóság ellenségének tartja, az ellensége ellensége pedig – véli ő – a barátja. A zászlólengető feltételezte azt, amit egyes kommunista propagandakiadványok, különösen korábban, a hatvanas években teljes erővel sulykoltak is: a náci Németország erkölcsi és jogi örököse voltaképp a Német Szövetségi Köztársaság, amely semmit nem tanult a történelemből, és eltűri, hogy a „fasizmus” ordas eszméi tovább éljenek, szervezkedjenek a területén, nacionalista, revansista vagy egyéb formában. A fiatalember talán kissé elszoruló torokkal gondolt bele, kikkel vállalt közösséget, s a hivatalos tiltás mellett talán ez is visszariasztotta attól, hogy kimondottan tiltott önkényuralmi jelképet használjon. De miután mondandója nem rekedhetett benne, világgá kiáltotta azt egy olyan zászló használatával, amely önmagában mindenképp pozitív jelkép – mi több, a zsidóüldöző náci hatalom erőszakszervezeti büntették a weimari színek birtokosait –, egy szabad, független, demokratikus, s nem utolsósorban polgárainak jólétet biztosító állam jelképe; de az adott szituációban semmi más, mint annak kifejeződése, hogy GYŰLÖLÖM A ZSIDÓKAT.

A behelyettesítés más alkalmakkor is megmutatkozott, s ilyenkor is felszínre bukkant a történelmi ismeretek – finoman szólva – hézagossága. A Budapesten, 2000. június 2-án játszott – egyébként halálosan unalmas, 2:1-es hazai győzelemmel végződött – magyar-izraeli meccsen a Fáy utcába kilátogató mélymagyarok egy része azzal tüntetett, hogy a Konföderáció – az amerikai Dél – zászlaját akasztotta ki a barikádra. Ebben az időben demokrácia volt már ugyan, de létezett az önkényuralmi jelképek taxatív felsorolása, melynek következtében törvényben meghatározott büntetést kockáztatott (elvben legalábbis) mindaz, aki horog- vagy nyilaskeresztet, ötágú vörös csillagot stb. mutatott nyilvánosan fel. A konföderációs zászló alkalmazása egyszerre ostoba és eredeti ötlet. Visszacseng benne a világot feketére és fehérre felosztó, jó tíz éve letűnt rendszer felfogásával való szembenállás, amely szerint az amerikai polgárháborúban a feketéket felszabadító északiak voltak a „jók”, a rabszolgatartók meg a „rosszak”. (Ez a torz logika képes volt anno dacumál arra, hogy betiltsa az Elfújta a szél című könyvet.) A konföderációs zászló tulajdonosa azt üzente: a „rosszak” oldalára áll, mert szerinte azok a „jók”; ő maga ugyan soha nem volt rabszolgatartó, de mellszélességgel kiáll a fajok egyenlőtlensége mellett, mégpedig úgy, hogy saját magát – ki tudja, milyen megfontolásokból kiindulva – magasabb polcra helyezi. Az izraeli válogatott tagjait pedig alacsonyabb polcra.

Az ötlet ugyanakkor tagadhatatlanul eredeti, mert – ellentétben például az Árpád-sávokkal – azonnal megérti az egész világ. Megértette az izraeli Ötös Csatorna kommentátora is, aki a konföderációs lobogó megjelenésével haladéktalanul, szomorú hangon közölte nézőivel: sajnos, ez a város sem mentes teljes mértékben az antiszemitizmustól.

De hol vagyunk ma, 2008-ban az amerikai Dél, az NSZK és hasonló formációk zászlaitól? A frusztrált magyarországi csatornapatkány – úgy is, mint tévéostromló, hídfoglaló, kukagyújtogató, civilben hivatásos zsidófaló – messze túllép holmi distinkciókon. Azok az önkényuralmi jelképek, amelyek ma be vannak tiltva, és amelyek igazán közel állnak a szívéhez, már ki sem elégítenék. Az ingerküszöb egyáltalán nem ugyanaz, mint ami pár éve volt, az Árpád-sávos rongyok jámbor fideszes össznépi bégetési kellékekké szelídültek. De van valami, gyerekek, ami még nem volt.

A Hezbollah zászlaja!

Lehetett volna persze a Hamaszé, avagy millió másik szervezeté, és persze lehetett volna iráni, iraki, palesztin stb. zászló – édesmindegy, csak akarjon zsidót gyilkolni, lehetőleg gyilkoljon is, minél többet, és mellesleg álljon szemben Amerikával meg Gyurcsánnyal, ezt így mind, együtt, mert akkor kerek a világ. A sárga zászló, rajta a stilizált géppisztollyal. A logó, amely már nem is igyekszik úgy tenni, mintha az öldöklésen kívül bármi más érdekelné.

A halál kultúrája.

Mit mondjak: átkozottul gyorsan eljutott a béközép az NSZK zászlajától a Hezbollah zászlajáig.

Hogy mindennek mi köze a Fradihoz? Ahhoz talán nem sok… kivéve, hogy a csapat valahol a másodosztályban tanyázik. Ki is tehet erről (is)? Na, ki?