Oldalak

2011. április 22., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (7)

Jártam munkaközvetítőben – egyszer. Igazi köpködő volt, igazi lepusztult emberekkel, akik már jó néhány éve nem tudtak és nem is akartak dolgozni. Csak a pecsétért jártak oda. Be sem mentek az emberek, egy tömegben adták be az igazolványukat, aztán egy tömegben ki is jöttek azok az irodából, benne a pecséttel, hogy ott jártunk. A tisztviselő, amikor befurakodtam valahogy hozzá, megdöbbent, és szemüvegét a homlokára tolta. Mit akarok? Mondtam, munkát. Nem mintha izzott volna bennem a munkavágy, annak viszont a gondolatától is undorodtam, hogy még egyszer a köpködőbe kelljen jönnöm, vagy hivatalokban sorban állni valami nyomorult kis munkanélküli segélyért. A hivatalnok nem tudta mire vélni a dolgot, vélhetően régóta fordultak hozzá ilyen kéréssel. Megkérdezte, mit dolgoztam eddig. Mondtam, segédmunkás voltam pékségben. „Akarsz egy másik pékséget?” „Oké, de Jafó környékén”, mondtam, mert nem akartam megint naponta három órát buszozni. Elém lökött egy címet. Odamentem, lepusztult dél-tel-avivi piac volt. Pékség nem létezett a megadott címen, sem a környékén.
Mindez azzal magyarázható, hogy a kétkezi munkának semmiféle becsülete nem volt. „Aki itt le tudja írni a nevét, minimálisan azt gondolja, vezérigazgatónak kéne lennie”, mondta valaki. Tény, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha a spanyolviaszt találta volna fel. A kávéházakban szerte bivalyerős lajhárok heverésztek, az utcákon komplett orosz szimfonikus zenekarok muzsikáltak, és már az etiópok is vérszemet kaptak, pedig az egy engedelmes népség: úgy vélekedtek, van elég munkanélküli orosz atomtudós, szedjék fel ők a szemetet. Az arabok meg fölszedték. Ugyanaz volt a probléma, mint 1936-ban, vagy 1926-ban, vagy 1886-ban.
S ezen a téren napjainkig sem változott semmi. Egy időben román és bulgár építőmunkásokkal, thaiföldi mezőgazdasági munkásokkal és filippínó cselédekkel próbálták pótolni az egyre életveszélyesebbé váló arab munkát, de ez új konfliktusokat is hozott, amelyek nem egyszer diplomáciai összezördüléshez vezettek, főleg az állampolgáraiért karakánul kiálló Románia többszöri fellépésének köszönhetően (a magyar nagykövetség le se köpte az övéit). A thai munkások, ha csak tehették, lógtak, a filippínók rendszeresen levadászták és felfalták a drága fajkutyákat és fajmacskákat. Ma ismét arabok dolgoznak az építkezéseken, és míg a kilencvenes években az a mondás járta, nem szabad az arab alkalmazottnak hátat fordítani, mert nem lehet tudni, mikor próbál kést mártani beléd, ma kétszer is érdemes meggondolni, adnak-e alájuk bulldózert.
            Az asszony is próbált munkát találni, noha zsákolni értelemszerűen nem lehetett. Munka tekintetében az emigrációban általában a gyengébb nem jobb helyzetben van; ez alól a Szentföld sem kivétel. „Tudja, mivel lehet Izraelben sok pénzt keresni?”, hallja az új olá a megérkezése utáni napokban, és megriad. Hogy is ne tudná, de azért engedelmet, a sarokra mégse fog kiállni, még ha az Allenby nyugati végének a kínálata hagy is némi kívánnivalót maga után.
            (Mert hagyott. Egy alkalommal elmentem megnézni a sokat emlegetett környéket, de örömlánnyal nem találkoztam. Aznap ugyanis befutott Haifára a Nimitz amerikai anyahajó, és Tel-Avivból úgy eltűnt az összes kurva, mint az aranyóra. Egy darabot nem lehetett látni belőlük. Egy másik este aztán ott volt az iszonyú felhozatal – fel nem foghattam, mit esznek az izraeliek ezen a kínálaton, amely hatvan százalékban borzalmas, kivénhedt ukrán tehenekből, negyven százalékban pipaszárlábú, kábítószeres szefárd denevérekből állt. A dörzsöltebbek viszont azt állították, túl korán voltam kinn a placcon, a tel-avivi éjszaka éjféltájt jár csúcsra, akkor egészen más a kínálat. Nem tartottam kizártnak, de éjfélkor általában vagy tévéztem, vagy aludtam.)
            No nem, nem arról volt szó, hanem hát hogy a – takarítás. Tengernyi kosz összeszedéséért tengernyi pénzt fizetnek. Nemzeti sport ez, csak nőknek. Az alijázni készülőkkel persze ezt nem tudatták, hogy most egy-két évig nem a főnök, hanem a naccsága kedvence lesznek.
            Naccsága volt sokféle. Megannyi történetet hallottam ifjú s lélekben örökkön fiatal hölgyektől. A leggyakoribb az olyan volt, aki sokallta a kért bért. Mondták, hogy kérem, itt az orosz alija, itt az olcsó munkaerő, fuccs a zsarolásnak, hét-nyolc sekelért futkos a ludmilla, mint pók a falon. Jártam Naharián egy úrnál, kinek lakásában igen kedves Natasa buzgólkodott, egy fogorvos neje. Jelentkezéskor hét sekelt kért. Tízet kapott. „Nem lett volna szívem hét sekelért ugráltatni valakit”, adott számot szociális lelkiismeretéről a tizen-valahányszoros lakástulajdonos.
            És a bérek egyre estek, ahogyan Lodon nem győzték fogadni az olékkal tömött gépeket. De csak egy ideig, nagyjából addig, amikor mi alijáztunk. Az olcsó munkaerőre áhítozók rádöbbentek, hogy az olcsóságnak ára van, a más környezetből jövőknek pedig fogalmuk sincs egyes dolgokról: nem tudják, mit nem szabad berakni a mosógépbe, nem kellően alaposak, ráadásul olykor veszélybe sodorhatják a ház urának erkölcseit is. Még akkor is, ha a ház ura nyolcvan körül jár. Izraelben egyes idős urak már nem látnak jól, ellenben úgy tesznek, mint a fiatal urak, akik jól látnak ugyan, mégis tapogatnak. Huszonéves ifjú hölgy mesélte, aki igen előkelő házban keresett munkát: felszólították, hozzon orvosi igazolást arról, hogy nem AIDS-fertőzött. A ház asszonya szólította fel. A lány nem értette, vajon az urának kellett volna kedveskednie, vagy a tizenöt éves fiuk beavatására szánták-e.
            A bérek viszont visszatértek a korábbi tizenöt-húsz sekeles szintre, vagy ha főzni is kellett, akkor huszonötre (én a Vadasnál hetet-nyolcat kerestem sokkal szemetebb körülmények között), noha igaz, hogy az alkalmaztatás néha váratlan hirtelenséggel ért véget. Megesett, hogy a háziak szóltak: ne jöjjön többet, kedves, ehetetlen volt a töltött káposzta. A kedves egy hétig gondolkodott, míg rájött. A háziak félkész terméket kértek tőle, utasították, hogy tegye be a frézerbe, azaz a mélyhűtőbe, azután elfelejtették, mit kértek, és a félkész kaját csak felmelegítették, ahelyett, hogy megfőzték volna. Az ember feje nem káptalan.
            Az is megtörtént pesti asszonyokkal, hogy a megállapodás után egy héttel feltűnt a színen a kevéssé igényes erdélyi kolléganő, és aláígért. Ilyenkor rendszerint telefon ment, gyermeteg, átlátszó kifogással: külföldre kell utazniuk, de majd telefonálnak, ha visszajöttek. A tapasztalt pesti nő ilyenkor már legtöbbnyire tudta, honnan fúj a szél, és lelki szemeivel látta vetélytársnőjét fellopakodni, tisztesség ne essék szólván, a cselédlépcsőn. Lehetett újabb hirdetést feladni, várni a telefonokra, időt egyeztetni, alkudozni, utazási költséget zsarolva azt hazudni, hogy hat busszal megyünk Holonból Givátáimba.
            Az időjárás még november-december fordulóján is jó volt – szellemes levelekben és telefonokban hergeltem pesti haverjaimat azzal, hogy van egy nagy problémám, nem tudom, hogy a négy tenger közül (Földközi-, Holt-, Vörös-tenger és a Kineret, avagy Genezáret-tó) melyikre menjek fürdeni –, de aztán elromlott, és bekövetkezett Izrael emberemlékezet óta legdurvább tele. Ott álltam munka nélkül a jószerével fűtetlen és fűthetetlen lakásban, az ablak előtt behavazva roskadoztak a pálmák, és január elsején újra ki kellett fizetnem háromhavi lakbért, ezerkétszáz dollárt. Fogalmam sem volt, miből.
            Akkor jelent meg a hirdetés A hét tükrében.

***

A szövegre már nem emlékszem pontosan, mindenesetre újságírót kerestek, olyat, aki héberből, vagy ennek híján legalábbis angolból fordítani tud. Nem tápláltam különösebb reményeket – nem hittem, hogy épp engem vesznek majd fel. Meg voltam győződve két dologról: rengeteg lesz a jelentkező, és azok közül biztos, hogy zsidót fognak választani. Mert A hét tükre valahogy olyan zsidósnak tűnt.
            Ismertem a lapot jól. Abban az időben Naftali Kraus, a később Magyarországon híressé, egyesek szerint hírhedtté vált újságíró rövidhíreivel nyitott a Hét, ezt követték az akkor még Kardos Jóska által fordított, valamivel hosszabb hírek. A tizenkettedik és a tizenharmadik oldalt megint csak Naftali töltötte ki a maga vallási rovatával, villámokat szórva a vegyesházasságra, amiben szerénységem is élt, utána jött két oldalon Abádi Sári, aki leginkább női témákban nyilvánult meg, de ha nem, erősen jobboldali cikket írt, és valamiért az volt az érzésem, a jobboldal érzékenyebb arra, hogy zsidót alkalmazzanak. A következő két oldalt dr. Jesurun Élijáhu – néhai Szabó Ödön tanár úr – mennydörgő revizionista cionizmusa töltötte be. Publikált még – megint csak a jobboldalon – Vermes Dov, és maga a főszerkesztő, Slomo Krausz, Naftali legkisebb öccse, noha akkoriban már baloldali meggyőződésű volt, azokban a hónapokban, ha írt, valahogy mindig a baloldalba talált rúgni, joggal hittem hát őt is jobbosnak, valamint mélyen vallásosnak. Vastagon balos publicisztikát csak Cvi Erez, a kibucnyik történészprofesszor közölt – azt hittem, azért engedik írni, hogy ilyen is legyen. A lap többi részét részint Vermes Dov héber sajtóból vett fordításai töltötték ki (amelyeknek az eredetihez sokszor semmi közük nem volt; nem mintha Vermes nem tudott volna héberül, hanem úgy gondolta, a fordításnak nem azt kell tükröznie, ami az eredetiben áll, hanem aminek szerinte az eredetiben állnia kellett volna), részint pedig különféle magyarországi lapokból, magazinokból összelopkodott írások, de volt horoszkóp és egy keresztrejtvény is, amit szintén Vermes állított össze, és nagyjából annyira hasonlított az igazi keresztrejtvényhez, mint a fordítása az eredetihez.
Kézenfekvő volt, hogy a tulaj változtatni kíván ezeken a katasztrofális körülményeken, de miért épp velem tenné? Miután veszítenivalóm nem volt, összecsomagoltam az otthon írt novellákat az izraeli életről (írógépre az ócskapiacon, a Súk HaPispisimen tettem szert, ami ugyancsak Jafón volt), írtam egy bemutatkozást, aztán kitéptem a Kapuból az ott megjelent írásaimat, hozzácsaptam azokat is a paksamétához, és vártam.
Néhány nap múlva csörgött a telefon, és még mielőtt felvettem, tudtam, hogy a laptól keresnek, és azt is sejtettem, hogy sikerül a dolog. És amikor felvettem, és meghallottam Slomo óvatos hallózását, szinte száz százalékig biztos voltam benne.
Pedig akkor még csak a címet mondta meg, hova kell mennem – de valahogy most már biztos voltam benne, hogy nem lesz itt nagy verseny. Télikabátom nem volt (nem vittem ilyen haszontalanságot Izraelbe), így, mivel a december várakozásommal ellentétben barátságtalannak bizonyult, két pulóverben szálltam fel a tizennyolcas buszra, arról meg át a hatvankettesre, ami kirepített Bné Brákba.
Maga Slomo nyitott ajtót, ez az emberhegy: meghaladta a két métert és olyan másfél mázsa körül járt. Fején Lenin-sapka volt, szakállát azonban nem vallásos módra, hanem erősen fazonigazítva hordta. Beinvitált, majd az irodájába csörtetett egy szobán át, ahol csak a titkárnő, Erzsike üldögélt egymagában, betette az ajtót, az asztalra tette a sapkát, majd lehalászta a fejéről a kipát és a fiókba dobta. Bátyja, Naftali később többek közt azzal vádolt, én voltam a rossz szellem, aki hilonit, világi embert csinált az öccséből. Rosszindulatú baromság volt ez, mint Naftalitól annyi minden: Slomo nélkülem is erősen kifelé tartott már a vallásból, és ehhez nekem semmi közöm nem volt.
            – Miért alijáztatok?
            – Mert Magyarországon összeomlott az életünk, és reméljük, hogy itt majd jobb lesz.
            Slomo összehúzott szemmel bólintott. Jóval később megmondta: ezt a választ várta, és ha nekiállok cionista indíttatásról hazudozni, szóba sem állt volna velem.
            – Ki a családból a zsidó?
            – A feleségem és a két gyerekem. Én nem.
            Ezt úgyis látta volna a személyiből.
            – Rendben van – mondta, aztán előadta, mit kell csinálni. Csalódottan hallottam, hogy fél-, vagy még inkább: harmadállásról volt szó. A novellákért nem tud pénzt adni, ha így közölheti a lap, oké, ha nem, köszöni szépen, meglesz nélkülük is. Miután kedd a lapzárta, hétfőn és kedden kell bejönni, valamint otthon elvégezni bizonyos mennyiségű fordítási munkát a Jerusalem Postból, mindezt meglehetősen szerény díjazásért. Így is érdekel a dolog?
            Mondtam, hogy így is, lévén nincs munkám, és nem is nagyon lehet keríteni, maximum másik pékséget. Akkor meg már inkább ez.
            – Biztos? – kérdezte nyomatékkal. – Mert én ezért az egészért tudok fizetni kilencszáz sekelt, egy fillérrel sem többet, és ez egy darabig így is marad.
            – Nézd – feleltem –, a pékségbe ezerkettőért kellett bemenni, és nem két napot, hanem ötöt hetente.
            – Jó, ahogy gondolod, de hogyan fogsz megélni? Nektek még járnak pénzek?
            – Persze. Még hónapokig. Elég sok.
            – Most hogy állsz anyagilag?
            – Szarul.
            Megragadta a csekkfüzetét, s kolbászujjaival gyorsan kitöltött egy csekket háromszáz sekelről.
            – Ezt vidd be a bankodba – mondta. – Akkor holnap, hétfőn reggel.
            Így kezdődött kapcsolatom ezzel a szó minden értelmében fajsúlyos emberrel, aki Izraelben voltaképp apám helyett apám lett.
            Igyekeztem vissza a buszmegállóhoz, s útközben a Hibát Cion és a HaRoe sarkán lévő szíriai szábih-árus készülékéről felhívtam a családot, hogy megosszam a jó hírt.
            Még egyszer megálltam útközben, a Hapoalim banknál. Még a szieszta utáni délutáni nyitás előtt jártunk, két-három tucatnyi ember várakozott az ajtó előtt. Hirtelen felbukkan egy öreg koldus, reszketeg hangon sálomot mond, kinyújtja a szappant a Hatnapos Háború óta nem látott tenyerét, a másik kezével pedig fogatlan szájába bök, mutatva, hogy éhes.
            Az emberek nem mozdulnak. Az egész pillanat megáll valahogy. Megfagy a tér, az idő. A koldus sakk-mattot adott. Ehhez hozzá kell szokni – ahogy a valós sakkban megmattolt is elmereng egy darabot a tábla fölött. A tisztes polgárok, akik ügyes-bajos pénzügyeiket rendezendő jöttek a bankba, mondhatni két világ éles kontrasztja közé rekedtek, mivel a bank még zárva volt. Emitt a pénz fellegvára, a posztindusztriális társadalom fő jelképe, amott az emberi történelem nagykönyvén végigcsúfoskodó szamárfül. Tudatuk lázong a vereség ellen. Ez így övön aluli, ez így nem tisztességes. Talán tíz másodpercig mindenki mozdulatlanul nézi. A koldus körbejártatja tekintetét. Nem sokan állják.
            És megtörik a jég. Kinyílik a gyengébbek bukszája. Potyog az apró a kosztól kérges tenyérbe. Emberünk aligha van híján a pszichológiai érzéknek, még ha soha nem is hallotta ezt a kifejezést.
            Kattan a füstüveg ajtó zárja, nyit a bank. Az alkalmazottak a helyükön. A megvámoltak görcsösen előrefurakodnak, sorszámot tépnek, gyűrik izzadt tenyerükbe. Visszapillantok a koldus görnyedt alakjára, amint átbotorkál a parkolón. Vasárnap van. Talán a holnapra gondol és a Discountra. Ha kedd, akkor Leumi. Szerdán Mizráchi, csütörtökön meg a Barclay’s kerül sorra. Sajnálhatja az öreg, hogy egy nap csak kétszer nyitnak ki.

***

Noha különféle meggyőződésű és hátterű emberek verődtek össze a Hétnél, alapvetően jó kis gárda volt. Amikor nézegettem az impresszumot, azt hittem, népesebb a gárda, de ott rengeteg embernek az álneve is szerepelt – dr. Árgus Jenő néven például Naftali publikált –, akadtak, akik csak nagyon ritkán eresztettek meg hozzánk cikket – mint Felleg Gyuri bácsi vagy Dán Ofry –, és olyan is volt, aki menet közben meghalt, mint a Milánóban élt Bodánszky Péter (csak évekkel később szereztünk erről tudomást és húztuk ki a nevét).
            Elég nyilvánvaló volt, hogy érkezésemmel szerkezet- és korszakváltás áll be a lapnál. Slomónak elég vérmes reményei voltak velem kapcsolatban, amiket akkor nem hangoztatott, de amelyek többé-kevésbé valóra váltak. Tisztában volt azzal, hogy a lap, így, ahogy van, csapnivaló, és nem hitte, hogy valaha nyereségesre tudja fordítani. Több okból nem zárta azonban be: végkielégítést kellett volna fizetnie Abádi Sárinak, visszatéríteni az előfizetéseket; amellett akkor már budapesti és bécsi turistautak szervezéséből élt, és azt szerette volna, ha van „lapja”, amit Budapesten is nyugodt szívvel mutogathat, mert nem hemzseg a magyartalanságoktól. Ő maga nem tudta volna a magyarítás munkáját elvégezni, mert kilencévesen hagyta el Magyarországot, de ideje sem volt rá. Slomo reménykedett abban is, hogy idővel egyre több ember munkakörét be tudom tölteni – és nem csalódott ebben.
            Amikor beléptem a laphoz, még ósdi, egybemonitoros-billentyűs francia gépeken készült a lap, amelyeket egy margarétafejes IBM-hez csatlakoztattak. Ha valaki ki akarta nyomtatni a művét, az IBM életre kelt, és valami éktelen robajjal ledarálta a cikket egy hosszú kutyanyelvre – a megfelelő hasábszélességben; de ezt még be kellett tördelni. Utóbbi munkát részint egy Tova nevű grafikus végezte – fiatal ortodox lány volt, rövidesen azonban férjhez ment, így már nem lehetett rá számítani –, részben Sárika, ollóval, ragasztóval, milliméterpapírral és javítófestékkel pepecselve. Mindez enyhén szólva hülyén nézett ki 1991-92 fordulóján, így Slomo beruházott: az akkor még nagyon sokba kerülő MacIntosh gépbe, egérbe, billentyűzetbe és méregdrága lézernyomtatóba, amelyek viszont élvonalbeli technikát képviseltek. Mindez elsősorban Továt tette feleslegessé.
            A második áldozat a Makótól Jeruzsálemig című könyvből már ismerős Kardos Jóska volt, aki maga is érezte, hogy veszélyben van:
            – Te kinyírsz engem, fiatalember – szuszogta asztmásan. – Te kinyírsz engem, így van?
            Nagyjából így volt. Egy darabig párhuzamosan dolgoztunk, azután a Jerusalem Postból fordított cikkeim lassanként kiszorították Jóskát, aki amúgy is el volt foglalva különféle kapuzárás előtti problémákkal. Akárcsak Slomo. Utóbbit azonban ez nem akadályozta abban, hogy kárörvendően röhögve mesélje:
            – A Kardos beépíttetett a farkába egy tömlőt, hogy jobban menjen neki. Annyira jól sikerült, hogy folyamatosan áll neki, és teljesen ki van dörzsölve.
            Gurultunk a röhögéstől, és nem csak ekkor, hanem néha naponta többször is. Jó volt a hangulat, és lassanként kiderült, hogy Slomo modernizálni akarja a lapot, de csak csínján.
            – Semmi meztelenség ebben az öreg lapban – mondta. – Nem mintha ellenemre lenne, szívesen tenném én is címlapra a Meryl Streep punciját. De nézd csak meg az előfizetési listát, a legtöbb Bné Brák-i.
            Slomo legfontosabb utasítása azonban az volt, hogy a lapnál nem lehet „magyarozni”:
            – Utakat szervezek a margitszigeti Thermalba – magyarázta. – Nem lehet az egyik oldalon ezt hirdetni, a másikon meg Vermesnek vagy Naftalinak valami faszságát közölni, csak mert nem férnek a bőrükbe.
            A „magyarozás” Slomo szótárában minden olyasmit felölelt, ami Magyarország vagy a magyarság negatív színben történő feltüntetését jelenthette, és ezt nem lehetett pusztán üzleti okokkal magyarázni. Slomo nagyon sokáig vallásos életet élt, legalábbis kifelé, családapa volt és férj, és ötven táján döbbent rá – mint oly sokan –, hogy nem tombolta ki magát, divatos kifejezéssel: „nem élt” eleget. Az „élet” az ő és számos izraeli számára azt jelentette, ha elmehetnek egy kicsit külföldre, és ott kiereszthetik a gőzt. Magyarország kedvelt célpont volt, főleg akkori olcsósága miatt. Slomo úgy érezte, sokat köszönhet Magyarországnak, amelynek csak a jó oldalát látta; ott kereste a pénzt, ott pihente ki magát, ott volt sok barátja és – ott lettek barátnői is.
            Minderről nem sokat tudtam, utasításainak azonban az első pillanattól kezdve könyörtelenül érvényt szereztem. Ez persze súlyos konfliktusok sorozatához vezetett, attól a pillanattól, hogy Slomo kitette a lábát az országból. A titkárnője, aki a lapkészítésben is sokat dolgozott, szintén nem volt zsidó. Naftali döbbenten tapasztalta, hogy most már két gój van a szerkesztőségben, és a lap ügyei ennek a két, vegyesházasságban élő gójnak a kezében futnak össze, nem pedig az övében. Korábban ez nem így volt. Naftali mint a lap „magyarszakértője” megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendett, ő javítgatta ki mások írásait a saját ízlése és pillanatnyi hangulata szerint, ő mondta meg, mi menjen be, az ő véleményét kérték ki arra nézvést, mi maradjon ki. Ez néha visszás dolgokat szült, hiszen Naftali soha nem volt az a meggondolt típus, szegény Abádi Sárikát viszont az orránál fogva vezette.

2011. április 18., hétfő

Boldog ünnepet!

Sziasztok! Nagyon boldog és nagyon kóser Pészáchot kívánunk kedves mindnyájunknak, valamint azt, hogy jövőre már tényleg Jeruzsálemben ünnepelhessük. Chág száméách!

Nechemia ben Avraham, Levana Rút bat Avraham
Miért Cion?


2011. április 16., szombat

Dési Péter: Cipők

Az ügyész és a krónikás együtt sétáltak a Duna parton. Tavaszi, késő délután volt, leesett egy-egy csepp eső. A pesti oldalon tartottak a Margit híd felé, elhagyták az Akadémia méltóságteljes épületét.

Egész nap a konferencián ültek, amit a Mensch Alapítvány rendezett az Eichmann per 50. évfordulóján. Az ügyész a Jeruzsálemben zajló tárgyalás akkori helyettes főügyésze, ma az Izraeli Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája: Gabriel Bach volt. Kedves arcú, még mindig egyenes tartású ősz úr, korban a krónikáshoz képest bácsi. Séta közben néha megállt, nem mintha elfáradt volna, csak nézelődött. Másodszor járt a városban, először turistaként, akinek ugye az idegenvezető diktálja az iramot… Most lassan, kényelmesen, a sokat látott-hallott nyolcvan év feletti emberek nyugalmával ballagott. Délelőtt ő volt az első előadó. Visszaemlékezett a perre, az ember külsejű, de valójában embernek aligha nevezhető tömeggyilkosra, és arra a piros kabátos kislányra, aki a rámpán lassan beleolvadt a szürke tömegbe.

Körülbelül a Lánchíd és a Margit híd között jártak, amikor az ügyész felfigyelt valami furcsa, szürke, egyelőre még kivehetetlen valamire. Ahogy közelebb értek, külön-külön is kirajzolódtak a cipők. Amiket a nyilas terror Dunába lőtt áldozatainak emlékére készített Pauer Gyula és Can Togay szobrászművész. A krónikás megpróbálta elmagyarázni, hogy mi történt itt 66 évvel ezelőtt. Persze nagyon nem kellett, nem volt mit magyarázni, mert az ügyész mindent tudott. 

De a cipőket most látta először. 

S amikor a krónikás egy egészen kicsi, szakadozott talpú gyerekbakancsra mutatott, az ügyész elfordult, és kitörölt a szeme sarkából egy nehéz, csillogó, talán utolsó könnyet. Azután átnézett Budára, szeme megtapadt a Váron és csak annyit mondott: 

„Milyen gyönyörű ez a város…”


2011. április 15., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (6)

Munkát kellett keresni.
            A munka fogalma hatalmas metamorfózison ment át az Országban az utolsó száz évben – de mindvégig rányomta a bélyegét nem az osztály-, hanem a faji ellentét. Hogy a marxizmus-leninizmus mániákus osztályelmélete, amely származástól függetlenül kizsákmányolóra és kizsákmányoltra osztja a társadalmat, mekkora baromság, azt éppen Erec társadalomszerkezete példázta kitűnően, talán már Marx életében is, de Leninében egészen biztosan. A zsidó és az arab proletár soha nem állt, nem is állhatott egy oldalon.
A tizenkilencedik század végi földvásárlásokkal, az évszázadokon át parlagon heverő termőföldek megtisztításával, a lepusztult, elsivatagosodott, köves tájak termővé tételével kezdődött meg a cionista saga. A munkával. Annak a zsidóságnak a munkájával, amelyet a száműzetésben – vagy ahogyan mainapság előkelően nevezni szokás: a diaszpórában – az emancipáció kibontakozásáig el volt tiltva a föld birtoklásától s egyáltalán a legtöbb esetben attól, hogy a földműveléshez bármi köze legyen. Izrael alapító atyái rendkívüli hangsúlyt helyeztek a földre mint biztos alapra, valamint a mezőgazdasági tudásra, mert tisztában voltak azzal, hogy a megelőző közel két évezred mekkora tömegben termelte ki a kereskedőket, az intelligenciát, no meg a luftmenscheket – mindazokat, akiket újra munkára kellett fogni, hiszen az Ország seftelésből és okoskodásból aligha épülhetett újjá.
Persze amint megvoltak a zsidó birtokok Erec Jiszráélben, azonnal közbeszólt a piaci logika a maga könyörtelenségével. Az idealizmus azt diktálta, hogy a földeket a zsidók maguk műveljék és maguk is védjék; ehhez képest szinte azon nyomban megjelent az arab munka, és megjelentek azok a fegyveresek is, akik a termést – nem egy esetben saját maguktól – „megvédték”. Az ős-cionisták számára nem is volt kérdéses, hogy az arabokat integrálniuk kell valahogyan ebbe a hatalmas vállalkozásba. Nemhogy nem voltak arabellenesek, de az Erec Jiszráélbe érkezettekben testvéreket, vagy legalábbis unokatestvéreket láttak, olyan embereket, akiket meg kell érteni és akiket fel kell emelni. Ez a tévhit az izraeli társadalom egyes rétegeiben – fél tucat háború ide, huszonötezer halott oda – a mai napig pusztít és fertőz.
Az ideológia mögött persze ott álltak a tények. A zsidó földmunkás jóval többe került. Igényei voltak, már csak azért is, mert a legtöbb esetben az Erecnél akkor még jóval fejlettebb Kelet-Európát hagyta maga mögött. Az arab napszámos munkabér gyanánt beérte néhány piaszterrel, pár olajbogyóval, darabka halvával, lepénnyel. Ezzel nem lehetett versenyezni.
Az Erec Jiszráél-i ipar kiépülésével az arab munka jelentősége valamelyest mérséklődött, mivel az ipar általában szakképzett munkaerőre tartott igényt, az arab társadalom pedig semmiféle modern ipari szakképesítési intézményt nem ismert akkor, sem Erec Jiszráélben, sem másutt (és a mai napig se nagyon ismer. Noha az enyhén debil antiszemita vicc arról szól, mi az abszolút lehetetlen? Hogy valaki úgy mutatkozzék be: én vagyok Grün, a bányász, vagy én vagyok Kohn, az esztergályos – az igazság az, hogy esztergályos, ács, földmíves, kovács, szabó, cipész, varga, kerékgyártó egyre több zsidóból vált Izraelföldön.)
Kialakult hát a zsidó munka, becsülete is lett a zsidó munkának, és voltak naiv és szép lelkek (nem széplelkek, hanem valóban szép lelkek), akik azt hitték, örökre megtört egy gonosz varázs. Patai József, a cionizmus leglelkesebb magyarajkú krónikása írta Az új Palesztina útjain című könyvében: „Valamikor hősi eposzt fognak írni 1936 tavaszának palesztinai zsidóiról. Az ifjúságról, amely egész éjjel őrt állt a vártákon és reggel bement a hivatalokba, gyárakba, iskolákba, műhelyekbe, párdeszekbe és túlfeszített erővel folytatta a munkát, vigyázva, hogy leeső szempillái ne mondják fel a szolgálatot és ne árulják el esetleg alkalmatlan helyen, hogy ő is azok közé a nehemiási hősök közé tartozik, akik egyik kezükben karddal, másik kezükben vakolókanállal végzik a honépítés feladatát…”
Patai, szegény, tévedett. A honépítőkről születtek ugyan eposzok, a kilencvenes években azonban körülbelül úgy viszonyulnak az ilyesmihez, ahogyan másutt az ötvenes évek bárgyú szovjet-bolsevik termelési regényeihez. Igazságtalanul, mert míg a héroszok felépítettek egy országot, addig a termelésről való kommunista zengedezés mindvégig hazugság volt. Ám a zsidó munka a huszadik század első felében kivívott becsületét elveszítette. A katonáskodás nimbusza még csak-csak megmaradt, noha a cinizmus azt is kikezdte; de a kilencvenes években Izraelben a legtöbben már úgy tekintettek a kétkezi dolgozóra, mint balekra és mint kulira.
Akikkel beszéltem, valamennyien egyetértettek abban, hogy a romlás az amúgy dicsőséges 1967. esztendőben kezdődött. Más országok akkoriban már javában importálták az olcsó és igénytelen munkaerőt – ki Jugoszláviából, ki Törökországból, ki Portugáliából; a franciák Algériából –, amiből egyre többet követelt a fejlődő gazdaság. Az izraeli gazdaság a hatvanas évek második felében szabályszerűen szárnyalt, de nem volt, aki építsen. Az újonnan felszabadított területeken pedig ott éltek az arabok, munka nélkül. Kézenfekvőnek látszott a megoldás. Utólag vagyunk okosak, amikor azt mondjuk, végzetes volt ez a lépés a munkamorálra. De akadtak, akik előre voltak okosak, és figyelmeztették a társadalmat: a munkáról való leszokással, az arab munka ismételt felhasználásával a saját sírját ássa. Ezekre nem hallgattak, ezeket kinevették.
1991 augusztusában alijáztam, és október elsejétől kaptam munkát, a jafói lakásomtól másfél órára lévő Ramat Hasaronban, a Vadas pékségben. A nyolcvanas években elég sok magyarajkú dolgozott ott, mert a tulaj magyar volt. Meghalt, aztán a magyar szó is kezdett onnét kikopni. A bérezés nem volt megfelelő. Ezerkétszáz sekellel honorálták a délutáni, kettőtől fél tizenegyig tartó műszakot, pénteki szabadnappal, mivel a kenyérgyár a sábesz bejövetelekor értelemszerűen már nem dolgozott. Mégis elvállaltam, részben mert nem volt más, no meg így nappali ulpánra járhattam – már ameddig járni bírtam a meló mellett. A lakbérem ezer sekel körül volt, nyilvánvalónak tűnt, hogy ilyen arányok mellett egy mégoly cionista elkötelezettségű új bevándorló sem fog nagyobb ívű pályát befutni Vadasnál, egész egyszerűen azért nem, mert éhen pusztul, én pedig akkoriban még legfeljebb haloványan rokonszenveztem a cionizmussal, annyira azonban semmiképp, hogy péklegényként építgessem, ráadásul nem is az Országot, de a Vadas klán bankszámláját.
            Az első, Izraelben megjelent írásom egy novella volt, a főhőse Avram Zelotov: munkatársam. Középkorú, apró, szikár és igen szívós – utóbbit bizonyítandó napi tizenöt órát dolgozott a Vadasban, ahol én nyolcat is alig bírtam ki. Avramként mutatkozott be, a Zelotov már az én leleményem volt, afféle beszélő név, amit nagy orosz epikusok alkalmaztak előszeretettel. Avram, az előmunkás ugyanis mindenben illetékesnek vélte magát, és a véleménye jobbára ez volt:
            – Ze lo tov.
            Márminthogy: ez nem jó.
            Pedantériája nem ismert határt. Mindig ott kolbászolt mindenütt, sokkal többet láttam, mint részlegünk – a zsemlemorzsa-készítő részleg – főnökét. És jóval többet is cígatott amannál. Maximalista-nullista volt, minden sztahanovista alaptípusa.
            Hozzánk érkeztek az úgynevezett selejtkenyerek. Fogalmam sem volt, mi alapján minősítették őket selejtnek, de a teljes termékskálából jöttek a ledarálandó veknik: sima, államilag dotált félbarnák, fehér foszlósak, szeletelt tartósak, sábeszi kalácsok. A legfinomabb a kukoricakenyér volt, sárga, mint a kapirgálós tyúk tojása – de a többit is nagyon csíptem. Amíg a Vadasban dolgoztam, nem költöttem kenyérre. Két szakadásig tömött nejlonszatyorral szálltam fel minden áldott éjjel a buszra. Ami nekünk nem kellett, azt szétosztogattuk Jafón. Örültek neki, szegény emberek laktak ott. Vadas-kenyeret evett a fél Nachal Oz utca. Morzsából annyit vittem haza, hogy 1998-ig tartott ki. Nem kukacosodott, nem férgesedett.
            Nem kellett volna megszakadni, gépesítve volt minden, de ott ette a fene Avramot:
            – Ze lo tov – kritizálta a raklapot, amire a morzsával tömött harminckilós zsákok kerültek; szám szerint negyven darab. Még egy se volt rajta, és szótlanul rágóztam, miközben próbáltam kitalálni, mi a búbánatot akar. Mi nem jó neki már most?
            Körüljárom a raklapot, közben Avram szövegel. Értem vagy se, az nem érdekli. Gőzöm sincs, mi a gondja.
            Az a kifogás, hogy a raklap nem áll derékszögben a betonpadlón látható két csíkkal. Megigazítja, zsákolni kezdek, és közben eltöprengek a fickón. Nem kérdéses, hogy ki fog készíteni. A szokatlan fizikai munka amúgy is átformál, főleg, hogy anyagi okokból abba kell hagynom a dohányzást. Iszonyú izmokat növesztek. Péterék humorizálnak:
            – Mit akarsz, te body building-klubba jársz, ahol még neked fizetnek.
            Ami őrangyalomat illeti, vasággyal együtt lehet ötven kiló, nem értem, miként állja tizenöt órán át a munkát és a szekálást, mert nem merül ki sem ebben, sem abban. Képes a délelőttösöket is kiborítani. Sajnos nem mondhatni, hogy csak a szája jár, mert úgy dolgozik, mintha az üdvössége múlna rajta. Sokszor épp az apró emberek bírják a legjobban. Emlékszem, amikor egyik haveromnak megjöttek Pestről a cuccai – ő kihozatta a Szochnuttal az egész betyárbútort, és hívott minket segíteni a cipekedésnél, mert a drágább holmijait nem merte hórukk-emberekre bízni –, az egyik marha nagy ággyal sehogy se boldogultunk, majdnem becsináltunk, ráadásul a negyedikre kellett felcígölni. A legkisebb rakodó, olyan Avram-forma szúnyogcsődör, intett, hogy pakoljuk a hátára. Összenéztünk, aztán hárman ráemeltük, én meg eltettem egy gúnyos röhejt félre, arra az esetre, amikor összeroskad alatta. Felszaladt vele a negyedik emeletre. A kollégái bólogattak, ők már látták ezt a mutatványt korábban. Azt magyarázták nekünk, hogy az apró emberke minden reggel megiszik – egy üveg olívaolajat. A mai napig hihetetlennek tűnik, váltig állították azonban, hogy igaz.
            – Hé, orosz! – mondja Avram sorstársamnak, Romanovszkijnak (csakugyan ez volt a neve), aki birkatürelemmel tűr, de ahogyan a hetek telnek, egyre inkább kijön a sodrából.
            – Ja nye pányimáju sto on hocset – fakad ki, tudniillik, hogy ő nem érti Avramot. Nincs egyedül. Már közel járok ahhoz, hogy agyoncsapjam, amikor szerencsére elvezényelnek onnét. Kinn lerohadt a villástargonca, meg kell rakni a teherautót. A teherautó nem afféle köznapi járgány, hanem marha hosszú nyergesvontató, undorító még ránézni is. Még egy embert adnak mellém, magas, vörös hajú, szeplős srác, kezet fogunk, Joszi, mondja ő, Richard, mondom én, többre nincs idő, rakjuk azt a nyergest, egyszer kijön a srác főnöke, a fejéhez kap, kiderül, hogy valamiért nem jól rakodtunk:
            – Híj, Joszi, job tvoje máty!
            – Áchsáv? – kérdez vissza hidegvérrel Joszi, az akcentje eléggé balassagyarmati. Most rögtön tegye magáévá az anyukáját, vagy ráér? Összegörnyedve röhögök ezen, aztán szusszanunk, aztán átrendezzük, ami már fenn van, közben hosszan és kacskaringósan elkáromkodom magam. Joszi felkapja a fejét:
            – Magyar vagy?
            – Az – mondom. Mivel a munka áll, Avram azonnal megjelenik, les, mint a lukinyúl. Joszi – kiderül, hogy civilben Gyuszi – felé int a fejével:
            – Hogy boldogulsz ezzel a fekete gyöngyszemmel?
            – Honnan a név?
            – Iraki. Ha fehér embert lát, megvadul.
            S lőn. Én voltam és vagyok annyira barna, mint akármelyik szefárd, Gyuszi viszont úgy festett, mint valami dél-afrikai búr telepes. Bármennyi napsütés is volt Izraelben, rajta nem fogott. Avram, ha meglátta, meggörnyedve settenkedett körötte, úgy leste, mit csinál.
            Az előmunkás megtette a szívességet, és szembesített az askenáz-szefárd ellentéttel. Fogadalmat tettem, hogy tűröm; örültem, hogy van munkahelyem.
            Avram este nyolc-kilenc körül általában elment (noha előfordult, hogy amikor már azt hittem, végleg elment, visszajött, hogy megnézze, nem heverészek-e valahol. Nyolc után ugyanis az enyém volt a morzsázó, kizárólagos joggal. Már az első nap kulcsot adtak hozzá.) Egy nap azonban sehogy se akarózott mennie, ott kavart körülöttem, tette fel az olvasószemüvegét, és rámeredt a mérleg kijelzőjére. Az adagolószerkezetnek kézmozdulatra harminc kiló morzsát kellett volna a zsákba zúdítania, azon a fránya kijelzőn meg az állt, hogy 29,95.
            – Ze lo tov – mondja –, ze lo tov.
            Int, hogy fogjak egy vödröt, hozzak morzsát a silóból. Gyanakodva engedelmeskedek: vajon mire készül ez az ember? Felkapja a 29 kiló 95 dekás zsákot, mint egy csomag papír zsebkendőt, és a sarokban álló padlómérleghez hurcolja. Csak nem?... De. Zelotov felkap egy adagolókanalat, a hiányzó öt dekát pedig beóvatoskodja a zsákba, nem hagyva figyelmen kívül természetesen a zsák önsúlyát sem.
            A takarítás külön fejezet. A morzsázó a munkanap végére értelemszerűen tele van morzsával és rendkívül finom, púderszerű porral, ami a legapróbb résekbe is befurakszik. Apró rés pedig nagyon sok akad. Sűrített levegővel takarítunk, ami azzal jár, hogy mindig oda fújjuk be a port, ahonnan az imént kifújtuk. Ily módon órákig eljátszadozhatsz anélkül, hogy a status quón érdemben változtattál volna. Ehhez képest másnap kioktatnak, hogy fél óra alatt is ki lehet takarítani, és még kérdőre is vonnak, mit csináltál egész este.
            – Ze lo nikájon tov, ez nem jó takarítás – szögezi le Avram. Romanovszkijéktól megtudom, hogy még hajnalban kék pólóban mászott be a gépek alá, mert azt akarta tudni, mennyi por tapadt rá. És nincs megelégedve a mennyezet alatt futó csövek állapotával sem. Felfelé mutogat, és mondja a magáét, a szövegben többször előfordul az a szó, hogy le málá. Azt jelenti, hogy fent, sajnos azonban én ezt nem tudom, és úgy értem, hogy minimálá – más szóval: odafenn, a csövekkel nem érdemes nagyon vacakolni, épp csak minimálisan fújjam le a port. Csodálkozom is, annyira nem rá vall, de ha ő mondja! És aznap este feléje se nézek a csöveknek. Másnap minden idők legnagyobb leteremtésébe fog emiatt, elpattan a húr – álljon már meg a menet, nehogy már ennyi pénzért még ezt is hallgatnom kelljen –, és magyarul kezdek vele ordítozni. Hogy konkrétan mit, annak ideiktatásától talán tekintsünk el. Avram zavarba jön. Bizonyára az öreg magyar pék jutott eszébe, aki annak idején ugyancsak Pestről alijázott, és ha kifogyott a héberből, ékes magyarsággal zengte dörgedelmeit, tán még a mandátumi Palesztina kék ege alatt.
            Ettől kezdve Romanovszkij takarít. Zelotov zordan és hang nélkül elmegy haza. Kárörvendve átsandítok Romanovszkijra, azután felveszem Avram kék-sárga sapkáját, jellegzetes, kissé görnyedt tartását, rohanó lépteit – Avram kizárólag úgy közlekedik, mint akinek csípős paprikát dugtak a fenekébe –, beszáguldok és orrhangon üvöltözni kezdek:
            – Má ze? Má ze po? Ze lo tov! Ze lo nikájon! Ze efesz, ze klum!
            Az alakítás akkora sikert arat, hogy az orosz éktelen dühbe gurul, és a sűrített levegőt szóró pisztollyal kerget ki.
            Másnap folytatódik. Avram jön, lát és ítél:
            – Ze lo tov.
            Pedig a zsákok szép rendben magasodnak és sokasodnak, hogy betöltsék a raklapot. Rakományomban semmi kivetnivaló, de Zelotov furt ott sündörög. Így olvasva biztosan mulatságos a dolog, akár a régi katonatörténetek, de higgyék el, akkor nem mulattam ilyen jól, Avramnak pedig fogalma se lehetett arról, milyen közel jár ahhoz, hogy átpasszírozzam a ventilátoron.
            Mérnöki szemmel vizslatja zsáképítményemet, tekintete megakad az egyik zsákon. Most jött el a pillanat, hogy leszámoljak vele. Mert az a zsák 3,45 század milliméterre kiáll a többi közül.
            Rákezdi:
            – Ze lo tov po..
            És még folytatná, de a háta mögül nagy robaj hallik. Mert miközben velem volt elfoglalva, elfelejtette a csúszda alá tolni a gondolát. Fél mázsa morzsának szánt selejtkenyér zuhant a földre. Isten nem bottal ver.
            Avram dolgára ment, odalett az alkalom, hogy ledaráljam a panír közé fasírtnak. Rajtam viszont úrrá lett a letargia, gépiesen folytattam a zsák- és testépítést. Október elején kezdtem, november végén fejeződött be a dolog. Itt is mindenki tudta, hogy nem vagyok zsidó, és itt sem érdekelt senkit a dolog. Faj- és vallásfüggetlenül szekáltak, cígattak és baszkuráltak magyart, oroszt, ukránt, zsidót, arabot. Mindenki megkapta a magáét. Osztálysors! Avram nem bírt napirendre térni fölöttem, így aztán egy szép napon okvetetlenkedését megunva a sűrített levegős takarítógép gumicsövével vágtam rajta végig, és ezzel izraeli munkásosztálybeli pályafutásom véget ért. Később még hallottam a Vadas pékségről. Egy-két év leforgása alatt a személyzet teljesen kicserélődött, eltűntek az új olék, általában a zsidók, és szinte kizárólag arabok melóztak ott.

2011. április 7., csütörtök

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (5)

Hivatalok…
            Az izraeli hivatalokról, a bürokráciáról számtalan hihetetlen történet kering; biztosítok mindenkit arról, hogy ezek a történetek igazak. Az izraeli bürokrácia olyan, mint a Szovjetunió. Nem tudsz róla rágalmat mondani, mert bármit találnál ki, az valamilyen formában bizonyosan igaz.
            Az oroszok, hát igen, az oroszok. Azok jöttek, megállíthatatlanul. Elég sokat szenvedtünk miattuk. Egy fiatal egyetemista srác mesélte, hogy ő már 1987-ben vagy 1988-ban, első izraeli tartózkodása alatt gondolkodott az aliján, és akkor még a hivatalokban mindenütt tárt karokkal fogadták, leültették, kávéval kínálták, körüludvarolták és a világot megígérték neki, csak maradjon. Nem maradt. 1990-ben mégiscsak alijázott, mert úgy érezte ő is, a gengszterváltás nyomán nem sok babér terem a számára. Akkor már nem volt udvarlás, sőt, be sem jutott a legtöbb hivatalba, amit az oroszok szálltak meg; másokat nem is engedtek szóhoz jutni.
            Megnyitottuk a nyomorúságos kis számlánkat a Bank Hapoalim jafói fiókjánál, azután valahogyan kiderítettük, hogy a befogadási és beilleszkedési minisztériumban kell jelentkezni a még járó pénzekért. A minisztérium Tel-Aviv központjában, az Eszter királynő utcában volt, bejutni viszont nem lehetett. Legendák keringtek arról, hogyan intézték el egyes nem orosz olék a dolgukat. Egy pesti lány elővette minden maradék orosz nyelvtudását, s hóna alá csapott mappával, „Én itt dolgozom!” felkiáltással tört utat magának az illetékes irodába. Egy úr, aki bár Kanadából érkezett, de magyarajkú volt, látta, hogy reménytelen a dolog, és cselhez folyamodott. Felhívta az illetékes osztályvezetőt, kellemesen bemutatkozott, közölte, hogy Kanadából érkezett, és időpontot kér, fontos megbeszélnivalója lenne a hölggyel; ha szakítanának rá húsz percet… Azt hitték, adományozó milliomos, abban a minutában kapott másnapra egy időpontot, érkezésekor a portás felszólt, a biztonságiak megtisztították a lépcsőházat és a folyosót a Vörös Hadsereg ideiglenesen ott állomásozó kontingenseitől, az urat felvezették, leültették, kávéval, üdítővel kínálták, és várakozó mosollyal néztek rá. Ő meg elővette a papírjait és kérte, hogy akkor talán a pénzügyeit ha elintéznék. Nagyon csúnyán néztek rá, de elintézték.
            Egy alkalommal eljutottam egy pákidához, aki vérlázító pökhendiséggel beszélt velem. Semmit sem tehettem ez ellen, mert akkor már mindenütt biztonsági őrök mászkáltak a hivatalokban, épp azért, mert az előző években jó néhány pimasz tintanyalót vertek össze a modoráért az új olék. A csaj azon gurult be, hogy miért csak most jelentkezünk, és mi az, hogy szállodában laktam két hétig: „Te nem vagy turista, te új olé vagy”, sziszegte. A szálloda talán azért fájt neki, mert utóbb kiderült, nem egészen úgy volt megírva a forgatókönyvben, hogy a Bellben lakjunk. Az a bizonyos, a taxisnak szánt papír, amit a repülőtéren kaptam, nem taxiutalvány volt, hanem utasítás, hogy a sofőr vigyen bennünket a Szochnut szállodájába. Volt olyan szerencsétlen, aki oda jutott. Lerohadt ól volt, s míg a Bellben ötvenöt dollárt kértek egy éjszakára, a Szochnut-szállóban hetvenötöt. De az nem nézett a tengerre, és az árban nem volt benne a reggeli sem. Ráadásul csak négy-öt éjszakára lehetett igénybe venni, utána kirúgták az újonnan érkezettet. Nagyjából száz dollárt plusz a reggelik árát spóroltam meg azzal, hogy a Ben Gurionon önállósítottam magam.
            Otthagytam ezt a bunkó pákidát, de a pénzhez csak hozzá kellett valahogyan jutni. A szerencse segített. Valahogyan berontottam az egyik szobába, ahol nem folyt ügyintézés, csak kávézás, körömreszelés, telefonálás és seggvakarás, és angolul elmagyaráztam a tisztségviselőknek: miután nem vagyok orosz és nem tudok oroszul, gyakorlatilag lehetetlen, hogy bármit ebben az épületben el tudjak intézni. Nagy szemeket meresztettek. Ez nem orosz. Miért honnan jövök? Hungary? Á, hungárit. Vágták ugyan a fancsali pofákat, de azért adtak egy tanácsot: menjek fel ebbe és ebbe a szobába, egy Kochává nevű hölgyhöz, és ő majd segít.
            Felmentem, és láttam, hogy a mondott ajtónál nem tolonganak aranyfogú ujgur csordák. Bekopogtam, kiszóltak, hogy kén. Kochává asszony felállt az íróasztal mögül, elém jött, kezet nyújtott, és mondott valamit bulgárul. Angolra váltottam, és hivatkoztam arra a szobára, ahonnan ide küldtek a klitapénzeket elintézni. Kissé megváltozott az arckifejezése, nem tudtam, miért, de mázsás kő esett le a szívemről, amikor szó nélkül leült, és kitöltötte a megfelelő íveket, olyan hat perc alatt. Persze, hogy tévedés volt az egész. Az izraeli tisztviselő hallotta, hogy hungárit vagyok, és úgy gondolta, ennek kell valami köze legyen a bulgárithoz, ha már ilyen szépen rímelnek. A bulgárok tartottak a maguk bevándorlói számára külön egy embert a minisztériumban – és mint kiderült, nem csak ők, de a románok, az argentinok, az amerikaiak is. Mindenki igyekezett a véreit kimenteni az orosz áradatból, csak a magyarajkúak tettek erre nagy ívben. Nos, lehet, hogy jogosan nem tartották magukat magyaroknak, mindenesetre tipikus magyar emigrációs jelenségeknek – széthúzás, keresztbetevés, szándékos dezinformálás, a megszervezhetőség teljes hiánya, ármánykodás, irigykedés, rosszindulatú pletyka – voltam tanúja nap, mint nap, ha magyarajkúakkal volt dolgom.
            A Szochnutnak létezett egy Idud nevű pénzintézete; noha banknak nevezte magát, nem igazán volt ez bank, hanem az új bevándorlókat segélyező iroda. Akkoriban igényelhető volt lakbér-hozzájárulási kölcsön, ezer dollár értékben. Úgy hirdették meg, mint minden idők legkedvezményesebb kölcsönét, amihez két kezes kell.
            Egy haverom fel akarta venni, mert ez kéthavi lakbérgondját oldotta meg. Vitt két kezest, közölték, jöjjön vissza fizetési kimutatással. Visszament, közölték: a kezesektől is kell ilyen. Azok is vittek. Közölték: az egyik kezes nem jó; tartozása ugyan nincs, de túl sok embernek írt már alá, további kezességet nem vállalhat. Vitt helyette másikat, közölték: az egyik kezesnek vátiknak kell lennie, állandósított munkahelyet igazoló fizetési kimutatással.
            Ez a buli eddig öt munkanapjába került. Naponta száz sekelt keresett, ötszáz sekelje durrant el, és a főnöke is fölöttébb unta már az állandó elkéredzkedést. Köszönte a tájékoztatást, és megmondta az idudos hölgynek, hogy nem tart igényt a kölcsönre.
            Egy felhívták, a minisztériumból keresi Jehudit. (Izraelben nem szokás teljes néven bemutatkozni, így a pákidákat csak Jehudit, Ráchel, Gila meg Rivka néven ismertük.) Szíveskedjék másnap reggel tíz órára befáradni. Nem, nem az Idudba, hanem a miszrád háklitába, a befogadási minisztériumba, hogy megbeszéljék ezt a kölcsönügyet. Tel-Aviv, Eszter királyné utca 6. szám, cherchez la femme; találd meg Jehuditot ebben az épületben. A haver gyanútlan Holofernészként vág neki a lépcsőnek, azt mondták neki, Jehudit a 305-ös szobában leledzik. Ott viszont tüzelő tekintetű, agresszív tömeg állja az útját. „Kák númer?!” Sorszám! Eddig rejtély volt, honnét szedik a ruszkik azokat a sorszámokat, amikbe kapaszkodva, gyűlölködő tekintettel mérik végig a felbukkanó európaiakat. Most kiderül a nagy titok. Ők maguk csinálják, ők maguk is osztják szét egymás közt, kora reggel, nagy gondot véve le ezzel a túlterhelt izraeli államigazgatás válláról.
            A srác visszament a földszinti információhoz:
            – Do you speak English?
            Mááá?
            Át medáberet ivrit?
            Pá russzki, pázsálusztá!
            – Ide figyelj, te hülye picsa – pattan el a húr a havernál –, nem beszélsz se angolul, se héberül, hát akkor mi a kurva anyádat keresel itt?
            A biztonsági őr az agresszió láttán azonnal közbelépett. Nincs itt semmilyen Jehudit, és ha nem akarja a dolgát intézni, menjen a pokolba. Akarja intézni? Menjen fel nyugodtan, be fogják engedni. Feltelefonálni? Azt nem lehet, az ügyfelek nem használhatják a belső telefont.
            Reménytelenül tipródott a 305-ös környékén, egyszer csak meglátott egy nőt, rákérdezett, ő volt Jehudit.
            – Tegnap beszéltünk telefonon…
            – Én sok emberrel beszélek telefonon – és megy tovább.
            – Arról a kölcsönről volt szó, ami…
            – Ide mindenki kölcsönért ön.
            – Ne haragudjon, de ön mondta, hogy tízre…
            – Jól van, majd bejön.
            – Mikor?
            – Majd ha sorra kerül.
            Kiborult a bili, a haver elállta a nő útját, hogy egyet és mást megmagyarázzon neki. Hogy naponta mibe kerül neki idejárni, mit jelent, ha valakinek azt mondjuk, tíz óra; azt is elmondta neki, hogy mit csináljon a pénzzel. A trágárságra újabb orosz jelent meg biztonsági őrnek öltözve, és már ki is húzta félig a pisztolyt a tokjából; az ügyfél mondandóját innen már csak hozzávetőlegesen tolmácsolhatom. Megígérte a biztonsági főnöknek, hogy megfosztja férfiasságától, hiába van nála pisztoly és hiába tetteti magát orosz létére zsidónak. Az őr elkérte a teudát oléját, a srác elé dobta a földre:
            – Keretezd be!
            Pár nap múlva megint felhívták, hogy menjen be az oléigazolványáért. Nem, nem kell felmenni, átveheti a portán. A haver azt hitte, a történet lezárult. Egy hét múlva viszont jött haza a felesége a bankból:
            – Ott van a számlán kétezer-háromszáz sekel…
            Azaz ezer dollár.
            – Költsük el – felelte a férje.
            Érdekes történetek keringtek azokról is, akik házasulni akartak. Ma Izraelben már van lehetőség arra, hogy izraelieket, ha nem zsidók, polgári házasság keretében adjanak össze. Akkoriban azonban csak vallásos esküvő létezett, csak a rabbinátus rendezésében és kizárólag zsidók számára. Volt egy fiatal pár, akik már régóta tervezték a lagzit, és amikor megkérdeztem őket, mi volt a rabbinátuson, csak legyintettek:
            – Most keresünk két kezest.
            Kezest, házassághoz? – Talán tanút?
            – Nem, kezest, hogy kapjak útlevelet – mondta az új olá hölgy. – Pesten esküszünk.
            – Hogyhogy? Nem vagy zsidó?
            Izraelbe érkeztekor, mint mindenki, ő is megkapta a teudat oléját, benne a személyi adataival. A családi állapot rovatba valamiért azt írták, hogy özvegy, holott soha nem volt férjnél. Hiába hivatkozott erre. Nem volt más hátra, mint Pesten megesküdni…
            Ennél még cifrább – jószerével kafkai – volt a másik fiatal pár esete, akik szintén beállítottak a rabbinátusra. A lánynak még nem volt kész a személyi igazolványa, a teudát zehutja, amit a teudát olé alapján állítanak ki (ez egy másik történet: őt kiengedték a repülőtérről pénz, igazolvány és biztosítás nélkül!), így elküldték a területileg illetékes belügyérekhez. A vőlegényt pedig előjegyezték házasságra folyó év július tizedikére. A menyasszony durva harcok árán megkapta a személyijét, azzal visszabaktatott a rabbinátusra, ahol az illetékes felütötte a nagykönyvet, és őt is előjegyezte, de november tizennyolcadikára.
            – Ne haragudjon, de nem lehetne egy kicsit hamarabb?
            – Olyan sürgős magának?
            – Nem, csak tudja, azt a fickót, aki el akar venni engem feleségül, július tizedikére jegyezték elő.
            A tantusz nem akart leesni. – Na és?
            – Mi az, hogy na és? – visította a menyasszony. – Hát nem mondaná meg, hogy mégis ki a fészkes fenéhez akar engem hozzáadni? És a vőlegényem kit fog elvenni júliusban? Legalább hadd tudjam!
            Erre – jól figyeljenek – azt mondta az aktakukac, hogy az nem az ő dolga.
            A fenti történetekre még mondhatjuk, hogy hivatalnak packázásai, de amikor a versenyszférában művelnek elképesztő dolgokat, az már semmivel sem magyarázható.
            Tévét akartam.
            A tévé a gyerekek miatt kell, pláne ha az ember alijázásakor magával hozza a videóját. Ha végképp nem bír velük az ember, benyom egy négyórás mesekazettát – Tom és Jerry, Tinédzser Mutáns Nindzsateknősök, Dagobert bácsi, Denver, az utolsó dinoszaurusz, valamint a Csipet csapat volt akkoriban a menő Magyarországon is, Izraelben is –, és mire az lejár, tátva a szájuk, szemükben enyhe debilitás. A tévémet nem tudtam magammal hozni, azt odaadtam egy pesti haveromnak, hogy annak fejében postázza a könyvtáramat. Kicsit lassan ment neki, kiszámoltam, hogy ötven év alatt meg is kapom mindet. Mikor kiszámoltam, nem sokra rá telefonált; örültem, mert épp a tapétát néztem unalmamban. Mesélte, milyen klassz a tévém. Nagyképernyős, teletextes Videoton-Thomson, ez aztán a döfi.
            Úgyhogy elnéztem a Dizengoffra. Igényeim a Sony házimozinál kezdődtek, de kétezer sekelnél többet nem szánhattam tévére. Az egyik boltban nagyon forszíroztak egy JVC-t, de drága volt ahhoz képest, hogy nem volt benne képújság. A tehetséges eladó gyerek gúnyosan azt kérdezte, minek az nekem, úgyse tudok héberül. A műholdas adások miatt, hábibi, mondtam neki, amúgy viszlát, majd ajánllak benneteket másoknak is.
            Át a túloldalra. A bevásárlóközpont földszintjén Tensai, tizenkét havi részletre, havi 182 sekel. Ez még nem vág a földhöz.
            – Hitelkártya?
            – Nincs. Három részlet kápé, kilenc csekken, tov?
            Hááát, ezt az eget rengető összeget meg kell beszélni a főnökkel. Annak a nagyfőnökkel. A tárgyalás után visszajönnek. Mennyit is akarok készpénzben fizetni? És az itt van nálam? Biztos? Tudom, mennyi háromszor száznyolcvankettő? Megmondom. Utánaszámolnak, négyszer elvétik, ötödszörre kijön ötszáz palesztin font. Édes jó Istenem. A kasszához.
            Az eladó tárgyal a pénztárosnővel, aki átmegy határrendőrbe, és elkéri a személyit. Aztán az oléigazolványt. Figyelmeztetem, hogy az útlevelem és anyám neve öt példányban nincs nálam. Nem lát a rökönytől: de hiszen az nem is kell! De a tévét csak holnap vihetem el. – Ne haragudjon – mentegetőzik –, de maguk oroszok annyi zűrt csináltak már. – Ja, hogy Hungária? De hát az is SzSzK volt, nem?
            – Kiszállítsuk a tévét ötven sekelért holnap?
            Ha annyira sötét, tökagyú hülye lennék, és annyit értenék az üzlethez, mint ők, akkor igent mondanék, így viszont inkább azt a megoldást választom, hogy magam hazaviszem taxin, tizenöt sekelért. Szabad az elismervényt?
            Másnap este a nagyfiammal állítok be, és hát mesélik, hogy jes problema, mert a nagyfőnök még nagyobb főnöke bekavart.
            – Mondd meg neki, hogy jöjjön ide – mondom higgadtan. Már nem is vagyok meglepve, éreztem én ezt.
            Megjelenik a főnök, int, mint valami cselédnek, hogy kövessem. Az a baj, hogy a menedzser szerint csekkel nem lehet fizetni. Hogy tegnap miért mondta az ellenkezőjét? Ő ilyet nem mondott, hazudik a szemembe rezzenéstelen tekintettel. Leülünk valami folyosón, mert a menedzsernél vannak, várni kell. Szemben egy biztonsági őr ácsorog.
            – Miért kell várni, apu?
            A kölyök már eltervezte, mi mindent fog nézni. Elszorul a szívem. Mocsok dolog csórónak lenni, ha gyereked van.
            – Mert valami gané faszkalap szerint nem fogadható el csekk.
            – Nem azért – szólal meg a biztonságis tört magyarsággal. – A bank nem igazolta vissza a csekkedet.
            Ez jellemző volt. Vigyázni kellett az embernek a szájára, mert szinte mindenütt akadt hallótávolságban valaki, aki értett magyarul. Az esetek háromnegyedében, ha nyilvános helyen elkáromkodta magát az ember, odalépett hozzá valaki: „Ááá, magyarok? Turisták vagy új olék?”
            Amit viszont az őr mond, elég érdekes fejlemény, mivel a számlán közel négyezer sekel van. Nyílik az ajtó, s már áll is rendelkezésemre a menedzserek gyöngye. Bemegyünk. Hellyel nem kínál, de azért leülünk. Önelégült típus terpeszkedik az íróasztal mögött, ismerik talán a fajtáját, roppant nagy teljesítménynek tartja, hogy negyven évesen megkeresi a havi kétezer dolcsit, és ő most fontos, mert ő most manager. Büszke továbbá a konfekcióöltönyére, ami annyira ráillik, mintha méretre csináltatta volna. A sokadik verziót hallom. Felhívták a bankot, de aki felhívta, annak el kellett mennie, és nem hagyta meg, mi volt a válasz.
            – Sajnálatos – mondom. – El akarom vinni a tévét, de azonnal.
            – Várni kell egy napot. Rendes esetben el sem fogadunk csekket. Csak Isracardot. Még VISÁ-t sem.
            – Tegnap elfogadták – hajolok előre. – Szóval most segget csinálnak a szájukból? Oké, akkor vissza pénzt, csekket, mindent.
            Húszperces tilitoli különböző pénztáraknál. A gyerek kifelé menet sírni kezd.
            – Szard le őket – mondom.
            – Szerettem volna azt mondani neki, hogy benzoná!
            – És, mi tartott vissza?
            – Nem akartam szégyent hozni rád.
            – Ez nem a mi szégyenünk, hanem az övék.
            Másnap elnézek a bankba, kérek hitelkártyát. – Semmi akadálya – így a bank. – Köss le ezerötszáz sekelt. – Hangsúlyozom, ez valódi, dombornyomásos hitelkártya volt, nem az a játékmarhaság, amit ma zömében a magyar bankok osztogatnak. Az csak arra jó, hogy a gyereknek mutogasd. A hitelkártya az, amiből még akkor is tudsz költeni, ha már nincs egy büdös filléred se, sőt, még akkor is, ha ezrekkel tartozol már.  Ilyen volt a Mastercard helyi változata, az Isracard, ami gyakorlatilag az ott töltött tíz év alatt majdnem minden anyagi gondomat megoldotta. Új ötletem van, kérek ezer sekel hitelt is fél évre. Így kisebb a kamat, mintha az üzlet számítaná fel.
            – Semmi akadálya – így a bank. – Hozz kezest fizetési kimutatással.
            Elcibálom egy ismerősömet a munkából, aki nagyon rohan, húszoldalas nyomtatványt ír alá negyven helyen. A pénzt folyósítják, kifelé menet tépem is ki a kaszpomat nevű szerkezetből, ami Pesten bankomat néven terjed valamivel később el. Később, este riadtan telefonál a kezes:
            – Te, most kérdi a feleségem, hogy mennyit írtam alá? Elfelejtettelek megkérdezni.
            – Tudod, a máskántát a lakásra – felelem. – A jelzálogkölcsönt. Százhatvanezer dollár. De öten vagytok rá…
            – Ne hülyéskedj, miből fogod fizetni?!
            – Azt még nem tudom, de arra vannak a kezesek…
            Kapok egy jó tippet. Egy raktáráruházban alacsonyabbak az árak, van is tévé 1450-ért. De nincs mindennap nyitva. Amikor nyitva van, mi nem érünk rá. Amikor végre ráérünk, csődbe megy az olcsó bolt, a vállalkozó az adósságokat hátrahagyva, a bevételt viszont zsebre téve Uruguayba szökik.
            Felfedezek egy újabb hasonló üzletet a György király út és az Allenby sarkán. Rábeszélnek egy Samsungra, ami 1450-be kerül, plusz ötvenes a szállítás, csak azt kell egyelőre fizetni, és nyolc napon belül eldönthetem, kell-e a készülék. Oké, mikor hozzák? 1992. április elsején.
            A bolondok napján persze nem hallok felőlük, ivritül jól tudó ismerősömmel hívatom fel őket; ma hozzák, este hétig. Ki kell fizetni az 1450 sekelt is, a nyolc napot nyilván csak álmodtam.
            Fél nyolc. Ver az Isten, amiért elkótyavetyéltem a Thomsont. Csörög a telefon. Maguknak kell a Samsung? Aha. Visszük, van otthon pénz? Van.
            Fél kilenc. Csörög a telefon. Dobrij gyeny, mondja egy hang. Nem beszélek oroszul, mondom, és levágom a kagylót. Megint csörög, immár ivritül. Itt van a disznó a közelben, a Sderot Jerusálájimon, de nem talál el a megadott címre. Fiam magyarázza el neki, merre kell jönni. Kimegyek a ház elé, elszívok egy csomag cigit, aztán megjelennek. Nagyon sietnek, leteszik a készüléket és elrohannak a pénzzel együtt, anélkül, hogy aláíratnák az átvételi elismervényt.
            Lerugdosom a családot az ülőgarnitúráról – mégiscsak felháborító, hogy kiskorúak ilyen későn még fenn viriböljenek –, elterpeszkedek a tévé előtt néhány sör társaságában, benyomom az Egy gazember halálát Alain Delonnal, és arra gondolok: na, gyerekek, most eljött az én időm. Bemegyek majd a boltba és megkérdezem: mi az, uraim? Hol a Samsung? Mert tegnap nem hozták, én a színüket se láttam. Meg tudják mutatni, hol írtam alá az átvételt?
            Izraelben akkoriban jószerével még csak a bankok működtek elvárható módon; amit az állami bürokrácia művelt, az felháborító volt, különösen azért, mert ha gyerekről volt szó, nem csinálták ezt, tehát tudtak volna másként is működni. Túl sok dolgom hivatalokkal nem akadt később, mert messze elkerültem őket. Pedig lehetett volna még fejni. Voltak, főleg oroszok, akik évekig az állam pumpolásából éltek. Az én gyomrom ezt nem vette be. Ha megdolgozok a pénzemért, az oké. Ha van hitelem, az nagyon jó. Ha nem dolgozom meg a pénzért, az a legjobb. Ha viszont sorba kell érte állni – köszike, de ezt nem nekem találták ki. (Jövő héten folyt. köv.)