Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (5)

Hivatalok…

            Az izraeli hivatalokról, a bürokráciáról számtalan hihetetlen történet kering; biztosítok mindenkit arról, hogy ezek a történetek igazak. Az izraeli bürokrácia olyan, mint a Szovjetunió. Nem tudsz róla rágalmat mondani, mert bármit találnál ki, az valamilyen formában bizonyosan igaz.

            Az oroszok, hát igen, az oroszok. Azok jöttek, megállíthatatlanul. Elég sokat szenvedtünk miattuk. Egy fiatal egyetemista srác mesélte, hogy ő már 1987-ben vagy 1988-ban, első izraeli tartózkodása alatt gondolkodott az aliján, és akkor még a hivatalokban mindenütt tárt karokkal fogadták, leültették, kávéval kínálták, körüludvarolták és a világot megígérték neki, csak maradjon. Nem maradt. 1990-ben mégiscsak alijázott, mert úgy érezte ő is, a gengszterváltás nyomán nem sok babér terem a számára. Akkor már nem volt udvarlás, sőt, be sem jutott a legtöbb hivatalba, amit az oroszok szálltak meg; másokat nem is engedtek szóhoz jutni.

            Megnyitottuk a nyomorúságos kis számlánkat a Bank Hapoalim jafói fiókjánál, azután valahogyan kiderítettük, hogy a befogadási és beilleszkedési minisztériumban kell jelentkezni a még járó pénzekért. A minisztérium Tel-Aviv központjában, az Eszter királynő utcában volt, bejutni viszont nem lehetett. Legendák keringtek arról, hogyan intézték el egyes nem orosz olék a dolgukat. Egy pesti lány elővette minden maradék orosz nyelvtudását, s hóna alá csapott mappával, „Én itt dolgozom!” felkiáltással tört utat magának az illetékes irodába. Egy úr, aki bár Kanadából érkezett, de magyarajkú volt, látta, hogy reménytelen a dolog, és cselhez folyamodott. Felhívta az illetékes osztályvezetőt, kellemesen bemutatkozott, közölte, hogy Kanadából érkezett, és időpontot kér, fontos megbeszélnivalója lenne a hölggyel; ha szakítanának rá húsz percet… Azt hitték, adományozó milliomos, abban a minutában kapott másnapra egy időpontot, érkezésekor a portás felszólt, a biztonságiak megtisztították a lépcsőházat és a folyosót a Vörös Hadsereg ideiglenesen ott állomásozó kontingenseitől, az urat felvezették, leültették, kávéval, üdítővel kínálták, és várakozó mosollyal néztek rá. Ő meg elővette a papírjait és kérte, hogy akkor talán a pénzügyeit ha elintéznék. Nagyon csúnyán néztek rá, de elintézték.

            Egy alkalommal eljutottam egy pákidához, aki vérlázító pökhendiséggel beszélt velem. Semmit sem tehettem ez ellen, mert akkor már mindenütt biztonsági őrök mászkáltak a hivatalokban, épp azért, mert az előző években jó néhány pimasz tintanyalót vertek össze a modoráért az új olék. A csaj azon gurult be, hogy miért csak most jelentkezünk, és mi az, hogy szállodában laktam két hétig: „Te nem vagy turista, te új olé vagy”, sziszegte. A szálloda talán azért fájt neki, mert utóbb kiderült, nem egészen úgy volt megírva a forgatókönyvben, hogy a Bellben lakjunk. Az a bizonyos, a taxisnak szánt papír, amit a repülőtéren kaptam, nem taxiutalvány volt, hanem utasítás, hogy a sofőr vigyen bennünket a Szochnut szállodájába. Volt olyan szerencsétlen, aki oda jutott. Lerohadt ól volt, s míg a Bellben ötvenöt dollárt kértek egy éjszakára, a Szochnut-szállóban hetvenötöt. De az nem nézett a tengerre, és az árban nem volt benne a reggeli sem. Ráadásul csak négy-öt éjszakára lehetett igénybe venni, utána kirúgták az újonnan érkezettet. Nagyjából száz dollárt plusz a reggelik árát spóroltam meg azzal, hogy a Ben Gurionon önállósítottam magam.

            Otthagytam ezt a bunkó pákidát, de a pénzhez csak hozzá kellett valahogyan jutni. A szerencse segített. Valahogyan berontottam az egyik szobába, ahol nem folyt ügyintézés, csak kávézás, körömreszelés, telefonálás és seggvakarás, és angolul elmagyaráztam a tisztségviselőknek: miután nem vagyok orosz és nem tudok oroszul, gyakorlatilag lehetetlen, hogy bármit ebben az épületben el tudjak intézni. Nagy szemeket meresztettek. Ez nem orosz. Miért honnan jövök? Hungary? Á, hungárit. Vágták ugyan a fancsali pofákat, de azért adtak egy tanácsot: menjek fel ebbe és ebbe a szobába, egy Kochává nevű hölgyhöz, és ő majd segít.

            Felmentem, és láttam, hogy a mondott ajtónál nem tolonganak aranyfogú ujgur csordák. Bekopogtam, kiszóltak, hogy kén. Kochává asszony felállt az íróasztal mögül, elém jött, kezet nyújtott, és mondott valamit bulgárul. Angolra váltottam, és hivatkoztam arra a szobára, ahonnan ide küldtek a klitapénzeket elintézni. Kissé megváltozott az arckifejezése, nem tudtam, miért, de mázsás kő esett le a szívemről, amikor szó nélkül leült, és kitöltötte a megfelelő íveket, olyan hat perc alatt. Persze, hogy tévedés volt az egész. Az izraeli tisztviselő hallotta, hogy hungárit vagyok, és úgy gondolta, ennek kell valami köze legyen a bulgárithoz, ha már ilyen szépen rímelnek. A bulgárok tartottak a maguk bevándorlói számára külön egy embert a minisztériumban – és mint kiderült, nem csak ők, de a románok, az argentinok, az amerikaiak is. Mindenki igyekezett a véreit kimenteni az orosz áradatból, csak a magyarajkúak tettek erre nagy ívben. Nos, lehet, hogy jogosan nem tartották magukat magyaroknak, mindenesetre tipikus magyar emigrációs jelenségeknek – széthúzás, keresztbetevés, szándékos dezinformálás, a megszervezhetőség teljes hiánya, ármánykodás, irigykedés, rosszindulatú pletyka – voltam tanúja nap, mint nap, ha magyarajkúakkal volt dolgom.

            A Szochnutnak létezett egy Idud nevű pénzintézete; noha banknak nevezte magát, nem igazán volt ez bank, hanem az új bevándorlókat segélyező iroda. Akkoriban igényelhető volt lakbér-hozzájárulási kölcsön, ezer dollár értékben. Úgy hirdették meg, mint minden idők legkedvezményesebb kölcsönét, amihez két kezes kell.

            Egy haverom fel akarta venni, mert ez kéthavi lakbérgondját oldotta meg. Vitt két kezest, közölték, jöjjön vissza fizetési kimutatással. Visszament, közölték: a kezesektől is kell ilyen. Azok is vittek. Közölték: az egyik kezes nem jó; tartozása ugyan nincs, de túl sok embernek írt már alá, további kezességet nem vállalhat. Vitt helyette másikat, közölték: az egyik kezesnek vátiknak kell lennie, állandósított munkahelyet igazoló fizetési kimutatással.

            Ez a buli eddig öt munkanapjába került. Naponta száz sekelt keresett, ötszáz sekelje durrant el, és a főnöke is fölöttébb unta már az állandó elkéredzkedést. Köszönte a tájékoztatást, és megmondta az idudos hölgynek, hogy nem tart igényt a kölcsönre.

            Egy felhívták, a minisztériumból keresi Jehudit. (Izraelben nem szokás teljes néven bemutatkozni, így a pákidákat csak Jehudit, Ráchel, Gila meg Rivka néven ismertük.) Szíveskedjék másnap reggel tíz órára befáradni. Nem, nem az Idudba, hanem a miszrád háklitába, a befogadási minisztériumba, hogy megbeszéljék ezt a kölcsönügyet. Tel-Aviv, Eszter királyné utca 6. szám, cherchez la femme; találd meg Jehuditot ebben az épületben. A haver gyanútlan Holofernészként vág neki a lépcsőnek, azt mondták neki, Jehudit a 305-ös szobában leledzik. Ott viszont tüzelő tekintetű, agresszív tömeg állja az útját. „Kák númer?!” Sorszám! Eddig rejtély volt, honnét szedik a ruszkik azokat a sorszámokat, amikbe kapaszkodva, gyűlölködő tekintettel mérik végig a felbukkanó európaiakat. Most kiderül a nagy titok. Ők maguk csinálják, ők maguk is osztják szét egymás közt, kora reggel, nagy gondot véve le ezzel a túlterhelt izraeli államigazgatás válláról.

            A srác visszament a földszinti információhoz:

            – Do you speak English?

            – Mááá?

            – Át medáberet ivrit?

            – Pá russzki, pázsálusztá!

            – Ide figyelj, te hülye picsa – pattan el a húr a havernál –, nem beszélsz se angolul, se héberül, hát akkor mi a kurva anyádat keresel itt?

            A biztonsági őr az agresszió láttán azonnal közbelépett. Nincs itt semmilyen Jehudit, és ha nem akarja a dolgát intézni, menjen a pokolba. Akarja intézni? Menjen fel nyugodtan, be fogják engedni. Feltelefonálni? Azt nem lehet, az ügyfelek nem használhatják a belső telefont.

            Reménytelenül tipródott a 305-ös környékén, egyszer csak meglátott egy nőt, rákérdezett, ő volt Jehudit.

            – Tegnap beszéltünk telefonon…

            – Én sok emberrel beszélek telefonon – és megy tovább.

            – Arról a kölcsönről volt szó, ami…

            – Ide mindenki kölcsönért ön.

            – Ne haragudjon, de ön mondta, hogy tízre…

            – Jól van, majd bejön.

            – Mikor?

            – Majd ha sorra kerül.

            Kiborult a bili, a haver elállta a nő útját, hogy egyet és mást megmagyarázzon neki. Hogy naponta mibe kerül neki idejárni, mit jelent, ha valakinek azt mondjuk, tíz óra; azt is elmondta neki, hogy mit csináljon a pénzzel. A trágárságra újabb orosz jelent meg biztonsági őrnek öltözve, és már ki is húzta félig a pisztolyt a tokjából; az ügyfél mondandóját innen már csak hozzávetőlegesen tolmácsolhatom. Megígérte a biztonsági főnöknek, hogy megfosztja férfiasságától, hiába van nála pisztoly és hiába tetteti magát orosz létére zsidónak. Az őr elkérte a teudát oléját, a srác elé dobta a földre:

            – Keretezd be!

            Pár nap múlva megint felhívták, hogy menjen be az oléigazolványáért. Nem, nem kell felmenni, átveheti a portán. A haver azt hitte, a történet lezárult. Egy hét múlva viszont jött haza a felesége a bankból:

            – Ott van a számlán kétezer-háromszáz sekel…

            Azaz ezer dollár.

            – Költsük el – felelte a férje.

            Érdekes történetek keringtek azokról is, akik házasulni akartak. Ma Izraelben már van lehetőség arra, hogy izraelieket, ha nem zsidók, polgári házasság keretében adjanak össze. Akkoriban azonban csak vallásos esküvő létezett, csak a rabbinátus rendezésében és kizárólag zsidók számára. Volt egy fiatal pár, akik már régóta tervezték a lagzit, és amikor megkérdeztem őket, mi volt a rabbinátuson, csak legyintettek:

            – Most keresünk két kezest.

            Kezest, házassághoz? – Talán tanút?

            – Nem, kezest, hogy kapjak útlevelet – mondta az új olá hölgy. – Pesten esküszünk.

            – Hogyhogy? Nem vagy zsidó?

            Izraelbe érkeztekor, mint mindenki, ő is megkapta a teudat oléját, benne a személyi adataival. A családi állapot rovatba valamiért azt írták, hogy özvegy, holott soha nem volt férjnél. Hiába hivatkozott erre. Nem volt más hátra, mint Pesten megesküdni…

            Ennél még cifrább – jószerével kafkai – volt a másik fiatal pár esete, akik szintén beállítottak a rabbinátusra. A lánynak még nem volt kész a személyi igazolványa, a teudát zehutja, amit a teudát olé alapján állítanak ki (ez egy másik történet: őt kiengedték a repülőtérről pénz, igazolvány és biztosítás nélkül!), így elküldték a területileg illetékes belügyérekhez. A vőlegényt pedig előjegyezték házasságra folyó év július tizedikére. A menyasszony durva harcok árán megkapta a személyijét, azzal visszabaktatott a rabbinátusra, ahol az illetékes felütötte a nagykönyvet, és őt is előjegyezte, de november tizennyolcadikára.

            – Ne haragudjon, de nem lehetne egy kicsit hamarabb?

            – Olyan sürgős magának?

            – Nem, csak tudja, azt a fickót, aki el akar venni engem feleségül, július tizedikére jegyezték elő.

            A tantusz nem akart leesni. – Na és?

            – Mi az, hogy na és? – visította a menyasszony. – Hát nem mondaná meg, hogy mégis ki a fészkes fenéhez akar engem hozzáadni? És a vőlegényem kit fog elvenni júliusban? Legalább hadd tudjam!

            Erre – jól figyeljenek – azt mondta az aktakukac, hogy az nem az ő dolga.

            A fenti történetekre még mondhatjuk, hogy hivatalnak packázásai, de amikor a versenyszférában művelnek elképesztő dolgokat, az már semmivel sem magyarázható.

            Tévét akartam.

            A tévé a gyerekek miatt kell, pláne ha az ember alijázásakor magával hozza a videóját. Ha végképp nem bír velük az ember, benyom egy négyórás mesekazettát – Tom és Jerry, Tinédzser Mutáns Nindzsateknősök, Dagobert bácsi, Denver, az utolsó dinoszaurusz, valamint a Csipet csapat volt akkoriban a menő Magyarországon is, Izraelben is –, és mire az lejár, tátva a szájuk, szemükben enyhe debilitás. A tévémet nem tudtam magammal hozni, azt odaadtam egy pesti haveromnak, hogy annak fejében postázza a könyvtáramat. Kicsit lassan ment neki, kiszámoltam, hogy ötven év alatt meg is kapom mindet. Mikor kiszámoltam, nem sokra rá telefonált; örültem, mert épp a tapétát néztem unalmamban. Mesélte, milyen klassz a tévém. Nagyképernyős, teletextes Videoton-Thomson, ez aztán a döfi.

            Úgyhogy elnéztem a Dizengoffra. Igényeim a Sony házimozinál kezdődtek, de kétezer sekelnél többet nem szánhattam tévére. Az egyik boltban nagyon forszíroztak egy JVC-t, de drága volt ahhoz képest, hogy nem volt benne képújság. A tehetséges eladó gyerek gúnyosan azt kérdezte, minek az nekem, úgyse tudok héberül. A műholdas adások miatt, hábibi, mondtam neki, amúgy viszlát, majd ajánllak benneteket másoknak is.

            Át a túloldalra. A bevásárlóközpont földszintjén Tensai, tizenkét havi részletre, havi 182 sekel. Ez még nem vág a földhöz.

            – Hitelkártya?

            – Nincs. Három részlet kápé, kilenc csekken, tov?

            Hááát, ezt az eget rengető összeget meg kell beszélni a főnökkel. Annak a nagyfőnökkel. A tárgyalás után visszajönnek. Mennyit is akarok készpénzben fizetni? És az itt van nálam? Biztos? Tudom, mennyi háromszor száznyolcvankettő? Megmondom. Utánaszámolnak, négyszer elvétik, ötödszörre kijön ötszáz palesztin font. Édes jó Istenem. A kasszához.

            Az eladó tárgyal a pénztárosnővel, aki átmegy határrendőrbe, és elkéri a személyit. Aztán az oléigazolványt. Figyelmeztetem, hogy az útlevelem és anyám neve öt példányban nincs nálam. Nem lát a rökönytől: de hiszen az nem is kell! De a tévét csak holnap vihetem el. – Ne haragudjon – mentegetőzik –, de maguk oroszok annyi zűrt csináltak már. – Ja, hogy Hungária? De hát az is SzSzK volt, nem?

            – Kiszállítsuk a tévét ötven sekelért holnap?

            Ha annyira sötét, tökagyú hülye lennék, és annyit értenék az üzlethez, mint ők, akkor igent mondanék, így viszont inkább azt a megoldást választom, hogy magam hazaviszem taxin, tizenöt sekelért. Szabad az elismervényt?

            Másnap este a nagyfiammal állítok be, és hát mesélik, hogy jes problema, mert a nagyfőnök még nagyobb főnöke bekavart.

            – Mondd meg neki, hogy jöjjön ide – mondom higgadtan. Már nem is vagyok meglepve, éreztem én ezt.

            Megjelenik a főnök, int, mint valami cselédnek, hogy kövessem. Az a baj, hogy a menedzser szerint csekkel nem lehet fizetni. Hogy tegnap miért mondta az ellenkezőjét? Ő ilyet nem mondott, hazudik a szemembe rezzenéstelen tekintettel. Leülünk valami folyosón, mert a menedzsernél vannak, várni kell. Szemben egy biztonsági őr ácsorog.

            – Miért kell várni, apu?

            A kölyök már eltervezte, mi mindent fog nézni. Elszorul a szívem. Mocsok dolog csórónak lenni, ha gyereked van.

            – Mert valami gané faszkalap szerint nem fogadható el csekk.

            – Nem azért – szólal meg a biztonságis tört magyarsággal. – A bank nem igazolta vissza a csekkedet.

            Ez jellemző volt. Vigyázni kellett az embernek a szájára, mert szinte mindenütt akadt hallótávolságban valaki, aki értett magyarul. Az esetek háromnegyedében, ha nyilvános helyen elkáromkodta magát az ember, odalépett hozzá valaki: „Ááá, magyarok? Turisták vagy új olék?”

            Amit viszont az őr mond, elég érdekes fejlemény, mivel a számlán közel négyezer sekel van. Nyílik az ajtó, s már áll is rendelkezésemre a menedzserek gyöngye. Bemegyünk. Hellyel nem kínál, de azért leülünk. Önelégült típus terpeszkedik az íróasztal mögött, ismerik talán a fajtáját, roppant nagy teljesítménynek tartja, hogy negyven évesen megkeresi a havi kétezer dolcsit, és ő most fontos, mert ő most manager. Büszke továbbá a konfekcióöltönyére, ami annyira ráillik, mintha méretre csináltatta volna. A sokadik verziót hallom. Felhívták a bankot, de aki felhívta, annak el kellett mennie, és nem hagyta meg, mi volt a válasz.

            – Sajnálatos – mondom. – El akarom vinni a tévét, de azonnal.

            – Várni kell egy napot. Rendes esetben el sem fogadunk csekket. Csak Isracardot. Még VISÁ-t sem.

            – Tegnap elfogadták – hajolok előre. – Szóval most segget csinálnak a szájukból? Oké, akkor vissza pénzt, csekket, mindent.

            Húszperces tilitoli különböző pénztáraknál. A gyerek kifelé menet sírni kezd.

            – Szard le őket – mondom.

            – Szerettem volna azt mondani neki, hogy benzoná!

            – És, mi tartott vissza?

            – Nem akartam szégyent hozni rád.

            – Ez nem a mi szégyenünk, hanem az övék.

            Másnap elnézek a bankba, kérek hitelkártyát. – Semmi akadálya – így a bank. – Köss le ezerötszáz sekelt. – Hangsúlyozom, ez valódi, dombornyomásos hitelkártya volt, nem az a játékmarhaság, amit ma zömében a magyar bankok osztogatnak. Az csak arra jó, hogy a gyereknek mutogasd. A hitelkártya az, amiből még akkor is tudsz költeni, ha már nincs egy büdös filléred se, sőt, még akkor is, ha ezrekkel tartozol már.  Ilyen volt a Mastercard helyi változata, az Isracard, ami gyakorlatilag az ott töltött tíz év alatt majdnem minden anyagi gondomat megoldotta. Új ötletem van, kérek ezer sekel hitelt is fél évre. Így kisebb a kamat, mintha az üzlet számítaná fel.

            – Semmi akadálya – így a bank. – Hozz kezest fizetési kimutatással.

            Elcibálom egy ismerősömet a munkából, aki nagyon rohan, húszoldalas nyomtatványt ír alá negyven helyen. A pénzt folyósítják, kifelé menet tépem is ki a kaszpomat nevű szerkezetből, ami Pesten bankomat néven terjed valamivel később el. Később, este riadtan telefonál a kezes:

            – Te, most kérdi a feleségem, hogy mennyit írtam alá? Elfelejtettelek megkérdezni.

            – Tudod, a máskántát a lakásra – felelem. – A jelzálogkölcsönt. Százhatvanezer dollár. De öten vagytok rá…

            – Ne hülyéskedj, miből fogod fizetni?!

            – Azt még nem tudom, de arra vannak a kezesek…

            Kapok egy jó tippet. Egy raktáráruházban alacsonyabbak az árak, van is tévé 1450-ért. De nincs mindennap nyitva. Amikor nyitva van, mi nem érünk rá. Amikor végre ráérünk, csődbe megy az olcsó bolt, a vállalkozó az adósságokat hátrahagyva, a bevételt viszont zsebre téve Uruguayba szökik.

            Felfedezek egy újabb hasonló üzletet a György király út és az Allenby sarkán. Rábeszélnek egy Samsungra, ami 1450-be kerül, plusz ötvenes a szállítás, csak azt kell egyelőre fizetni, és nyolc napon belül eldönthetem, kell-e a készülék. Oké, mikor hozzák? 1992. április elsején.

            A bolondok napján persze nem hallok felőlük, ivritül jól tudó ismerősömmel hívatom fel őket; ma hozzák, este hétig. Ki kell fizetni az 1450 sekelt is, a nyolc napot nyilván csak álmodtam.

            Fél nyolc. Ver az Isten, amiért elkótyavetyéltem a Thomsont. Csörög a telefon. Maguknak kell a Samsung? Aha. Visszük, van otthon pénz? Van.

            Fél kilenc. Csörög a telefon. Dobrij gyeny, mondja egy hang. Nem beszélek oroszul, mondom, és levágom a kagylót. Megint csörög, immár ivritül. Itt van a disznó a közelben, a Sderot Jerusálájimon, de nem talál el a megadott címre. Fiam magyarázza el neki, merre kell jönni. Kimegyek a ház elé, elszívok egy csomag cigit, aztán megjelennek. Nagyon sietnek, leteszik a készüléket és elrohannak a pénzzel együtt, anélkül, hogy aláíratnák az átvételi elismervényt.

            Lerugdosom a családot az ülőgarnitúráról – mégiscsak felháborító, hogy kiskorúak ilyen későn még fenn viriböljenek –, elterpeszkedek a tévé előtt néhány sör társaságában, benyomom az Egy gazember halálát Alain Delonnal, és arra gondolok: na, gyerekek, most eljött az én időm. Bemegyek majd a boltba és megkérdezem: mi az, uraim? Hol a Samsung? Mert tegnap nem hozták, én a színüket se láttam. Meg tudják mutatni, hol írtam alá az átvételt?

            Izraelben akkoriban jószerével még csak a bankok működtek elvárható módon; amit az állami bürokrácia művelt, az felháborító volt, különösen azért, mert ha gyerekről volt szó, nem csinálták ezt, tehát tudtak volna másként is működni. Túl sok dolgom hivatalokkal nem akadt később, mert messze elkerültem őket. Pedig lehetett volna még fejni. Voltak, főleg oroszok, akik évekig az állam pumpolásából éltek. Az én gyomrom ezt nem vette be. Ha megdolgozok a pénzemért, az oké. Ha van hitelem, az nagyon jó. Ha nem dolgozom meg a pénzért, az a legjobb. Ha viszont sorba kell érte állni – köszike, de ezt nem nekem találták ki. (Jövő héten folyt. köv.)