Oldalak

2011. március 31., csütörtök

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (4)

A kibuc nem jött össze – legalábbis a mi részünkről nem.
            Jó néhány nap után felhívtak a Takamból, menjünk be. Szorongtunk, hogy megfeleljünk. Mi lesz, ha azon problémáznak majd, hogy nem vagyok zsidó? Mindenki felöltözött a legjobb ruhájába; elszántuk magunkat arra, hogy ha törik, ha szakad, emberfeletti imázst hagyunk magunk után.
            Ember tervez, kölykök végeznek. Mind a kettő egészen meg volt vadulva, talán a hőség miatt, ami az agyukra mehetett – Izraelben a legmelegebb hónap nem a július, hanem az augusztus, és miután a hőség május óta dübörög, augusztusra már mindenki meg van egy kicsit kettyenve. Arra különös gonddal ügyeltünk, hogy eleget igyanak, ettől függetlenül megvesztek a szokatlan környezetben meg a szállodai létben, amit most már nagyon szerettem volna felszámolni. Többen figyelmeztettek, hogy mégsem lehet szállodából iskolába meg óvodába járni, Péterék pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy ez a környék nem tartozik a legjobbak közé. Mi tagadás, nekem is feltűnt, hogy amikor kinéztem a szobából az utcára, a szemközti lepusztult, földszintes épület egyik bejárata előtt, összecsukható széken ül egy banya, vészesen emlékeztet a madámkülsejű, agyonborravalózott tulajnőre, és megszólít minden arra járó férfit, beinvitálván őket a sötét lyukba, amit diszkréten csörgő gyöngyfüggöny választ el az utcától. Egy idő után az asszonynak is feltűnt, aki sápadtan jött azzal, hogy:
            – Te… ez ott szemben egy kurvatanya…
            – Igen? – álmélkodtam. – Miből veszed?
            – Ott ül a banya, és hívja befelé a palikat…
            – Nahát! – csaptam össze a kezem. – Fel se tűnt. Hát remélem, a Takamban jól fog menni minden…
            A Takamban tehát, épp mert tilos volt, mindkét fiatalember megőrült, leöntötték magukat kólával, levetkőztek, majd az irodában kergetőztek, feldúlták az asztalokat és marakodtak, mint két veszett csatornapatkány. A tagbaszakadt pasas, akivel beszéltünk, jóindulatú mosollyal nézte őket, aztán az interjú végén mondta: majd telefonálnak, megvan a szálloda száma.
            Na, mondom, kész. Péternek is elújságoltam, hogy a kibuc-ulpánnak lőttek, a fiúk felforgatták az irodát.
            – Pont ezért fogjátok megkapni – jósolta. – Itt azt szeretik, ha a gyerekek felszabadultak.
            Azt hittem, csak vigasztal, de egy-két nap múlva telefonáltak a Takamból. Nem voltunk ott, de felvették az üzenetet, visszahívtuk őket.
            – A Száád kibucba kell mennetek – mondta a nagydarab pali, aki kihallgatott bennünket.
            – Az hol van?
            – Már majdnem a Negevben.
            Elhallgattam. Hát ezek is csak leküldenek a térképről. A Száád majdnem a Negevben volt – és majdnem a Gázai-övezet határán. Ott van a napihírekben szereplő, rakétázott Szderottól nem messze. Gáza akkor nem izgatott különösebben. Ott még az izraeli hadsereg volt az úr; benn, az Övezetben ugyan rendszeresen állt a bál, de onnan ki nem nagyon jöttek terroristák. Viszont hogy messze kerülök Tel-Avivtól, ez aggasztott.
            – Mivel kell odamenni?
            A pali elmondta, hányas busz visz oda és hol kell leszállni. – A cuccotokat egyelőre hagyjátok a szállodában, most csak menjetek le, nézzetek körül, beszéljetek velük. A Száád vallásos kibuc. Ortodoxok. Baj ez?
            Mondtam, hogy nekem ugyan nem, de én nem vagyok vallásos, sőt, zsidó se. Közbevágott:
            – Az nem érdekes, nem rólad szól itt ez a mese, kit érdekel, hogy te mi vagy, a gyerekeidről szól.
– Akkor semmi gond – feleltem –, lemegyünk.
– Karavánt fogtok kapni.
Angolul beszélgettünk, a caravan szó angolul a hatalmas, kéttengelyes luxus lakókocsit jelentette, amiben ismereteim szerint Bruce Springsteen is lakott. A kifejezéssel már az újságban is találkoztam. A hatalmas orosz alija miatt nem volt elég lakásegység, Izrael tízmilliárd dolláros hitelt akart felvenni az építkezésekre, ennek garanciáját idősebb Bush kormányának kellett volna vállalnia, Bush azonban mindenképp békét akart köttetni Izraellel, és – főként az antiszemita James Baker külügyminiszternek köszönhetően – a kezességgel zsarolta a Samir-kormányt. Áriél Sáron, aki akkor lakásügyi miniszter volt, a kérdést átmenetileg úgy oldotta meg, hogy hatalmas mennyiségben rakatott ki karavánokat, valóságos karavántelepek jöttek létre.
            – Klassz – mondtam –, az buli lesz.
            – Oké, akkor holnap várnak benneteket. Ha nem sikerül a dolog, hívjatok fel és találunk nektek valami mást.
            Hogy álltam én a vallással, különösen a zsidó vallással? Leginkább sehogy, noha istentagadó soha nem voltam. Mindig is hittem Istenben, és el sem tudtam volna képzelni az ellenkezőjét. Anno – nyilvánvalóan megkérdezésem nélkül és akaratom ellenére – katolikusnak kereszteltek úgy nyolcnaposan, és kissrác koromban beszerezték a Képes Bibliát, az akkori Jugoszláviából, mert Magyarországon gyermekeknek szóló Biblia nem jelenhetett meg. Néha be-benéztem egy templomba tinédzser koromban, de soha nem mise idején, és a hideg is kirázott a gondolatra, hogy egy papnak fülbegyónjak. Később az is nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a Lékai-féle egyházvezetés súlyosan korrumpálja magát a Kádár-rezsimhez való dörgölődzésével, és onnantól fogva már nem is érdekelt az egész. Izraelbe érkezésem után viszont a helyszínen tapasztaltam meg, amit korábban itt-ott olvastam: a vallásos pártok nagyobbik részének zömében gyomorforgató magatartását. Figyelem, itt nem a vallásról van szó, hanem a vallásos pártokról, és igazság szerint még a jelzőt is idézőjelbe kéne tenni, mert számos esetben előfordult, hogy egyes pártok korifeusai csak buliból lettek vallásosak, pontosan úgy, ahogyan léteztek karrierkommunisták is. Mindezt látva a vallás nemigen érintett meg, ha csak annyiban nem, hogy felbőszített a szombati tömegközlekedés hiánya. Akinek saját gépkocsija volt, vagy pénze taxira, az azt csinált, amit akart. Akinek egyik sem volt, azt arra ítélte az izraeli közmegegyezés, hogy malmozzon otthon. Ugyan már akkor is voltak bizonyos vonalakon iránytaxik, és ezek egy része sábeszkor is járt, de ha épp nem arra volt dolgod, amerre a „narancs” ment – így hívták a színük után ezeket a mikrobuszokat –, akkor ez az intézmény sem segített rajtad. Márpedig később, amikor már dolgoztam – és a pénz mián’ úgy 1994-ig végigdolgoztam a szabadságaimat is –, csak szombaton mehettem volna akárhová. Évek hosszú során át alig láttam valamit az Országból. Mindez nem ösztönzött arra, hogy a júdaizmus felé közeledjem.
            Nos, 1991 szeptemberében – a nyár zavartalanul folytatódott – egy szép napon megérkeztünk a Száád kibucba. Címzetesen szakállas egyéniség várt rám, de úgy, mintha régi barátok lettünk volna. Végtelenül kedvesen fogadtak; kizárólag mosolygó arcokkal találkoztunk. Mindent tudtak rólunk, azt is, hogy én goj vagyok. Befelé haladtunk, közben az úttól messzebb, a fák közt itt is, ott is láttam valami furnérlemezből összetákolt bodegákat, szerszámosbódékra emlékeztettek, csak nagyobbak voltak.
            Egyszemélyes szakállas fogadóbizottságunk minden szembejövőnek bemutatott, majd vitt minket egyenesen a kibuc központjába. Végigmutogatta a különféle intézményeket, s akivel találkoztunk, mindenkinek volt hozzánk egy-két jó szava. Kitűnő volt a hangulat, és nem is értettem, miért szorongok annyira. Aztán kiderült, amikor elvittek kicsit odébb egy árnyas ligetbe, ahol szintén volt néhány szerszámosbódé, kinyitották az egyiket és mondták, hogy ott fogunk lakni. Három szoba volt benn, konyha, vécé, zuhanyzó és – árnyék ide, árnyék oda – ötven fok úgy kora délután a furnértákolmányban. Így derült ki, hogy Izraelben a karaván szó alatt mégsem a Bruce Springsteen-féle balhét értik.
            – Persze bebútorozzuk – mondta a szakállas. A víz, a villany már benn volt, a gázpalackot bármikor csatlakoztatni lehetett.
            Folytattuk a körsétát, noha abban a pillanatban tudtam, lesz, ami lesz, én ebbe a lukba nem költözöm bele. Meg is érdeklődtem, hogy téglaépületük van-e, és azt a választ kaptam, hogy sajnos nincs. Az asszony közben halkan bőgött, a gyerekek lógatták az orrukat. Megfogadtam egy dolgot. Azt, hogy átkozott legyek, ha a lábam kiteszem Tel-Avivból, ahol most kapkodva lakást és munkahelyet kell keresni, no meg bankszámlát nyitni, hiszen a még hátralévő, tekintélyes mennyiségű támogatást nem kapjuk meg, amíg nincs hova utalniuk. És ez a támogatás most már létfontosságú, hiszen még ha azonnal kerítek is állást, akkor is csak egy hónap múlva várható az első fizetés – addig pedig semmiképp nem húzzuk ki. Miközben a látogatás non plusz ultrája, a zsinagóga következett, fény derült még egyéb anomáliákra is. A karavános buli havonta hatszázötven dollárba került volna az ulpánnal, a rezsivel, az étkeztetéssel és mindennel együtt. Hatszázötven dollárért már nagyon klassz három-négyszobás lakásokat kínáltak akkoriban Ramat Gan és Givátáim igen kellemes részein, de akár Tel-Aviv központjában is, kilátással a tengerre. Ezt ugyan a Takamban felejtették el közölni, de mégis a HOH mondta, hogy ingyért van az egész. Miközben a zsinagógában megmutatták a Száád féltve őrzött kincseit, a Tóra-tekercseket, azon járt az agyam, miként fogom megfojtani Sátorost, ezt a vén állatot. Ha én látok valakit, hogy a verem felé megy, szólok, hogy bele ne lépjen, ez meg még bele is löki az embert. Agyamat elöntötte a vér, miközben a szakállas magyarázta: majd készüljünk fel arra, hogy jönnek a nagyünnepek, és ebből az alkalomból szlichot lesznek, vagyis extra bűnbánó imák, amik hajnalban vannak, úgyhogy elég korán kell majd kelni egy darabig. Finoman szólva: eszemben sem volt imádkozni, kivált nem hajnalban, de délben és este, egyáltalán, a napnak semmilyen szakában sem. Lázasan számolgattam, mennyi pénzünk maradt. Ha egy-két napon belül varázsolok valamit, talán sikerül megoldani a helyzetet. Talán. Mennyi is a szállodaszámla? És most már a visszafelé szóló buszjegyeket is számolni kell. Most már mindent számolni kell, és nagyon akkurátusan. Mennyi pénzt elvertünk, miközben egy ilyen baromságra vártunk! Istenem! A szakállas közben kérdezett valamit.
            – Sorry – mondtam. – Nem hallottam.
            – Csak azt kérdeztem, gondolkodtál-e esetleg a betérésen?
            – Még nem. És lassan mennünk kell.
            De még az éttermet megmutatja. Meg is mutatta. Az itt szigorúan betartott kóserság legalapvetőbb szabályaival tisztában voltam, azaz tudtam például, hogy ha virslit eszek, még egy pohár tejet sem ihatok meg rá. A szakállas azt akarta, ebédeljünk ott, noha az arcunkon, a reakcióinkon már világosan látta, hogy nem leszünk mi kibuctagok. Még ideiglenesen sem. Máig szégyellem, de jeges udvariassággal mondtam nemet. Nem kellett volna, ők nem tehettek se a HOH hülyeségéről, se a Takam trehányságáról. Ők csak őszinte jó szívvel fogadtak volna minket, főleg a két gyerek miatt, hogy zsidó létükre ne vallástalanul nőjenek fel.
            – Tudok telefonálni?
            Készségesen bevittek egy irodába. A HOH-t tárcsáztam, a Sátoros vette fel. Vázoltam neki a helyzetet, és arra kértem, nagyon gyorsan segítsen tel-avivi lakást bérelni, mert ami itt van, az gáz.
            – Mi magának a problémája? – kérdezte.
            – Hogy mi a problémám? Hát az, hogy olyan bodegába akarnak minket tenni, amiben Pesten a szabolcsi cigány útkaparó munkások alszanak.
            – Miről beszél?
            – Hát a karavánról.
            – Mit akar maga attól a karavántól?
            – Többek közt azt, hogy ne legyen benne ötven fok!
            – Ez minden problémája? Mert azt megoldhatom, adok magának egy ventilátort.
            – Más problémám is van, azt mondták, ez ingyen van…
            Közbevágott:
            – Nézze, én negyven évvel ezelőtt sátorban kezdtem az életem ebben az országban. Ha magának ez nem felel meg, én többet nem tudok segíteni.
            Levágtam a kagylót, és a kocsisszótár válogatott kifejezéseivel illettem ezt az embert. Közben megfogadtam még egy dolgot: soha az életben nem kérek többé tanácsot a HOH-tól vagy akár vátiktól. Ezek a hatvan-nyolcvan éves emberek a legjobb indulattal sem érthetik meg sem az igényeinket, sem a problémáinkat. Valamiért a múltban élnek, sekel helyett sokszor lírát vagy fontot mondanak, és meg vannak győződve arról, hogy mi a fáról másztunk le. Valahol belül azonban pontosan tudtam, hogy kizárólag magamat hibáztathatom, nem hallgattam az ösztöneimre, nem jártam magam utána a dolgoknak, jobban esett a tengerparton heverészni és a kimenős katonalányok sejhaját bámulni, mialatt az életemet mások intézik.
            Tel-Avivba visszaérvén elpanaszoltam mindent Péternek, akik azt javasolták, nyugodtan kérjünk tanácsot ezután is a háóhától, és azután annak az ellenkezőjét tegyük. Lakásügyben nem tudtak segíteni. Lakásügyben az volt a helyzet, hogy amíg nem találunk magunknak kezest, aki aláír, addig úgyse tudunk lakást bérelni, viszont amíg nincs lakás, addig bankszámlát se tudunk nyitni, és amíg nincs bankszámla, addig nincs pénz; továbbá amíg nem tudjuk, hol lakunk, a gyereket se tudjuk iskolába íratni, és a másik se mehet óvodába, no meg mi sem ulpánra (a szó stúdiót jelent héberül, de Izraelben az elsődleges jelentése: nyelviskola). Péterék kategorikusan megmondták, hogy nem írnak alá kezességet, sem nekünk, sem másnak, és mi se tegyünk ilyet, soha, semmilyen helyzetben, ha nem akarunk magunknak később igen nagy kellemetlenségeket. Fogalmam sem volt, hogy lesz így bérlakásom. Azt viszont már megtapasztaltam, hogy az emberek errefelé már így mutatkoznak be: „X. Y. vagyok, nem írok alá.”
            Persze igazuk volt.
            Csak visszamentem a HOH-ba, mert máshova nem volt mennem. Sátorosnak becsületére legyen mondva, nem gúnyolódott, nem szövegelt, hogy ő előre megmondta, de a lakásügyben ugyanazt hallottam, amit a HCBC-ben. Hogy hát a kezes, az nagy probléma. Na és ha olék egymásnak írnak alá? Azt sokszor nem fogadják el. De szerencsét lehet próbálni.
            Ördögi kör volt, de miután tapasztaltam, hogy a magyarajkúság csapdájából ki kell lépni, fogtam magam, és beállítottam – az oroszok HOH-nak megfelelő intézményébe. Strandolásaim alkalmával láttam, hogy a Marina szállodában tanyáznak.
            Itt más volt az atmoszféra.
            A Szovjetunióból Brezsnyev idején, a hetvenes évek elején engedtek ki korlátozott számban zsidókat. Az az alija teljesen más volt még, mint a húsz évvel későbbi. Kizárólag értelmiségiek alijáztak, és – akkoriban még – kizárólag zsidók, szemben a mi életünket nyomorító oroszhullámmal, aminek olyan harminc-negyven százaléka lehetett „társutas”. A Marina-beli ruszki szervezetet ilyen kultúrzsidók igazgatták. Hörgések és grandiózus kioktatások helyett segítettek. Egy telefonhívásba tellett, és volt tel-avivi lakás, kettő is, úgyhogy válogathattunk. Az egyik 450 dollárba került havonta és kint volt, a másik 400 dollárba, és kicsit még kijjebb; Jafón. Kezest egyikhez sem kértek. Három hónapot előre kell fizetni. Némi fejszámolás után az utóbbit választottam, mert azt még ki tudtam brusztolni valahogy, és még maradt is pénz. Jött a tulaj, Beninek hívták és Bulgáriából származott. Csendesebb emberkének tűnt; némi simlisségnek persze ő sem volt híján, de alapvetően tisztességesen járt el velünk szemben: a későbbiekben, ha Uram bocsá’ egy-két hetet késtem a lakbérrel, nem csapott hisztit. Megdöbbent, hogy nem akarom megnézni a kéglit, hanem azonnal beköltöznék. Mondtam neki, hogy ketyeg az óra a szállodában, ha sokat vacakolok, belecsúszok a délutánba és újabb ötvenöt dolcsim ugrik.
            Rohantunk a hotelbe. Ugyan belecsúsztunk így is a délutánba, de miután a szálloda családi kézen volt (és van ma is), s a személyzet velünk izgulta végig az elmúlt két hetet, igen tisztességesen jártak el, nem számoltak fel még egy napot, segítettek lecuccolni és sok szerencsét kívántak. A csomagjaink egy része így is ott maradt a portán, mert nem fért volna be a taxiba. Ezekért valamikor később visszamentem.
            Elkészültem a legrosszabbra, de a lakás, amit választottunk, mégsem volt annyira kinn, mint a marinások elmondásából következtethettem. Budapesti léptékben gondolkodtam, és elfelejtettem azt, hogy nem kétmilliós, hanem hat-hétszázezres városban vagyok, amely a vele egybeépült, de önálló önkormányzatokkal rendelkező városokkal – Ramat Gan, Givátáim, Bné Brák, Holon, Bat Jam – együtt is csak épp hogy éri el az egymillió főt, területre pedig sokkal, de sokkal kisebb a lakatlan rozsdaövezetekkel és valójában soha nem integrált kistelepülésekkel mesterségesen felpüffesztett Budapestnél. A forgalom sem állt be, úgyhogy viszonylag hamar kiértünk Jafóra. Persze nem arra a részre, amit a turisták ismernek. Az Óvárosban meseszép a környezet és igen magasak a lakbérek. Kicsivel odébb – gyalogszerrel úgy húsz percre – volt az „igazi” Jafó. A Sderot Jerusálájim, azaz Jeruzsálem út vágta ketté, a nyugati, tengerparti oldal volt az arab rész, a keleti oldal pedig az izraeli társadalom zsidó szektorának az aljáé – kivéve néhány bulgárt, akik magasabb színvonalon éltek. De zömében „feketék” lakták ezt a városrészt. Ezen nem etiópokat kellett érteni – azokat egy tömbben vidéki, fejlesztési városokba telepítették, mert kellőképp engedelmesek voltak ahhoz, hogy velük ezt meg lehessen csinálni –, hanem szefárdokat, azaz olyan zsidókat, akik arab államokból vagy Iránból származtak el. Ők voltak a „második Izrael”. Az „első Izraelt” jobbára a fehér askenázik jelentették. A két tábor között erős ellentét volt – és van a mai napig.
            Földszinti volt a lakás, négyszintes, lift nélküli sikunban – ötvenes években épült beton szükséglakásban –, szintenként két lakás; Beni felment néhány lépcsőfokot, kinyitotta az ajtót. Lerohadt volt a kecó piszkosul, de próbáltam ebbe bele nem gondolni; azon járt az agyam, egy-két évet kell benne cuzámmen kihúzni, addig majd csak talpra állok valahogyan. Próbáltam az előnyeire koncentrálni. Hűvös volt, mintha légkondi járt volna benne, holott csak északi fekvésnek örvendett és úgy építették, hogy minél jobban átjárja a levegő. Azt még nem tudtam, hogy milyen szörnyűségesen rá fogok erre faragni néhány hónap múlva, amikor majd beköszönt az évszázad tele Izraelben. A környezet harsogóan zöld volt, a háztól nem messze park burjánzott, a frontoldalon jó nagy parkoló, a Nachal Oz névre hallgató mellékutcában csend. (Aki olvasta tőlem a Szerelmem, Tel-Aviv című akcióregényt: annak egyik főhőse, a kövér srác lakott ebben a házban és ebben a lakásban.) Csend uralta magát a házat is, persze szieszta idején ez nem is volt nagy csoda; a környék csak este kelt életre, de akkor aztán legtöbbször hajnalig ment a rumli. Ha kiléptél a kapun, húsz lépésre, a parkoló mellett ott állt „Avraham vegyesboltja – csúf, betonból öntött, kockaszerű épület (…) Leggyakrabban maga Avraham szolgált ki: egy alapvetően jóindulatú, izzadságszagú, nehézkesen mozgó, vastag fekete keretes szemüveget viselő, hatvan körüli alak, akinél a fél környék hitelbe vásárolt, felírásra. Néhanapján a lánya tornyosult a pult mögött, ez a miniatűr harckocsira emlékeztető, buta és lapos pillantású, legfeljebb tizenhat éves némber”, olvasható megint csak a Szerelmemben (amibe mindent beleadtam úgy 2006-2007 tájékán, amit csak a bődületes honvágy ki bírt belőlem csikarni egy kispesti panellakásban). Volt a közelben bank is, a Hapoalim egyik fiókja. Csak lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
            A bejárati ajtón rögtön a nappaliba mentél, pont szemben nyílott az ajtó a jellegzetes izraeli intézményre, a mirpeszetre. Fordíthatjuk ezt verandának, tornácnak, erkélynek, balkonnak, ennek-annak, de szerintem egyik verzió sem fedi a valót. A mirpeszet, ha akarod, része a lakásnak – kinyitod vagy elhúzod az ajtaját –, ha akarod, zárt erkély lesz belőle. Többnyire elég nagy ahhoz, hogy asztalt és székeket is ki tudj pakolni. Az év nagy részében ott éled este az életed. Van, aki a tévét is kiviszi. Afféle nyitott szalon tehát; mert van zárt szalon is – szalonnak az izraeli nagyképűen a közönséges nappalit nevezi. Az alkóv és a hall ismeretlen fogalom arrafelé, a lichthof nemkülönben.
            A nappaliból a bejárati ajtó oldalán nyílt a szűk konyha és a gyerekszoba, a baloldalon a szülői hálószoba, fürdőszoba, utóbbiban, ha emlékezetem nem csak, benn volt a vécé. Elképesztően lepusztult és elhanyagolt volt minden – volt ellenben telefon. Ez volt életünk első telefonja, a számra máig emlékszem: 832-733 (egy-két év múlva aztán ötjegyűek lettek a számok). Beni elég nagy kockázatot vállalt ezzel, hiszen ha csinálunk neki egy húszezer sekeles telefonszámlát, majd eltűnünk, semmit nem tudott volna lépni. (Új olék elég gyakran megcsinálták ezt.) Ha nem lett volna telefon, a Bezek – a T-Com izraeli megfelelője – huszonnégy órán belül annyi vonalat szerelt volna be, ahányat kérünk. De volt.
            Volt hát telefon, a tapéta viszont itt-ott négyzetméteres slejfnikben lógott, és penészes szag lengte be a szobát. A szülői hálószobában még épületesebb látvány fogadott: széles szigetelőszalag-csíkok lógtak az ablakokról, az egyikbe egy irdatlan svábbogár teteme ragadt bele. Ez volt az úgynevezett zárt szoba. Az első Öböl-háború idején, amikor Szaddám Huszein Irakja több száz Scud-rakétát lőtt ki Izraelre, tartani lehetett attól, hogy a rakéták egy része vegyi vagy biológiai robbanófejjel lesz felszerelve. A hatóságok mindenkit arra szólítottak fel, hogy alakítson ki az egyik szobájából zárt szobát, és pontos utasításokkal láttak el mindenkit, hogyan kell ezt csinálni. Az Öböl-háború valamikor az alijánk előtt hat-hét hónappal ért véget, de a szigetelőszalagokat csak annyira távolították el, hogy az ablakot ki lehessen nyitni. Az eredetileg fehér balatni, az izraeli járólap kávébarnán ragadt a kosztól. El sem tudtam képzelni, micsoda ócska, igénytelen emberek éltek ott. (Az előző telefonszámla feletti vitában aztán megismerkedhettem a korábbi bérlővel, naná, hogy orosz volt, Szemjon Fominnak hívták. Nem izgatta a mocsok, amit csináltak és otthagytak, mert úgy érezte, csak egy-két évig lakik ott, és arra a rövid időre nem érdemes takarítani.) Nem volt mit csinálni, a szerződést már aláírtuk, a három hónapot előre kifizettem – legalább emiatt nem kellett idegeskednem –, azt pedig valahol korábban már elmagyarázták, hogy Izraelben a közüzemi számlák nem havonta, hanem kéthavonta jönnek. Aminek őszintén örültem, mert csak pár száz sekelem maradt.
            Ennek egy része takarítószerekre ment rá. Gyors nyelvlecke következett Péteréknél, és néhány szóval – felmosórongy, felmosófa, hipó etc. – gazdagabban állítottunk be a Ben Jehuda utcai Supersolba, majd tértünk haza, hogy valamelyest kigányoljuk azt a szartanyát.
            De fedél volt a fejünk felett. Izraelben. Tel-Avivban.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

:)) Gratula! Élvezetes.

Nechemia ben Avraham írta...

Köszi. Folyt. köv. egy hét múlva.

Unknown írta...

Hali! JOCÓ vagyok! Privatba nem tudnek veszelni veled? Mailre gondoltam persze....koszi a valaszt!