Oldalak

2011. március 18., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (2)

Leszálltunk. A nagyközönség vastapssal jutalmazta a mutatványt; később megtudtam, ez afféle izraeli szokás, gesztus a pilóta felé. Amikor kiléptem a gépből, az olyan volt, mintha egy óriás tányérjában lévő meleg levesbe léptem volna. Ott voltam. Izraelben. Ott terült el körülöttem az egy kivételével akkor még összes szomszédjával hadban álló, pöttöm ország, én meg ott álltam, tizennégy darab poggyásszal, két gyerekkel, az anyjukkal és zsebemben ötven angol fonttal, az ötven fokos betonon, a 95 százalékos páratartalomban, és akkor azért egy kicsit összeszorult a gyomrom. Akkor azért úgy megéreztem, hogy valami nagyon-nagyon visszavonhatatlan történt. Basszuskulcs, én most kivándoroltam egy másik kontinensre.
Nagyon vacakolni nem volt idő, bementünk útlevélvizsgálatra. A határrendőr kiscsaj az útleveleinkbe belegemkapcsozott bevándorlóvízumok kihajtogatása után jelentőségteljes és komoly arcot vágott, azon nyomban kijött a kalitkából, kerített egy kolléganőt, az fölvitt engem az emeletre – mondta, a családtagok lenn is megvárhatnak. Odafenn már szép számmal voltak bevándorlók, szerencsére nem olyan sokan, mint lehettek volna. Az orosz alija csúcspontján érkeztünk, szinte óránként landoltak az olégépek, amelyek a volt Szovjetunió területéről hozták az embereket – 1989 és 1995 közt olyan egymillió fő körül. De mázlim volt, akkor épp szünetelt valamiért a roham, így nem tartott fél napig, hogy sorra kerültem; legfeljebb tíz percet kellett várni.
És azután nagyon sok minden történt. Elsősorban a neveink felől érdeklődtek, főleg a két gyerek neve felől, mert nem értették a dolgot. A hétévesnek is meg a háromévesnek is volt második keresztneve: Roland, illetve Ronald. A héber pákidá agykapacitását ez meghaladta, és megkérdezte, mi ez. Mondtam, hogy anagramma. A szó hallatán szigorú arcot vágott, mint aki azt akarja mondani, tudod, kivel szórakozz, azután haragos mozdulatokkal kitöltötte a megfelelő rubrikákat. Csak jóval később tudtam meg, hogy – valószínűleg felháborodván az anagrammán, amivel akkor találkozott először életében – a Ronald nevet nem hagyta meg, és Rubint csinált belőle. Nem érezte szükségét, hogy a névcseréről engem tájékoztasson. (Voltak cifrább történetek is, egy ismerős nejét X. Péternének hívták, mire a tisztviselő a magyarázkodást elvágva kijelentette, hogy ennek semmi értelme, és ezentúl Petrena lesz a neve.)
A papírozás eredményeként mind a négyen kaptunk egy új állampolgárságot. Ott, a repülőtéren. Izraeli állampolgárok lettünk. Olyan fél óra alatt. Állampolgárnak lenni másutt öt-nyolc éves tortúra, még akkor is, ha etnikailag oda tartozol. Én nem tartoztam Izraelhez etnikailag, mégis befogadtak, pontosan ugyanolyan elbírálásban részesültem, mintha zsidó lettem volna. Kaptunk egy oléigazolványt, amiben mind a négyen szerepeltünk; a nevünk mellett egy szám, amiről elmagyarázták, ez a személyi számunk, ez áll majd a személyinkben is, amit nekünk kell kérni a belügyben, ez lesz az útlevelünkben is, amit szintén ott adnak. Ez azért döbbenetes érzés volt. Sokat nem tudtam rajta gondolkodni, mert az izraeli bürokrácia ott, a repülőtéren egyáltalán nem mutatta be a rá egyébként nagyon is jellemző szemét tempót, hanem amerikai hatékonysággal működvén nem megvetendő pénzösszeggel látta el csekélységemet. Először is leszámoltak 2870 sekelt, zömében ötvenesekben, majd adtak egy ötezer sekeles csekket azzal, hogy ezért minden postahivatalban készpénzt kapok. Szédülten számoltam át dollárra, onnan forintra. Olyan negyedmillió forint körül nyomtak a markomba – 1991. augusztus 22-én, amikor származási országomban havi nyolc-tízezer forintokkal törölték ki azoknak a szemét, akik kellőképp lúzerek voltak ahhoz, hogy ennyiért fölkeljenek az ágyból. Az izraeliek hozzám vágtak egy olyan kétévi fizetést. Basszus!
Köszönetet rebegtem és már álltam fel a székről, amikor azt mondta a csajszi:
            Regá. – Kotorászott még az asztalon, és átadott egy papírt. A biztosításunkról szólt, hat hónapig volt érvényes a legnagyobb biztosítóhoz, a szakszervezetihez, azután eldönthettük, maradunk-e ott, vagy a másik három biztosító közül választunk, majd egy kisebb kartonlapot nyújtott felém. – And this is for the taxi.
            Most szakajtottam le negyedmilliót, és még egy taxiutalványt is kaptam. Ezt nevezem! Pedig igazán van miből kifizetni a taxit.
            Taxin, de hová? Azt mindenképp eldöntöttem, hogy nem foglalkozom Tel-Avivon kívül mással. Na de azon belül hová?
Tanárnő kérem, én készültem.
Csakugyan készültem, noha a tankönyvellátó – azaz a magyar könyvkiadás – nem remekelt izraeli viszonylatban. Legelőször Kardos G. Éva Makótól Jeruzsálemig-je került a kezembe, még jóval az alija előtt. Akkoriban kimondottan jó könyvnek számított, arról szólt, hogy a szerző véletlenül megtudja, van egy öccse Izraelben, és kimegy hozzá, hogy meglátogassa (az öccsel, Kardos Jóskával később magamnak is szerencsém volt megismerkedni), és közben jó sok mozaikot felvillantott az izraeli életből is. Mondom, jó könyv volt, csak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának állapotait tükrözte, így teljesen más volt az ott megjelent valóság, mint amit mi évtizeddel később tapasztaltunk. Ott volt Goren Tamás könyve, ami a Panoráma útikönyvek sorozatban jelent meg – csak kisebb formátumban, mint a sorozat korábbi darabjai –, és azt hiszem, ezzel mindent megmondtam, hiszen ki ne emlékezne ezekre a vaskos kötetekre, amelyekből körülbelül három-öt oldalt lehetett elolvasni, azután megcsömörlött tőlük az ember: múzeum múzeum hátán, nyitvatartási idők, látnivalók és egyéb marhaságok, de szinte semmit nem tudott meg belőlük az ember magáról az országról, az ott lakókról, semmi személyeset, semmi olyat, amiről csak onnan szerezhetett tudomást. Általában csak A magyar utas itt és itt című fejezetet lehetett belőlük elolvasni (ha az ember túltette magát a minduntalan visszatérő, hülye és megalázó figyelmeztetéseken, miszerint „ezt és ezt nem a magyar turista pénztárcájához méretezték”), meg a képeket végignézni, de aztán annyi. Megvettem egy karcsúbb, zsebre tehető útikönyvet is, az már egy nyugati termék fordítása volt, valamivel praktikusabb, mint a Panoráma, de én nem ezt kerestem. Megvettem Moldova Ki ölte meg a Holt-tengert? című vékonyka könyvét, ami profi munka lévén kis terjedelméhez képest szép számmal tartalmazott engem érdeklő információkat is – igen ám, de az volt az érzésem, hogy valamiféle pesszimizmus csendül ki belőle, és épp nem erre volt szükségem így kivándorlás előtt. Megvettem valami fazon magyartalanságoktól és – mint később kiderült – kétségbeejtő hülyeségektől hemzsegő útibeszámolóját, aminek a fele arról szólt, milyen drága kint minden. Hogy miért nem Jászkaszafaszára utazott, azt nem értettem, bár a drágaságot az akkori, zömében persze szubvencionált magyar árakhoz és a fizetésnek csúfolt magyarországi gombokhoz képest megemlítette Kőbányai János műve is, amely a Fedezd fel Izraelt! címet kapta. Akkoriban vettem meg, amikor betelefonáltam a követségre. Magával ragadott és kétségbe ejtett. Az volt a kétségbeejtő, hogy túl rövid volt. Újra meg újra elolvastam, míg végül bizonyos részleteket kívülről tudtam. Később, már jafói lakásomból, alkalmam nyílt arra, hogy másfél órás telefonbeszélgetésben köszönjem meg a Jeruzsálemben tartózkodó szerzőnek, amiért könyvével rávett az alijára. Mintha hájjal kenegették volna. Azt mondta, épp ezért írta meg, kedvcsinálónak. Jól tetted, mondtam erre, nekem bejött. Épp felfedezem Izraelt.
Szóval készültem, Kőbányai könyvében a szállásokról is voltak hasznos infók, a végén meg egy listát hozott a hotelekről, árakkal, telefonszámokkal. A Hotel Bellt néztem ki, mert az állt a könyvben, hogy az Allenbyn van, az Allenbyről meg tudtam, hogy Tel-Aviv egyik központi, forgalmas útvonala, és nekem épp ez kellett. Ízig-vérig városlakó voltam egész életemben, ha az agyam alatt nem dübörög éjfélig a tömegközlekedés, ma is hülyét kapok az ingerszegénységtől. Amellett a logika is a központot diktálta, hiszen a különféle hivatalok sehol nem a peremkerületekben tanyáznak. Odakinn, amint kiléptünk és körülnéztem, már ott is termett egy svarc taxis (svarc volt ő maga is, meg taxisnak is), és ajánlotta magát meg a minibuszát. Ami kellett is ennyi csomaghoz. Összeszámolt minket és a csomagokat, és azt mondta, egy százasért bevisz. A táncoslábú nénikéjét, akkoriban harmincöt-negyven körül volt Tel-Avivba a hivatalos tarifa, amit nem tudtam – noha sejtettem, hogy átver valamennyire. (Az átveréseket a nem fekete taxiknál úgy akadályozták meg, hogy létezett egy diszpécserközpont, ott kellett sorbaállni a taxiért, a diszpécser megszámolta az utasokat, a poggyászt, megállapította a tarifát, fölírta egy önindigós fecnire, azt kettétépte, az egyik fecnit a sofőr kapta, a másikat az utas, és ha a sofőr a felírtnál nagyobb összeget követelt, azt kockáztatta, hogy kirekesztik a reptéri fuvarokból. Kitűnő rendszer volt – mikor utoljára ott jártam 2007-ben, már nem működött, nem tudom, miért, viszont átverni sem próbáltak.) Azt viszont tudtam, hogy normál taxiból ennyi cuccal minimum kettő kéne. Mondtam, hogy oké, és a taxiutalványra gondoltam meg arra, hogy a pasi ezt biztos nem fogja tudni elszámolni, aztán mutattam neki a Hotel Bellt a könyv hátuljában és megkértem, csörgesse őket meg, van-e szabad szoba és ha igen, mennyiért, négyünknek. Ha elfogadja az utalványt, jó, ha nem, hát kifizetem, mit vacakoljak rongyos száz sekelen. Az úr a pokolban is úr, hát még egy ilyen király helyen, mint Izrael.
A pali készségesen telefonált, megtudtam, hogy az ár éjszakánként ötvenöt dolcsi három főre, a kisgyereket nem számolják fel. Ez volt az első, de egyáltalán nem az utolsó eset, amikor megnyilatkozott a zsidó állam végtelen gyermekszeretete. Jóval később hallottam egy mondást, miszerint „Izraelben két isten van, a pénz és a gyerek”, és ez száz százalékig így igaz. Nem kétséges, hogy a felnőttekkel sokszor és habozás, valamint lelkifurdalás nélkül kiszúrnak – legtöbbször lustaságból –, de a gyereket és a gyerekek problémáit halálosan komolyan veszik; ha baj van, hatalmas és hatékony gépezetek indulnak be megsegítésükre minden szinten, anélkül, hogy kérné az ember. A gyerek mindenekfeletti, úgy érezheti magát Izraelben, mint valami elkényeztetett aranyhal. Ezt később elég kendőzetlenül közölte velem a főnököm, aki úgy vélekedett: „Hogy veletek mi van, az nem érdekes; ti le vagytok szarva. A lényeg az, hogy a gyerekeiteknek jó legyen, ők megragadjanak itt, katonák legyenek és boldoguljanak az életben.”
Mondtam a kétszeresen is svarc taxisnak, hogy na jalla.
Vitt a minibusz befelé a rengeteg cuccal. Fejben számolgattam, és próbáltam szuggerálni magam, hogy ne szálljak el a pénztől. Tisztában voltam vele, hogy ez csak első látásra igen sok, de azt is tudtam, hogy az izraeli árszint többszörösen meghaladja a magyart. (Mint hamarosan kiderült: nagyjából három-négyszeresen haladta meg. Akkor. Mára Magyarország felzárkózott.) És közben néztem a tájat. Más volt az, mint ma. Ha ma megérkezel a Ben Gurionra, elsősorban is a repülőtér méretein döbbensz meg, azután hirtelen azt se tudnád, melyik autópályán indulj el, ha be akarsz menni Tel-Avivba. De a nyomorúságos ferihegyi ösvényhez képest, amit valószínűleg egy kondás tapostathatott ki a mangalicáival pár száz éve, már az akkori egy szem autópálya is hihetetlenül nagyvilági és nyugatias volt. És nagyon hamar benn voltunk. A Bell személyzete szívélyesen fogadott, csak úgy robogtak fölfelé a lépcsőn a bőröndökkel, a fejedelmi jattra megdöbbentek, nekem meg eszembe jutott valamelyik olvasmányomból az, hogy ez nem valami borravalóleső hely. (Mára kissé elkurvultak, de a kilencvenes években a jatt – ami pedig héberből származik: jád bejád = kéz a kézben – majdnem végig ismeretlen jelenség maradt a zsidó államban, és a taxisok már az egy-két sekeles borravalót is szépen megköszönték.)
Dacára annak, hogy a negyedik főt nem számolták fel, neki is beállítottak egy külön ágyat. A szoba ablaka a tengerre nyílt, teljesen korrekt kilátással. Na mondom, ez igen. Elég hosszan elnéztem a Földközi-tengert, és elszorult a torkom. Ezt a látványt 1980-ban, Riminiben élvezhettem utoljára. Átkozottul hosszú idő telt el, a mindenségit. Tizenegy év. De most végre itt vagyok.
Szívem telve volt várakozással. Némi szorongás is társult ehhez a várakozáshoz.
És mégis úgy éreztem, otthon vagyok.

***

Arra már nem emlékszem, aznap lementünk-e fürdeni. Mire megérkeztünk, mire kicsomagoltunk, még bőven sütött a nap, de lehet, hogy egy óra múlva már alkonyodni kezdett? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy – ha csak a koronás főket nem számítjuk – alighanem a város történelmének egyik legnagyobb jattját adtam, tulajdonképpen egy félreértés eredményeként. Lementünk a szálloda előtti kiülősbe, három kóla és egy sör volt, a végén odacsámpázott a gyanús kinézetű tulajnő és mondta angolul, hogy ötvenes lesz. Felszisszentem magamban, ez olyan ezerötszáz-kétezer forintnak felelt meg anno, hű, mondtam, a rabló életbe, tényleg jó lesz vigyázni, főleg itt, ez a tengerpart, pofátlanul lehúzósak, és átadtam egy ötvenest meg egy tízest, utóbbit jatt gyanánt, mire a gyanús kinézetű, leginkább bordélyházi madámra hajazó, ápolatlan asszony nagyon furcsán nézett. Én is furcsán néztem, mi a fene ütött ebbe? Furcsa tekintettel méregettük egymást egy ideig. Végül elcsámpázott. Később, több más eseten okulva, rájöttem, hogy az izraeliek, akik szinte mind beszélnek annyit angolul, hogy minimális szinten megértessék magukat, krónikusan keverik a hasonló hangzású fifteen – tizenöt – és fifty – szavakat. Az az ötvensekeles számla valójában csak tizenöt sekeles volt, az intézmény 300 százalékos borravalót kapott. Jííí-há.

Nincsenek megjegyzések: