Oldalak

2007. december 17., hétfő

Iráni atom, avagy egy hanyatló civilizáció tébolya


Amit nem akarok, az nincs is.
Ha jön a szörnyeteg, behunyom a szememet. Én nem látlak, tehát te sem láthatsz engem.

Napjában valószínűleg milliószor mondják ki, írják le, igazság gyanánt, noha hazugság: az Irak elleni amerikai háború igazolhatatlan volt, mert Iraknak nem is voltak vegyi fegyverei.

Mintha Irakot semmilyen más indokkal nem lehetett és kellett volna leteríteni. Mintha az Irak elleni háború „amerikai” háború lett volna, és a koalícióban nem vett volna részt egy-két tucat ország – Francia- és Németországon kívül tulajdonképpen a világ színe-java.

S mintha Iraknak nem lettek volna vegyi fegyverei.

És: mintha a szövetségesek vegyi-, biológiai és atomfegyverek tonnáit találták volna, akkor most az ellenzők azt állítanák: kérem, az Irak elleni „amerikai” háború teljesen jogos volt, Szaddám Huszein, ez a disznó, ezt vagy azt tartott.

Nem… A világ egy része megőrült. Irak röviddel a háború megindulása után mártírszerepben találta magát. Irak azért lehetett mártír, és ma azért hazudhatják azt sok millióan, hogy Iraknak nem volt vegyi fegyvere – dacára annak, hogy azokat épp úgy bevetette egy másik ország ellen, mint a saját lakosságával szemben viselt háborúban –, mert Irakot az Egyesült Államok támadta meg, és az Egyesült Államokon kívül csak egy olyan ország akadt e kerek világon, amelynek a közvéleménye helyeselte Szaddám rendszerének eltávolítását: Izrael.

Soha még háborúról ennyit nem hazudtak a világtörténelem során; és legfeljebb csak egyről fognak majd, és ez az Irán elleni hadjárat lesz. Már ha lesz.

Jelenleg nagyon úgy fest a dolog, hogy nem lesz. A CIA nemrég napvilágot látott jelentése ugyanis elébe megy a magukat békeharcosnak hazudó, valójában Amerika- és Izrael-ellenes százmilliók majdani hazugságainak, amelyekhez képest az Irakkal kapcsolatos hazudozás szelíd füllentés lesz majd csak, és azt állítja, Iránnak nincs atomfegyvere, és nem is dolgozik azon, hogy legyen. 2003-ban leállították a programot, és a program azóta is áll.

Ávi Dichter izraeli közbiztonsági miniszter katasztrofálisnak nevezte az amerikai hírszerzésnek az iráni nukleáris programról szóló, úgynevezett felmérését vagy becslését, és kijelentette: ebből ugyanakkora baj lehet, mint 1973-ban volt, amikor az izraeli vezetés – máig tisztázatlan okokból – egyszerűen nem volt hajlandó elhinni azt, hogy Egyiptom és Szíria agresszióra készül ellene. Pedig maga Husszein, az Izraellel akkor még hadban álló (de már a béke felé kacsintgató) uralkodója repült titokban Tel-Avivba, hogy figyelmeztesse a zsidó államot. Neki sem hittek. Izrael egy megelőző csapással épp úgy elejét vehette volna az arab agressziónak, mint 1967-ben, amikor hat nap alatt eltörte az arab világ gerincét. Ódzkodtak ettől, s nagy véráldozat lett az eredmény. Azután sok hónapig játszották a bizottságosdit, hogy ki volt emiatt a felelős. Biztosan rá is jöttek, csak én már nem emlékszem rá.

Az amerikai nemzetbiztonsági becslésekkel közismerten illik csínján bánni. Olvasom Brian Latell nyugállományú CIA-elemző After Fidel című könyvében, hogy az amerikai hírszerző szervezetek – mondjuk így – összeférhetetlensége már sok érdekes eredményhez vezetett. Latell, a volt Kuba-elemző a Fidel Castro viselt dolgait taglaló művében szót ejt a Havanna által a hetvenes és a nyolcvanas években támogatott Puerto Ricó-i terroristákról, akik „köztörvényes bűnözői tevékenységet folytattak a szigeten és az anyaországban (…) A (…) kubai hírszerző ügynökök mintegy húsz éven át segítették őket: az együttműködés minden bizonnyal már a hatvanas évek elején kezdetét vette. Ám az FBI nem továbbította felénk, hírszerzők [azaz a CIA – R.] felé mindazt, amit 1975-re megtudott az Egyesült Államok területén véghezvitt terrorizmus támogatásáról. Ha akár csak körvonalaiban tisztában lettünk volna a kubai kormány tevékenységével, elemzésünkben nyilván teljesen más következtetésekre jutunk.”

Bizony: a CIA az FBI-nak köszönhetően nem tudott arról, hogy Puerto Ricó-i terroristák tombolnak az országban. Hogy miért? „(...) Akkoriban (...) a CIA és az FBI nyíltan rivalizált egymással. Ami kis együttműködés létezett, az is marginális volt, a két bürokratikus szervezet szinte egyáltalán nem talált egymással közös nevezőt. A feszültség bizonyos értelemben érthető volt. A jog betartatása és a külföldön történő hírszerzés feladata nem egyszer ellentmond egymásnak. Az FBI ügynökeinek célja mindenekelőtt az volt, hogy a létező bizonyítékok felhasználásával vádat emeltessenek a bűnelkövetőkkel szemben. A CIA tisztjeinek viszont törvényi kötelességük a külföldi hírforrások és módszerek védelme, így aztán csak vonakodva mennek tanúskodni a bíróságra, és azt sem kedvelik, ha jelentéseiket bizonyíték gyanánt használják fel” – magyarázza Latell.

A szerző szerint a „rivalizálás, az egymásnak való keresztbe tevés éveken át folyt, és nagyban hozzájárult az amerikai ügynökségek előrejelzési képességeinek gyengüléséhez – erre aztán a szeptember 11-i események világítottak rá vészesen. Reméljük, hogy a nemzetbiztonság új igazgatója nekilát e probléma orvoslásának, és biztosítani fogja, hogy a CIA és az FBI a jövőben tandemben dolgozzanak.”

Nos, úgy tűnik, Ávi Dichter, aki korábban egyébként az izraeli elhárítást, a Sabakot vezette, így aligha hihetjük, hogy a levegőbe beszél – joggal ingerült. Adva van egyfelől egy nyilvánvalóan klinikai elmebeteg, bizonyos Mahmúd Ahmedinedzsád, aki minden lehető és lehetetlen alkalmat megragad arra, hogy a zsidó állam elpusztításáról papoljon, adva van egy iráni atomprogram, amely az iszlám forradalom óta áttekinthetetlen, a másik oldalon pedig adva van egy CIA-elemzés, ami lényegében azt állítja, amit nem akarunk, az nincs is; amit nem akarunk látni, az nem létezik, hagyjanak már nekünk békét mindenféle iráni atomfegyverkezéssel, mert mi mostan az elnökválasztással vagyunk lassacskán elfoglalva.

Lássuk a legújabb amerikai álláspont szerint 2003 óta „álló” iráni atomprogramot. Ami nem Ahmedinedzsád alatt vette kezdetét, hanem a hidegháború idején, az ötvenes években, amerikai vezérlettel és kétoldalú egyezmények útján. Az atomenergia békés célú felhasználása érdekében 1957-ben írták alá a szerződést, 1959-ben megalapították a Teheráni Nukleáris Kutató Központot, amelyet 5 megawattos amerikai nukleáris kutatóreaktorral szereltek fel – ez 1967-ben kezdett működni dúsított urániummal. Rá egy évre Irán aláírta az atomsorompó-szerződést. Pahlavi sah tervei arról szóltak, hogy az ezredfordulóra huszonhárom atomerőmű üzemel majd Irán-szerte. „Az olaj nemes anyag, túlságosan is értékes ahhoz, hogy elégessük – adta hírül meglepő gondolatait az uralkodó 1974-ben, az olajárrobbanás időszakában. – Lelki szemeinkkel látjuk, hogy mihamarabb huszonháromezer megawattnyi energiát termelnek az atomerőművek.” Az első ilyen létesítmény Busehr lett. 1975-ben a bonni Kraftwerk AG – a Siemens és a Telefunken közös vállalkozása – 4-6 milliárd dolláros szerződést írt alá Iránnal, s az alvállalkozójuknak, a Thyssen-Kruppnak 1981-re kellett volna legyártania a két 1,196 megawattos egységet.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter 1975-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy aláírja a 292. sz. Nemzetbiztonsági Határozati Memorandumot, amely kikövezte az utat az amerikai cégek hatmilliárd dollárt meghaladó iráni közreműködése előtt. Irán abban az időben napi hatmillió hordó – vagyis közel egymillió köbméter – olajat termelt, ötven százalékkal többet, mint ma. Gerald Ford elnök 1976-ban engedélyezte, hogy Irán amerikai gyártmányú berendezéshez jusson, s azzal ki tudja vonni a plutóniumot a nukleáris reaktor fűtőanyagából, sőt Ford elnöksége alatt az ellen sem emeltek Washingtonban kifogást, hogy Teherán nagyobb mennyiségű plutónium és dúsított uránium birtokába jusson – márpedig ez az atombomba előállításának két alapvető feltétele. Az akkor még megbízható amerikai szövetségesnek számító Iránban megvetették a lábukat az amerikai cégek – mindenekelőtt a Westinghouse és a General Electric – a hatalmas üzlet reményében. Senki nem számított arra, hogy az együttműködés egy napon a világ rémálma lesz. Több mai első vonalbeli amerikai politikus – így Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Paul Wolfowitz – bábáskodott annak idején az iráni atomprogram körül, akkor még üzletemberi minőségben.

A forradalom mindent megváltoztatott. Irán tudatta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (NAÜ), hogy saját maga által előállított fűtőanyaggal kívánja folytatni a nukleáris programját. Az Egyesült Államok nyomása alatt azonban a NAÜ elállt az együttműködéstől. Franciaország is megtagadta, hogy 1979 után dúsított uránt adjon el Iránnak, amelynek azt is el kellett viselnie, hogy az európai országok nagy részével a gazdasági együttműködés sem volt már oly gördülékeny, mint korábban. Nyugati kormányok több milliárd dollárt ruháztak be korábban harminc évre az iráni Eurodif programba: ezt 1973-ban hozták létre francia, belga, spanyol és svéd közreműködéssel. Irán most ezekhez a pénzekhez sem férhetett hozzá. Khomeini 1986-ban meggyilkoltatta az Eurodif igazgatóját, Georges Besse-t. A gyilkosságot a francia igazságszolgáltatás megpróbálta taktikai okokból a szélsőbaloldali Action Directe terroristáira kenni, ez a kísérlet azonban haloványosra sikeredett, s ma már egyértelmű, hogy a gyilkosságot az iráni titkosszolgálat követte el. Azt már nem lehetett az Action Directe-re kenni, hogy a teheráni irányítás alatt álló Hezbollah terrorszervezet francia állampolgárokat rabolt el. Párizs 1991-ben adta be végül a derekát, amikor 1,6 milliárd dollárt adott vissza Iránnak. 1979-ben a Kraftwerk Union vonult ki Iránból, amikor a busehri létesítmény egyik reaktora ötven, a másik nyolcvanöt százalékos készültségben volt. A távozás indoka az volt, hogy Irán 450 millió dollárral maradt el a részletfizetés terén. A Kraftwerk 1984-ben vizsgálta felül döntését, de a munka folytatását az irak-iráni háború befejezéséhez kötötte. Ugyancsak kivonult Iránból a francia Framatone. Irán és Nyugat-Európa gazdasági kapcsolatai ekkor teljesen befagytak.

Irak 1984. március 24-én mérte Busehrre az első légitámadást, amelyet 1988-ig még számos másik követett. Az iráni nukleáris program ezzel teljesen megbénult, s Teherán csak 1990-ben kezdett újabb partnereket keresni, ami nem ment könnyen, mert az Egyesült Államok feketelistára tétellel fenyegetett meg minden olyan céget, amely kereskedni próbál Iránnal. Végül 1995-ben, az oroszokkal sikerült megállapodni arról, hogy az állami Atomsztrojekszport a busehri egyes számú erőműbe beépít egy 915 MW-os VVER-1000 víztúlnyomásos reaktort. Egy év múlva Kína is beszállt az erősen megkérdőjelezhető üzletbe, minden amerikai nyomás dacára.

Alireza Dzsafarzadeh prominens iráni disszidens 2002. augusztus 14-én fedte fel, hogy Busehren kívül létezik két másik titkos iráni atomlétesítmény is: a natanzi urániumdúsító és az araki nehézvízgyártó. Három hónappal később Irán uniós nyomásra felfüggesztette az urániumdúsítást (amely tevékenység önmagában egyébként nem mond ellent az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségeknek), 2005-ben azonban – öt nappal Mahmúd Ahmedinedzsád elnökké választását követően, CIA-jelentés ide vagy oda – felújította az uránátalakítást az iszfaháni létesítményben. Az atomfegyver kifejlesztése vallási kérdéssé vált – mi több, ezzel kapcsolatban fatvák is születtek. Ali Khamenei ajatollah egyes jelentések szerint 2005-ben vallási parancsolatban tiltotta meg atomfegyver előállítását, felhalmozását és bevetését – ennek a fatvának a szövegét azonban a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár arra hivatkoztak a NAÜ egyik bécsi találkozóján. A San Francisco Chronicle egyik, még 2003. október 31-én kelt jelentése szerint nem csak Khamenei, de számos más nagyajatollah és főpap tette le a garast amellett, hogy az iszlám tiltja tömegpusztító fegyver előállítását és bevetését. Arra nézvést, hogy az iszlám jog, a saría mégsem tiltja az atomfegyvert, az első hírt egy reformista iráni internetes napilap, a Rúz közölte 2006. február 16-án. Eszerint egy szélsőséges kumi főpap új fatvát adott ki, miszerint a hitetlenek ellen igenis szabad atomfegyvert alkalmazni. Az érintett néhány nap múlva a hivatalos iráni hírügynökségnek, az IRNÁ-nak nyilatkozva cáfolta, hogy ilyen fatvát adott volna ki.

2005. szeptember 19-én – amikor a CIA mostani jelentése szerint az iráni atomprogram már két éve „állt” – az Európai Unió citálta az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé a kérdést, s 2006. januárjában azt állította James Risen, a New York Times riportere a State of War [Hadiállapot] című könyvében, hogy 2000 februárjában visszafelé sült el az Egyesült Államok Operation Merlin nevű titkos művelete, melynek eredeti célja az volt, hogy szándékosan hibás atomfegyver-tervet juttassanak el Iránnak, s ezzel késleltessék az atomprogramját. De nemhogy ez történt volna, hanem a terv még fel is gyorsította a programot, mert az irániak rájöttek arra, hol rejlenek abban a turpisságok.

2006. február 4-én a NAÜ kormányzótestülete 27-3 arányban, 5 tartózkodás mellett arra szavazott, hogy az iráni atomfegyverkezési ügy kerüljön a Biztonsági Tanács elé. Ezután Irán megkezdte szinte ugyanazt a húzd meg, ereszd meg-játékot, amit Szaddám Huszein jó évtizeden át sikeresen játszott el a világgal. Mahmúd Ahmedinedzsád 2006. április 11-én bejelentette: hazája sikeresen dúsított urániumot. A hír – annak tükrében, hogy az iráni elnök több alkalommal elpusztítással fenyegette meg Izraelt, illetve azzal készült az amerikai csapásra, hogy negyvenezer kamikázét képezett ki – megdöbbentette a világot. Április 24-én Ahmedinedzsád „hamis rezsimnek” nevezte a zsidó államot, amelynek nincs joga létezni, s lakosait arra szólította fel, térjenek vissza Európába. „Hisszük, hogy a zsidóknak, mint bármely emberi lénynek, joga van boldogságban, jólétben élni, és a biztonság áldásait élvezni”, hangzott az elnök mondandója. „Engedjük, hadd térjenek vissza a szülőföldjükre és országaikba.”

Még egyszer tehát: alighanem joggal állítja Ávi Dichter, hogy „valami nem működött” Amerikában, amikor ez a jelentés készült. „Azt kell remélnünk, az Egyesült Államok tudni fogja, hogyan korrigálja ezt [a hibát]”, hiszen „a világ vezető szuperhatalmának téves koncepciója nem pusztán amerikai belügy. Aggodalomra ad okot Izrael és sok más ország számára.”

Kedves CIA, szíveskedjetek még egy kört futni! Attól ugyanis, hogy ti kijelentitek, nincs iráni atomprogram, még van. A nyilvánvaló tagadása ezen a szinten – ahol feltehetően már nem futóbolondok dolgoznak – nem megmosolyogtató, hanem egy hanyatló civilizáció tébolyának kórisméje.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!


Nincsenek megjegyzések: