Apartheid a Szentföldön?

Ezrével gyűltek össze a tiltakozók a Petach Tikva-i városháza előtt, hogy tiltakozzanak az – úgymond – faji megkülönböztetés ellen, amely egy iskolában sújtott négy etióp diákot. A gyerekeket kivették a fehér osztályból és külön foglalkoztak velük. A botrány egyre nagyobb, és a tiltakozók immár lemondásra szólították fel Jichák Ohájun polgármestert is.

Előrebocsátom, hogy valami hasonlón jómagam is átmentem, jó másfél évtizede. Új olék voltunk mi is, és hétéves fiam iskolakezdési problémákkal küszködött. Legelőbb a tel-avivi városházán, ahol mindenáron a második osztályba akarták betenni; láthatóan nem volt hatalom, ami a pakiddal (hivatalnokkal) megértette volna, mit jelent az, ha valaki évvesztes. Más szavakkal: nem érdekelte őket, hogy a fiú még soha nem járt iskolába. Ha egyszer hét éves, akkor a másodikban a helye, punktum.

Egy-két héten belül az iskolában belátták és korrigálták a tévedést, és fiam visszamehetett az első osztályba. Ahonnan, bár nem volt etióp, rendszeresen kiemelték, hogy külön foglalkozzanak vele; egy Carmella nevű hölgy jött érte mindig, akitől a gyerek eleinte félt, mert leginkább A kis hableányban látott poliphoz hasonlított, de aztán kiderült, hogy Carmella ért magyarul, így már nem tűnt annyira félelmetesnek a kisiskolás szemében.

Mindezt persze nem azért bocsátom előre, hogy kategorikusan kijelentsem: az etióp gyerekeket azért emelték ki, hogy külön foglalkozzanak velük és felzárkóztassák őket (ezt teljesen világosan elmagyarázta Avraham Garnevics iskolaigazgató, lévén a rasszizmussal vádolt iskola, a Lamerhav arról ismeretes, hogy új bevándorló gyermekek felzárkóztatására specializálódott; Garnevics azt is hozzátette, nem is tudja, érdemes-e magyarázkodnia ilyen lincshangulat közepette, de a négy gyerekkel külön kellett gyakorolni az írás-olvasást). Nem egyszerű a hírekből kihámozni, mi történt, mert a ricsaj fülsiketítő (noha az izraeli politikusoknak volt annyi eszük, hogy ne jelenjenek meg az „apartheid” elleni tüntetésen; tisztában vannak azzal, hogy a társadalom nem hülye.)

A hírekben elsikkad, hogy a napjainkban tömegével Izraelbe bevándorló etiópok már nem zsidók. Falas murák, azaz olyan zsidók leszármazottai, akiket vagy egy évszázada kikeresztelkedésre kényszerítettek. A zsidó állam bevándorláspolitikája nekik sem mond nemet, de miután zsidóságuk legalább is megkérdőjelezhető, ortodox betérésen kell átmenniük, és ezen időszak alatt a gyerekeknek vallásos állami tanintézménybe kell járniuk. Olyanba, mint amilyen a Lamerhav is.

Petach Tikva városa közismerten nem tartozik a szegényebb országokból érkező új bevándorlók célállomásai közé. Az izraeli telepítéspolitika évtizedeken át, egészen a legutóbbi időkig azon volt, hogy az újonnan érkezőket – különösen a segítségre szorulókat – arra presszionálja, hogy vidéken, lehetőleg fejlesztési városokban kezdjenek új életet. Ami az etiópokat illeti, ők alkalmasak voltak arra, hogy egy tömbben telepítsék le őket, így történhetett meg, hogy miután a hatóságok sikeresen eltüntették az Afrikából hozottakat különféle vidéki városokban, én például a tel-avivi agglomerációban tíz éven át nem is találkoztam fekete bőrű emberrel, és ha mégis, az illető rendszerint nyugat-afrikai illegális vendégmunkás volt.

Az utóbbi időben változott a helyzet, több politikus rájött, hogy a rászorultabbak, elesettebbek marginális helyekre erőltetésével egyben elmaradottságukat, nyomorukat is konzerválják. Legutóbbi izraeli látogatásomkor Tel-Aviv már sokkal színesebb képet mutatott, és a strandon lévő afrikaiak már héberül beszéltek. Igaz, asszonyaik a legtöbb esetben nem vetkőztek le, hanem csak árnyékból, felöltözve figyelték férjük és gyerekeik hancúrozását. De ott voltak a strandon.

Azzal, hogy az izraeli társadalom integrálni próbálja az etiópokat – legyenek zsidók vagy betérés előtt álló falas murák – nyilvánvalóan azt kockáztatja, hogy konfliktushelyzetek alakulnak ki. Amiket eddig megspóroltak. Az első két etióp alija után nem nagyon lehetett hallani a jövevényekről semmit, botrány is csak egyszer robbant ki, amikor kiderült, hogy az önkéntes véradásra jelentkező afrikaiaktól leveszik ugyan a vért, de azután suttyomban ki is dobják, mert nagyon sok köztük az AIDS-fertőzött. Az apartheid és a rasszizmus vádjától már akkor is hetekig zengett Izrael. Azután lecsillapodott a dolog. Ezt azonban csak a legelfogultabbak nevezhették „faji villongásnak”.

Most azonban más a helyzet: itt egyértelműen két kultúra összeütközéséről van szó. No persze nem világvégéről, látott már Izrael ennél rosszabbat is. Hiszen valahányszor nagyobb tömeg érkezett a Szentföldre, annak mindig összetűzés lett a vége. Gondoljuk meg: több tíz- vagy százezer ember akarata ellenére egy másik, a korábbitól, szülőföldjétől gyökeresen eltérő közegbe kerül. Ez még akkor is súlyos megrázkódtatást jelent, ha a hatóságok, hivatalok nem épp gyakorlatlanok a tömeges beilleszkedés terén. Mert minden nagyobb alija: katasztrófaalija. Valami elől menekülő, általában mindenüket elveszített emberek néznek szembe egy idegen valósággal. Az ellentétek a régiek és az újak között ilyenkor mindig megszületnek.

Aztán meg is szűnnek. Ma már csak könyvekben olvashatunk a régi galíciáner-jeke ellentétről. Egyik oldalon voltak a jekék, a precizitásuk miatt egy slendrián országban gyakorta gúny céltáblájául kitett német zsidók, akik öltönyben-nyakkendőben próbáltak járni a harminc-negyven fokos melegben, pontosan ott voltak a megbeszélt időben és uramnak meg asszonyomnak szólították egymást – ott, ahol mindenki rövidgatyában adta elő, a pontosságot hírből sem ismerte és habozás nélkül letegezte magát az államelnököt is. A másikon pedig a sokszor simlisnek tartott galíciánerek, akik dörzsölten vágtak át mindenkit, akit csak lehetett, és jókat mulattak a precíz jekéken, akiket maguk közt csak jeke potzoknak hívtak; a kifejezést ezúttal hadd ne fordítsuk le, mindenki el tudja képzelni, mit jelent.

Voltak nagyon súlyos faji megpróbáltatásai is az országnak. Izrael Állam megalakulása után a különféle arab államokban terrorhadjárat indult el az ottani zsidósággal szemben. Marokkótól Irakig napirenden voltak a pogromok, és a zsidó állam újjászületésén felbőszült rezsimek nemhogy megvédték volna a saját állampolgáraikat, de élen jártak kifosztásukban, nem egy esetben lemészárlásukban, végül pedig – miután kirabolták őket – kollektív kiűzésükben. (Miközben ma minden kisiskolás Kanadától Új-Zélandig kívülről fújja, mi minden „jár” a palesztin menekülteknek, egy nap jó lenne már felvetni, mikor fogják az arab államok kártalanítani ezt a tömeget, illetőleg leszármazottaikat…) Mintegy hétszázezren érkeztek akkoriban nincstelenül a fiatal Izraelbe, a java részük Marokkóból és Irakból. Ramat Gant – épp az utóbbi náció miatt – akkoriban pizsamavárosnak hívták; az újonnan jöttek ugyanis egész délelőtt pizsamában üldögéltek a házuk előtt, korzózgattak, ses-best játszottak és átnéztek egymáshoz, ahogyan azt származási országukban megszokták.

Az arab országokból érkezett szefárd és a „fehér” askenáz zsidóság közti ellentétek egy időben véres összecsapásokhoz vezettek. A legcsúfabb események 1959 forró nyarán, Haifán robbantak ki a szefárdok lakta Vádi Szálib nyomornegyedben, miután egy randalírozó részeget a lábára leadott lövéssel fékezett meg egy rendőr. A rémhírek persze már arról szóltak, hogy „gyilkolják az embereket”, és egy – javarészt a szociális helyzetnek köszönhető – faji lázadás robbant ki, amely az akkor egyeduralkodó (és askenázik által irányított) Mápáj (a mai Munkapárt elődje) ellen irányult. A rendbontás napok alatt átterjedt egy sor városra. Törtek-zúztak, fosztogattak és gyújtogattak mindenütt, és a hatóságok csak nagy erőfeszítéssel voltak képesek úrrá lenni a magukat elnyomottnak tartók – az úgynevezett „Második Izraelhez” tartozók – elkeseredettségén. A Likud az eseményekből okulva a hatvanas évek elejétől módszeresen a szefárd lakosság köréből gyűjtötte a szavazókat, és miután a demográfiai törvényszerűségek nekik dolgoztak, a hetvenes évek végén sikerült is kicsavarniuk a hatalmat az addig bebetonozott baloldal kezéből.

A Vádi Szálib-lázadás komoly nemzetközi figyelmet keltett. Voltak, akik úgy vélték, ennyi – jó tíz év – kellett ahhoz, hogy meginduljon a zsidó állam széthullása; a marokkói kormány álszent módon védelmébe vette az „elnyomottakat”, egyes arab rezsimek pedig komoly fantáziát láttak a történtekben, és a szefárdoknak szánt rádióadásokban arra bujtogatták „Musza hitű testvéreiket”, keljenek fel az „európai gyarmatosítók”, a „közös elnyomóik” ellen…

Noha azt még nem jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy mindez ma már történelem, annyi bizonyos, hogy Izrael nagyon sokat tanult a történtekből, és ugyanazokat a hibákat még egyszer nem követi el. A Petach Tikva-i incidensre épp azért kerülhetett sor, mert az illetékesek felismerték: egy sok évszázaddal elmaradott népcsoport számára nem az elkülönítés, hanem az integráció a járható út. Még akkor is, ha zökkenőkkel jár, jogos vagy eltúlzott reakciókat kelt.