Egy kis alija Iránból

Nagyjából negyven zsidó érkezett Izraelbe a polgári év utolsó napjaiban. Egyikük sem kívánt a nyilvánosság előtt szerepelni, mivel tartanak a még Iránban élő rokonaikat fenyegető retorziótól. A szerencséseket fejpénzért vették meg a fajüldöző iszlamista rezsim hatóságaitól, akár annak idején a zsidókat és a szászokat Romániától.

Miután megkapták az első ízelítőt a hosszadalmas izraeli bürokráciából, az újonnan érkezettek találkozhattak rokonaikkal – egyesek közeli családtagjaikkal. Volt, aki hat éve nem látta a nagyszüleit.

Ezek a családegyesítések évente sok millió dollárba kerülnek. A pénzt a karitatív jelleggel működő, részint evangélikus keresztényeket tömörítő (és a térítés vádjával illetett) International Fellowship of Christians and Jews teremti elő, amelynek alapítója, Jechiél Eckstein rabbi elmondta: fejenként tízezer dollárért vásárolják ki az iráni zsidókat az iszlamista rendőrállam hatóságaitól. Ezeket az embereket szülőhazájukban teljesen kifosztják, egy fillér nélkül indítják útnak; ha nem a családtagok, gyakorlatilag mindent a nulláról kéne újrakezdeniük, kizárólag Izrael Állam bevándorlókat segítő programjaira támaszkodva.

2007-ben kétszázan hagyhatták el az Iráni Iszlám Köztársaságot; ez a legnagyobb éves szám az 1979-es forradalom és a terror-rendszer bevezetése óta. A két és félezer éves, nem is olyan rég még százezer lelket számláló és virágzó közösség mára huszonötezer főre olvadt. Az iszlám országok nagy része napjainkban már régen judenrein; csak Irán mondhatja el magáról, hogy nagyobb zsidó közösség él területén, kérdés persze, hogy még meddig.

„Eszter gyermekei”, ahogyan gyakran nevezik az iráni zsidókat, az iszlamista apartheid rezsimben számos megaláztatáson és nehézségen mentek keresztül az elmúlt közel három évtizedben, mégsem táplálnak semmiféle haragot szülőhazájuk iránt, sőt aggódnak amiatt, hogy Izrael és a Nyugat esetleg csapást mér Iránra. Egyikük úgy nyilatkozott, nem tudná elviselni az iráni nép szenvedéseit. Csak a szépre emlékeznek, és tagadhatatlan, hogy van mire emlékezniük. I. Reza Pahlavi sah (1878-1944) hatalomra jutása után drámaian megváltoztak az addig mostoha körülményeik. Az uralkodó (a később a forradalom által elűzött sah apja) betiltotta a zsidók erőszakos, tömeges kényszer-áttérítéseit, és eltörölte a síita iszlám azon hittételét is, miszerint a zsidók, a keresztények és általában mindazok, akik nem muzulmánok, tisztátalanok. Engedélyezte modern héber nyelv használatát a zsidó iskolában, a kisebbségnek lapjai jelenhettek meg, tagjai állami hivatalokat vállalhattak.

A húszas évek végén barátságtalan lépésekre került sor a hatalom részéről, a zsidó iskolákat bezáratták, s miután a sah egyre inkább szimpatizált a náci Németországgal, a harmincas években a zsidók már kimondottan fenyegetettnek érezték magukat. Kimondott üldözés ugyan nem volt, a sajtó egy része azonban bőségesen ontotta az antiszemita propagandát, és a zsidóság mellett a többi kisebbséget sem kímélték. Az antiszemitizmus Izrael Állam 1948-as megalapításával érte el csúcspontját, és a hullám csak 1953-ra vonult le. Ebben az ötéves időszakban becslések szerint mintegy hetven-nyolcvanezer zsidó alijázott – a koldusszegények, akiknek semmijük se volt.

1953 után beköszöntött az aranykor. A hetvenes évekre már csak az iráni zsidók tíz százaléka számított szegénynek, nyolcvan százalékuk a felső középosztály tagja volt, tíz percent pedig kimondottan gazdag. S noha létszámuk folytán törpe minoritás voltak és maradtak a ma már hetvenmilliós országban, a forradalom idején az Iráni Tudományos Akadémia tizennyolc tagjából kettő, a négyezer egyetemi oktatóból nyolcvan, a tízezer orvosból hatszáz volt zsidó.

Az iszlamista forradalommal a helyzet megváltozott, noha nem egyik napról a másikra. A 140-150 ezres közösség jó háromnegyede az Egyesült Államokba vagy Izraelbe távozott. Közvetlenül a rendszerváltozás után még nyolcvanezren voltak. Khomeini ajatollah még párizsi száműzetése idején fatvát bocsátott ki arról, hogy a zsidók az új rendszerben is védettséget élveznek majd; ezt a forradalmi alkotmány is szentesítette, és miután az új Irán az ateizmust és a „felekezeten kívüliséget” nem szenvedhette, a forradalomnak még az a pozitív hozadéka is megvolt, hogy egyre többen éltek a zsidók közül vallásos életet. Azok, akik a sah idején még vígan élték az újgazdagok vidám életét és fütyültek minden rendszabályra, tulajdonképpen Khomeininek köszönhetően kezdtek kósert enni és szombatot tartani; a társadalmi élet színtere ismét a zsinagóga lett. Khomeini a zsidait mindig élesen megkülönböztette Izraeltől és a cionizmustól, ellenben ha valakit az utóbbiban találtak vétkesnek, az semmi jóra nem számíthatott.

A forradalom első heteiben az új rendszer erőszakszervezete elhurcolta, a forradalmi bíróság halálra ítélte Chábib Elghániánt, a iráni zsidó közösség doyenjét, akit 1979. május 8-án felakasztottak. A vádpontok közt az Izraellel és a cionizmussal való kapcsolattartás mellett egészen fantasztikus dolgok szerepeltek, így például „az Isten ellenségeivel való barátkozás”, valamint a „gazdasági imperializmus”. Khomeini azonban alapvetően komolyan vette a bevett avagy könyves vallások – így a zsidóság – védelmét, és a megfogyatkozott közösség, noha tagjai másodrendű állampolgároknak számítottak az 1979-től ezzel a fajüldözést is nyíltan felvállaló iszlamista rezsimben, tudták: ha betartják a szabályokat, nem esik bántódásuk.

Az iráni rendszer Khomeini halála után sem lépett fel sokáig tevőlegesen a zsidók ellen, egészen az ezredfordulóig, amikor is az ősi zsidó központban, Sirázban kémkedéssel vádoltak tizenhárom ortodox zsidót. Annyira kilógott a lóláb, hogy bebörtönzésük miatt gyakorlatilag az egész civilizált világ tiltakozott. Több évi diplomáciai erőfeszítésnek köszönhetően végül nem csak a bitót úszták meg, de szabadon is engedték őket. Mahmúd Ahmedinedzsád hatalomra jutásával azonban minden eddiginél sötétebb idők köszöntek a zsidóságra.

A közösséget még mindig elismerik hivatalos kisebbségnek, és – mint a zoroaszteriánusoknak – nekik is jár egy képviselői mandátum a törvényhozásban. A zsidó képviselő jelenleg a bátor Maurice Motamed, aki egyáltalán nem hajlandó holmi díszzsidó szerepre hagyatkozni, hanem kiáll az övéi mellett, akár az elnökkel szemben is, holott nyilván tisztában van vele: az élete egy hajszálon függ. A fővárosban ma tizenegy zsinagóga működik, sok egyben iskola is. A fővárosnak van húszezer kötetes könyvtára, két kóser étterme, egy-egy öregotthona és temetője. Megjelenik egy lap, és létezik egy zsidó szeretetkórház is, itt azonban ma már a személyzet és a páciensek legtöbbje muszlim.

Míg a nemzetközi közösség évtizedeken át abajgatta az egykori Dél-Afrikát a maga faji elkülönítési politikája miatt, a kormányok ügyet sem vetnek arra, hogy a teheráni rendszer a zsidókat és más vallási kisebbségeket tudatosan diszkriminál és másodrendű állampolgárnak bélyegez. Ma zsidó – az egy képviselőn kívül – semmilyen állami, főleg katonai főhivatalt nem vállalhat, nem lehet bíró, ügyész, iskolaigazgató. Az államilag, évtizedek óta és szisztematikusan Izrael és Amerika ellen heccelt néptömegek ötödik hadoszlopot látnak a zsidóságban, a lakosság érzelmei ennek megfelelőek. Az iráni sajtóban mindennaposak a Stürmerre hajazó karikatúrák.

Magába a vallásgyakorlásban nem nagyon szól bele a hatalom, indirekt módon azonban mindent megtesz annak akadályozásáért. Az állam megszabja, hogy egyes zsidó iskoláknak szombaton is nyitva kell tartaniuk. A tanrend az iszlámhoz igazodik, a tanítási nyelv a perzsa – még a Biblia tekintetében is –, és miután iskolaigazgató csak muzulmán lehet, ezeknek az iskoláknak az élére is iszlám hitűeket neveztek ki.

Zsidók elvben kaphatnak útlevelet és elhagyhatják az országot, de általában csak egyszeri alkalomra kapják meg a kiutazási vízumot, míg az átlag iráni évekre jó pecsétet kap. A zsidókat külföldre utazás esetén külön büntetőilletékkel sújtják. Tartanak attól is, hogy ha egy egész család kap vízumot, esetleg kinn is maradnak mindannyian, így – ebben is, mint sok minden másban, a magyarországi „szocializmus” gyakorlatát követve – általában egyes családtagoknak hátra kell maradniuk túsznak. Izraelbe semmiféle iráni állampolgár nem utazhat – a tilalom ott olvasható az iráni útlevelek utolsó oldalán –, noha az utóbbi években bizonyos kivételeket tettek, így engedélyezték, hogy rokonlátogatás céljából egyesek Izraelbe utazhassanak, sőt, arra is volt példa, hogy ugyanilyen célból izraeli állampolgárságú iráni zsidó kapott iráni vízumot.

Chábib Elghániánon kívül a forradalom óta tizenhárom zsidót végeztek ki, főleg Izraellel való kapcsolattartás miatt így 1998 májusában Ruhollah Kadkhodan-Zade zsidó üzletembert akasztották fel, mert segédkezett abban, hogy iráni zsidók alijázhassanak Izraelbe.