Oldalak

2007. december 26., szerda

Ketyeg a demográfiai bomba – Szervezet az abortusz ellen

Izraelben egy átlagos héten kilencen halnak meg a közutakon, egy emberélet arab terrorcselekmény miatt vész oda. Kilencszáz pedig a kórházakban vérzik el. Abortusz közben.

Számosan teszik fel a kérdést: meddig zsidó még a zsidó állam. A jelenlegi trend nem nagyon biztató. Komolyabb tömegalija a közeljövőben sehonnan nem várható, a zsidó lakosság gyermekvállalási kedve sem növekszik, s míg a zsidó születési ráta 2,3, az arab ennek a duplája: 4,6. Amennyiben hihetünk az előrejelzéseknek, 2020-ra az arabok többségben lesznek Izraelben.

Eközben enyhén szólva luxusnak tűnik, hogy a zsidó állam megalakulása, 1948 óta több mint félmillió emberéletet vérzett el műtőasztalokon. A hentesmunka korábban nemigen volt divat, s főleg az utolsó években gyorsult fel: újabban évi ötvenezer magzatot kapartatnak el, túlnyomó többségüket a gazdasági, megélhetési nehézségekre hivatkozva.

A babavállalás havonta pár száz, egy-két ezer dolláron múlik – érvel egy szervezet, amely célul tűzte ki, hogy a folyamatot, amennyire lehet, mérsékeli. Az Efrát nevű szervezet – honlapja megtekinthető itt: http://www.friendsofefrat.org/ – számításai szerint ha az eddigi magzatelhajtások nagy részét sikerült volna anyagi eszközökkel meggátolni, ma kerek egymillióval több zsidó élne Izraelben, hiszen a meg nem születettek egy része időközben már szülővé, nagyszülővé vált volna. Az államnak – állítja az Efrát – még beilleszkedési segélyeket sem kéne nyújtania, nem kellene repülőjegyre, lakástámogatásra költenie: csak lehetővé tennie, hogy a gyerekek megszülethessenek.

Az 1977-ben alakult szervezet anyagi és – önkéntesei útján – érzelmi támogatást nyújt azoknak, akik úgy érzik, szívesen vállalnának több gyereket, vagy megtartanák a „nem tervezett” babát. Számításaik szerint eddig húszezer emberéletet sikerült ilyen módon megmenteniük – csak tavaly 1806-ot.

Amikor egy nő pénzügyi okokkal indokolja a „terhességmegszakítást”, a kezébe adják az Efrát telefonszámát és arra kérik, hívja fel. Ha ez megtörténik, a szervezet vállalja, hogy havonta nagyjából hétszáz dollár értékben házhoz szállít babaételt, pelenkát és egyéb szükséges holmit, ingyen beszerzi a babakocsit, a mózeskosarat, a fürdőkádat, a babaágyat és egy kiegészítőket (ágynemű, cumisüveg stb.) tartalmazó, háromszáz dolláros csomagot. Ezen kívül minden jelentkező mellé adnak egy önkéntest, aki végigasszisztálja a terhesség nehéz időszakát.

***

Igaz sztori.

Hebronban történt: arab terrorista lövése sebesítette meg súlyosan Jonit. Az incidensre kora hajnalban került sor, és Joni életét egyedül az mentette meg, hogy egy, a közelben tartózkodó bajtársa hallotta a lövést és a helyszínre sietett. Elkötötte a sebet és segítséget hívott. A sérültet egy Beér Seva-i kórházba szállították és megműtötték; közben a hadsereg értesítette a szülőket a történtekről.

Az orvos a kórházba érkező szülőknek elmondta: Joni felépül, de ha nem a bajtársa lélekjelenléte, valószínűleg elvérzett volna. Érthető módon szerettek volna a bajtárssal találkozni, neki azonban már híre-hamva sem volt. Később, mikor Joni már otthon lábadozott, felhívták a sereget és megpróbálták kinyomozni az életmentőt. De senki sem tudta, ki lehetett.

A házaspár vegyesboltot működtetett Kirját Máláchiban. Úgy okoskodtak – nem alaptalanul –, hogy Izrael kis ország, ahol mindenki mindent tud; előbb-utóbb csak akad valaki, aki a jótét fantom nyomára vezeti őket. Kitettek tehát egy hirdetményt a boltban. Hónapok teltek el, és nem jelentkezett senki. Végül egy nő figyelt fel a bolt ajtajára rajzszögezett hirdetményre, és beszámolt a szülőknek arról, milyen boldogan jött haza egy pénteken a fia, Jáir, és milyen lelkesen újságolta, hogy sikerült egy katonatársa életét megmentenie Hebronban.

A két anya elhatározta, hogy megszervezi a fiaik találkozóját a vegyesboltban. A szerencse kedvezett, aznap délután véletlenül nem csak ők voltak szabadok, de a két apa is. Az érzelemgazdag találkozón a srácok beszámoltak katonaélményeikről, majd végül Joni anyja is köszönetet mondhatott Jáirnak – mint kifejezte magát – „világa” megmentéséért. Mindenki boldog volt – és senki sem tudta, hogy a történet ezzel még egyáltalán nem ért véget.

Jáir anyja kis idő múlva félrevonta Joni mamáját, s amikor négyszemközt maradtak, megkérdezte tőle:

– Nézz rám, hát nem ismersz meg?
– Nem… Sajnálom, találkoztunk már valahol?
– Találkoztunk. Tudod, megvolt annak az oka, hogy bejöttem ma hozzátok… Itt éltem régebben, és most nem csak azért akartam beugrani, hogy vegyek ezt meg azt.
– Miről beszélsz? – kérdezte Joni anyja.
– Húsz évvel ezelőtt itt éltem a környéken, itt vásároltam minden nap a tejet és a kenyeret. Egy nap láttad rajtam, hogy nagyon magam alatt vagyok. Voltál oly jó, és megkérdezted, mi a baj, én pedig megbíztam benned és elmondtam, nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, meg még terhes is vagyok a tetejébe, és úgy néz ki, hogy elvetetem a gyereket. Amint ezt meghallottad, azonnal kihívtad a férjedet, és meghallgattatok. Azt mondtátok, biztosan nehéz időszak ez, de az életben a jó dolgok gyakran a nehézségek árán történnek, és minél jobb az a dolog, annál nehezebb. Beszéltetek arról, micsoda öröm anyának lenni, és hogy a leggyönyörűbb héber szó az imá, anya, ha gyermek szájából hangzik el… és csak mondtátok és mondtátok, amíg meg nem győztetek, hogy tartsam meg a gyereket. Hát most megfizette nektek az Örökkévaló.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tetszik a blogod. Hajrá!!!!!

Névtelen írta...

Hány zsidó maradt Iránban?

Névtelen írta...

Mintegy húsz-huszonötezren élhetnek még ott. Ricsi

Rebeka írta...

Ez a történet a két katonáról könnyeket csalt a szemembe. Mindazonáltal az abortusz elleni szerveződéseknek szerintem nincs hatása azokra, akikre kellene. Nem szerencsés dolog a gyermekszülést adminisztratíve szabályozni. Annál is inkább, mert bizonyára ismered a mondást, miszerint egy nő két dologért képes mindenre a világon: hogy legyen gyereke, vagy hogy ne legyen gyereke.
A saját nézőpontom abszolute abortuszellenes, de csak saját magamat bírom szabályozni, vagyis soha nem volnék képes rá, hogy művi abortuszt végeztessek magamon.
Izraelben tényleg ekkora a népesség csökkenése? Ott sem születik elég baba?

Ricsi írta...

Sajnos nem születik. Olyan katasztrófa ugyan még nincs, mint ami nálunk, hogy évente eltűnjön egy kisváros, de relatíve kicsi a népszaporulat, az arabok meg demográfiailag is nagyon szeretnek robbantgatni. Ha nem lenne milliós arab kisebbség, az egész nem lenne akkora gond, na de van. Abban egyetértek, hogy adminisztratíve nem lehet az abortuszt szabályozni, ezért is nagyon fontos ennek a szervezetnek a tevékenysége, mert ők főleg lebeszélik róla az illetőket, no meg rá, a babára. És ez, meg a lelki támasz nagyon fontos, nem hinném, hogy azon a pár ezer rongyos dolláron múlnának emberéletek. Ricsi

Névtelen írta...

Nagyon tetszik a blogod.
Ez a történet a két katonáról nekem is könnyeket csalt a szemembe. Nagyon mélyen megérintette a szivemet. Mi kiszeretnénk már évek óta települni Izraelbe, de elvált férjem nem irja alá a beleegyezését igy már felnövőben vannak a gyermekeim, de nem adom fel ha nem is nyilt még út erre. Nekem nagy családom van és gyönyörüek én is átéltem hasonló helyzetet. Nagyon szeretem a tiszta szivü embereket akik valóban épitik a jövőt. Nem is tudnék máshogy élni.
Köszönöm neked ezt a sok érdekességet. Kivánok a továbbiakhoz is minden jót az Örökkévelótól neked.

Ricsi írta...

Köszönöm az elismerést. Ha jól értem a soraidból, a gyerekek még nincsenek 18 évesek. Előbb-utóbb azonban eljön az alija ideje. Soraidból azt veszem ki, hogy ott a helyetek, és remélem, mihamarabb sikerül is kimennetek. RR