Filléres ügy volt annak idején, éspedig a szó szoros értelmében. Jasszer Arafat, a PFSZ terrorszervezet főembere 1988. december 13-án nagy garral váratlan sajtókonferenciát hívott össze Genfben, amelyen azt állította, az egyik izraeli pénzérme, a tízagorás magán viseli Nagy-Izrael térképét, és ez is csak azt bizonyítja, hogy a cionisták be akarják kebelezni a Közel-Keletet, mert a tervezett ország a Földközi-tengertől Mezopotámiáig, a Vörös-tengertől pedig az Eufráteszig terjed.Arafat persze a numizmatikához is pontosan annyit értett, mint bármi máshoz (az ő nevéhez fűződik annak a képtelen hülyeségnek a terjesztése is, hogy az izraeli zászlón látható két csík a Nílust és az Eufráteszt jelképezi [valójában a vallási szertartásokhoz használt csíkos imalepel inspirálta a zsidó állam lobogóját]). Sikoltozása azonban messzire hatolt, míg a zsidó állam központi jegybankja, az Izrael Bank hiába mutatott rá, hogy az állítás igazi fajsúlyos ostobaság; a felhánytorgatott tízagorást ugyanis egy ókori érme (jobbra) után tervezték, amely i. e. 37 és 40
között volt Izraelben forgalomban, II. Mátitjáhu Antigónusz – az utolsó hasmóneus király – uralkodása idején; ezt vette alapul Nátán Karp érmetervező, nem a tízagoráson, hanem még a régi százsekelesen; innen tették át a tízagorásra 1985 szeptemberében, amikor az új sekel felváltotta az infláció tépázta régit, merthogy száz régi sekel épp az új egytizedét érte, vagyis tíz agorát. Az Izrael Bank arra is felhívta a figyelmet, hogy ugyanez a tízagorás az ő szimbóluma is (balra).
Nagy Izrael álma persze létezik és létezett már akkor is, noha az izraeli tízfilléreshez semmi köze nem volt. Az álom egyben parancsolat is. A Bibliában Isten még a Teremtés könyvében (15:18) jelöli ki „Egyiptom folyójától a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóig”. Az Eufráteszt illetően nagyon nincs mit vitatkozni. Elég egyértelműnek tűnik a mondat első fele is, lévén Egyiptom igencsak „egyfolyós” ország; mindazonáltal vannak vélemények, melyek szerint a nagy folyó mégsem a Nílusra vonatkozna, hanem a Szináj-félsziget északi részén található Vádi el-Árisra. Akár így, akár úgy, az biztosnak tűnik, hogy Izrael jelenlegi határai között nem éri el az isteni meghatározásban foglalt kiterjedését.A határokról már akkor vita folyt, amikor Izrael államiságának helyreállítása csak néhány fantaszta agyában létezett. A fantaszták közt volt Herzl Tivadar, aki 1900 táján automatikusan az akkori teljes Szíria tartományban – a mai Szíriában, Izraelben, Jordániában, Libanonban és a Palesztin Hatóság területén – képzelte el az Ősújországot. Herzl, akinek fogalma sem volt arról, hogy az arabság terrorhadjárattal fog reagálni már röpke két évtizeddel később a zsidó hon visszafoglalására, úgy képzelte, a betolakodók valami oknál fogva önként és dalolva vesznek majd részt az államalapításban, hiszen ez nekik is jól felfogott érdekük. 1898-ban Herzl még úgy tervezte, az egyiptomi határ és az Eufrátesz közti területet „kéri el” a török szultántól. Négy évvel később pedig mezopotámiai betelepülésről beszélt.
A jobboldali – ún. revizionista – cionisták vérmes reményeket dédelgettek, a mozgalom alapítója és annak legnagyobb alakja, Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkij 1935-ben kijelentette: „Izraeli birodalmat akarunk.” A Stern csoport – Avraham Stern csapata –, amely a legmesszebb ment el e tekintetben, egyértelműen a bibliai sorok alapján állt, olyannyira, hogy azokat felvette alapszabályába is. Sternék nem a megalkuvásukról voltak híresek, és ha rajtuk múlik, Izrael ma körülbelül tízakkora, mint most. A Stern-szervezet egyik tagja hatalomra is került, csak jóval később. A tagot Jichák Samirnak hívták, az év pedig 1983 volt. Samir Ben Gurion után a második leghosszabb terminust mondhatta magáénak. 1989-re „teljes nonszensznek” nevezte, hogy hazája valaha is be akarná teljesíteni a Nagy-Izrael eszméjét.
Amely azonban mindannyiszor felbukkant, valahányszor a nagy idők nagy emberekkel találkoztak. Mose Dáján, aki nem sokkal a Hatnapos Háború után meglátogatta a Golan-fennsíkon állomásozó csapatokat, állítólag oda nyilatkozott – hatalmas „baloldali” létére –, hogy „az elmúlt generáció megalapította Izraelt az 1948-as határok között; mi megteremtettük az 1967-es határok között; nektek pedig meg kell teremtenetek Nagy-Izraelt a Nílus és az Eufrátesz között.” Nincs biztos forrás arra nézve, hogy csakugyan így fogalmazott, miután a beszédnek másfajta verziói is forgalomban vannak („miénk Jeruzsálem… és most úton leszünk Játríb és Babilon felé”, mondta volna), könnyen elképzelhető azonban, hogy a hadtörténelem egyik legnagyobb katonai diadala után mondott ilyesmit vagy ehhez hasonlót, és baloldaliság ide, Mápáj oda, Mose Dájánt magával ragadta a birodalmi hév. Miként Menáchem Begint is, aki több – főleg arab – forrás szerint ugyanebben az időszakban Irak, Szíria, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szudán, Libanon, Jordánia és Kuvait vagy ezen országok területei egy részének bekebelezéséről szónokolt volna. 1967 forró nyarán elvégre semmi sem tűnt lehetetlennek.
A huszadik század végén szinte már minden annak tűnt. Ekkor már csak elszigetelt csoportocskák – Avrom Smulevics aprócska Beád Árcénu (A hazáért) csapata, valamint az Ahavat Jiszráél vette komolyan a Nílus-Eufrátesz eszmét, ám ezek a marginális csoportok mindösszesen sem számláltak ezer főt.
Maga a Nagy-Izrael kifejezés sem azt jelentette már a köztudatban, mint eredetileg. A kilencvenes években, a palesztinokkal megindult párbeszéd idején Nagy-Izrael az 1967-ben felszabadított és azóta ki nem szolgáltatott területeket jelentette, hiszen ezekről folyt a vita. Kellenek, vagy béke fejében visszaadjuk őket? Az Erec Jiszráél Háslemá a jobboldal szóhasználatában „a területekre” vonatkozott, és a Likud Binjamin Netanjáhu miniszterelnöksége idején hivatalosan is kiiktatta az eszmét a párt programjából.
Kérdés, ezek után lehet-e ma arról beszélni, hogy Nagy-Izraelnek, különösen a Nílus-Eufrátesz relációban, bármi értelme lenne – már ha nem vallási alapon állunk a dologhoz.
Természetesen semmi értelme nem lenne, ha az 1991-ben Madridban kezdetét vett békefolyamatnak lett volna valami kézzelfogható eredménye – már a sorozatos arab hitszegésen és a mind erőteljesebben folytatott terrorhadjáraton kívül. A békefolyamat azonban halott. Halott akkor is, ha százszor az ellenkezőjét állítja az amerikai elnök, az EU, japán avagy a sóhivatal. Halott, mert sohasem is élt. Halott, mert az egyik fél, az arab, soha egy pillanatig nem gondolta komolyan, és a még aláírt szerződéseknek sem volt egyetlen olyan szakaszuk, amit rövidesen lábbal ne tiport volna. Halott, mert az arab-iszlám egyetlen alternatívát ismer a békére, ez pedig az, hogy az izraeliek takarodjanak őseik földjéről, és menjenek vissza Ausztriába meg Németországba, ahogyan Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök javasolta. Ez az alternatíva is csak időleges, hiszen az iszlámnáci ideológia nem éri be sem Gázával, sem Jehudával, sem Somronnal, sem egész Izraellel, naggyal vagy kicsivel; nem áll meg semmiféle határon, végcélja az egész világ, Ausztráliától Alaszkáig, Chilétől Norvégiáig.
Ilyen körülmények között ugyan miért is ne álmodozhatnánk Erec Jiszráélről, különösen most, hogy felelősség nélkül tehetjük, hiszen a horizonton egyáltalán nem rémlik fel egy megnagyobbodott zsidó állam képe? Miért is ne gondolhatnánk bele abba, hogy Izrael átveszi az arab olaj egy része felett az ellenőrzést, amikor a háborúk eddig csak diadalt hoztak a zsidó
állam számára, míg a békék csak megszégyenülést, területveszteséget és belső rothadást?
Miért is ne moshatná három tenger Izraelt?
.gif)
