Oldalak

2007. december 31., hétfő

Egy kis alija Iránból

Nagyjából negyven zsidó érkezett Izraelbe a polgári év utolsó napjaiban. Egyikük sem kívánt a nyilvánosság előtt szerepelni, mivel tartanak a még Iránban élő rokonaikat fenyegető retorziótól. A szerencséseket fejpénzért vették meg a fajüldöző iszlamista rezsim hatóságaitól, akár annak idején a zsidókat és a szászokat Romániától.

Miután megkapták az első ízelítőt a hosszadalmas izraeli bürokráciából, az újonnan érkezettek találkozhattak rokonaikkal – egyesek közeli családtagjaikkal. Volt, aki hat éve nem látta a nagyszüleit.

Ezek a családegyesítések évente sok millió dollárba kerülnek. A pénzt a karitatív jelleggel működő, részint evangélikus keresztényeket tömörítő (és a térítés vádjával illetett) International Fellowship of Christians and Jews teremti elő, amelynek alapítója, Jechiél Eckstein rabbi elmondta: fejenként tízezer dollárért vásárolják ki az iráni zsidókat az iszlamista rendőrállam hatóságaitól. Ezeket az embereket szülőhazájukban teljesen kifosztják, egy fillér nélkül indítják útnak; ha nem a családtagok, gyakorlatilag mindent a nulláról kéne újrakezdeniük, kizárólag Izrael Állam bevándorlókat segítő programjaira támaszkodva.

2007-ben kétszázan hagyhatták el az Iráni Iszlám Köztársaságot; ez a legnagyobb éves szám az 1979-es forradalom és a terror-rendszer bevezetése óta. A két és félezer éves, nem is olyan rég még százezer lelket számláló és virágzó közösség mára huszonötezer főre olvadt. Az iszlám országok nagy része napjainkban már régen judenrein; csak Irán mondhatja el magáról, hogy nagyobb zsidó közösség él területén, kérdés persze, hogy még meddig.

„Eszter gyermekei”, ahogyan gyakran nevezik az iráni zsidókat, az iszlamista apartheid rezsimben számos megaláztatáson és nehézségen mentek keresztül az elmúlt közel három évtizedben, mégsem táplálnak semmiféle haragot szülőhazájuk iránt, sőt aggódnak amiatt, hogy Izrael és a Nyugat esetleg csapást mér Iránra. Egyikük úgy nyilatkozott, nem tudná elviselni az iráni nép szenvedéseit. Csak a szépre emlékeznek, és tagadhatatlan, hogy van mire emlékezniük. I. Reza Pahlavi sah (1878-1944) hatalomra jutása után drámaian megváltoztak az addig mostoha körülményeik. Az uralkodó (a később a forradalom által elűzött sah apja) betiltotta a zsidók erőszakos, tömeges kényszer-áttérítéseit, és eltörölte a síita iszlám azon hittételét is, miszerint a zsidók, a keresztények és általában mindazok, akik nem muzulmánok, tisztátalanok. Engedélyezte modern héber nyelv használatát a zsidó iskolában, a kisebbségnek lapjai jelenhettek meg, tagjai állami hivatalokat vállalhattak.

A húszas évek végén barátságtalan lépésekre került sor a hatalom részéről, a zsidó iskolákat bezáratták, s miután a sah egyre inkább szimpatizált a náci Németországgal, a harmincas években a zsidók már kimondottan fenyegetettnek érezték magukat. Kimondott üldözés ugyan nem volt, a sajtó egy része azonban bőségesen ontotta az antiszemita propagandát, és a zsidóság mellett a többi kisebbséget sem kímélték. Az antiszemitizmus Izrael Állam 1948-as megalapításával érte el csúcspontját, és a hullám csak 1953-ra vonult le. Ebben az ötéves időszakban becslések szerint mintegy hetven-nyolcvanezer zsidó alijázott – a koldusszegények, akiknek semmijük se volt.

1953 után beköszöntött az aranykor. A hetvenes évekre már csak az iráni zsidók tíz százaléka számított szegénynek, nyolcvan százalékuk a felső középosztály tagja volt, tíz percent pedig kimondottan gazdag. S noha létszámuk folytán törpe minoritás voltak és maradtak a ma már hetvenmilliós országban, a forradalom idején az Iráni Tudományos Akadémia tizennyolc tagjából kettő, a négyezer egyetemi oktatóból nyolcvan, a tízezer orvosból hatszáz volt zsidó.

Az iszlamista forradalommal a helyzet megváltozott, noha nem egyik napról a másikra. A 140-150 ezres közösség jó háromnegyede az Egyesült Államokba vagy Izraelbe távozott. Közvetlenül a rendszerváltozás után még nyolcvanezren voltak. Khomeini ajatollah még párizsi száműzetése idején fatvát bocsátott ki arról, hogy a zsidók az új rendszerben is védettséget élveznek majd; ezt a forradalmi alkotmány is szentesítette, és miután az új Irán az ateizmust és a „felekezeten kívüliséget” nem szenvedhette, a forradalomnak még az a pozitív hozadéka is megvolt, hogy egyre többen éltek a zsidók közül vallásos életet. Azok, akik a sah idején még vígan élték az újgazdagok vidám életét és fütyültek minden rendszabályra, tulajdonképpen Khomeininek köszönhetően kezdtek kósert enni és szombatot tartani; a társadalmi élet színtere ismét a zsinagóga lett. Khomeini a zsidait mindig élesen megkülönböztette Izraeltől és a cionizmustól, ellenben ha valakit az utóbbiban találtak vétkesnek, az semmi jóra nem számíthatott.

A forradalom első heteiben az új rendszer erőszakszervezete elhurcolta, a forradalmi bíróság halálra ítélte Chábib Elghániánt, a iráni zsidó közösség doyenjét, akit 1979. május 8-án felakasztottak. A vádpontok közt az Izraellel és a cionizmussal való kapcsolattartás mellett egészen fantasztikus dolgok szerepeltek, így például „az Isten ellenségeivel való barátkozás”, valamint a „gazdasági imperializmus”. Khomeini azonban alapvetően komolyan vette a bevett avagy könyves vallások – így a zsidóság – védelmét, és a megfogyatkozott közösség, noha tagjai másodrendű állampolgároknak számítottak az 1979-től ezzel a fajüldözést is nyíltan felvállaló iszlamista rezsimben, tudták: ha betartják a szabályokat, nem esik bántódásuk.

Az iráni rendszer Khomeini halála után sem lépett fel sokáig tevőlegesen a zsidók ellen, egészen az ezredfordulóig, amikor is az ősi zsidó központban, Sirázban kémkedéssel vádoltak tizenhárom ortodox zsidót. Annyira kilógott a lóláb, hogy bebörtönzésük miatt gyakorlatilag az egész civilizált világ tiltakozott. Több évi diplomáciai erőfeszítésnek köszönhetően végül nem csak a bitót úszták meg, de szabadon is engedték őket. Mahmúd Ahmedinedzsád hatalomra jutásával azonban minden eddiginél sötétebb idők köszöntek a zsidóságra.

A közösséget még mindig elismerik hivatalos kisebbségnek, és – mint a zoroaszteriánusoknak – nekik is jár egy képviselői mandátum a törvényhozásban. A zsidó képviselő jelenleg a bátor Maurice Motamed, aki egyáltalán nem hajlandó holmi díszzsidó szerepre hagyatkozni, hanem kiáll az övéi mellett, akár az elnökkel szemben is, holott nyilván tisztában van vele: az élete egy hajszálon függ. A fővárosban ma tizenegy zsinagóga működik, sok egyben iskola is. A fővárosnak van húszezer kötetes könyvtára, két kóser étterme, egy-egy öregotthona és temetője. Megjelenik egy lap, és létezik egy zsidó szeretetkórház is, itt azonban ma már a személyzet és a páciensek legtöbbje muszlim.

Míg a nemzetközi közösség évtizedeken át abajgatta az egykori Dél-Afrikát a maga faji elkülönítési politikája miatt, a kormányok ügyet sem vetnek arra, hogy a teheráni rendszer a zsidókat és más vallási kisebbségeket tudatosan diszkriminál és másodrendű állampolgárnak bélyegez. Ma zsidó – az egy képviselőn kívül – semmilyen állami, főleg katonai főhivatalt nem vállalhat, nem lehet bíró, ügyész, iskolaigazgató. Az államilag, évtizedek óta és szisztematikusan Izrael és Amerika ellen heccelt néptömegek ötödik hadoszlopot látnak a zsidóságban, a lakosság érzelmei ennek megfelelőek. Az iráni sajtóban mindennaposak a Stürmerre hajazó karikatúrák.

Magába a vallásgyakorlásban nem nagyon szól bele a hatalom, indirekt módon azonban mindent megtesz annak akadályozásáért. Az állam megszabja, hogy egyes zsidó iskoláknak szombaton is nyitva kell tartaniuk. A tanrend az iszlámhoz igazodik, a tanítási nyelv a perzsa – még a Biblia tekintetében is –, és miután iskolaigazgató csak muzulmán lehet, ezeknek az iskoláknak az élére is iszlám hitűeket neveztek ki.

Zsidók elvben kaphatnak útlevelet és elhagyhatják az országot, de általában csak egyszeri alkalomra kapják meg a kiutazási vízumot, míg az átlag iráni évekre jó pecsétet kap. A zsidókat külföldre utazás esetén külön büntetőilletékkel sújtják. Tartanak attól is, hogy ha egy egész család kap vízumot, esetleg kinn is maradnak mindannyian, így – ebben is, mint sok minden másban, a magyarországi „szocializmus” gyakorlatát követve – általában egyes családtagoknak hátra kell maradniuk túsznak. Izraelbe semmiféle iráni állampolgár nem utazhat – a tilalom ott olvasható az iráni útlevelek utolsó oldalán –, noha az utóbbi években bizonyos kivételeket tettek, így engedélyezték, hogy rokonlátogatás céljából egyesek Izraelbe utazhassanak, sőt, arra is volt példa, hogy ugyanilyen célból izraeli állampolgárságú iráni zsidó kapott iráni vízumot.

Chábib Elghániánon kívül a forradalom óta tizenhárom zsidót végeztek ki, főleg Izraellel való kapcsolattartás miatt így 1998 májusában Ruhollah Kadkhodan-Zade zsidó üzletembert akasztották fel, mert segédkezett abban, hogy iráni zsidók alijázhassanak Izraelbe.

2007. december 26., szerda

Ketyeg a demográfiai bomba – Szervezet az abortusz ellen

Izraelben egy átlagos héten kilencen halnak meg a közutakon, egy emberélet arab terrorcselekmény miatt vész oda. Kilencszáz pedig a kórházakban vérzik el. Abortusz közben.

Számosan teszik fel a kérdést: meddig zsidó még a zsidó állam. A jelenlegi trend nem nagyon biztató. Komolyabb tömegalija a közeljövőben sehonnan nem várható, a zsidó lakosság gyermekvállalási kedve sem növekszik, s míg a zsidó születési ráta 2,3, az arab ennek a duplája: 4,6. Amennyiben hihetünk az előrejelzéseknek, 2020-ra az arabok többségben lesznek Izraelben.

Eközben enyhén szólva luxusnak tűnik, hogy a zsidó állam megalakulása, 1948 óta több mint félmillió emberéletet vérzett el műtőasztalokon. A hentesmunka korábban nemigen volt divat, s főleg az utolsó években gyorsult fel: újabban évi ötvenezer magzatot kapartatnak el, túlnyomó többségüket a gazdasági, megélhetési nehézségekre hivatkozva.

A babavállalás havonta pár száz, egy-két ezer dolláron múlik – érvel egy szervezet, amely célul tűzte ki, hogy a folyamatot, amennyire lehet, mérsékeli. Az Efrát nevű szervezet – honlapja megtekinthető itt: http://www.friendsofefrat.org/ – számításai szerint ha az eddigi magzatelhajtások nagy részét sikerült volna anyagi eszközökkel meggátolni, ma kerek egymillióval több zsidó élne Izraelben, hiszen a meg nem születettek egy része időközben már szülővé, nagyszülővé vált volna. Az államnak – állítja az Efrát – még beilleszkedési segélyeket sem kéne nyújtania, nem kellene repülőjegyre, lakástámogatásra költenie: csak lehetővé tennie, hogy a gyerekek megszülethessenek.

Az 1977-ben alakult szervezet anyagi és – önkéntesei útján – érzelmi támogatást nyújt azoknak, akik úgy érzik, szívesen vállalnának több gyereket, vagy megtartanák a „nem tervezett” babát. Számításaik szerint eddig húszezer emberéletet sikerült ilyen módon megmenteniük – csak tavaly 1806-ot.

Amikor egy nő pénzügyi okokkal indokolja a „terhességmegszakítást”, a kezébe adják az Efrát telefonszámát és arra kérik, hívja fel. Ha ez megtörténik, a szervezet vállalja, hogy havonta nagyjából hétszáz dollár értékben házhoz szállít babaételt, pelenkát és egyéb szükséges holmit, ingyen beszerzi a babakocsit, a mózeskosarat, a fürdőkádat, a babaágyat és egy kiegészítőket (ágynemű, cumisüveg stb.) tartalmazó, háromszáz dolláros csomagot. Ezen kívül minden jelentkező mellé adnak egy önkéntest, aki végigasszisztálja a terhesség nehéz időszakát.

***

Igaz sztori.

Hebronban történt: arab terrorista lövése sebesítette meg súlyosan Jonit. Az incidensre kora hajnalban került sor, és Joni életét egyedül az mentette meg, hogy egy, a közelben tartózkodó bajtársa hallotta a lövést és a helyszínre sietett. Elkötötte a sebet és segítséget hívott. A sérültet egy Beér Seva-i kórházba szállították és megműtötték; közben a hadsereg értesítette a szülőket a történtekről.

Az orvos a kórházba érkező szülőknek elmondta: Joni felépül, de ha nem a bajtársa lélekjelenléte, valószínűleg elvérzett volna. Érthető módon szerettek volna a bajtárssal találkozni, neki azonban már híre-hamva sem volt. Később, mikor Joni már otthon lábadozott, felhívták a sereget és megpróbálták kinyomozni az életmentőt. De senki sem tudta, ki lehetett.

A házaspár vegyesboltot működtetett Kirját Máláchiban. Úgy okoskodtak – nem alaptalanul –, hogy Izrael kis ország, ahol mindenki mindent tud; előbb-utóbb csak akad valaki, aki a jótét fantom nyomára vezeti őket. Kitettek tehát egy hirdetményt a boltban. Hónapok teltek el, és nem jelentkezett senki. Végül egy nő figyelt fel a bolt ajtajára rajzszögezett hirdetményre, és beszámolt a szülőknek arról, milyen boldogan jött haza egy pénteken a fia, Jáir, és milyen lelkesen újságolta, hogy sikerült egy katonatársa életét megmentenie Hebronban.

A két anya elhatározta, hogy megszervezi a fiaik találkozóját a vegyesboltban. A szerencse kedvezett, aznap délután véletlenül nem csak ők voltak szabadok, de a két apa is. Az érzelemgazdag találkozón a srácok beszámoltak katonaélményeikről, majd végül Joni anyja is köszönetet mondhatott Jáirnak – mint kifejezte magát – „világa” megmentéséért. Mindenki boldog volt – és senki sem tudta, hogy a történet ezzel még egyáltalán nem ért véget.

Jáir anyja kis idő múlva félrevonta Joni mamáját, s amikor négyszemközt maradtak, megkérdezte tőle:

– Nézz rám, hát nem ismersz meg?
– Nem… Sajnálom, találkoztunk már valahol?
– Találkoztunk. Tudod, megvolt annak az oka, hogy bejöttem ma hozzátok… Itt éltem régebben, és most nem csak azért akartam beugrani, hogy vegyek ezt meg azt.
– Miről beszélsz? – kérdezte Joni anyja.
– Húsz évvel ezelőtt itt éltem a környéken, itt vásároltam minden nap a tejet és a kenyeret. Egy nap láttad rajtam, hogy nagyon magam alatt vagyok. Voltál oly jó, és megkérdezted, mi a baj, én pedig megbíztam benned és elmondtam, nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, meg még terhes is vagyok a tetejébe, és úgy néz ki, hogy elvetetem a gyereket. Amint ezt meghallottad, azonnal kihívtad a férjedet, és meghallgattatok. Azt mondtátok, biztosan nehéz időszak ez, de az életben a jó dolgok gyakran a nehézségek árán történnek, és minél jobb az a dolog, annál nehezebb. Beszéltetek arról, micsoda öröm anyának lenni, és hogy a leggyönyörűbb héber szó az imá, anya, ha gyermek szájából hangzik el… és csak mondtátok és mondtátok, amíg meg nem győztetek, hogy tartsam meg a gyereket. Hát most megfizette nektek az Örökkévaló.

Az első cionista kétfrontos harca

„És leszállottam, hogy kiszabadítsam őket Egyiptom kezéből és felhozzam abból az országból egy jó és tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba… (2Móz. 3:8)

Jelen heti szakasszal – Smot – indul Mózes második könyve, az Exodus. Ez talán a Tóra leglátványosabb, legeseménydúsabb könyve az öt közül, s az ebben foglaltak a legismertebbek közé tartoznak. A történet, amely azóta annyiszor, annyi „idegen földön” megismétlődött már, és alighanem még meg is fog ismétlődni néhányszor: mire a zsidók belakják magukat egy országba, és kezdetét veszi az asszimilációs folyamat, azonnal megnyilvánul a gazdanép ellenállása is, az addigi „jó” uralkodó helyébe egy antiszemita lép, a kiegyensúlyozott körülményeket durva elnyomás váltja fel. Itt, az első alkalommal, a zsidóság kitermeli magából az első cionistát Mózes személyében, aki Isten útmutatását követve azon van, hogy kiszabadítsa népét a szellemi nyomorból és – most már – a fizikai elnyomatásból is.

A csodás körülmények között életben maradt, a Fáraó udvarában nevelkedett, majd a honfitársával kegyetlenkedő munkafelügyelőt agyonverő Mózes tette következményei elől messzire kényszerül menekülni. Miután asszonyt talál a midjániták közt, aki gyermeket is szül neki, békésen pásztorkodik, és talán arra gondol, élete végéig így lesz ez. Ám Isten megjelenik neki az égő csipkebokor képében, és ismerteti tervét. Eszerint népe – Izrael fiairól van szó – alijázni fog. Vége a lélekölő rabszolgamunkának, amit az előző uralkodó rendelt még el, de vége van még sok minden másnak is, így a szellemi tespedésnek, a húsosfazék melletti elégedett heverészésnek, az egyiptomi szokások átvételének. Egy fejezet volt Egyiptom, ami egyszer és mindenkorra lezárul. Izrael fiai, akár tetszik, akár nem, a nemzetté válás rögös útjára fognak lépni.

Eleinte persze nem tetszik a népnek. Sőt, Mózes is ellenkezik a maga módján, nem is egy alkalommal. Ellenvetései: ki ő, hogy a nép nevében beszéljen a fáraó előtt? No és kicsoda Isten – ha kérdik, mégis mit mondjon? És különben is, a nép sem fog rá hallgatni, ugyan miért is tenné? Arról nem beszélve, hogy súlyos beszédhibás vagyok. Egyszóval, Uram, nem választanál ki erre az egészre mást? Vagy fél tucat ellenérvvel a végsőkig feszíti a húrt Mózes, aki a jelek szerint egy komoly mulasztást is elkövetett: nem metéltette körül fiát. Isten türelme elfogy, és a halál angyala már száguld is a gyerek felé. A tragédiát Mózes felesége, Cipóra előzi meg egy villámgyorsan végrehajtott brit milával.

Mózes a tömegalija előkészítésekor kétfrontos harcot folytat. Az egyik oldalon ott van a fáraó – a hatalom –, aki nem akarja elengedni a zsidókat. Jól ismert jelenség ez is: a hatalom nem tud mit kezdeni a héberekkel, se velük, se nélkülük. Mózes és testvére, Áron közbenjárása a visszájára fordul. Egyiptom uralkodója – noha arról még szó sincs, hogy a héberek örökre hagynák el birodalmát; a szószólók egyelőre még csak azt kérik tőle, három napra engedje őket a pusztaságba, hogy vallásukat gyakorolhassák – arrogáns viselkedést tanúsít, elkergeti a színe elől a testvéreket, és rögtön utána készakarva megnehezíti a munkaszolgálatosok terheit. Kezdetét veszi a konfrontáció.

Mózesnek azonban épp elég nehéz dolga van magukkal a zsidókkal is. Kényszermunka ide, megnövekedett terhek oda, nincsenek odáig a lehetőségért, hogy nekivágjanak az ismeretlennek – és ez a motívum nem csak a szakaszon vonul végig, hanem majd az egész sivatagi vándorláson, azután pedig később, a modern időkön is. Ha alija, akkor – kizárólag katasztrófaalija. Zsidó legfeljebb akkor megy Erec Jiszráélbe, ha már mindenét elveszítette, és az is jellemző lesz, hogy megtollasodván eljön onnét, vagy eljön akkor is, ha nem sikerül elég gyorsan szert tenni az áhított életszínvonalra. Az egyiptomi héberek sem különbek, és helyzetük rosszabbodása sem bírhatja rá őket arra, hogy elgondolkodjanak azon: talán lejárt az idejük. Fel vannak háborodva, és felháborodásuk a fivéreket veszi célba. Jellemző hisztériájukban már nem pusztán azzal vádolják őket, hogy megsokasították terheiket, hanem azzal, hogy Holocaustot idéznek elő. Mózes kétségbeesetten fordul az Örökkévalóhoz és jelenti neki: a helyzet nem hogy jobb lett volna, de még rosszabbodott. Hogyan tovább?

Mózesnek még sok összetűzése lesz úgy a fáraóval, mint a saját népével, de míg az előbbire maga Isten visel gondot, a héber népnek a maga akaratából, szabad választás eredményeként kéne elindulnia az Örökkévaló által kijelölt úton. Erre pedig nem hajlandó. Egyiptomot egyáltalán nem tartja valami rossz helynek, és való igaz: az akkori világ Egyesült Államokjáról van szó, egy hatalmas és gazdag birodalomról, ahol jöhetnek jobb idők és rossz idők, de úgy még nem volt soha, hogy valahogy ne lett volna. A galut – a száműzetés – szószólói emlékeztetik az embereket arra, milyen jó idők jártak rájuk, amikor még József volt a mezőgazdasági és pénzügyminiszter; elismerik, hogy a jelenlegi fáraó (valószínűleg II. Ramszesz lehetett az) nem valami cádik, és a keretlegények is durvábbak, mint voltak egy-két évvel ezelőtt; de ezen egyáltalán nem segít, ha valami forróvérű társaság olajat önt a tűzre. Mindenki maradjon fegyelmezett, teljesítse a hazája iránti kötelességét – hangzik a góseni hitközség felhívása –, tartsa tiszteletben a törvényeket és főleg ne hallgasson holmi izgatókra, hiszen épp nekik köszönhető, hogy az uralkodó felbőszült. Majd lecsillapodik; és ki tudja, talán még a régi szép idők is visszatérnek.

A régi szép idők ugyan soha és sehol nem térnek vissza, mindazonáltal az Erec Jiszráélba való tömeges kivándorlást valamennyi esetben tragikus történelmi események előzték meg. A modernkor első, tizenkilencedik század végi alijáját a pogromok váltották ki, amiként a másodikat is, amire már a huszadik század elején került sor. Harmadjára a bolsevik forradalom után indultak meg a zsidók; a negyedik nagy hullámot a lengyelországi antiszemita intézkedések generálták a húszas években. Az ötödik – mintegy negyedmillió főt érintő – exodust elsősorban a hitlerájnak köszönhette a cionizmus. A hatodik nagy alija az államalapítás körüli időkben következik be, oka a második világégés, a Holocaust, illetve a zsidóság kiűzetése az arab államok többségéből. S végül a hetedik nagy bevándorlási hullámot a Szovjetunió meggyengülése, majd összeomlása indítja el. A meggyőződés, a hit – szinte sohasem játszott szerepet, kivéve az első aliját, a Bilut – de épp ennek a tagjai tértek vissza a pogromok Oroszországába a legnagyobb számban… Mert ok, indok, remény, öncsalás mindig van. Már nem tart soká. Ez a hazánk. Mi lesz a zongorámmal. Túl nagy ott a meleg. Nem fogom tudni megtanulni a nyelvet. Mi lesz a rokonaimmal. A diplomámmal. A kocsimmal. A kultúrámmal. A nem-zsidó barátnőmmel. A tengerimalacommal.

Az út azután mindig megkezdődik. De addig még sok nehézség van hátra.

Péntek esti gyertyagyújtás: 5768. tévét 19. (2007. december 28.) 15.41
Szombat kimenetele: 16.53

2007. december 17., hétfő

Iráni atom, avagy egy hanyatló civilizáció tébolya


Amit nem akarok, az nincs is.
Ha jön a szörnyeteg, behunyom a szememet. Én nem látlak, tehát te sem láthatsz engem.

Napjában valószínűleg milliószor mondják ki, írják le, igazság gyanánt, noha hazugság: az Irak elleni amerikai háború igazolhatatlan volt, mert Iraknak nem is voltak vegyi fegyverei.

Mintha Irakot semmilyen más indokkal nem lehetett és kellett volna leteríteni. Mintha az Irak elleni háború „amerikai” háború lett volna, és a koalícióban nem vett volna részt egy-két tucat ország – Francia- és Németországon kívül tulajdonképpen a világ színe-java.

S mintha Iraknak nem lettek volna vegyi fegyverei.

És: mintha a szövetségesek vegyi-, biológiai és atomfegyverek tonnáit találták volna, akkor most az ellenzők azt állítanák: kérem, az Irak elleni „amerikai” háború teljesen jogos volt, Szaddám Huszein, ez a disznó, ezt vagy azt tartott.

Nem… A világ egy része megőrült. Irak röviddel a háború megindulása után mártírszerepben találta magát. Irak azért lehetett mártír, és ma azért hazudhatják azt sok millióan, hogy Iraknak nem volt vegyi fegyvere – dacára annak, hogy azokat épp úgy bevetette egy másik ország ellen, mint a saját lakosságával szemben viselt háborúban –, mert Irakot az Egyesült Államok támadta meg, és az Egyesült Államokon kívül csak egy olyan ország akadt e kerek világon, amelynek a közvéleménye helyeselte Szaddám rendszerének eltávolítását: Izrael.

Soha még háborúról ennyit nem hazudtak a világtörténelem során; és legfeljebb csak egyről fognak majd, és ez az Irán elleni hadjárat lesz. Már ha lesz.

Jelenleg nagyon úgy fest a dolog, hogy nem lesz. A CIA nemrég napvilágot látott jelentése ugyanis elébe megy a magukat békeharcosnak hazudó, valójában Amerika- és Izrael-ellenes százmilliók majdani hazugságainak, amelyekhez képest az Irakkal kapcsolatos hazudozás szelíd füllentés lesz majd csak, és azt állítja, Iránnak nincs atomfegyvere, és nem is dolgozik azon, hogy legyen. 2003-ban leállították a programot, és a program azóta is áll.

Ávi Dichter izraeli közbiztonsági miniszter katasztrofálisnak nevezte az amerikai hírszerzésnek az iráni nukleáris programról szóló, úgynevezett felmérését vagy becslését, és kijelentette: ebből ugyanakkora baj lehet, mint 1973-ban volt, amikor az izraeli vezetés – máig tisztázatlan okokból – egyszerűen nem volt hajlandó elhinni azt, hogy Egyiptom és Szíria agresszióra készül ellene. Pedig maga Husszein, az Izraellel akkor még hadban álló (de már a béke felé kacsintgató) uralkodója repült titokban Tel-Avivba, hogy figyelmeztesse a zsidó államot. Neki sem hittek. Izrael egy megelőző csapással épp úgy elejét vehette volna az arab agressziónak, mint 1967-ben, amikor hat nap alatt eltörte az arab világ gerincét. Ódzkodtak ettől, s nagy véráldozat lett az eredmény. Azután sok hónapig játszották a bizottságosdit, hogy ki volt emiatt a felelős. Biztosan rá is jöttek, csak én már nem emlékszem rá.

Az amerikai nemzetbiztonsági becslésekkel közismerten illik csínján bánni. Olvasom Brian Latell nyugállományú CIA-elemző After Fidel című könyvében, hogy az amerikai hírszerző szervezetek – mondjuk így – összeférhetetlensége már sok érdekes eredményhez vezetett. Latell, a volt Kuba-elemző a Fidel Castro viselt dolgait taglaló művében szót ejt a Havanna által a hetvenes és a nyolcvanas években támogatott Puerto Ricó-i terroristákról, akik „köztörvényes bűnözői tevékenységet folytattak a szigeten és az anyaországban (…) A (…) kubai hírszerző ügynökök mintegy húsz éven át segítették őket: az együttműködés minden bizonnyal már a hatvanas évek elején kezdetét vette. Ám az FBI nem továbbította felénk, hírszerzők [azaz a CIA – R.] felé mindazt, amit 1975-re megtudott az Egyesült Államok területén véghezvitt terrorizmus támogatásáról. Ha akár csak körvonalaiban tisztában lettünk volna a kubai kormány tevékenységével, elemzésünkben nyilván teljesen más következtetésekre jutunk.”

Bizony: a CIA az FBI-nak köszönhetően nem tudott arról, hogy Puerto Ricó-i terroristák tombolnak az országban. Hogy miért? „(...) Akkoriban (...) a CIA és az FBI nyíltan rivalizált egymással. Ami kis együttműködés létezett, az is marginális volt, a két bürokratikus szervezet szinte egyáltalán nem talált egymással közös nevezőt. A feszültség bizonyos értelemben érthető volt. A jog betartatása és a külföldön történő hírszerzés feladata nem egyszer ellentmond egymásnak. Az FBI ügynökeinek célja mindenekelőtt az volt, hogy a létező bizonyítékok felhasználásával vádat emeltessenek a bűnelkövetőkkel szemben. A CIA tisztjeinek viszont törvényi kötelességük a külföldi hírforrások és módszerek védelme, így aztán csak vonakodva mennek tanúskodni a bíróságra, és azt sem kedvelik, ha jelentéseiket bizonyíték gyanánt használják fel” – magyarázza Latell.

A szerző szerint a „rivalizálás, az egymásnak való keresztbe tevés éveken át folyt, és nagyban hozzájárult az amerikai ügynökségek előrejelzési képességeinek gyengüléséhez – erre aztán a szeptember 11-i események világítottak rá vészesen. Reméljük, hogy a nemzetbiztonság új igazgatója nekilát e probléma orvoslásának, és biztosítani fogja, hogy a CIA és az FBI a jövőben tandemben dolgozzanak.”

Nos, úgy tűnik, Ávi Dichter, aki korábban egyébként az izraeli elhárítást, a Sabakot vezette, így aligha hihetjük, hogy a levegőbe beszél – joggal ingerült. Adva van egyfelől egy nyilvánvalóan klinikai elmebeteg, bizonyos Mahmúd Ahmedinedzsád, aki minden lehető és lehetetlen alkalmat megragad arra, hogy a zsidó állam elpusztításáról papoljon, adva van egy iráni atomprogram, amely az iszlám forradalom óta áttekinthetetlen, a másik oldalon pedig adva van egy CIA-elemzés, ami lényegében azt állítja, amit nem akarunk, az nincs is; amit nem akarunk látni, az nem létezik, hagyjanak már nekünk békét mindenféle iráni atomfegyverkezéssel, mert mi mostan az elnökválasztással vagyunk lassacskán elfoglalva.

Lássuk a legújabb amerikai álláspont szerint 2003 óta „álló” iráni atomprogramot. Ami nem Ahmedinedzsád alatt vette kezdetét, hanem a hidegháború idején, az ötvenes években, amerikai vezérlettel és kétoldalú egyezmények útján. Az atomenergia békés célú felhasználása érdekében 1957-ben írták alá a szerződést, 1959-ben megalapították a Teheráni Nukleáris Kutató Központot, amelyet 5 megawattos amerikai nukleáris kutatóreaktorral szereltek fel – ez 1967-ben kezdett működni dúsított urániummal. Rá egy évre Irán aláírta az atomsorompó-szerződést. Pahlavi sah tervei arról szóltak, hogy az ezredfordulóra huszonhárom atomerőmű üzemel majd Irán-szerte. „Az olaj nemes anyag, túlságosan is értékes ahhoz, hogy elégessük – adta hírül meglepő gondolatait az uralkodó 1974-ben, az olajárrobbanás időszakában. – Lelki szemeinkkel látjuk, hogy mihamarabb huszonháromezer megawattnyi energiát termelnek az atomerőművek.” Az első ilyen létesítmény Busehr lett. 1975-ben a bonni Kraftwerk AG – a Siemens és a Telefunken közös vállalkozása – 4-6 milliárd dolláros szerződést írt alá Iránnal, s az alvállalkozójuknak, a Thyssen-Kruppnak 1981-re kellett volna legyártania a két 1,196 megawattos egységet.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter 1975-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy aláírja a 292. sz. Nemzetbiztonsági Határozati Memorandumot, amely kikövezte az utat az amerikai cégek hatmilliárd dollárt meghaladó iráni közreműködése előtt. Irán abban az időben napi hatmillió hordó – vagyis közel egymillió köbméter – olajat termelt, ötven százalékkal többet, mint ma. Gerald Ford elnök 1976-ban engedélyezte, hogy Irán amerikai gyártmányú berendezéshez jusson, s azzal ki tudja vonni a plutóniumot a nukleáris reaktor fűtőanyagából, sőt Ford elnöksége alatt az ellen sem emeltek Washingtonban kifogást, hogy Teherán nagyobb mennyiségű plutónium és dúsított uránium birtokába jusson – márpedig ez az atombomba előállításának két alapvető feltétele. Az akkor még megbízható amerikai szövetségesnek számító Iránban megvetették a lábukat az amerikai cégek – mindenekelőtt a Westinghouse és a General Electric – a hatalmas üzlet reményében. Senki nem számított arra, hogy az együttműködés egy napon a világ rémálma lesz. Több mai első vonalbeli amerikai politikus – így Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Paul Wolfowitz – bábáskodott annak idején az iráni atomprogram körül, akkor még üzletemberi minőségben.

A forradalom mindent megváltoztatott. Irán tudatta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (NAÜ), hogy saját maga által előállított fűtőanyaggal kívánja folytatni a nukleáris programját. Az Egyesült Államok nyomása alatt azonban a NAÜ elállt az együttműködéstől. Franciaország is megtagadta, hogy 1979 után dúsított uránt adjon el Iránnak, amelynek azt is el kellett viselnie, hogy az európai országok nagy részével a gazdasági együttműködés sem volt már oly gördülékeny, mint korábban. Nyugati kormányok több milliárd dollárt ruháztak be korábban harminc évre az iráni Eurodif programba: ezt 1973-ban hozták létre francia, belga, spanyol és svéd közreműködéssel. Irán most ezekhez a pénzekhez sem férhetett hozzá. Khomeini 1986-ban meggyilkoltatta az Eurodif igazgatóját, Georges Besse-t. A gyilkosságot a francia igazságszolgáltatás megpróbálta taktikai okokból a szélsőbaloldali Action Directe terroristáira kenni, ez a kísérlet azonban haloványosra sikeredett, s ma már egyértelmű, hogy a gyilkosságot az iráni titkosszolgálat követte el. Azt már nem lehetett az Action Directe-re kenni, hogy a teheráni irányítás alatt álló Hezbollah terrorszervezet francia állampolgárokat rabolt el. Párizs 1991-ben adta be végül a derekát, amikor 1,6 milliárd dollárt adott vissza Iránnak. 1979-ben a Kraftwerk Union vonult ki Iránból, amikor a busehri létesítmény egyik reaktora ötven, a másik nyolcvanöt százalékos készültségben volt. A távozás indoka az volt, hogy Irán 450 millió dollárral maradt el a részletfizetés terén. A Kraftwerk 1984-ben vizsgálta felül döntését, de a munka folytatását az irak-iráni háború befejezéséhez kötötte. Ugyancsak kivonult Iránból a francia Framatone. Irán és Nyugat-Európa gazdasági kapcsolatai ekkor teljesen befagytak.

Irak 1984. március 24-én mérte Busehrre az első légitámadást, amelyet 1988-ig még számos másik követett. Az iráni nukleáris program ezzel teljesen megbénult, s Teherán csak 1990-ben kezdett újabb partnereket keresni, ami nem ment könnyen, mert az Egyesült Államok feketelistára tétellel fenyegetett meg minden olyan céget, amely kereskedni próbál Iránnal. Végül 1995-ben, az oroszokkal sikerült megállapodni arról, hogy az állami Atomsztrojekszport a busehri egyes számú erőműbe beépít egy 915 MW-os VVER-1000 víztúlnyomásos reaktort. Egy év múlva Kína is beszállt az erősen megkérdőjelezhető üzletbe, minden amerikai nyomás dacára.

Alireza Dzsafarzadeh prominens iráni disszidens 2002. augusztus 14-én fedte fel, hogy Busehren kívül létezik két másik titkos iráni atomlétesítmény is: a natanzi urániumdúsító és az araki nehézvízgyártó. Három hónappal később Irán uniós nyomásra felfüggesztette az urániumdúsítást (amely tevékenység önmagában egyébként nem mond ellent az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségeknek), 2005-ben azonban – öt nappal Mahmúd Ahmedinedzsád elnökké választását követően, CIA-jelentés ide vagy oda – felújította az uránátalakítást az iszfaháni létesítményben. Az atomfegyver kifejlesztése vallási kérdéssé vált – mi több, ezzel kapcsolatban fatvák is születtek. Ali Khamenei ajatollah egyes jelentések szerint 2005-ben vallási parancsolatban tiltotta meg atomfegyver előállítását, felhalmozását és bevetését – ennek a fatvának a szövegét azonban a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár arra hivatkoztak a NAÜ egyik bécsi találkozóján. A San Francisco Chronicle egyik, még 2003. október 31-én kelt jelentése szerint nem csak Khamenei, de számos más nagyajatollah és főpap tette le a garast amellett, hogy az iszlám tiltja tömegpusztító fegyver előállítását és bevetését. Arra nézvést, hogy az iszlám jog, a saría mégsem tiltja az atomfegyvert, az első hírt egy reformista iráni internetes napilap, a Rúz közölte 2006. február 16-án. Eszerint egy szélsőséges kumi főpap új fatvát adott ki, miszerint a hitetlenek ellen igenis szabad atomfegyvert alkalmazni. Az érintett néhány nap múlva a hivatalos iráni hírügynökségnek, az IRNÁ-nak nyilatkozva cáfolta, hogy ilyen fatvát adott volna ki.

2005. szeptember 19-én – amikor a CIA mostani jelentése szerint az iráni atomprogram már két éve „állt” – az Európai Unió citálta az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé a kérdést, s 2006. januárjában azt állította James Risen, a New York Times riportere a State of War [Hadiállapot] című könyvében, hogy 2000 februárjában visszafelé sült el az Egyesült Államok Operation Merlin nevű titkos művelete, melynek eredeti célja az volt, hogy szándékosan hibás atomfegyver-tervet juttassanak el Iránnak, s ezzel késleltessék az atomprogramját. De nemhogy ez történt volna, hanem a terv még fel is gyorsította a programot, mert az irániak rájöttek arra, hol rejlenek abban a turpisságok.

2006. február 4-én a NAÜ kormányzótestülete 27-3 arányban, 5 tartózkodás mellett arra szavazott, hogy az iráni atomfegyverkezési ügy kerüljön a Biztonsági Tanács elé. Ezután Irán megkezdte szinte ugyanazt a húzd meg, ereszd meg-játékot, amit Szaddám Huszein jó évtizeden át sikeresen játszott el a világgal. Mahmúd Ahmedinedzsád 2006. április 11-én bejelentette: hazája sikeresen dúsított urániumot. A hír – annak tükrében, hogy az iráni elnök több alkalommal elpusztítással fenyegette meg Izraelt, illetve azzal készült az amerikai csapásra, hogy negyvenezer kamikázét képezett ki – megdöbbentette a világot. Április 24-én Ahmedinedzsád „hamis rezsimnek” nevezte a zsidó államot, amelynek nincs joga létezni, s lakosait arra szólította fel, térjenek vissza Európába. „Hisszük, hogy a zsidóknak, mint bármely emberi lénynek, joga van boldogságban, jólétben élni, és a biztonság áldásait élvezni”, hangzott az elnök mondandója. „Engedjük, hadd térjenek vissza a szülőföldjükre és országaikba.”

Még egyszer tehát: alighanem joggal állítja Ávi Dichter, hogy „valami nem működött” Amerikában, amikor ez a jelentés készült. „Azt kell remélnünk, az Egyesült Államok tudni fogja, hogyan korrigálja ezt [a hibát]”, hiszen „a világ vezető szuperhatalmának téves koncepciója nem pusztán amerikai belügy. Aggodalomra ad okot Izrael és sok más ország számára.”

Kedves CIA, szíveskedjetek még egy kört futni! Attól ugyanis, hogy ti kijelentitek, nincs iráni atomprogram, még van. A nyilvánvaló tagadása ezen a szinten – ahol feltehetően már nem futóbolondok dolgoznak – nem megmosolyogtató, hanem egy hanyatló civilizáció tébolyának kórisméje.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!


2007. december 15., szombat

„A barlangba, amely a Machpéla mezején van…”

Heti szakaszunkban – Vájechi – Izrael arról végrendelkezik, hogy temessék el őt „atyáimhoz a barlangba, amely a hittita Efronnak mezején van. A barlangba, amely a Machpéla mezején van, Mamré előtt, Kánaán országában, amely mezőt Ábrahám a hittita Efróntól sírnak szolgáló birtokul megvásárolt. Odatemették Ábrahámot és Sárát, az ő feleségét, odatemették Izsákot és Rebekát, az ő feleségét és odatemettem én is Leát. A mező és a barlang, amely abban van, Hét fiaitól vett birtok.” (1Móz. 49:29-32)

Izrael – korábbi nevén: Jákob – kihangsúlyozza az akaratát: nem kíván egyiptomi földben nyugodni, vigyék haza és ott temessék el, ahová apja, nagyapja és azok asszonyai temetkeztek. József annak érdekében, hogy a kívánságot teljesítse, még a bebalzsamozás – zsidóktól enyhén szólva idegen – gyakorlatát is kölcsönveszi az egyiptomiaktól, hiszen a holttest a több hetes hazaút során minden bizonnyal felbomlana.

Izrael nagyon pontos leírást ad a Machpéla barlangjáról is, arról, hol található és miként került a család birtokába – egész pontosan Ábraháméba, mint azt 1Mózes 23-ból tudjuk. Hét fiai – azaz a hittiták – igen tisztelték Ábrahámot, no meg jó üzletet is akartak kötni a gazdag törzsfőnökkel, így a „legszebb sírhelyüket” ajánlották fel neki eladásra. Az ősatya választása az Efron tulajdonában lévő Machpélára esett. Efron igazi keleti udvariaskodás közepette nem csak a barlangot, de az egész telket, amelyen a barlang volt, oda akarta ajándékozni Ábrahámnak, ő viszont erre azt felelte: nem addig van az, legyen inkább adásvétel, és cseréljen pénz gazdát. S noha Efron látszólag tiltakozott, azért csak kibökte az árat – ugyan, ember, miért kéne fizetned, hát mi az a négyszáz sekel, köztem és közted, érdemes ilyesmiről beszélni, te bizonyára viccelsz.

Ma négyszáz új sekel nagyjából 18 ezer forint, akkoriban azonban bődületes összeg volt, ha valós értékén akarnánk kiszámolni, legalább ötvenmillió forint jönne ki, vagy még annál is több. Ábrahám azonban nem alkudozik, leméri a négyszáz ezüst sekelt egy sereg tanú jelenlétében, majd eltemeti a barlangban feleségét, Sárát.

Cionista szempontból a bibliai elbeszélés talán két legfontosabb részét tekintettük át. Tanúi vagyunk annak, hogy a zsidó honfoglalás nem tűzzel-vassal és gyilkolással, hanem adásvétel útján zajlik. Zsidó nép még nincs, jelen van viszont már az első ivri – héber –, Ábrahám, aki földet vásárol, így szerezve elidegeníthetetlen jogcímet arra a területre, amit később így nevezünk: Erec Jiszráél.

Ugyanezt az utat követték a korai cionisták – már Herzl előtt is –, akik elszánták magukat arra, hogy visszavásárolják az elmúlt közel kétezer évben számos idegen kézen átment hazát. Az ottomán-török birodalomhoz tartozó Palesztinában már az 1850-es években zajlottak ilyen jellegű adásvételek – jelenlegi ismereteink szerint konkrétan Sir Moses Montefiore (1784-1885) volt az, aki 1855-ben földet vett: tíz hektárnyi narancsültetvényt Jafón, és mintegy három évtizeden belül már több mint kétezer hektár volt zsidó kézen Erec Jiszráélben. Ezekre a földekre épültek az első szövetkezeti falvak, az úgynevezett mosávok.

Noha Jehuda Alkalai rabbi, a modern cionizmus egyik legfontosabb előfutára, már 1847-ben javasolta, hozzanak létre a földvásárlásokhoz alapot, erre csak 1901-ben került sor. Akkor viszont megalakult a Keren Kájemet LeJiszráél (KKL), amelynek már kimondottan az volt a célja, hogy zsidó letelepülők számára földet vegyen a majdani állam területén. Sok évtizeden át folyt a gyűjtőmunka, nagyszüleink közt talán még vannak, akik emlékeznek a kék színű KKL-perselyekbe, amelyekbe ki-ki lehetőségei és szíve szerint annyi pénzt dobott, amennyit akart. A KKL először 1903-ban vett földet, nyolcszáz hektárt Hadera mellett, majd Alsó-Galilea, Júdea, a Kineret környéke következett. A KKL-földeken további mosávok és kibucok jöttek létre. Izrael Állam 1948. évi kikiáltásakor a KKL jogi értelemben 12 és fél százalékot birtokolt Izrael Földjéből, éspedig azokon a területeken, amelyeken ma az izraeli lakosság nyolcvan százaléka él.

Az Izrael ellen annak kikiáltása után egy nappal indított arab támadás nyomán elszakított területek közé tartozott a legvitathatatlanabbul zsidó hely, amelyet nem a KKL, hanem maga Ábrahám vásárolt meg. A Machpéla az arab törzsek hetedik századi benyomulása óta neuralgikus pontja volt az együttélésnek. Különlegesen fontos és szent hely: a hagyomány úgy tartja, hogy annak idején ide temetkezett az első emberpár, Ádám és Éva is…

A barlang feletti létesítmény egyes részei sok ezer évesek. A muzulmánok, miután e terület a hatalmukba került, mecsetté alakították át az egészet, s onnét a zsidókat kitiltották, majd 1267-ben e tilalmat törvénybe is foglalták. Ez a jogszabály – amelynek értelmében a zsidók csak a hetedik lépcsőfokig haladhattak, de tovább nem – 1967-ig volt érvényben.

Jellegzetesen izraeli a történet, amely a Machpéla visszahódítását meséli el. Slomo Goren tábornok, az izraeli hadsereg akkori főrabbija jelen volt Jeruzsálemben, amikor a katonák elérték a Siratófalat, s tudta, hogy a következő fontos célpont Hebron lesz. Miután semmi szín alatt nem akart az eseményről lemaradni, meghagyta a katonáknak, okvetlenül ébresszék fel, amikor Hebron ellen indulnak.

Amikor azonban másnap reggel felébredt, kizárólag a sofőrje volt vele. Meggyőződése volt, hogy a várost a csapatok már bevették, azért arra utasította a katonát, hogy lóhalálában vigye a Machpélához. Goren rabbi furcsának találta, hogy a húsz perces úton egyszer sem találkozott izraeli csapatszállító járművekkel, a városba behajtva viszont látta, hogy mindenütt kinn vannak a megadást jelző fehér zászlók. Hebron arab lakosai jól emlékeztek még 1929 augusztusára, amikor a megvadult hordák kiirtották vagy menekülésre késztették az összes hebroni zsidót, és meg voltak győződve arról, hogy a megszálló erők most bosszút állnak majd rajtuk atyáik, nagyatyáik bűnéért.

Goren zavartalanul eljutott a Machpéla barlanghoz, s Uzi géppisztolyával lőtte szét a barlangba vezető ajtón a lakatot. Mikor bejutott, megfújta a sófárt, amint előző nap is tette a Siratófalnál. Csak ezután lett neki gyanús a nagy csend.

A csapatok ugyanis még nem foglalták el a nyolcvanezer lakosú várost, és fogalmuk sem volt arról, hogy ezt időközben megtette az otthagyott tábori főrabbi meg a sofőrje. Akik haladéktalanul kitették a Machpélára az izraeli zászlót, és bevittek a barlangba egy Tóra-tekercset. Később, miután a katonák is megérkeztek, távirat jött Mose Dáján védelmi minisztertől, aki – mint tette az al-Aksza mecset esetében – az „arab érzékenységre” tekintettel a Machpéláról is le akarta Gorennel szedetni a zászlót, és ki akarta vitetni a barlangból a Tórát. Miután a hadsereg főrabbija erre nem volt hajlandó, Dáján egy tisztet küldött a feladat végrehajtására. Az illető levette a zászlót és kivitte a Tórát. Miközben Jeruzsálembe tartott, halálos autóbalesetet szenvedett. A védelmi miniszter megdöbbent, és visszavonta a másik hírhedt parancsát. Ez arról szólt volna, hogy – mint addig – továbbra is csak mezítláb lehessen belépni a Machpélába…

Az izraeli hadsereg érkezésével azonban még egyáltalán nem volt eldöntött kérdés, újra indul-e a zsidó élet valaha is Hebronban. Szó sem volt még akkoriban telepesmozgalomról. Mose Levinger rabbi és egy csoport hozzá hasonlóan gondolkodó „szélsőséges” döntött úgy, hogy 1968 Pészáchját a hebroni Park Hotelben ünnepli meg. Akkoriban nehéz idők jártak az arab szállodásokra, akik évek hosszú sora óta a jordániai arisztokrácia igényeit elégítették ki, a Hatnapos Háború óta azonban a szállóvendégek elmaradtak. Levinger rabbi egy készpénzzel kitömött borítékkal állított be a Park Hotelbe, és a recepción ennek igen örültek. Cserébe beleegyeztek abba, hogy a zsidók kivehetik a szállodát – és addig maradnak, ameddig csak kedvük tartja.

A szállodát sietősen kitakarították, kikaserolták, majd megjöttek a vendégek. Annyian voltak, hogy ágyak csak a nőknek és a gyerekeknek jutottak, a férfiak lenn aludtak a hallban. Nyolcvannyolcan ünnepelték meg a Széderestét Hebron szívében, nyolcvanezer ellenséges arab között, 1968 tavaszának azon a mámorító éjszakáján. S Levinger rabbi két nap múlva bejelentette, hogy nem is áll szándékukban onnan kijelentkezni. Mose Dáján azonban szívós munkával, hatheti rábeszéléssel elérte, hogy vonuljanak át a hebroni katonai főhadiszállásra. Ez volt az új honfoglalás kezdete. 1971-ben létrejött Hebron mellett Kirját Árbá zsidó városa, magában Hebronban pedig az Avraham Avinu negyedben vetették meg lábukat a legelszántabbak.

***

1975-ben gyermeke született Báruch és Sarah Nachsonnak. Báruch Nachson híres haszid művész volt, ő és a felesége az elsők közt tértek vissza Hebronba. A kisfiú brit miláját természetesen a Machpélában tartották, és a gyermek az Avraham Jedidja nevet kapta.

A kisfiú háromhónaposan hunyt el hirtelen csecsemőhalálban. A szerencsétlen anya félőrült volt fájdalmában, és nem tudta megérteni, hogyan vehette el tőle Isten a gyermeket azok után, hogy Hebronba jött lakni, és a Machpélában tartották Avraham Jedidja brit miláját. Hiszen a világon mindennek kell legyen valami célja, valami értelme. Mi értelme volt a háromhónapos gyerek halálának?

Sarah úgy döntött, a gyermeket az ősi temetőben helyezzék örök nyugalomra – ugyanott, ahol az 1929. évi vérengzés hatvanhét zsidó áldozatát temették el. Az anya arra a következtetésre jutott, más célja aligha lehetett Istennek ezzel a brutálisnak tűnő döntéssel, mint hogy majdnem fél évszázad múltán Hebron zsidó temetője is visszatérjen az élet vérkeringésébe, és zsidók végső nyugvóhelyéül szolgáljon…

Avraham Jedidja temetését kis híján erőszakkal akadályozta meg az izraeli hadsereg, amely ismét a helyi arab lakosság érzékenységére hivatkozott. Miután az anyát és a halott gyermekét szállító kocsi az úttorlasz miatt nem hajthatott tovább, Sarah kiszállt, és kezében a kis testtel, gyalogosan folytatta útját. Utána férfiak kézilámpákkal és ásókkal, asszonyok, Kirját Arba lakosai, el a Machpéla mellett, el a négyszázötven éves Avraham Avinu zsinagóga mellett, amely romjaiban hevert, mert 1948-ban a jordán hadsereg felrobbantotta. A tisztek sorra adták ki a parancsot a katonáknak: állítsák meg a menetet. Ezt a parancsot azonban senki sem volt hajlandó végrehajtani, így a kis halott végül eljuthatott a sírjába, amelyet néhány méterre az 1929-es vérfürdő áldozatainak sírjától ástak ki.

Az anya ezt a gyászbeszédet mondta a fia fölött:

„Négyezer éve ősatyánk, Ábrahám megvette Hebront a zsidó nép számára, hogy ide temesse feleségét, Sárát. Ma este Sára újra megveszi Hebront a zsidó nép számára azzal, hogy ide temeti fiát, Ábrahámot.”

Lásd még: A Machpéla misztériuma

Húszéves egy terrorszervezet: „Ássuk a sírjaitokat, zsidók!”

Szombaton mintegy háromszázezres tömeg ünnepelte a Gázai övezetet hatalmában tartó Hamasz terrorszervezet létrejöttének huszadik évfordulóját. Az ünneplésre igazán nem volt ok: az izraeli hadsereg a Sderotot ért rakétatámadások miatt ismét megtorló csapásokat hajtott végre az Övezetben, a palesztin gazdaság pedig haldoklik.

Zöldbe öltözött szombaton Gázaváros főtere: Iszmaíl Haníje, az Övezetben a hatalmat bitorló terrorszervezet első embere kijelentette, a Hamasz továbbra sem hajlandó eleget tenni a nemzetközi követeléseknek, és nem hajlik meg a szankciók nyomására. Az Amerikát és a „cionista entitást” gyalázó szlogenekben bővelkedő beszéd elítélte Mahmúd Abbasz palesztin elnököt is, amiért tárgyalásokba bocsátkozott az ellenséggel. A téren további ékesszólók is feltűntek, így például Musir al-Mászri palesztin honatya azt ígérte, az Övezet az izraeli egységek „temetőjévé” válik majd. „Ássuk a sírjaitokat, zsidók!”, fogalmazott al-Mászri.

Ahhoz, hogy a nemzetközi közösség – Izrael, az Egyesült Államok, az Európai Unió, Japán stb. – elismerje a Hamasz kormányát törvényes palesztin kormánynak, a következő feltételeknek kell eleget tennie: fel kell hagyni a terrorcselekményekkel, el kell ismernie magára nézve az eddig kötött szerződéseket és el kell ismernie Izrael Állam létét. A terrorszervezet egyikre sem hajlandó, és különös vehemenciával zárja ki a legutolsót. Haníje szombaton egyenest azt jelentette ki, hogy annak, aki nem ismeri el Izraelt, ragaszkodik Allahhoz és nem adja meg magát az izraeli és amerikai blokád nyomására, az a jutalma, hogy még népszerűbb lesz. A Hamasz ezekben a napokban arra mutat rá, hogy míg az ő nagygyűlésükön háromszázezren voltak, addig a néhai Arafat vonalát támogató demonstrációra csak ötvenezren mentek el.

Hivatalos felmérési eredményekkel nem rendelkezünk ugyan arról, mi történne Gázában egy „most pénteki” választáson, de bizonyos jelek arra utalnak: az átlag palesztin-arab bánja már, hogy annak idején – demokratikusan – a Hamaszra szavazott: bánja már, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Valószínűleg a világ egyetlen gazdasága sincs annyira kétségbeejtő helyzetben, mint éppen a palesztin. Az a gazdaság, amely nem is olyan régen még integráns része volt egy hatalmas és modern, amellett rohamléptekkel fejlődő gazdaságnak – az izraelinek –, most a legnyomorultabb fekete-afrikai országok közé zuhant vissza, a palesztinok pedig, akik az arab világban (az olajállamokat leszámítva) messze a legmagasabb életszínvonalnak és a legtöbb demokráciának örvendhettek, most egy sötét, középkori önkényuralom nyomorában fuldokolnak, ahol a hatalom ellen pisszenni sem szabad.

És ez a nyomor egyáltalán nem korlátozódik Gázára: a helyzet ugyanolyan katasztrofális a Nyugati Parton is, ahol a határvonalon lépten-nyomon kétségbeesett palesztin munkakeresőket látni. Arra várnak, hogy az izraeli munkaadók majd valahogy átcsempészik őket a határ másik oldalára. A Világbank adatai szerint a palesztin területek gazdasági veszteségei 2001 óta akkorák, amekkorát utoljára a nagy gazdasági világválság idején láttak: a palesztin GDP negyven százalékkal lett kisebb.

Arafat – máig ismeretlen okból – 2000 őszén robbantotta ki a második intifádát, minek eredményeként a javarészt Izraeltől függő entitás gazdasága 2001-ben 17 százalékot zsugorodott, 2002-ben pedig további huszonhetet. 2003 és 2005 között volt a „jó” időszak, a zsugorodás ekkor hat százalékra mérséklődött…

A különbségek mérhetetlenre nőttek a két nép között, holott békében akár mérséklődhettek volna. 1967-ben, amikor Izrael ellenőrzése alá került Júda, Somron, a Nyugati Part és a Golan fennsík, az átlag izraeli (ebben benne van az izraeli arabság is) még csak tízszer volt gazdagabb az átlag palesztinnál. Ma a zsidó államban az egy főre jutó GDP 27 ezer dollár, míg a palesztin autonómiában nem egészen ezerkétszáz dollár. A differencia több mint hússzoros.

A palesztinokat ma már lényegében csak az egyes külföldi kormányok és segélyszervezetek által folyósított évi egymilliárd dollár tartja életben. A Nyugati Parttól – és gyakorlatilag az egész világtól – elvágott Gázában az uralmon lévő Hamasz azzal is elbüszkélkedhetett volna az évfordulós ünnepségen, hogy míg 1998-ban a gázaiak 21,6 százaléka élt a hivatalosan megállapított létminimum (két felnőttet, két gyermeket számláló háztartás esetén 460 dollár) alatt, addig ez az arány az iszlamista terrorrendszernek köszönhetően már 35 százalékra emelkedett – és ha nem a külföldi élelmiszersegélyek és egyéb juttatások, akkor kétharmados lenne az arány. A helyzet, ha lehet, még katasztrofálisabb szeptember óta, Izrael türelme ugyanis ekkor – csak ekkor – fogyott el a sok évi rakétatámadások után, és nyilvánította Gázát ellenséges területnek. Jeruzsálem azzal is fenyegetőzött, hogy teljesen elvágja Gáza élelmiszer- és energiaellátását, ám a blokádot nem léptették életbe. A zsidó állam valószínűleg az első a történelemben, amely tudatosan életben tart egy, bevallottan a létére törő entitást.

A téboly egyelőre folytatódik. Ma sokan arra gondolnak, hogy az egykor szélsőségesnek és terroristának minősített arafati PFSZ ma valóságos civilizált félnek tűnik a Hamasszal szemben. De ne feledjük: az Övezetben már képviselteti magát az al-Kaida. S ennek a szervezetnek vannak olyan elemei, amelyek már a Hamaszt tartják puhának és árulónak.

2007. december 13., csütörtök

Már a görögök is…

Miközben Magyarországon nem reménykedhetünk különösebben a gyűlöletbeszéd-törvény megszületésében, más országokban hasonló jogszabály – működőképes.

És még csak nem is olyan országról van szó, amelyet szélsőséges Izrael- vagy Amerika-barátsággal lehetne vádolni. Tizennégy havi, letöltendő börtönbüntetést kapott a görög Irving, a szélsőjobboldali Kosztasz Plevrisz történész, aki A zsidók: a teljes igazság című könyvében letagadta, hogy a görögországi Holocaust megtörtént volna. A könyv megjelenése hozzájárult a görögországi csőcselék aktivizálódásához: annak nyomán több zsidó emlékművet szentségtelenítettek meg az ottani huligánok.

Ez volt az első per, amely a nemrég meghozott görög gyűlöletbeszéd-törvény alapján zajlott. Plevrisz természetesen azzal védekezett – mi mással is védekezhetett volna –, hogy neki szabad a véleményét elmondania.

Görögországban amúgy hatvanezer áldozata volt a Holocaustnak. Nem kimondottan a bankárok. Sikerült Szaloniki összes kikötőmunkását kiirtani. Ezt a szakmát – a nácik megérkezéséig – kisajátították maguknak a görög zsidók.

Görögország úgy ismeretes előttünk, mint az antifasiszta szabadságharc jelképe, azon kevés országok egyike, amelyek önmagukat szabadították fel a fasiszta és/vagy náci elnyomás alól. Annak idején persze nekik is megvolt a maguk Quislingjük, Pétainjük, Szálasijuk, ahogy tetszik. Az ország megadását 1941-ben Colakoglu tábornok írta alá, aki cserébe az első athéni bábkormány élére állhatott. Őt követte oktatási minisztere, Konsztantinosz Logothetopulosz, polgári foglalkozására nézve nőgyógyász, aki Németországban tanulta ki a szakmát, s azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, hogy fel kívánta állítani a görög Waffen-SS-t. Ez ugyan nem jött össze, ám áldásos tevékenységének köszönhetően sok ezer görög állt be a német hadseregbe. A harmadik athéni bábkormányt Joannisz Rallisz vezette.

És ez nem pusztán a múlt. Bár a görög zsidóság évszázadokon át háborítatlanul élhetett, az ország a huszadik század vége óta „felzárkózni” látszik a trendhez… Noha a valamikori nagy közösség ma legfeljebb hatezer lelket számlál mindösszesen, s mint ilyen, teljesen súlytalan, negyed századon át – 1980-tól 2005-ig – tenyészett szabadon a Hriszi Avgi nevű görög neonáci banda, amelyet végül azért oszlott fel, mert állandósultak az összecsapásokat a baloldali csoportokkal és a rendőrséggel, és az emberek zömének elege lett a folytonos feszültségkeltésből.

Miután ma zsidók alig vannak Görögországban, a Hriszi Avgi antikapitalizmusával és féktelen törökgyűlöletével vívott ki magának hírnevet (noha törökök sincsenek az országban), tavalyelőtt óta pedig Hazafias Szövetség néven folytatja pályafutását. Ez a garnitúra számos tekintetben mutat rokonságot a magyar nemzeti ünnepeken immár megszokott módon rendbontóként jelentkező itteni szélsőjobboldallal: gyűlölik az idegeneket (elsősorban a problémát jelentő bevándorló albánokat), és szoros szimbiózisban állnak a görög futballhuligánokkal. Egy időben a kereszténységet is „zsidó terméknek” tartották és mint ilyet, elutasították, ám ezt a nagyrészt vallásos, de legalábbis vallástisztelő görög társadalom zokon vette, így a mozgalom ideológiai változáson ment keresztül, és a keleti ortodox kereszténységet ma már elfogadja.

A garnitúrát Nikolaosz Mihaloliakosz vezeti, aki idén múlt ötven éves, végzettségére nézve matematikus. A hadseregben a különleges erők parancsnokaként szolgált, viselt dolgai miatt több alkalommal megjárta a börtönt.

A társaság, amely a választásokon mérhetetlennek bizonyult, néhány éve volt a zenitjén. Nikosz Bisztisz görög belügyminiszter-helyettes részben az ő tevékenységükre reflektálva nyilvánította január 27-ét a görögországi Holocaust Emléknappá és szólított fel mindenkit arra, harcoljon az antiszemitizmus ellen.

A görög bírói tanács, amely tizennégy hónappal honorálta Kosztasz Plevrisz „véleménynyilvánítását”, a jelek szerint komolyan vette a felhívást.

Apartheid a Szentföldön?


Ezrével gyűltek össze a tiltakozók a Petach Tikva-i városháza előtt, hogy tiltakozzanak az – úgymond – faji megkülönböztetés ellen, amely egy iskolában sújtott négy etióp diákot. A gyerekeket kivették a fehér osztályból és külön foglalkoztak velük. A botrány egyre nagyobb, és a tiltakozók immár lemondásra szólították fel Jichák Ohájun polgármestert is.

Előrebocsátom, hogy valami hasonlón jómagam is átmentem, jó másfél évtizede. Új olék voltunk mi is, és hétéves fiam iskolakezdési problémákkal küszködött. Legelőbb a tel-avivi városházán, ahol mindenáron a második osztályba akarták betenni; láthatóan nem volt hatalom, ami a pakiddal (hivatalnokkal) megértette volna, mit jelent az, ha valaki évvesztes. Más szavakkal: nem érdekelte őket, hogy a fiú még soha nem járt iskolába. Ha egyszer hét éves, akkor a másodikban a helye, punktum.

Egy-két héten belül az iskolában belátták és korrigálták a tévedést, és fiam visszamehetett az első osztályba. Ahonnan, bár nem volt etióp, rendszeresen kiemelték, hogy külön foglalkozzanak vele; egy Carmella nevű hölgy jött érte mindig, akitől a gyerek eleinte félt, mert leginkább A kis hableányban látott poliphoz hasonlított, de aztán kiderült, hogy Carmella ért magyarul, így már nem tűnt annyira félelmetesnek a kisiskolás szemében.

Mindezt persze nem azért bocsátom előre, hogy kategorikusan kijelentsem: az etióp gyerekeket azért emelték ki, hogy külön foglalkozzanak velük és felzárkóztassák őket (ezt teljesen világosan elmagyarázta Avraham Garnevics iskolaigazgató, lévén a rasszizmussal vádolt iskola, a Lamerhav arról ismeretes, hogy új bevándorló gyermekek felzárkóztatására specializálódott; Garnevics azt is hozzátette, nem is tudja, érdemes-e magyarázkodnia ilyen lincshangulat közepette, de a négy gyerekkel külön kellett gyakorolni az írás-olvasást). Nem egyszerű a hírekből kihámozni, mi történt, mert a ricsaj fülsiketítő (noha az izraeli politikusoknak volt annyi eszük, hogy ne jelenjenek meg az „apartheid” elleni tüntetésen; tisztában vannak azzal, hogy a társadalom nem hülye.)

A hírekben elsikkad, hogy a napjainkban tömegével Izraelbe bevándorló etiópok már nem zsidók. Falas murák, azaz olyan zsidók leszármazottai, akiket vagy egy évszázada kikeresztelkedésre kényszerítettek. A zsidó állam bevándorláspolitikája nekik sem mond nemet, de miután zsidóságuk legalább is megkérdőjelezhető, ortodox betérésen kell átmenniük, és ezen időszak alatt a gyerekeknek vallásos állami tanintézménybe kell járniuk. Olyanba, mint amilyen a Lamerhav is.

Petach Tikva városa közismerten nem tartozik a szegényebb országokból érkező új bevándorlók célállomásai közé. Az izraeli telepítéspolitika évtizedeken át, egészen a legutóbbi időkig azon volt, hogy az újonnan érkezőket – különösen a segítségre szorulókat – arra presszionálja, hogy vidéken, lehetőleg fejlesztési városokban kezdjenek új életet. Ami az etiópokat illeti, ők alkalmasak voltak arra, hogy egy tömbben telepítsék le őket, így történhetett meg, hogy miután a hatóságok sikeresen eltüntették az Afrikából hozottakat különféle vidéki városokban, én például a tel-avivi agglomerációban tíz éven át nem is találkoztam fekete bőrű emberrel, és ha mégis, az illető rendszerint nyugat-afrikai illegális vendégmunkás volt.

Az utóbbi időben változott a helyzet, több politikus rájött, hogy a rászorultabbak, elesettebbek marginális helyekre erőltetésével egyben elmaradottságukat, nyomorukat is konzerválják. Legutóbbi izraeli látogatásomkor Tel-Aviv már sokkal színesebb képet mutatott, és a strandon lévő afrikaiak már héberül beszéltek. Igaz, asszonyaik a legtöbb esetben nem vetkőztek le, hanem csak árnyékból, felöltözve figyelték férjük és gyerekeik hancúrozását. De ott voltak a strandon.

Azzal, hogy az izraeli társadalom integrálni próbálja az etiópokat – legyenek zsidók vagy betérés előtt álló falas murák – nyilvánvalóan azt kockáztatja, hogy konfliktushelyzetek alakulnak ki. Amiket eddig megspóroltak. Az első két etióp alija után nem nagyon lehetett hallani a jövevényekről semmit, botrány is csak egyszer robbant ki, amikor kiderült, hogy az önkéntes véradásra jelentkező afrikaiaktól leveszik ugyan a vért, de azután suttyomban ki is dobják, mert nagyon sok köztük az AIDS-fertőzött. Az apartheid és a rasszizmus vádjától már akkor is hetekig zengett Izrael. Azután lecsillapodott a dolog. Ezt azonban csak a legelfogultabbak nevezhették „faji villongásnak”.

Most azonban más a helyzet: itt egyértelműen két kultúra összeütközéséről van szó. No persze nem világvégéről, látott már Izrael ennél rosszabbat is. Hiszen valahányszor nagyobb tömeg érkezett a Szentföldre, annak mindig összetűzés lett a vége. Gondoljuk meg: több tíz- vagy százezer ember akarata ellenére egy másik, a korábbitól, szülőföldjétől gyökeresen eltérő közegbe kerül. Ez még akkor is súlyos megrázkódtatást jelent, ha a hatóságok, hivatalok nem épp gyakorlatlanok a tömeges beilleszkedés terén. Mert minden nagyobb alija: katasztrófaalija. Valami elől menekülő, általában mindenüket elveszített emberek néznek szembe egy idegen valósággal. Az ellentétek a régiek és az újak között ilyenkor mindig megszületnek.

Aztán meg is szűnnek. Ma már csak könyvekben olvashatunk a régi galíciáner-jeke ellentétről. Egyik oldalon voltak a jekék, a precizitásuk miatt egy slendrián országban gyakorta gúny céltáblájául kitett német zsidók, akik öltönyben-nyakkendőben próbáltak járni a harminc-negyven fokos melegben, pontosan ott voltak a megbeszélt időben és uramnak meg asszonyomnak szólították egymást – ott, ahol mindenki rövidgatyában adta elő, a pontosságot hírből sem ismerte és habozás nélkül letegezte magát az államelnököt is. A másikon pedig a sokszor simlisnek tartott galíciánerek, akik dörzsölten vágtak át mindenkit, akit csak lehetett, és jókat mulattak a precíz jekéken, akiket maguk közt csak jeke potzoknak hívtak; a kifejezést ezúttal hadd ne fordítsuk le, mindenki el tudja képzelni, mit jelent.

Voltak nagyon súlyos faji megpróbáltatásai is az országnak. Izrael Állam megalakulása után a különféle arab államokban terrorhadjárat indult el az ottani zsidósággal szemben. Marokkótól Irakig napirenden voltak a pogromok, és a zsidó állam újjászületésén felbőszült rezsimek nemhogy megvédték volna a saját állampolgáraikat, de élen jártak kifosztásukban, nem egy esetben lemészárlásukban, végül pedig – miután kirabolták őket – kollektív kiűzésükben. (Miközben ma minden kisiskolás Kanadától Új-Zélandig kívülről fújja, mi minden „jár” a palesztin menekülteknek, egy nap jó lenne már felvetni, mikor fogják az arab államok kártalanítani ezt a tömeget, illetőleg leszármazottaikat…) Mintegy hétszázezren érkeztek akkoriban nincstelenül a fiatal Izraelbe, a java részük Marokkóból és Irakból. Ramat Gant – épp az utóbbi náció miatt – akkoriban pizsamavárosnak hívták; az újonnan jöttek ugyanis egész délelőtt pizsamában üldögéltek a házuk előtt, korzózgattak, ses-best játszottak és átnéztek egymáshoz, ahogyan azt származási országukban megszokták.

Az arab országokból érkezett szefárd és a „fehér” askenáz zsidóság közti ellentétek egy időben véres összecsapásokhoz vezettek. A legcsúfabb események 1959 forró nyarán, Haifán robbantak ki a szefárdok lakta Vádi Szálib nyomornegyedben, miután egy randalírozó részeget a lábára leadott lövéssel fékezett meg egy rendőr. A rémhírek persze már arról szóltak, hogy „gyilkolják az embereket”, és egy – javarészt a szociális helyzetnek köszönhető – faji lázadás robbant ki, amely az akkor egyeduralkodó (és askenázik által irányított) Mápáj (a mai Munkapárt elődje) ellen irányult. A rendbontás napok alatt átterjedt egy sor városra. Törtek-zúztak, fosztogattak és gyújtogattak mindenütt, és a hatóságok csak nagy erőfeszítéssel voltak képesek úrrá lenni a magukat elnyomottnak tartók – az úgynevezett „Második Izraelhez” tartozók – elkeseredettségén. A Likud az eseményekből okulva a hatvanas évek elejétől módszeresen a szefárd lakosság köréből gyűjtötte a szavazókat, és miután a demográfiai törvényszerűségek nekik dolgoztak, a hetvenes évek végén sikerült is kicsavarniuk a hatalmat az addig bebetonozott baloldal kezéből.

A Vádi Szálib-lázadás komoly nemzetközi figyelmet keltett. Voltak, akik úgy vélték, ennyi – jó tíz év – kellett ahhoz, hogy meginduljon a zsidó állam széthullása; a marokkói kormány álszent módon védelmébe vette az „elnyomottakat”, egyes arab rezsimek pedig komoly fantáziát láttak a történtekben, és a szefárdoknak szánt rádióadásokban arra bujtogatták „Musza hitű testvéreiket”, keljenek fel az „európai gyarmatosítók”, a „közös elnyomóik” ellen…

Noha azt még nem jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy mindez ma már történelem, annyi bizonyos, hogy Izrael nagyon sokat tanult a történtekből, és ugyanazokat a hibákat még egyszer nem követi el. A Petach Tikva-i incidensre épp azért kerülhetett sor, mert az illetékesek felismerték: egy sok évszázaddal elmaradott népcsoport számára nem az elkülönítés, hanem az integráció a járható út. Még akkor is, ha zökkenőkkel jár, jogos vagy eltúlzott reakciókat kelt.

2007. december 12., szerda

Köszöntő

Sálommal!

Magyarországi cionizmus: a kifejezés sokak számára önellentmondásnak tűnik. Hiszen a zsidó nemzeti gondolatnak errefelé soha nem volt átütő ereje – sem a katasztrófa előtt, sem azután. Ez az oldal azonban leplezetlen kedvcsinálónak született. Készítője Cion szerelmese. Sok évet élt ott, aztán sok évig elszakadt onnan, most visszakészül, hogy véget érjen egy napon a hosszú út, és szeretne minél több embert magával vinni. Miért Cion? Miért épp a világnak ez a szeglete, ha egyszer annyi minden szól ellene? Ezt a kérdést voltaképp nem is kéne feltenni – no de fölmerül, akár akarjuk, akár nem… A magyarországi zsidó számára nem evidencia sem a cionizmus, sem a vallás – a kettő együtt meg végképp nem. Az észérveket az okos emberek, azt hiszem, már egytől-egyig felsorolták. Van, akiről lepereg, van, aki igazat ad, de kibúvókat keres (és aki keres, talál), és végül ott van az a néhány száz, aki az elmúlt közel két évtizedben kiment, és kinn is maradt… Vajon rájuk az észérvek hatottak? Nem tudjuk, de itt ilyesmivel nem is próbálkozunk. A blog érzelmi cionista blog, készítője így szeretne hatni rád. Hírek, filozofálgatás, kedvcsinálás. Ha hiteles információkra vágysz, mindenképp itt a helyed. Akkor is, ha hozzá szeretnél szólni.

Hogy miért Cion.