„A barlangba, amely a Machpéla mezején van…”

Heti szakaszunkban – Vájechi – Izrael arról végrendelkezik, hogy temessék el őt „atyáimhoz a barlangba, amely a hittita Efronnak mezején van. A barlangba, amely a Machpéla mezején van, Mamré előtt, Kánaán országában, amely mezőt Ábrahám a hittita Efróntól sírnak szolgáló birtokul megvásárolt. Odatemették Ábrahámot és Sárát, az ő feleségét, odatemették Izsákot és Rebekát, az ő feleségét és odatemettem én is Leát. A mező és a barlang, amely abban van, Hét fiaitól vett birtok.” (1Móz. 49:29-32)

Izrael – korábbi nevén: Jákob – kihangsúlyozza az akaratát: nem kíván egyiptomi földben nyugodni, vigyék haza és ott temessék el, ahová apja, nagyapja és azok asszonyai temetkeztek. József annak érdekében, hogy a kívánságot teljesítse, még a bebalzsamozás – zsidóktól enyhén szólva idegen – gyakorlatát is kölcsönveszi az egyiptomiaktól, hiszen a holttest a több hetes hazaút során minden bizonnyal felbomlana.

Izrael nagyon pontos leírást ad a Machpéla barlangjáról is, arról, hol található és miként került a család birtokába – egész pontosan Ábraháméba, mint azt 1Mózes 23-ból tudjuk. Hét fiai – azaz a hittiták – igen tisztelték Ábrahámot, no meg jó üzletet is akartak kötni a gazdag törzsfőnökkel, így a „legszebb sírhelyüket” ajánlották fel neki eladásra. Az ősatya választása az Efron tulajdonában lévő Machpélára esett. Efron igazi keleti udvariaskodás közepette nem csak a barlangot, de az egész telket, amelyen a barlang volt, oda akarta ajándékozni Ábrahámnak, ő viszont erre azt felelte: nem addig van az, legyen inkább adásvétel, és cseréljen pénz gazdát. S noha Efron látszólag tiltakozott, azért csak kibökte az árat – ugyan, ember, miért kéne fizetned, hát mi az a négyszáz sekel, köztem és közted, érdemes ilyesmiről beszélni, te bizonyára viccelsz.

Ma négyszáz új sekel nagyjából 18 ezer forint, akkoriban azonban bődületes összeg volt, ha valós értékén akarnánk kiszámolni, legalább ötvenmillió forint jönne ki, vagy még annál is több. Ábrahám azonban nem alkudozik, leméri a négyszáz ezüst sekelt egy sereg tanú jelenlétében, majd eltemeti a barlangban feleségét, Sárát.

Cionista szempontból a bibliai elbeszélés talán két legfontosabb részét tekintettük át. Tanúi vagyunk annak, hogy a zsidó honfoglalás nem tűzzel-vassal és gyilkolással, hanem adásvétel útján zajlik. Zsidó nép még nincs, jelen van viszont már az első ivri – héber –, Ábrahám, aki földet vásárol, így szerezve elidegeníthetetlen jogcímet arra a területre, amit később így nevezünk: Erec Jiszráél.

Ugyanezt az utat követték a korai cionisták – már Herzl előtt is –, akik elszánták magukat arra, hogy visszavásárolják az elmúlt közel kétezer évben számos idegen kézen átment hazát. Az ottomán-török birodalomhoz tartozó Palesztinában már az 1850-es években zajlottak ilyen jellegű adásvételek – jelenlegi ismereteink szerint konkrétan Sir Moses Montefiore (1784-1885) volt az, aki 1855-ben földet vett: tíz hektárnyi narancsültetvényt Jafón, és mintegy három évtizeden belül már több mint kétezer hektár volt zsidó kézen Erec Jiszráélben. Ezekre a földekre épültek az első szövetkezeti falvak, az úgynevezett mosávok.

Noha Jehuda Alkalai rabbi, a modern cionizmus egyik legfontosabb előfutára, már 1847-ben javasolta, hozzanak létre a földvásárlásokhoz alapot, erre csak 1901-ben került sor. Akkor viszont megalakult a Keren Kájemet LeJiszráél (KKL), amelynek már kimondottan az volt a célja, hogy zsidó letelepülők számára földet vegyen a majdani állam területén. Sok évtizeden át folyt a gyűjtőmunka, nagyszüleink közt talán még vannak, akik emlékeznek a kék színű KKL-perselyekbe, amelyekbe ki-ki lehetőségei és szíve szerint annyi pénzt dobott, amennyit akart. A KKL először 1903-ban vett földet, nyolcszáz hektárt Hadera mellett, majd Alsó-Galilea, Júdea, a Kineret környéke következett. A KKL-földeken további mosávok és kibucok jöttek létre. Izrael Állam 1948. évi kikiáltásakor a KKL jogi értelemben 12 és fél százalékot birtokolt Izrael Földjéből, éspedig azokon a területeken, amelyeken ma az izraeli lakosság nyolcvan százaléka él.

Az Izrael ellen annak kikiáltása után egy nappal indított arab támadás nyomán elszakított területek közé tartozott a legvitathatatlanabbul zsidó hely, amelyet nem a KKL, hanem maga Ábrahám vásárolt meg. A Machpéla az arab törzsek hetedik századi benyomulása óta neuralgikus pontja volt az együttélésnek. Különlegesen fontos és szent hely: a hagyomány úgy tartja, hogy annak idején ide temetkezett az első emberpár, Ádám és Éva is…

A barlang feletti létesítmény egyes részei sok ezer évesek. A muzulmánok, miután e terület a hatalmukba került, mecsetté alakították át az egészet, s onnét a zsidókat kitiltották, majd 1267-ben e tilalmat törvénybe is foglalták. Ez a jogszabály – amelynek értelmében a zsidók csak a hetedik lépcsőfokig haladhattak, de tovább nem – 1967-ig volt érvényben.

Jellegzetesen izraeli a történet, amely a Machpéla visszahódítását meséli el. Slomo Goren tábornok, az izraeli hadsereg akkori főrabbija jelen volt Jeruzsálemben, amikor a katonák elérték a Siratófalat, s tudta, hogy a következő fontos célpont Hebron lesz. Miután semmi szín alatt nem akart az eseményről lemaradni, meghagyta a katonáknak, okvetlenül ébresszék fel, amikor Hebron ellen indulnak.

Amikor azonban másnap reggel felébredt, kizárólag a sofőrje volt vele. Meggyőződése volt, hogy a várost a csapatok már bevették, azért arra utasította a katonát, hogy lóhalálában vigye a Machpélához. Goren rabbi furcsának találta, hogy a húsz perces úton egyszer sem találkozott izraeli csapatszállító járművekkel, a városba behajtva viszont látta, hogy mindenütt kinn vannak a megadást jelző fehér zászlók. Hebron arab lakosai jól emlékeztek még 1929 augusztusára, amikor a megvadult hordák kiirtották vagy menekülésre késztették az összes hebroni zsidót, és meg voltak győződve arról, hogy a megszálló erők most bosszút állnak majd rajtuk atyáik, nagyatyáik bűnéért.

Goren zavartalanul eljutott a Machpéla barlanghoz, s Uzi géppisztolyával lőtte szét a barlangba vezető ajtón a lakatot. Mikor bejutott, megfújta a sófárt, amint előző nap is tette a Siratófalnál. Csak ezután lett neki gyanús a nagy csend.

A csapatok ugyanis még nem foglalták el a nyolcvanezer lakosú várost, és fogalmuk sem volt arról, hogy ezt időközben megtette az otthagyott tábori főrabbi meg a sofőrje. Akik haladéktalanul kitették a Machpélára az izraeli zászlót, és bevittek a barlangba egy Tóra-tekercset. Később, miután a katonák is megérkeztek, távirat jött Mose Dáján védelmi minisztertől, aki – mint tette az al-Aksza mecset esetében – az „arab érzékenységre” tekintettel a Machpéláról is le akarta Gorennel szedetni a zászlót, és ki akarta vitetni a barlangból a Tórát. Miután a hadsereg főrabbija erre nem volt hajlandó, Dáján egy tisztet küldött a feladat végrehajtására. Az illető levette a zászlót és kivitte a Tórát. Miközben Jeruzsálembe tartott, halálos autóbalesetet szenvedett. A védelmi miniszter megdöbbent, és visszavonta a másik hírhedt parancsát. Ez arról szólt volna, hogy – mint addig – továbbra is csak mezítláb lehessen belépni a Machpélába…

Az izraeli hadsereg érkezésével azonban még egyáltalán nem volt eldöntött kérdés, újra indul-e a zsidó élet valaha is Hebronban. Szó sem volt még akkoriban telepesmozgalomról. Mose Levinger rabbi és egy csoport hozzá hasonlóan gondolkodó „szélsőséges” döntött úgy, hogy 1968 Pészáchját a hebroni Park Hotelben ünnepli meg. Akkoriban nehéz idők jártak az arab szállodásokra, akik évek hosszú sora óta a jordániai arisztokrácia igényeit elégítették ki, a Hatnapos Háború óta azonban a szállóvendégek elmaradtak. Levinger rabbi egy készpénzzel kitömött borítékkal állított be a Park Hotelbe, és a recepción ennek igen örültek. Cserébe beleegyeztek abba, hogy a zsidók kivehetik a szállodát – és addig maradnak, ameddig csak kedvük tartja.

A szállodát sietősen kitakarították, kikaserolták, majd megjöttek a vendégek. Annyian voltak, hogy ágyak csak a nőknek és a gyerekeknek jutottak, a férfiak lenn aludtak a hallban. Nyolcvannyolcan ünnepelték meg a Széderestét Hebron szívében, nyolcvanezer ellenséges arab között, 1968 tavaszának azon a mámorító éjszakáján. S Levinger rabbi két nap múlva bejelentette, hogy nem is áll szándékukban onnan kijelentkezni. Mose Dáján azonban szívós munkával, hatheti rábeszéléssel elérte, hogy vonuljanak át a hebroni katonai főhadiszállásra. Ez volt az új honfoglalás kezdete. 1971-ben létrejött Hebron mellett Kirját Árbá zsidó városa, magában Hebronban pedig az Avraham Avinu negyedben vetették meg lábukat a legelszántabbak.

***

1975-ben gyermeke született Báruch és Sarah Nachsonnak. Báruch Nachson híres haszid művész volt, ő és a felesége az elsők közt tértek vissza Hebronba. A kisfiú brit miláját természetesen a Machpélában tartották, és a gyermek az Avraham Jedidja nevet kapta.

A kisfiú háromhónaposan hunyt el hirtelen csecsemőhalálban. A szerencsétlen anya félőrült volt fájdalmában, és nem tudta megérteni, hogyan vehette el tőle Isten a gyermeket azok után, hogy Hebronba jött lakni, és a Machpélában tartották Avraham Jedidja brit miláját. Hiszen a világon mindennek kell legyen valami célja, valami értelme. Mi értelme volt a háromhónapos gyerek halálának?

Sarah úgy döntött, a gyermeket az ősi temetőben helyezzék örök nyugalomra – ugyanott, ahol az 1929. évi vérengzés hatvanhét zsidó áldozatát temették el. Az anya arra a következtetésre jutott, más célja aligha lehetett Istennek ezzel a brutálisnak tűnő döntéssel, mint hogy majdnem fél évszázad múltán Hebron zsidó temetője is visszatérjen az élet vérkeringésébe, és zsidók végső nyugvóhelyéül szolgáljon…

Avraham Jedidja temetését kis híján erőszakkal akadályozta meg az izraeli hadsereg, amely ismét a helyi arab lakosság érzékenységére hivatkozott. Miután az anyát és a halott gyermekét szállító kocsi az úttorlasz miatt nem hajthatott tovább, Sarah kiszállt, és kezében a kis testtel, gyalogosan folytatta útját. Utána férfiak kézilámpákkal és ásókkal, asszonyok, Kirját Arba lakosai, el a Machpéla mellett, el a négyszázötven éves Avraham Avinu zsinagóga mellett, amely romjaiban hevert, mert 1948-ban a jordán hadsereg felrobbantotta. A tisztek sorra adták ki a parancsot a katonáknak: állítsák meg a menetet. Ezt a parancsot azonban senki sem volt hajlandó végrehajtani, így a kis halott végül eljuthatott a sírjába, amelyet néhány méterre az 1929-es vérfürdő áldozatainak sírjától ástak ki.

Az anya ezt a gyászbeszédet mondta a fia fölött:

„Négyezer éve ősatyánk, Ábrahám megvette Hebront a zsidó nép számára, hogy ide temesse feleségét, Sárát. Ma este Sára újra megveszi Hebront a zsidó nép számára azzal, hogy ide temeti fiát, Ábrahámot.”

Lásd még: A Machpéla misztériuma