Oldalak

2008. június 16., hétfő

Jimmy Carter és a tények

Palestine. Peace Not Apartheid címmel jelentetett meg olyan másfél éve az Egyesült Államok volt elnöke, akinek csillagzatát alapvetően határozta meg a Közel-Kelet. Jimmy Carter volt az az ember, aki tárgyalóasztalhoz ültette Szadatot és Begint, majd összehozta a Camp David-i békét; az az ember, akinek elnöksége alatt a fiatal iráni iszlamista rezsim gyalázatosan packázhatott a szabad és civilizált világ vezető erejével, az az ember, akinek terminusa idején a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt (bár az utóbbi fejlemények tükrében ezt a lépést inkább illett volna csendben üdvözölni, mint elítélni), és az az ember, akinek külügyminisztere, Cyrus Vance a tömeggyilkos és hazaáruló Kádár rezsimjének kiszolgáltatta a magyar szent koronát.

Mindez persze csak szemelgetés egy agyilag nem túl fejlett georgiai mogyoróültetvényes nagypolitikai ámokfutásából. Carter személye voltaképp nem lenne érdekes, még akkor sem, ha regnálása négy keserves éve alatt nem az rúgott volna bele Amerikába, aki csak akart. Reagan és Thatcher asszony az 1980 utáni években helyre tették a dolgokat, odaküldve többek közt a Szovjetuniót, ahová való volt, a történelem szemétdombjára. Carter azonban munkához látott, és könyvében, amelynek egyes lefordított részletei a náci portálok előszeretettel hozott csemegéi lettek Magyarországon is, kétségbeejtő hülyeségek sorát hangoztatja. Ezekből szemelgetünk.

Carter szerint: Izrael hasonlít az apartheid Dél-Afrikához.

Ezzel szemben: önmagának ellentmondva még Carter is tagadja az analógiát. „Izrael nemzetén belül semmiféle hasonlóság nincs az apartheiddel”, állította a CNN-en 2006. november 28-án, Hardball with Chris Matthews).

Magában a könyvben (198. oldal) ez olvasható: Izrael nyugati parti szeparációs politikája „nem olyan, mint a dél-afrikai”, mert semmi köze a „rasszizmushoz”.

Carter állítja: „A béke csak akkor jön el a Közel-Keleten, ha az izraeli kormány [elfogadja] a törvényes határokat”, értve ez alatt az 1967 előtti határokat (207. és 216. oldalak).

Ezzel szemben: a volt amerikai elnök a jelek szerint nincs tisztában azzal, hogy az 1967. előtti vonalak nem voltak határok, jogi értelemben tűzszüneti vonalak voltak. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy amennyiben Izrael ezekre a vonalakra visszavonulna, akkor eljönne a béke, lévén háború és terrorcselekmény az 1967-es diadal előtt is bőségesen sújtotta Izraelt, és ez a helyzet jottányit sem változott akkor, amikor Izrael egyoldalúan kivonta csapatait Libanonból (2000), illetve Gázából (2005). Ma Irán, a Hamasz, a Hezbollah és más szervezetek szerint semmiféle zsidó állam vagy entitás nem létezhet a Közel-Keleten, függetlenül attól, hol húzódnak a határok vagy a fegyvernyugvási vonalak.

Carter szerint: az izraeliek által létrehozott biztonsági kerítés „börtönfal”, ami „bevezeti az apartheid rendszerét” (189. oldal)

Ezzel szemben: a biztonsági fal a terror miatt vált szükségessé, kizárólagos célja, hogy megnehezítse azon terroristák dolgát, akik kimondottan s bevallottan polgári személyek meggyilkolása céljából kívánják átlépni a zöld vonalat (az Izrael és Jehuda meg Somron közti tűzszüneti vonalat). Izrael harmincöt éven át nem hozott létre határain műszaki zárat, csak amikor a terror már a tetőfokán tombolt, s 2000 és 2004 között ezer izraeli vesztette életét a támadásokban. A fal 95 %-kal csökkentette az izraeli emberveszteségeket, nyomvonala szintén 95 %-ban a Carter által tévesen országhatárnak vélt tűzszüneti vonallal egyezik meg.

Carter szerint (igen figyelemre méltóan): Izrael és a területek „ősi otthonát” képezik a palesztin keresztény és muzulmán araboknak „a római idők óta”.

Ezzel szemben: nagyon nagyok a gondok, ha valaki könyvet mer írni a témában úgy, hogy nem tudja: a római időkben a környéken sem voltak arabok, a muzulmán vallás pedig még nem létezett. Még nagyobb a probléma, ha egy állítólagos vallásos keresztény ember nincs tisztában azzal, hogy Erec Jiszráélben a zsidók már ezer évvel a római hódítás előtt államot tartottak fenn. Ottlétük azóta is töretlen. Ezzel szemben a területen soha a történelem idején semmiféle arab államalakulat nem létezett, sőt: semmilyen önálló államalakulat nem létezett.

Carter szerint: Izrael modernkori újraalapítása igazságtalan volt, a nemzetközi közösség hagyta, hogy a zsidók „elvegyék” a palesztin földet (28. oldal).

Ezzel szemben: a zsidók senkinek a földjét nem vették fel, és erre a nemzetközi közösség sem hatalmazta fel őket. A zsidó bevándorlók jogszerűen tértek haza őseik földjére, az általuk művelt földterületet megvásárolták. 1947-ben 463 ezer hektár föld volt zsidó kézen, ennek 84 százalékát, 387 500 hektárt az araboktól vettek, 30 ezer hektárt különféle egyházaktól, a maradékot pedig a brit mandátumi hatóságoktól (ld. Abraham Granott: The Land System in Palestine, 1952, 278. old.)

Carter szerint: a térségben megjelenő első „militánsok” a „zsidó militánsok” voltak, 1939-ben (4. oldal)

Ezzel szemben: megdöbbentő – nyilván többen elolvasták a kéziratot a megjelenés előtt, és senki nem szólt, hogy elnök úr, eztet az emeletes baromságot azért mégiscsak tessék már kihúzni. Eltekintve attól, hogy esetenkénti zsidógyilkosságok voltak már a tizenkilencedik században is, Carternek illett volna tudnia, hogy a szervezett terror kezdetének éve 1920. volt; az 1929-es hebroni pogromban hatvankilenc, míg az 1936-39-es arab felkelésben négyszáztizenöt zsidót öltek meg az arabok. Carter állítása olyan, mintha azt mondaná, a második világháború az amerikaiak partraszállásával kezdődött. (A képen a Baltimore News korabeli beszámolója a hebroni vérengzésről.)

Carter szerint: Arafat 1990-ben leszögezte, hogy „a PFSZ sosem hirdette Izrael elpusztítását” (62. oldal)

Ezzel szemben: a PFSZ alkotmánya még az oslói békekötés (1993) után is több olyan szakaszt tartalmazott, amelyek Izrael elpusztítására szólítottak fel: Palesztina „határai megegyeznek a Brit Mandátum alatti határokkal” (2. szakasz), valamint: „Palesztina felszabadítása elpusztítja a cionista és imperialista jelenlétet” (22. szakasz).

Carter szerint: az ENSZ 242. sz. határozata az 1967-es „határokra” való visszavonulásra szólítja fel Izraelt (215. oldal)

Ezzel szemben: az ENSZ 242. sz. határozata nem szólítja fel Izraelt az 1967-es „határokra” való visszatérésre, hanem „biztonságos és védhető” határok megteremtéséről szóló tárgyalásokra szólítja fel a feleket, nem szólván viszont arról, mik legyenek azok a határok, mert az 1967. előtti nem volt az, az csupán az 1948-as Függetlenségi Háború utáni fegyvernyugvási vonal volt. Felhívja viszont a nem csak Carter által sűrűn emlegetett 242-es az arab államokat arra, hogy kössenek békét, Izraelt arra, hogy vonuljon vissza az 1967-ben megszerzett területekről – nem valamennyiről, csak egy részéről –, de szó nincs itt palesztin állam víziójáról, a palesztinok még csak meg sem említtetnek ebben a határozatban. Carter könyvéből kimaradt az is, hogy Izrael elfogadta az ENSZ 242. sz. határozatát. Az arabok visszautasították.

Carter szerint: az oslói egyezmény és az Útitérkép kimondja, hogy Izraelnek vissza kell térnie az 1967 előtti vonalakra (215. oldal).

Ezzel szemben: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elsőként én fordítottam magyarra az Alapelvek Deklarációja címet viselő oslói egyezményt, és biztosíthatok mindenkit arról, hogy Carter bakot lőtt. A Deklaráció egy szándékoltan homályos megfogalmazású nyilatkozat, ami azt mondja ki, hogy Izrael és a Palesztin Hatóság majd valamikor a jövőben, az aláírástól (1993) számított öt éven belül meg fogják tárgyalni, mik legyenek a végső határok (5. szakasz, 3. bekezdés). Az Útitérképben is ilyesmi szerepel.

Carter szerint: Arafat elutasította Clinton béketervét, Izrael pedig „nem adott világos választ”, és „húsz oldalnyi kifogást” adott be (150. oldal)

Ezzel szemben: Izrael elfogadta Clinton javaslatait, Arafat (a képen Camp Davidben Clintonnal és Ehud Bárákkal) felrúgta a tárgyalóasztalt, mint azt Dennis Ross volt nagykövet is elmondta a CNN 2006. december 8-i adásában: „Az izraeliek kétszer mondtak erre igent, előbb Camp Davidben… aztán a Clinton-feltételek [szerint]. … 2000. december 27-én a kabinet megszavazta a Clinton-javasatot” (Wolf Blitzer’s Situation Room)

Carter szerint: a palesztinok „a maga teljességében elfogadták a 2003-as Útitérképet”, míg Izrael olyan követelésekkel hozakodott elő, amelyek obstruálták a szerződést (159-160. oldal)

Ezzel szemben: a palesztinok az Útitérkép-kötelezettségeik közül semmit nem teljesítettek. Ezek közül elsődleges lett volna „a terrorista infrastruktúra szétzúzása”, Mahmúd Abbász elnök viszont 2003. szeptember 6-án biztosította a Palesztin Nemzeti Tanácsot, hogy a Palesztin Hatóságnak esze ágában sincs kötelezettségeit végrehajtani.

Carter szerint: a Hamasz vezetősége a 2006. júniusi hadifogoly-javaslatban elismerte Izrael létezésének jogát (203. és 214. oldalak).

Ezzel szemben: itt már valóban nem tudjuk, sírjunk vagy röhögjünk, a Hamasz alighanem az utóbbit teszi, ugyanis többször és egyértelműen kijelentették, soha, semmilyen körülmények között nem ismerik el Izrael Államot. Több száz, ha nem több ezer ilyen kijelentés van, Carterhez a jelek szerint egyik sem jutott el. Csak hármat idézünk:

Számi Abu Zuhri Hamasz-vezető a Jerusalem Postnak: a Hamasz úgy írt alá, hogy „ne kelljen elismerni Izraelt… az egyezmény azt is lehetővé teszi, hogy folytassuk az ellenállást Izraellel szemben.”

Mahmúd al-Zahar palesztin külügyminiszter 2006. október 20-án az al-Ajjam c. lapnak: „Nem normalizálhatjuk kapcsolatainkat az entitással. Nemet mondunk Izrael elismerésére, függetlenül az ártól, amit ezért fizetnünk kell.” [Ezt persze nem kell szó szerint érteni: az árat nem a palesztin főgengszterek fizetik, hanem a polgári lakosság mindkét oldalon.]

A Hamasz alaptörvénye, 11. szakasz: „Palesztina generációk óta iszlám hitbizomány… senki nem mondhat le róla, sem egy részéről, nem hagyhatja el sem azt, sem egy részét…”

Carter szerint: a Hamasz 2004. augusztusa, a tűzszünet óta nem követett el erőszakcselekményt.

Ezzel szemben: 2005 augusztusa és a könyv megjelenése, 2006. novembere között 1201 Kasszám-rakétát lőttek ki Izraelre. Az igaz, hogy számos terrorcselekmény nem sikerült – mert annak elejét vették: csak 2005-ben huszonkilenc öngyilkos merényletet előztek meg az izraeli biztonsági szervek.

Carter szerint: Izrael „fontosabbnak tartja a palesztin földek elkonfiskálását a békénél” (131. oldal).

Ezzel szemben: Még Izrael kikiáltása előtt az Erec Jiszráél-i zsidó vezetés két ízben javasolt területi kompromisszumot a béke fejében: 1937-ben és 1947-ben. Az arabok mindkettőt elutasították. Izrael az 1967-ben elfoglalt területeknek mára 94 százalékáról visszavonult, teljesen kiürítette Gázát, és a béke fejében felajánlotta, hogy 97 %-ban kiszolgáltatja a Nyugati Partot. Minden egyes ilyen gesztusra fokozott ellenségesség és újabb terror volt a válasz, különösen a kiszolgáltatott területeken.

Carter szerint: Izrael „diszkriminálja a keresztényeket”, és „ez okozza a keresztényeknek a Szentföldről való megdöbbentő exodusát” (127. oldal).

Ezzel szemben: soha nem volt és most sincs keresztény exodus Izraelből, már csak azért sem, mert az egész térségben egyedül a zsidó államban van vallásszabadság. Nem csoda, hogy a keresztény izraeli lakosság 1948 és 1998 között 34 ezerről 130 ezerre nőtt, azaz megnégyszereződött (ebben a számban természetesen nincs benne a mintegy 300 ezer, a volt Szovjetunió területéről bevándorolt pravoszláv, hanem csakis és kizárólag az arab keresztények). A keresztényüldözés tetten érhető viszont a Palesztin Hatóság területein, ahonnét keresztény arabok Izraelben kérnek menedékjogot (!!!). A területek keresztény lakóinak aránya az 1950-es 15 százalékról a mai 2 százalékra csökkent.

***

Nos… az embernek borsódzik a háta, ha belegondol: ez az ember volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a szovjet agresszió a csúcspontján tombolt, és a világot nem sok választotta el attól, hogy felforrósodjon egy kicsit a hidegháború. Csoda, hogy az oroszok vissza nem vették Alaszkát.

Sok szó esett az elmúlt nyolc évben arról, hogy az idegen nyelven beszélő, diplomás, vadászpilótaként szolgált ifjabb Bush mekkora bunkó. Mit tartsunk ezek után Carterről?

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Rendkívül jó poszt, "dühödt élvezettel" olvastam, ugyanúgy,mint a blog többi részét. Tihie bari, ach seli!

Nechemia ben Avraham írta...

Köszönöm a jókivánságot, tesó, igyexem megfogadni, bár néha nem könnyű, elönti az ember agyát a vér, ami semmiképp nem tesz jót az egészségnek. Ha tetszik a blog, kérlek, terjeszd hirünket, ahol tudod.

Névtelen írta...

Konrad írja:

"Sok szó esett az elmúlt nyolc évben arról, hogy az idegen nyelven beszélő, diplomás, vadászpilótaként szolgált ifjabb Bush mekkora bunkó. Mit tartsunk ezek után Carterről?"

Na igen.

De azt is tudjuk, hogy a nácik, az antiglobalista, rombolási ösztönnel eltellt elmebeteg huligánok, a szélsőbalosok és az összes többi viselkedészavaros szocio-és pszihopata MINDIG annak ad igazat, aki éppen teli pofával szidja Izraelt vagy az USA-t.

Hogy ez történetesen egy öregkorára végleg meghibbant USA ex-elnök, az nem érdekel senkit közülük.

A lényeg, hogy SZIDJA Izraelt, esetleg az USA-t, és az is mindegy, hogy az ilető könnyen cáfolható marhaságokat beszél, és önmagának is ellentmond annélkül, hogy ezt bárki is számon kérné rajta a nyilvánosság előtt.

Mert hát aki az USA-t és szövetségeseit szidja, az csakis IGAZAT szólhat.

Valami ilyesmi a koncepció.

Névtelen írta...

Carter sose volt normalis, nem véletlen hogy minden kicsuszott a kezebo"l. Ezt meg is ereztek az oroszok, ha rep. US. president van, sohase mertek volna megkockaztatni Afghanistant. Nem ertek egyet Richivel abban, amikor azt irja, a Brezhnev kellett volna megtapsolni az agressionert. Azt akkor senki nem tudta mi lesz a vege, Ussama bin Laden meg csak bekes uzletember volt Saudi Arabiabna, vilagos volt a situ a Soviet tamadott Afghanistan volt az aldozat. De Carter visszaterve nem volt alkalmas postra. Semmikep.Üdv Alex Key Largo FL