Jáir, a Halál Angyala – IV.

Régen, jó két és fél éve szakadt félbe ez a sorozat, nem sokkal a vége előtt – eljött az ideje, hogy befejezzük. A linkeken megtaláljátok az első, a második és a harmadik részt.

Jáir Stern még nem volt harminchárom éves, amikor a Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél –Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

Maroknyian voltak, pénzük szinte semmi, így forradalmi földalatti mozgalom módjára kezdtek működni, és cselekményeiket brit hivatalnokok, rendőrök ellen követték el abban a szent meggyőződésben, hogy hamarosan a teljes Erec Jiszráél-i zsidóság követni fogja őket. Ilyesmire azonban nem került sor – sőt, a Lechi emberei kitaszítottjává váltak annak a társadalomnak, amelynek felszabadítását célul tűzték ki maguk elé. A zsidó média egyáltalán nem cionista szabadságharcosoknak ábrázolta őket, hanem egy rakás kalandort, bűnözőt látott és láttatott bennük. Ekkoriban született meg brit elnevezésük – Stern-banda –, amit az ereci baloldal készségesen átvett. A britek bíztak abban, hogy pénzért csak lesz, aki elárulja őket, és magas jutalmat ígértek annak, aki a Stern-banda nyomára vezeti a hatóságokat.

Mindez valószínűleg elképesztő lelki terhelést jelentett, Jáir azonban nem tört meg, sőt elszánta magát arra, hogy a harcot a végsőkig folytatja; ha kell, az ördöggel is cimborál. Herzl példája lebegett a szeme előtt, aki nem volt rest találkozni a zsidófaló orosz belügyminiszterrel, a kisinyovi pogromot elrendelő Plevjével, és Szíriában kapcsolatot próbált teremteni német ügynökökkel, hátha sikerül valamilyen egyezséget elérniük. Azokban az években, a hírhedt Wannsee-konferencia előtt a nácik inkább azon voltak, hogy megszabaduljanak a zsidóktól, szisztematikus kiirtásuk – egyelőre – még nem volt napirenden, Adolf Eichmann pedig ekkoriban még azon törte a fejét, mely országba lehetne a német zsidóságot áttelepíteni. Jáir logikája azt diktálta: amennyiben a németek meg akarnak szabadulni a zsidóktól, és nem bánnák, ha Palesztinába vándorolnak ki, a britek viszont akadályt gördítenek ez elé, nem kétséges, ki az ellenség. Mind a ketten hadban állnak a Brit Birodalommal: a Német Birodalom is és ő is. Ha sikerül együttműködni, mindkét fél eléri célját.

5701 telén (1940 végén) Jáir Naftali Lubencsiket küldte a Németországgal kollaboráló Vichy-Franciaország fennhatósága alatt lévő Bejrútba, ahol a küldött csakugyan találkozott is Otto Warren von Hentiggel, a német külügyminisztérium munkatársával. Lubencsik átadta Stern üzenetét, és megpróbálta meggyőzni a hivatalnokot arról, hogy Németország jól jár, ha zsidait Palesztinába küldi, cserébe pedig ők harcolni fognak Nagy-Britannia ellen. Ekkoriban csúcspontján tombolt a britanniai csata, s maga Hitler szögezte le nyilvánosan: bármit, bármilyen koalíciót, szövetséget elképzelhetőnek tart, ha ennek árán le tudja gyűrni az angolokat.

A zsidókkal való szövetkezés azonban messze túlment a náci ésszerűség határán. Lubencsik dolgavégezetlenül tért haza Bejrútból, és jelentette a Lechinek, amit von Hentigtől informálisan megtudott. Eszerint a náci vezetőség még mindig nem döntötte el, megszabaduljon-e az európai zsidóságtól – avagy megsemmisítse azt. Nincs arról adat, hogy a német külügyi alkalmazott bárkinek is továbbította volna a javaslatot. Rövidesen olyan hírek érkeztek, hogy a kivándoroltatás-párti, pragmatikus náci nézetek fognak győzedelmeskedni, ezért Jáir másodjára is kapcsolatot keresett Németországgal. Ezúttal Nátán Friedman-Jelint (későbbi nevén: Nátán Jelin-Mor) küldte, a régi, kipróbált harcostársat, az Irgun és a Bétár tagját, akivel még Lengyelországban együtt szerkesztették az Irgun Di Tat (Az Állam) című lapját. A futár azonban nem érte el célját: Aleppó mellett a britek letartóztatták.

Amikor Herzl találkozott Plevjével, a zsidó közvélemény nem értette szándékait félre, Avraham „Jáir” Stern esetében azonban a náci barbarizmussal való kontaktusteremtés végzetes következménnyel járt. A fiatalembert árulónak bélyegezték, mintha ugyan azért szűrte volna össze a levet a nemzetiszocialistákkal, hogy ártson népének, holott éppenséggel fordított volt a helyzet. Friedman-Jelin letartóztatása után több kapcsolatfelvétellel már nem kísérletezett a Lechi. 1942 januárjában, a wannsee-i konferencián a náci felsővezetés elhatározta az európai zsidóság végleges megsemmisítését, az Endlösungot.

Ekkor azonban már egész Erec Jiszráél teli volt a poszterekkel, amelyeken vérdíjat tűztek ki Stern fejére. A Lechi első embere egyik búvóhelyül szolgáló lakásból a másikba vándorolt, poggyászában összecsukható kempingággyal. Mikor a búvóhelyek elfogytak, lépcsőházakban, kapualjakban húzta meg magát. Végül egy lakásban kötött ki, amit a Lechi két tagja, Mose és Tova Szvoráj bérelt. Mosét elkapták az angol detektívek egy másik lakásban tartott razzia alkalmával, amikor két Lechi-tagot lőttek agyon; Szvoráj és egy bajtársa sérülten kórházba került. 

Stern Lechi-kapcsolata, Hiszia Sapiro egy reggel azt hitte, követik, így nem kereste többé a parancsnokot, nehogy ő legyen az, aki nyomra vezette a kopókat. Az utolsó üzenetet 5702. svát hó 25-én, 1942. február 12-én vitte el a Haganától, amely menedéket ajánlott neki arra az esetre, ha abbahagyja a harcot a britek ellen. Stern válaszlevelében elutasította az ajánlatot, közös harcra szólította fel viszont a Haganát. 

Néhány órára rá érkeztek meg a lakásra a detektívek Geoffrey G. Morton főfelügyelő-helyettes vezetésével, aki később, visszaemlékezéseiben azt írta, Stern éppen pokolgépet akart felrobbantani, azért kellett agyonlőni. Emellett mindvégig kitartott, és mindenkit beperelt, aki mást állított könyvében; a pereket meg is nyerte, miután senki nem akadt, aki tanúskodhatott volna Morton ellen. Beperelte a The Revolt címen megjelent mű angol kiadóját, amely kiegyezett vele, mégpedig a szerző, Menáchem Begin tudta nélkül; pedig Begin szívesen ment volna a bíróságra.

A főfelügyelő-helyettes 1996-ig élt, ami komoly teljesítmény: a Lechi többször is meg akarta gyilkolni. Binjamin Gepner Lechi-tag jóval a történtek után, 1980-ban tudott beszélni egy Stewart nevű rendőrrel, aki jelen volt Stern elfogásakor, és megerősítette, amit mindenki sejtett: a szabadságharcost meggyilkolták. De Tova Szvoráj is látta, amint – már megbilincselve – az ágyra ültették.

A nemhivatalos parancs az volt, hogy öljék meg. Tova Szvorájt leparancsolták az utcára, azután több golyót eresztettek a fogoly hátába. A brit sajtó másnap és azután még sokáig arról cikkezett, hogy menekülés közben lőtték agyon. Testét szőnyegbe csavarva vitték el. A Lechi több más harcosát is levadászták, sokan börtönbe kerültek, másokat megöltek. A britek a nácikat megszégyenítő brutalitással próbálták megsemmisíteni azt, ami a csoportból megmaradt, és a korabeli ereci zsidó közvéleménynek ehhez egy szava sem volt.

Ha az angolok azt hitték, az emberrel az eszme is sírba száll, tévedtek. Jáirt túlélte a saját hazaszeretete. Tanítványai, köztük Friedman-Jelin, Jiszráél Eldád és Jichák Sámir újjáélesztették a Lechit, amely rettegett, kísérteties szervezet lett, tagjai halált megvető bátorsággal harcoltak, míg Erec Jiszráélben le nem vonták a brit lobogót. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel), élén Menáchem Beginnel, csatlakozott a harchoz, és azok, akik még életben voltak, megélték, milyen a győzelem íze.

Az 50. évfordulóra kiadott emlékérem

Nem, a briteket nem a Stern-csoport vagy az Irgun verte ki a zsidó hazából, mint azt sokan hiszik. Jáir mégis számos tekintetben inspirálta a zsidó szabadságtörekvést. Jákov Orenstein Lechi-harcos, aki sokat volt társaságában az utolsó hónapokban, egy alkalommal érdekes történetet mesélt róla:

„Mindazzal együtt, amit összeírtak róla, mellette is és ellene is, Jáir a mai napig rejtelmes figura marad. És az igazság az, hogy csakugyan volt benne valami titokzatos, még azok számára is, akik közelről ismerték. Nyilvánvalóan nem volt ennek tudatában – soha életemben nem ismertem senkit, aki ennyire tiszta és természetes ember lett volna. De néha, amikor beszéltem vele, mintha kissé megváltozott volna az arckifejezése, a tekintete elfelhősödött, mintha valaki más lett volna. A földalatti szervezet vezetésének hatalmas terhe megtette a hatását. Nem félt, de a földalatti mozgalom miatt folyamatosan aggódott.

Emlékszem egy incidensre, amikor nagyon élesen beszélt. Akkoriban nem nagyon tulajdonítottam ennek fontosságot. Az illegális értesítőnkön dolgoztunk. Chanuka volt, s elhatároztam, hogy a chanukai dalt, a Máoz curt teszem a címlapra. A dal hat versszakból áll, a hatodik szakasz azzal a sorral kezdődik, hogy „fedd fel szent fegyvered”, de ezt gyakorlatilag senki nem ismeri, gyertyagyújtáskor meg éppenséggel nem szokták elénekelni. Úgy döntöttem, kihagyom a hatodik szakaszt az értesítőből.

Jáir aznap este beállított, hogy megnézze a lap tartalmát. Azonnal észrevette, hogy nincs meg a hatodik versszak, és érdeklődött, mi az oka. Azt hittem, nem tudja, hogy én egyáltalán tudok ennek a hatodik szakasznak a létéről, és kijelentettem, hogy én nem vallási, hanem nacionalista okokból döntöttem a közlése mellett. Mondtam neki, szerintem a Máoz cur a nemzeti földalatti mozgalom himnusza lehetne, de a hatodik szakasz nélkül, amely az isteni megváltásra, egy, a száműzetésben érvényes ígéretre utal. Merthogy a haza fölszabadítása a mi kötelességünk. Csodákra nem hagyatkozhatunk. Na, akkor aztán elszabadult a pokol.

Az első naptól kezdve, mióta ismertem Jáirt, tudtam, hogy igen bensőséges vallási érzelmei vannak, még ha nem is tartja a parancsolatokat szó szerint. Arról azonban fogalmam sem volt, milyen fontos számára a zsidó vallás. A zsidó nemzet Tórája, mondta dühösen, nem holmi vallás, mint az összes többi. Nem pusztán hit, hanem nemzeti létünk leglényege. Aki nem képes megérteni, milyen fontos részét képezi a Tóra a nemzeti felszabadítási harcnak, a végén letér az útról és megbízhatatlanná válik. Elég megnézni, mondta, hogy mindazokon a hősökön, akik hittek, segített az Örökkévaló. Ez a héber nemzet; ez az igazi karaktere. Addig innen el nem megyek, mondta, míg hozzá nem teszed a hatodik szakaszt, és remélem, hogy mostantól fogva erről többet nem fogunk vitatkozni. Végül is, mondta, ezért nem voltam hajlandó eltávolítani A Szent Templom felépítését a Lechi alapelveiből, még akkor sem, ha tudtam, emiatt emberek fogják elhagyni a mozgalmat.

Ma, visszatekintve, megértem, hogy a kitörése nem holmi véletlen agitáció volt. Pontosan a haragja pillanatában, amikor rám támadt, láttam Jáirt olyannak, amilyen valójában volt. Mintha ajtót nyitott volna a szívén, hogy felfedje létezése forrását. Energiái és élete javát nem hűvös politikai megfontolásoknak szentelte. Teljes hittel hitte, hogy képesek vagyunk emberi erőfeszítéssel felszabadítani országunkat, de ezt nem a zsidó vallás ellenében hitte. Sőt – úgy tartotta, a Tóra kötelez bennünket arra, hogy szabadságunk elnyerése érdekében a szükséges áldozatot meghozzuk. Nem találkoztam vele az élete utolsó hónapjaiban, de a hozzá közel állók tanúsították, hogy elkezdte tartani a gyakorlati micvákat és tfilint légolt.”

Alighanem nemzedéke leginkább félreértett tagja volt Avraham „Jáir” Stern. Gondolkodása messze megelőzte a korát; kortársai, akik a „még egy ház, még egy tehén” óvatos elvét vallották, veszedelmes és kártékony zelótának tartották, öröksége, a Lechi azonban olyan kemény dió volt, amit a Brit Birodalom végül nem bírt feltörni. Jáir volt az első Erec Jiszráélben, aki ellenségnek nyilvánította az angolokat, és az első, aki megkezdte a huszadik századi zsidóság szabadságharcát. Harcos költő volt, aki szinte megsemmisítette a saját énjét, mielőtt fizikailag is feláldozta volna magát hazájáért. Romantikus hazafi volt, aki évtizedekkel mások előtt megfogalmazta az Áhávát Jiszráél eszméjét, a zsidó nemzet szeretetének mindenekfelettiségét.

Ötvenhárom rövid vers maradt utána, ez a hagyatéka. Mose Házáni szerint a halál erotikája lengi be őket, miközben a költő magukat a nőket megfosztja az erotikától. 1978-ban, amikor az őt eszelősen gyűlölő Munkapárt politikai monopóliuma megszűnt, bélyeget adtak ki az emlékére. Fia, Jáir, aki apja meggyilkolása után néhány hónappal született, veterán újságíró, sokáig az izraeli állami tévé igazgatója volt. 1981-ben alapították a róla elnevezett Kocháv Jáir (Jáir Csillaga) települést, Kfar Szabától északkeletre.

Jáir, a Halál Angyala – III.

A késedelemért is elnézést kérve folytatom a történetet, amely szerintem a huszadik századi zsidó sorsok egyik legizgalmasabbika. December 30-án az Arlozorov-gyilkosságnál hagytuk el, s ott, hogy Stern barátja és harcostársa, Tehomi hívására elgondolkodik azon, van-e értelme annak, hogy filosznak készüljön, és hazatér a reneszánsz fővárosából, Firenzéből.

Jáir az Irgun Cvai Leumi (Ecel) földalatti zsidó szabadságharcos szervezet soraiba lépett be, amely azt a célt tűzte ki, hogy egyszerre harcol a már akkor is védtelen polgári célpontokat kereső, de az angol mandátumi igazgatás ellen is lázongó arab terrorbandák és a velük szemben bűnös tehetetlenségről tanúbizonyságot tévő britek ellen. Utóbbiakat már akkor megfertőzhette a politikai korrektség, hiszen a kortárs Patai József, aki pedig hajlamos volt arra, hogy pozitívan lássa még a legkiábrándítóbb fejleményeket is, így panaszkodik a mandátum akkori kormányzójára, Sir Arthur Winchope-ra:

„…hivatalos jelentésében ’őszinte fájdalmának ad kifejezést, amiért egy eltévedt golyó Nabluszban eltalált és megölt egy arab leányt’, ugyanakkor, amikor ez az arab leány gyengéd kezeivel virágok helyett nagy követ dobált a háztetőről társnőivel együtt az angol katonákra… […] Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy az új katonák vonaton jönnek Egyiptomból, mert a repülőgépeken való szállítást csak sürgős esetekben alkalmazzák, és ez egyelőre nem forog fenn. Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy a rendőrség könnyfakasztó gázbombákkal lett felszerelve, de ezek csak könnyekig megindító hatással vannak, elgyengülést és harcképtelenséget okoznak átmenetileg, de senki becses egészségében kárt nem tesznek…Sir Arthur hetekig úgy vélte, hogy az általános sztrájk legális harci eszköz, amelyet elnyomni nem lehet és nem gondolt arra, hogy más egy sztrájkhirdetés Angliában, művelt, intelligens munkások között és más a sztrájkhirdetés analfabéta, félvad churániak között, akik úgy értelmezik a sztrájk ’legális’ mivoltát, hogy a kormány most büntetlenül enged útonállni, gyilkolni, gyújtogatni, rabolni. És ezt az értelmezést muftik és sejkek mint szent tanítást viszik szerte az országba… Sir Arthur megengedte a ’vezéreknek’, hogy beutazzák az országot ’szervezni az ellenállást’ és még akkor is tárgyalt velük, amikor már a lázadás teljes nyíltsággal ütötte fel a fejét városokban és falvakban” (kiemelések Pataitól).

Mit tudunk ehhez hozzátenni? Nincs új a nap alatt; ha Sir Arthur Winchope idejekorán kivégezteti az iszlamista vezéreket, csapataikat megtizedeli, és vagy ötvenezer terrorgyanús alakot áttelepít Transzjordániába, az 1936-1939. évi arab felkelés minden bizonnyal elmarad. De hát ezek az önmegtartóztatás évei, a chamberlaini békepolitizálás évei voltak, azok az évek, amelyek során a kis híján Nobel-békedíjra jelölt Hitler szabadon készülődhetett arra, amit később elkövetett. Ami a vak londoni külpolitikát illeti, az távlati szerepet szánt az araboknak, Izrael megalakításával pedig – Balfour-nyilatkozat ide vagy oda – nem számolt… Rothadt, defetista esztendők voltak, nem csoda, hogy az arab terror elemében érezte magát.


Jáir hazatérése után aktívan belevetette magát annak a szervezetnek a munkájába, amelynek himnuszát, Az ismeretlen katonát egyébként ő írta korábban (a zenét menyasszonya szerezte hozzá); az induló a szakítás után a Lechinek is himnusza lesz majd. (Jobbra: az Irgun két tagja ebben az időszakban.) A bölcsészhallgatóból fegyvercsempész lesz. Ebben az időszakban a Brit Fehér Könyv előírásai vannak érvényben, amelyek rendkívüli módon leszűkítik a zsidók bevándorlási lehetőségeit – a hitlerista üldöztetés kellős közepén, amikor éppen hogy minél szélesebbre kellett volna tárni Erec Jiszráél kapuit. „Zsidó nemzeti otthonról” már szó sincs, a Balfour-nyilatkozatnak erre a különben is homályos fordulatára (mit értettek ez alatt? Autonómiát? Korlátozott államiságot? Félgyarmati létet? Protektorátust? Nem tudjuk) most már csak az Erec Jiszráél-i jisuv alapvetően baloldali vezetése emlékszik, ők emlegetik, mint valami mantrát, de ezzel sem törődik senki.

Jáir Stern nem az arabokban (balra egy 1936-ban készült kép) látja az igazi ellenséget. Globális világlátásának birodalmi méretű ellenfélre volt szüksége. Mai ésszel elképzelhetetlen, miért nem Németország jelentette automatikusan minden zsidó számára az ősgonoszt. Ne feledjük, hogy ekkoriban, a harmincas évek közepén még az emberarcú nemzetiszocializmus esztendeit írjuk. A világ a berlini olimipiára készül. Németország nemhogy kijött a gazdasági világválságból, de jobbára ismeretlenek voltak számára az olyan fogalmak, mint bűnözés, munkanélküliség, infláció – és ha mégsem, hát a náci propaganda sikeresen elfedte az itt-ott meglévő hiányosságokat. A zsidó lakosságot megkülönböztették, igyekeztek vagyonától megfosztani és a lehető legtöbbjüktől megszabadulni, ám ha valaki igazi cionista volt, ebben részint világnézete igazolását látta, részint azt remélhette, hogy a kiebrudalt, alapvetően jól képzett, munkabíró emberek legalábbis részben Erec Jiszráélt választják. Más szóval: a nácik tulajdonképpen még pozitív szerepet is játszottak azzal, hogy kirúgták az országból a magukat teljes gőzzel németnek képzelő egyedeket, ráébresztve őket arra, amire saját maguktól soha nem ébredtek volna rá: hogy tulajdonképpen - zsidók. Az arab felkeléssel szemben igencsak elnéző brit politika azonban épp az alijának tett be, és Jáir Stern szent dühe nem a zsidaitól szabadulni kívánó Berlin, hanem London felé fordult: elvégre a britek nem adtak ki kellő számú bevándorlóvízumot, és ők voltak azok is, akik kétkulacsos játékot játszva a cionizmus ellen izgatták az arabságot. Az már csak hab volt a tortán, hogy Nagy-Britannia, noha Palesztinát egyáltalán nem gyarmatként szerezte meg, hanem népszövetségi felhatalmazással mandátumként igazgatta, szabályszerű gyarmattartóként terpeszkedett a zsidóság ősi földjén, és úgy is viselkedett. Ugyan mi különböztethette meg Stern szemében Angliát Rómától? Semmi a világon. S míg Európát járva szervezte az Irgun fegyver-utánpótlását, egyre inkább arról álmodozott, hogy felszabadítja Erec Jiszráélt.

Bétár-tagok felvonulása Varsóban 1938 szeptemberében, a Harmadik Bétári Világkongresszus idején

Jáir a Bétár egyik lengyelországi konferenciáján beszélte rá Menáchem Begint, a majdani miniszterelnököt (jobbra, fiatalon) és Jiszráél Siévet (a későbbi Jiszráél Eldádot) arra, hogy javasolják Zsabotyinszkijnak Erec Jiszráél fegyveres erővel történő visszahódítását. Ám Zsabotyinszkij – noha amúgy realista volt – még mindig hitt a korábbi londoni ígéretekben; azonfelül (lássuk be: teljes joggal) abszurdnak és nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy egy egy-két ezer fős csoport szembeszálljon a Brit Birodalommal. Begint és Siévet azonban akkorra már megfertőzte a Jáirból áradó csodás, félelmetes, eszelős energia, és később – Zsabotyinszkij akkor már nem élt – kulcsszerepet vittek a fegyveres felszabadító harcban. Jáir lengyel-zsidó és nem-zsidó, de az üggyel szimpatizáló katonatisztek segítségével titokban negyvenezer fős hadsereget kezdett szervezni európai zsidókból. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a negyvenezer emberrel inváziót – szabályszerű partraszállást – hajtanak majd végre, és az Irgun ezzel párhuzamosan zsidó felkelést robbant ki Erec Jiszráélben. Soha nem tudták meg, mennyi realitása volt – ha egyáltalán volt – ennek a tervnek. Végrehajtását meghiúsította a második világháború kirobbanása.

Miután a nyugati hatalmak hadban álltak Németországgal, Zsabotyinszkij egyértelműen arra utasította az Irgunt, hogy mindennemű, Nagy-Britanniával szembeni fegyveres tevékenységet függesszen fel. Noha a múltban éppenséggel nem ment ritkaságszámba, hogy az Irgun legfelsőbb parancsnoksága figyelmen kívül hagyta Zsabotyinszkij túlságosan angolbarátnak tartott utasításait, most arra a következtetésre jutottak: több szempontból sem lenne szerencsés, ha a szervezet gyakorlatilag náci oldalon harcolna Anglia ellen. Sokan voltak az Irgunban – köztük Dávid Ráziél is –, akik egyenesen a brit hadseregbe jelentkeztek, hogy Hitler ellen harcolhassanak, és az angolokkal való leszámolást a háború utánra halasztották. (A képen az East Kent Regiment 12. századának zsidó katonái gyakorlatoznak a Jezréel Völgyében.)

Jáir Stern nem tartozott közéjük. Ő továbbra is úgy vélekedett, hogy az angolok legalább annyira ellenségei Izraelnek, mint a németek, hiszen aktívan akadályozták a bevándorlást, ezzel tulajdonképpen gyilkolva a zsidókat. Meglátása szerint a szövetségesek önnön érdekeik végett folytatták harcukat a tengelyhatalmakkal, és ennek a harcnak semmi köze nincs a náci ideológia gyűlöletéhez vagy pláne a zsidómentéshez. Sternnek ebben kétségkívül igaza volt. Kutyát nem érdekelt sem Párizsban, sem Londonban, vajon a zsidók élnek-e, halnak-e, sőt; és ezt az érdektelenséget - ha ugyan csak erről volt szó - később vastagon aláhúzta, hogy a háború alatt a szövetségesek soha, még véletlenül sem bombázták sem Auschwitzot, sem a többi megsemmisítő tábort, sem az azokhoz vezető vasútvonalakat. Jáir Stern kijelentette: ebben a háborúban nem kell senkinek az érdeke mellé felsorakozni, hanem meg kell fogalmazni a saját, zsidó érdeket. Ha valaki ebben a helyzetben felölti a brit egyenruhát, az annyi, mintha bálványimádást követne el – az pedig a zsidó vallás szerint egyike annak a három bűnnek, amitől az embernek még élete árán is tartózkodnia kell. Jáir szerint az angolok mellé csak akkor szabad kiállni, ha ez minimálisan korlátlan zsidó bevándorlás engedélyezésével jár együtt. Hitt abban is, hogy az európai zsidóság sorsát nagyban meghatározhatja, hogy létezik-e független zsidó állam vagy sem – ezzel sem igen vitatkozhatunk –, márpedig a független zsidó állam létrehozásának legfőbb akadálya a Brit Birodalom.

Jáir Stern hozzálátott, hogy ezt az akadályt eltávolítsa az útból. Még nem volt harminchárom éves. A Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél – Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

A britek nem nevettek sokáig.

A befejező részért kattints ide.

Jáir, a Halál Angyala – II.

Ott hagytuk el legutóbb, hogy Stern az ókori Maszada parancsnokában, Elázár ben Jáirban találta meg – mondjuk így jobb híján – lelki elődjét. Magáévá tette ben Jáir üzenetét, a kőkeménnyé kristályosodott elszántságot, és kész volt arra, hogy az első századi szikáriusok hagyományát felelevenítse – a huszadik század derekán.



Ki tudja, milyen lehetett akkor a csillagállás – az mindenesetre biztos, hogy az Erec Jiszráél-i ifjúság akkor, a harmincas években több, mindenre elszánt héroszt termelt ki, mint nem egy nagyobb ország akár egy évszázad alatt. Jáir évfolyamtársa, Dávid Ráziél lett végül az Irgun parancsnoka, Jáir Stern pedig a szervezet teoretikusa, avagy – ma már csúnya szóval – ideológusa, aki sok-sok cikket és verset írt ideológiai témákról. Legismertebb költeményében, a Chájálim álmonimban (Ismeretlen katonák) az önnön sorsát álmodta-vizionálta meg, Trumpeldor nyomán: Cháloméinu lámut beád Árcéinu – „álmunk az, hogy meghaljunk hazánkért”. De Trumpeldor még ezzel kezdte: En dávár. Mindegy. És ebben a „mindegy” szóban sok minden benne volt. Az élet volt benne, amit nem élhetett végig. Stern viszont chálomról beszélt. Arról, hogy álmunk meghalni a hazáért. Megértette: ha a halálnak célt és értelmet adunk, egyúttal hatalommal is felruházzuk azt, kvázi eszközzé teszünk, amivel bizonyos cél felé törünk. A halálfélelemmel való leszámolásnak különleges jelentősége van ebben az esetben, miután Stern archetípus: míg a galutzsidót a félelem és a meghunyászkodás jellemzi, ebben a bevándorolt fiúban kompromittálhatatlan, szinte földöntúli erő dolgozik, hiszen felismerte a halál hatalmát, így elveszítette a félelmet.

Számos elmélettel kísérletezhetnénk, miért álmodik egy huszonéves ember arról, hogy meghaljon bármiért, mikor annyi sok mindennel elfoglalhatja magát. Mindenekelőtt a szoknyák hajkurászásával, azután ivászattal, bulizással, haverokkal, tanulással, hobbival… Ha elkezdjük az elméleteket felállítani – és különösen abban az esetben, ha kóros elemeket keresünk Avraham Jáir Stern halálra szántságában –, kizárólag azt bizonyítjuk be önmagunknak: nekünk már fogalmunk sincs arról, mit jelent, ha valaki a teljes lényét, a teljes valóját átadja annak a célnak – nem rögeszmének! –, ami voltaképpen az élete értelmét jelenti. Vannak – alighanem tízmilliószám – az életnek névtelen kis katonái, akik ezt naponta megteszik: örömmel áldozzák fel magukat a gyermeknevelés vagy épp hivatásuk oltárán. Stern sorsának nagyszerűsége abban rejlett, hogy ez a végletes elszánás egy igen látványos célkitűzéssel járt együtt. Ennek a fiatal férfinak nem kisebb feladat jutott osztályrészül, mint hogy bármi áron, de mihamarabb létrehozza a harmadik zsidó államot, kvázi elégtételt szolgáltatva ezzel lélek-elődjének, Maszada parancsnokának. Merőben véletlennek mondható, hogy az ellenfél történetesen az a Brit Birodalom volt, amelynek területén sohasem nyugodott le a nap. Lehetett volna bármi. Látni fogjuk, hogy Stern nem válogatta meg az ellenfelet aszerint, mennyire erős vagy gyenge, és akkor sem habozott, ha szövetséget kellett kötnie az „ellenfelem ellensége a barátom” elv alapján.

Persze ha akadt ember, aki elmondhatta magáról, hogy nagyon sok a vesztenivalója, az Jáir volt, aki ragyogó bölcsészpályafutás előtt állt, amit az egyetem is felismert.

Mintha csak az ördög kísértette volna meg azzal, hogy megmutatta neki a paradicsomot: a Héber Egyetemen ösztöndíjat kapott, amivel a reneszánsz fővárosában, Firenzében tanulhatott tovább. Végtelenül erős kísértés volt ez, hiszen Jáir akkor már javában vergődött a polgári hivatás szirénhangja és a szabadságharcos lét között. Már megírta az Ismeretlen katonákat, amely később az Irgunnak és a Lechinek is a himnusza lett, publikálni azonban nem volt hajlandó, mert zűrzavaros érzelmek dúltak benne, és ezen érzelmek között előkelő helyet kapott a lelkiismeret-furdalás. Úgy érezte, az irodalom mint evilági hívság elszólítja őt valódi hivatásától – helyesebben fogalmazva: végzetétől. Ennek dacára feleségül vette szerelmét, Ronit, és nászútra Firenzébe vitte, ahol aztán persze fülig elmerült a szerelemben és a görög irodalomban, elannyira, hogy már hozzá is kezdett a doktorátusa írásához. 1933-at írunk, Hitler hatalomra jutásának éve ez. Jáir Stern fél éve élt szerelem és irodalom közepette – mondhatni, a tökéletes paradicsomban – Itáliában, amikor egy nap bekopogtatott hozzá Avraham Tehomi, az Irgun akkori parancsnoka, és arra kérte: térjen haza, mert az Erec Jiszráél-i zsidóságra a jelek szerint komoly megpróbáltatások várnak.

Ebben az évben gyilkolták meg Cháim Arlozorovot.

A döntően vallott nézetek szerint testvérgyilkosság történt – bár a mai napig nem derült ki hitelt érdemlően, ki végzett az akkori palesztinai zsidó baloldal egyik vezéralakjával (a képen jobbra), aki Hitler hatalomra jutása után Németországban járt. Hálátlan feladat várt rá: ő tárgyalta le az általa szorgalmazott, a sok ellentmondást kiváltó úgynevezett Háávárá egyezményt, amelynek ellenében a nemzetiszocialisták, legalábbis egy ideig, hagyták, hogy a németországi zsidók kivándorojanak, sőt, még vagyonuk egy részét is megmentsék. Az 1933. augusztus 25-én a német cionisták, az Anglo-Palestine Bank és a nácik által aláírt paktum értelmében a Palesztinába távozó német-zsidók olyan különleges bankszámlákon helyezhettek el pénzt, amely számlákról azután átutalással – kizárólag német – árut lehetett venni, amit aztán Palesztinába exportálhattak. A vásárolt holmit azután kapták meg, hogy megérkeztek Erecbe. Nagyon sokan még akkor, a Hitler által uralt Németországban sem hitték, hogy a zsidóknak bármi bajuk eshetne, és kígyót-békát kiáltottak Arlozorovra és a cionistákra, mondván, csak azért festették az ördögöt a falra, hogy minél több embert rávegyenek az alijára. Morálisan minden bizonnyal lehetett vitatkozni azon, szabad-e és érdemes-e ilyesmit művelni; a gyakorlatban Arlozorov tízezrek életét mentette meg a Háávárá egyezménnyel.

Két nappal azután, hogy Arlozorov hazatért Berlinből, meggyilkolták a tel-avivi tengerparton, ahol feleségével, Szimával sétált. A gyilkosság véglegessé tette a cionizmus pártpolitikai érdekek mentén történő szakadását, miután az ereci zsidó rendőrség főkapitányát, Aba Áhiméirt (balra), a „szélsőségesnek” mondott, néhány tucat tagot számláló revizionista szervezet, a Brit Hábirjonim vezetőjét fogták perbe miatta. Áhiméir lapja, a Házit Háám épp csak fát nem vágott Arlozorov hátán, egyebekben mindent megtett annak érdekében, hogy lejárassa, és olyan kijelentést is olvashattak benne a kortársak, miszerint a zsidó nép „tudni fogja, hogyan bánjon el az ilyen gazemberekkel”. Arlozorov özvegye mint szemtanú két embert azonosított elkövetőként: Avraham Stavskyt és Zeév Rosenblattot, Áhiméir elvbarátait, akik viszont tagadták, hogy bármit is tettek volna. Kellő bizonyíték híján jogerősen fel is mentették őket – ennek dacára sokan úgy vélik, ők voltak a tettesek.

Persze bonyolult összeesküvés-elméletekben sincs hiány, kivált azon történelmi tény tudatában, hogy Arlozorov húga, Lisa legjobb barátnője az a Magda Behrens volt, aki Magda Goebbels néven vonult be a történelem legsötétebb lapjaira (jobbra a férjével). 1931-ben ment hozzá a náci propagandamesterhez, és az esküvőn Hitler volt az egyik tanú. Arlozorov másfél év múlva tárgyalt a Hááváráról, és az egyik elmélet szerint Goebbels éktelen dühbe gurult, amikor rájött, hogy a felesége baráti viszonyban van Arlozorov húgával, és dühében ölette meg Arlozorovot. Különösebb valószínűségét a teóriának nem látom, már csak azért sem, mert Goebbelsnek akkor már sokkal komolyabb problémát okozott volna a felesége zsidó nevelőapja, Richard Friedländer, akinek évekig nem esett bántódása – a propagandaminiszter csak 1938-ban vitette lágerbe, ahol aztán meg is halt.

Van olyan elmélet is, ami szerint a britek ölették meg a baloldali vezetőt, hogy ennek ürügyén hajtóvadászatot indíthassanak Zsabotyinszkij követői ellen, illetve polgárháborút robbanthassanak ki a zsidók között. Eltekintve attól, hogy az ilyesmi nem tartozott a brit hatóságok eszköztárába, mindenképp megállapíthatjuk, hogy sem a hajtóvadászatra, sem a polgárháborúra nem került sor.

A Firenzébe Sternhez beállító Avraham Tehomi (balra) mindenesetre az utóbbival riogatta Jáirt, és ha ki akarta zökkenteni a fiatalembert a reneszánsz szépségéből, az antik irodalomból és fiatal felesége mellől, keresve sem találhatott volna nyomósabb érvet. Jáir szó szerint összetört lelkileg. Tehominak nem kellett valami sokat győzködnie. Egy pillanat alatt odalett az irodalom és az ókor iránti minden érdeklődése; a benne rejlő filoszt bálványnak érezte, ami semmi más, mint lelki tehertétel és amitől meg kell szabadulni. Világhírű, Nobel-díjas író-költő válhatott volna belőle; mindezt odadobta, hogy teljes mértékben egy lehessen nemzetével, és hazautazott Jeruzsálembe fiatal asszonyával, Ronival együtt, aki hű maradt hozzá, az eszméhez és hosszú évtizedekkel élte túl Jáirt.

A folytatásért kattints ide.

Jáir, a Halál Angyala – I.

Hanuka van – egy szabadságharc ünnepe, minden ellenkező híreszteléssel szemben. Szabadságharcost ígértem nektek az ünnepre; íme az első rész Avraham Sternről, a talán legismertebb zsidó „terroristáról”.

A mai Lengyelország északkeleti csücskében lévő Suwałkiban született 1907-ben, december 23-án - nemrég múlt 101 éve -, Mordechai és Lea Stern gyermekeként (a szülőház kapuját balra lent látjátok), és korán kibontakozott benne a klasszikus humánértelmiségi: az irodalom, a történelem és a nyelvek érdekelték elsősorban. Gyermekfejjel érte meg, hogy az első világháborúban az előrenyomuló német seregek megszállták az akkor még a cári Oroszország részét képező Suwałkit, amely a világháború végét követő zűrzavaros időszakban többször is gazdát cserélt, és egy darabig nem lehetett tudni, szovjet-orosz, litván vagy lengyel uralom alá kerül-e. Édesanyja féltette a fiát és tízévesen oroszországi rokonokhoz küldte, akiktől Avraham szinte azonnal elvágyódott, és 1921-ben, mindössze tizennégy évesen, távozott is az alakulóban lévő kommunista munkásparadicsomból. Életét kockáztatva, egy szál ruhában, pénz, iratok nélkül kóborolt, éjszakánként a szabad ég alatt hálva, míg valahogy hazavergődött Suwałkiba. Tanulmányait az ottani zsidó iskolában folytatta, és belépett a cserkészekhez is. Hamarost a helyi csapat vezetője lett – hiszen vezéregyéniség volt, vezetésre született fiú. De nem kellett az ő intellektusa ahhoz, hogy valaki lássa: az újjászületett lengyel köztársaságban nem lesz könnyű zsidónak lenni.

Ha volt velejéig antiszemita állam, nos, az az első és második világháború között létezett Lengyelország volt, amelynek elmaradottságára jellemző, hogy dívott a botbüntetés, amit a földesurak habozás nélkül el is rendeltek a parasztokkal szemben, ha úgy látták jónak. Az antiszemitizmus kezdettől fogva dühöngött – ez elsősorban a katolikus egyház nagymérvű befolyásának volt köszönhető, és csak másodsorban a politikusoknak, akik az államiság helyreállításával amúgy is túlfűtött nacionalista érzelmeket csúcsra járatták. Az új lengyel államnak számos etnikai kisebbség jutott, az ukránokon, litvánokon, szlovákokon kívül németek és hárommillió zsidó, s noha a lengyelek Versailles-ban magukra nézve kötelezőnek ismerték el a kisebbségi jogok betartását, ezt egy pillanatig sem gondolták komolyan – az állam karizmatikus vezetője, Josef Pilsudski marsall 1935-ös halála után végképp nem, amikor elszabadult a pokol, és Lengyelországban nürnbergi típusú faji törvények léptek életbe. (Folyamatosan vegzálták a német kisebbséget is – manapság erről nem illik beszélni, de a napirenden lévő atrocitások szolgáltatták Hitler számára az ürügyet Lengyelország lerohanására.)

A képen a szülőházon látható emléktábla, lengyel és héber nyelven

Stern mindezt már jó érzékkel nem várta meg, tizennyolc évesen alijázott és a jeruzsálemi Gymnasia iskolában folytatta tanulmányait. Abból a fajtából valósi volt, akinek nem kellett elmagyarázni, mi a cionizmus, mit jelent Erec Jiszráél szeretete. Így született, és természetesnek tartotta azt, amit sok millió honfitársa közönséges őrültségnek tartott: el kell menni egy messzi, (akkor még) kietlen országba, a teljes bizonytalanságba, és ott kell új életet kezdeni. Persze Stern nem a „teljes bizonytalanságba” ment, hanem a saját hazájába. Erec Jiszráél-i volt ő, csak épp rossz helyre született; ezt a hibát azonban alkalomadtán korrigálta. Napok alatt beilleszkedett a helyi kultúrába, és egyedül az bántotta, hogy családját hátrahagyta. Akkoriban pedig még nem léteztek gyors repülőjáratok Tel-Avivba. Aki alijázott, számolhatott azzal, hogy szeretteit csak hosszú évek, évtizedek után látja viszont. Ha egyáltalán. Ám Stern számára elképzelhetetlen volt, hogy családtagjai szeretetét használja ürügyként a gálutban maradásra – mint teszik ma oly sokan.

Nem gazdasági okokból alijázott, hiszen a húszas évek Erec Jiszráélje, noha komoly fejlődésnek indult minden szinten, akkoriban még nem versenyezhetett sem Nyugat-Európával, sem az Egyesült Államokkal; szülővárosa, Suwałki meg éppen prosperáló kereskedelmi központtá fejlődött a húszas években. Nem is vallási okokból. A vallási hevület egyáltalán nem állt távol Sterntől; a hidegnek és szemlélődőnek tűnő külső alatt valóságos vulkán dolgozott a szíve helyén, de ez a hevület magára az országra irányult. Avraham az Országnak akart a része lenni, körülbelül úgy, amint egy kabbalista zsidó szeretne Istennel egyesülni. Az ő menyasszonya Izrael volt – és az is maradt haláláig.

A Gymnasia után a Héber Egyetemre iratkozott be, itt kötött barátságot Dávid Ráziéllel, aki az akkori főrabbi, Avraham Jichák Hákohén Kuk tanítványa volt, és itt lépett be az egyik bibliai prófétanő nevét viselő nacionalista diákszervezetbe, a Huldába. A klasszika-filológia és az irodalom tárgykörein belül a romantika bűvölte el. Tanárai, köztük az egyetem rektora, Júda Leon Magnesz „egyedülálló léleknek” tartották, olyan diáknak, akivel foglalkozni kitüntetést jelent számukra.

Noha rendesen Majakovszkijt szokták Stern kapcsán emlegetni, az irodalomban talán a legjelentősebb hatást mégis Juliusz Słowacki, a tizenkilencedik század első felének jeles költője (jobbra) gyakorolta rá, akit viszont Byron meg Shakespeare bűvölt el. A cári orosz elnyomásban élő honfitársai nem értették a költészetét, csak halála után magasztalták. Stern viszont alighanem párhuzamot vont a rab Lengyelország és a mandátumi Erec Jiszráél között, és rokon léleknek érezte Słowackit; ám ennél is jobban megragadhatta, hogy a költő 1836-ban mediterrán útján meglátogatta Erec Jiszráélt is, és az útról verses eposzban számolt be – nem is sejtve, milyen szikrát pattant ki ezzel sok évtizeddel később egy öntudatos zsidó ifjú lelkéből. Stern rávetette magát arra a költőre, akiről Czesław Miłosz ezt írta: „Alkotóművészetének utolsó szakaszában átlépett a romantika határán, igazi szimbolista költő lett, aki saját misztikus költészettani doktrínát teremtett, mely a vers zenéjén és képein keresztül ragadja meg a kimondhatatlant.” Erec – közismertebb nevén: Palesztina – 1836-ban kietlen, holdbéli táj volt. S lám, Stern talált valakit, akinek mondanivalója lehetett erről a tájról. A sors keze? Vajon a fiatalember a romantikus költő életútjának is utánanézett? Minden bizonnyal tudomása volt arról, hogy Słowacki leginkább külföldön – Franciaországban – élt, és hasonló gondolkodású fiatal száműzöttekkel közösen szervezett szabadságharcos csoportot, majd 1848-ban részt is vett a Welkopolska felkelésben, amit a porosz seregek egy hónap alatt elfojtottak, a költőt letartóztatták és kitoloncolták Párizsba. Słowacki útközben még meglátogathatta húsz éve nem látott édesanyját, hogy aztán letelepedjen a francia fővárosban, ahol meghalt és ahol eltemették.

A szeretteitől ugyancsak elszakított, számos szempontból rokon léleknek tekinthető Stern sorsa azonban sokkal szerencsésebben alakult, mint Słowackié. Legfőképp azért, mert ő otthon volt 1925-től, méghozzá egy meglehetősen pezsgő, dinamikus, izgalmas világban, ahol a jövő nagyon sokféleképp alakulhatott, a múlt pedig már akkor felért bármilyen hősi eposszal. Nem csak a régmúlt, az ókor, hanem az új is. A cionizmus hőskorának első szakasza lezajlott, megvoltak az első nagy aliják, létrejöttek a későbbi állam alapvető intézményei, 1920-ban már az arabság is végrehajtotta az első, ösztönös pogromot, a jisuvnak volt vezetése és volt ellenzéke – tehát a hagyományosnak mondható zsidó széthúzás is intézményesült, mégpedig annak rendje és módja szerint. Megvolt a ma is létező izraeli bal- és jobboldal, az egyik oldalon Dávid ben Gurionnal és csapatával, a másikon a gyakran lefasisztázott, szélsőségesnek nevezett Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijjel.

A fiatalember nagyon is a jelenben élt, mindazonáltal mégiscsak klasszika-filológiát hallgatott, elkerülhetetlen volt tehát, hogy az ókor megigézze. Jeruzsálemi tanulóévei alatt ellátogatott Gamlába, amely az első századi Róma-ellenes szabadságharcnak – az első zsidó-római háborúnak – a legfőbb fészke volt. Ennek a kirándulásnak az alkalmával ismerkedett meg Gamlai Joszéf alakjával. Ez a hérosz vezette a szabadságharcot az ország északi részén. Stern, miért, miért nem, szilárdan hinni kezdett abban, hogy valamiféle misztikus kapcsolat létezett Gamlai Joszéf és Tel Cháj modernkori hőse, Joszéf Trumpeldor között.

Röviden meg kell ismerkednünk azzal az emberrel, akiről minden izraeli városban utca van elnevezve, és aki Sternnek bizonyos fokig kortársa volt: öt évvel a fiatalember alijája előtt halt hősi halált. Egy nap lesz róla külön poszt mindenképp, így most csak annyit, hogy Trumpeldor (balra) Oroszországban született, fogorvosnak tanult, de később önként a cár katonájává szegődött, és a japánok elleni harcban elveszítette a fél karját. A hadifogságból hazakerülve számos kitüntetést kapott, és az első zsidó lett, aki az orosz hadseregben tiszti rangot kapott. Leszerelése után került kapcsolatba a cionizmussal, és az első világháború kitörésekor Egyiptomba utazott, ahol Zsabotyinszkijjal együtt ő szervezte meg 1915-ben a brit színekben küzdő Cion Öszvérhadtestet, amelyet be is vetettek Gallipolinál. 1918-ban visszatért Pétervárra, ahol zsidó önvédelmi mozgalmat szervezett, valamint megalapította az alijára előkészítő Hecháluc ifjúsági csoportot, azután alijázott. Ott volt a cionista szocialista mozgalom alapítói között.

1920. március elsején több száz síita vonult fel a dél-szíriai Dzsabal Amil faluból az észak-ereci, meglehetősen elszigetelt zsidó mezőgazdasági település, Tel Cháj ellen. Tulajdonképpen nem a zsidókkal volt problémájuk: francia-ellenes szabadcsapatok voltak, és valamiért azt hitték, Tel Chájban francia katonákat rejtegetnek (Libanon nem sokkal később jött létre Dél-Szíria egy részén, francia mandátumi területként). Ilyesmi gyakran előfordult, sőt, annak fordítottja is: a semleges Tel Cháj azzal próbálta átvészelni a zavaros időket, hogy hol franciákat, hol arabokat rejtegetett, mindig a másik elől. Most épp egy francia sem bujkált ott, így beleegyeztek abba, hogy a síiták átkutassák a települést, de közben jelzőlövéssel erősítést kértek a közeli Kfár Giládiból, ahonnan el is indult a tíztagú csapat, Trumpeldorral, a Hásomér helyi parancsnokával az élen.

A történelemírásnak azóta sem sikerült kielégítően tisztáznia az eseményeket, de úgy tűnik, mindkét oldal részéről félreértés történt. Annyi biztos, hogy tűzharc robbant ki, és öt zsidó védő és ugyanennyi arab azonnal elesett; Trumpeldor pedig halálos sebet kapott, és még estig húzta, az orvos megérkeztéig, akkor meghalt. En dávár, mondta, tov lámut beárcénu – Mindegy: jó meghalni a hazánkért. Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket aztán mások is idéztek haláluk előtt. (A képen az emlékmű Tel Chájban.)

„Jó meghalni a hazánkért!” Vajon hányszor fordulhatott meg ez a mondat Stern fejében, aki egyetemi tanulmányaiból minden bizonnyal tudta, hogy Horatius egyik ódája tartalmaz kísértetiesen hasonló sort: Dulce et decorum est pro patria mori (édes és dicső dolog meghalni a hazáért)? Mikor vonatkoztathatta először önmagára? Azt nem állítanám bizton, hogy kereste a halált – bujkálni mindenesetre nem bujkált előle. Félni pedig egészen biztosan nem félt. Miután Gamlai Joszéf és Trumpeldor között misztikus kapcsolatot feltételezett, nem volt idegen számára a zsidó vallás egyik központi részét képező (a nyugati zsidóságban azonban leginkább elhallgatott) lélekvándorlási tan. Avraham Stern úgy érezte, ha Trumpeldorban megtestesült egy ókori hős, akkor ez mással is megtörténhet – akár vele is. Az 1929. évi arab pogromok idején a Hagana tagjaként fegyverrel védte a jeruzsálemi zsidó civileket. Nem tudni, akkoriban mennyire foglalkoztatta, ki lehetett ő a zsidó-római háborúk idején, később azonban, amikor belépett az Irgun Cvai Leumi földalatti mozgalomba (Nemzeti Katonai Szervezet; héberben a kezdőbetűket összeolvasva az Ecel szót kapjuk, tehát az Irgun és az Ecel egy és ugyanaz), már a Jáir álnevet használta, éspedig Elázár ben Jáir, Maszada zelóta parancsnoka után.
Stern előtt nem volt kérdéses, hogy spirituális kapcsolat fűzi ahhoz a ben Jáirhoz, aki a Róma elleni nagy, első századi háború végén nemesedett óriás, drámai alakká. Jáir nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt vezette fel a szikáriusok – korabeli, tőrrel gyilkoló zsidó terroristák – egy kis csapatát a sivatagi Maszada erődítményére, amely a Holt-tengerre néz, bevenni pedig csak a legnagyobb áldozatok árán lehetett. Három éven át védekezett ebben a fellegvárban a csapat, és a Római Birodalom három éven keresztül volt kénytelen megállapítani, hogy még mindig nem sikerült teljes mértékben elfojtani a zsidók lázadását. S amikor a Tizedik Légió kitalálta annak módját, miként lehet Maszadát bevenni, Elázár ben Jáir maga köré gyűjtötte a harcosokat, és elmondta utolsó beszédét.

Régen elhatároztuk, ember előtt fejet nem hajtunk, hanem csak Istent szolgáljuk. Mi voltunk a legelsők, akik felkeltünk Róma ellen, és most mi vagyunk az utolsók, akik még állunk velük szemben. Mikor láttuk a Templomot a lángok közt elveszni, idejöttünk Maszadára, a héber függetlenség utolsó bástyájára. Tudja meg minden apa, hogy nem fogja gyermekeit rabszolgasorban látni. Határozzon úgy minden férj, hogy sohasem fogja asszonyát meggyalázva látni. Isten ehelyett lehetőséget adott nekünk arra, hogy az ellenség kezéből a győzelmet kiüssük. Egyelőre még rajtunk áll, bátran, szabad emberként halunk-e meg.
Természetesen ezt a megoldást választották, azzal az eltökéltséggel és megalkuvást nem ismeréssel, amely Avraham Sternt annyira jellemezte. A maszadai zelóták megölték családtagjaikat, majd egymást is, elejét véve annak, hogy lányaikból, asszonyaikból prostituáltat csináljanak, őket magukat meg – jobb esetben – a Colosseumban fogják be a római közönség mulattatására gladiátornak. Elázár ben Jáir és követői úgy vélték, van olyan élet, ami a halálnál is rosszabb, és van olyan halál, amely nagyobb, mint az élet.

Sternben ugyanaz a hang szólalt meg, mint ben Jáirban. Az abszolút, huszonnégy karátos, vegytiszta cionizmus, az a fajta érzelem, amely semmi mást nem ismer önmagán kívül, amely nem alkudozik, nem vesz figyelembe mellékkörülményeket, amelynek ítélőszéke előtt nincs mentség, és ahol a cél minden eszközt szentesíti. Stern cionizmusa épp úgy megsemmisítendőnek tekintette a Brit Birodalmat, amint ben Jáir cionizmusa a Római Birodalmat. Az erőviszonyok most még rosszabbak voltak, mint annak idején. Avraham Stern felvette a Jáir nevet – és talán ezzel tudatosan eljegyezte magát a halállal, miközben maga a kérlelhetetlenség lett mindazokkal szemben, akik Erec Jiszráél függetlenedésének útjában voltak. Stern számára nem igazán létezett vallási, de még faji kérdés sem. Tökéletesen mindegy volt, ki kicsoda és mit csinál – ameddig a személy és annak tevékenysége segítette, de legalábbis nem gátolta a zsidó függetlenséget. Ha gátolta – semmi más nem volt, mint megsemmisítendő akadály.

A folytatáshoz kattints ide.