Oldalak

2008. november 27., csütörtök

Szolgálati közlemény

Figyelem! Levana blogbejegyzései a Chabadnál - Mehicá néven fut - az azokat tartalmazó Hanna Női Blog design-karbantartása miatt nem érhetők el a www.zsido.com oldalon. Továbbra is elérhetők azonban innen, a bal felső linkről.

Indiát is elérte a terrorcunami

Vallási központ, szállodák, vasútállomás, étterem, kórházak: az iszlám terror szokásos célpontjai. És: szelekció. Kinek van brit, amerikai útlevele? Falhoz vele. India nem ússza meg olcsón a modernizációt, sem pedig azt, hogy annak idején nem szabadult meg a teljes muzulmán népességétől.


Mindenre elszánt, megveszekedett tömeggyilkosok ismét vérfürdőt rendeztek. Noha nyugatiak a célpontok – a zsidó Chabad-Lubavics világmozgalom fiókja, luxushotelek, finom étterem –, a helyszín már nem a Nyugat. Vagy mégis?

Amikor az al-Kaida ledöntötte a World Trade Center ikertornyait, voltak, akik kárörvendtek: úgy kell a rohadt jenkiknek, végre ők is megtudják (mit?), és különben is túl jól éltek, meg hát a szegény arabokat is meg lehet érteni, minek gyarmatosította őket a rohadt Nyugat. (Hogy amerikai kolonializáció nem létezett, és az arabok soha nem éltek klasszikus gyarmati sorban, nem érdekes.)

Amikor az al-Kaida robbantássorozatot hajtott végre Londonban, ismét számosan dörzsölték a kezüket. Elvégre a brit aztán olyan népség, ami mindent megérdemel, rájuk aztán senki se mondhassa, hogy nem voltak imperialisták, a birodalmukban soha nem nyugodott le a nap, ezzel ők maguk dicsekedtek, és igaz, hogy anno beköszöntek hozzájuk a németek egy pár V –1-essel meg V – 2-essel, de az már rég volt, és rájuk fért, elvégre tisztességes ruhát utoljára a magyaroktól kaptak, a 6:3-mal meg a visszavágón a 7:1-gyel.

Amikor az al-Kaida barbár tömeggyilkosságot követett el Madridban, a primitív kárörvendők nem nagyon emlegették Cortezt meg a konkvisztádorok dél-amerikai rémtetteit (miközben az észak-amerikai indiánok kiirtása egyesek szemében már a zsidó Holocausttal vetekszik. Elvégre ez is hatmillió volt, meg az is!) Spanyolország, amely a Közös Piacba való belépés után rohamos fejlődésnek indult, és ma már egyike a világ tíz leggazdagabb országának, a köztudatban valahogy soha nem tartozott a bűnös Nyugathoz, amellyel szemben minden megengedett – gazdagság ide, spanyol gyarmatbirodalom oda. A spanyolok elleni iszlamista rémtettet külföldön néma csend fogadta, belföldön, a jobboldali kormány részéről pedig sunyi hazudozás, amivel az ETA baszk szeparatista terrorszervezetre akarták kenni az első pillanattól fogva nyilvánvalóan al-kaidás iszonyatot. A szocialisták megragadták az alkalmat és közölték, hogy ha ők nyernek a választásokon, hazahozzák a fiúkat Irakból. S lőn. Cortez meg a többi konkvisztádor foroghatott a sírjában: a spanyol gazdasági csodával versenyre kélt az addig ismeretlen, mélységes spanyol gerinctelenség. Dehogyis vagyunk mi Nyugat, kérem. Mi közünk van hozzájuk? Irak? Már ott se vagyunk. Soha nem is voltunk ott.

Amikor az al-Kaida több száz embert gyilkolt le az indonéziai Baliban – muzulmán ország területén! –, akkor főleg ausztrálok haltak meg, róluk meg mindenki tudja, hogy egyrészt fegyencek leszármazottai, másrészt meg azért is kötelességünk őket utálni, mert ott vannak az iraki koalícióban. Amellett mégiscsak angolszászok, ráadásul undorítóan jól élnek, a világon ők zabálják a legtöbb marhahúst, arról nem beszélve, hogy a világ másik végén történt az egész. Fátylat rá.

És most Mumbai – régebbi írásmóddal: Bombay.

Huszonnégy órája tart már a borzalom, halottak százai, a magyar tömegtájékoztatás ugyan valami tolvaj szadeszessel van elfoglalva, de ha máshol nem, a http://www.zsido.com/ híreiben, akit érdekel, nyomon követheti magyar nyelven a történteket, az angolul tudók meg bárhol, hiszen a CNN, a Fox News és a Sky mással sincsenek elfoglalva. (Lehet nézni a BBC-t is, de nem ajánlom, iszlamista elfogultságuk, Izrael-ellenességük az utolsó tizenöt évben undorító méreteket öltött, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Oszama bin Ladentől húzzák a fizetésüket. Náluk még az al-Dzsazíra álobjektivitása is rokonszenvesebb.)

De vissza Indiához, ahol persze nem ez az első iszlamista terrorcselekmény. A szubkontinens függetlenedésekor Mahatma Gandhinak volt egy álma: egy napon a különféle indiai vallások – a három legnagyobb a hindu, a buddhista és a muzulmán – majd békében élnek egymással. Micsoda hamis látomás volt! Indiát azonban a következő évekre még hamisabb álom kerítette hatalmába, lassanként lidércnyomássá torzulva: az etatista-egalitárius társadalomkép megszállott kergetése, egyfajta szocializmus erőltetése, amely az országot hitbizományként kezelő Nehru-Gandhi garnitúra uralkodása alatt féktelen nyomort és elmaradottságot hozott, tízmilliószám termelte a hajléktalanokat, viszont elismeréssel és stratégiai partnerséggel is járt. Moszkva részéről.

A Szovjetunió kimúltával a rossz is elmúlt India felől, ahol a hindu-buddhista többség elkezdte lebontani a részben parancsuralmi gazdasági rendszer borzalmát, és szabad utat adott a magánkezdeményezésnek. Az országnak az a része 1990 óta felvirágzott, rá sem lehet ismerni. India igazi fővárosa Mumbai lett. A modernizálódott Indiában megjelentek a pénzt költő turisták, és külföldön is megjelent az indiai utazó és az indiai tőke.

Nem kellett nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy India muzulmán társadalma nem fogja tudni állni a versenyt a hindu-buddhista többséggel, és az addig is parázs összecsapásokat szülő viszony még rosszabb lesz. Miután az iszlám a történelem során – fennállása óta – soha, sehol nem volt képes modus vivendit találni a környezetével, Indiában is úgy és azzal reagált, ahogy és amivel mindig is szokott: ártatlanok életének elvételével, ocsmány és gyáva tömeggyilkosságokkal. Valahol érthető is. Vagy visszaforgatják a történelem kerekét, vagy alákerülnek.

Nem tudni, kik azok a Dekkáni Mudzsahedek – bár a „dekkáni kutya” mint dehonesztáló jelző rémlik Rudyard Kiplingtől, A dzsungel könyvéből –, annyit a legtöbb hírmagyarázat biztosra vesz, hogy Dekkán tartományhoz nem sok közük van. Véres dühöngésük a kötözni való elmebeteg tehetetlen őrjöngését idézi, de a célpontok kiválasztásában biztos kezük volt. Olyan objektumokat szemeltek ki, ahol kézzelfogható a „nyugati befolyás” – szerintük a Sátán befolyása (valójában a pénzé. A pénz folyik be India nyugati partvidékére, és ezt minden eszközzel meg kell állítani. Hiszen ha javul a helyzet, az nekik nem jó), amellett a tizennyolcmilliós metropoliszban meg bírták találni a Chabad-Lubavics kirendeltségét, amelyek célja, hogy a néhány ezres mumbai közösség, valamint az itt megforduló zsidó turisták és üzletemberek számára, ha igénylik, vallási szolgáltatásokat nyújtsanak.

A Chabad globális zsidó szervezet, és az, hogy a mindinkább globálissá váló terror – amely a gonosz angolszászok, az egy ideje már nem gonosz spanyolok és az áldozat Indonézia után most a nemzetközi angolszász-zsidó-plutokrata-cionista összeesküvés szekértolójának semmi szín alatt nem nevezhető Indiában csapott le – őket szemelte ki, egyszerre jelkép- és jelzésértékű. A Chabad, noha Kelet-Európa sötétségéből és nyomorából, a cári orosz stetlkből indult el, Amerikában lett naggyá, a lehetőségek hazájában (mely lehetőségek arról ismerkszenek meg, hogy a globalizmus ellenfelei, mindenekelőtt az iszlamisták, nem tudnak és nem is akarnak élni velük). Izrael részben az Amerikával fenntartott viszonyának köszönhetően vált meg nem semmisíthetővé, valamint szerfölött iszlámbosszantó módon regionális hatalommá. Noha a Chabad nem cionista, és a nyugati életmód terjesztésével sem igen vádolható, pontosan megfelelt – túsznak. Némi emberi vonás az embertelenségben, hogy a terroristák elengedtek egy kétéves gyermeket. De ne vonjunk le messzemenő következtetéseket ebből. Alighanem csak múló üzemzavar történt.

A terrorcunami elérte Indiát, mert Indiának bűnhődnie kellett a modernizációért, azért, mert lépést tudott tartani a fejlődéssel, és egy-két évtized alatt a Nyugat sarkába eredt (lekörözve egyébként bizonyos, a rendszerváltást se lenyelni, se kiköpni nem akaró kelet-európai országokat). A terror azért is csapott le Indiára, mert itt még nem voltak felkészülve rá. Izraelben, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában már nagyon észnél vannak, nehéz komolyabb akciót véghezvinni; Kínában szinte lehetetlen, pedig arra az olimpia ragyogó alkalmat kínált. Ott kellett ütni, ahol nem igazán számítottak rá, holott kellett volna. A modernizáció + modernizálódni képtelen muzulmán kisebbség = magával az életveszéllyel. Így szól ez az egyenlet, amit az indiaiaknak meg kellene oldaniuk.


Nagyon jó matematikusok, bízzunk benne, hogy még ez is sikerül nekik.

A biztonságiaknak sok szerencsét; Isten óvja őket és a túszokat.

Ahava - Az igaz szeretet titka

Kedves Barátunk! November 28-án, pénteken este hat órakor szombatfogadást tartunk kiselőadással és piknikvacsorával. Raj Ferenc Rabbi előadása: Ahava - az igaz szeretet titka. Minden érdeklődőt szeretettel vár a Bét Orim közösség a Bálint Házban, az emeleti Grün teremben.

2008. november 24., hétfő

Mit tesz Isten: csakugyan nem lett a konferenciából zsidó szalonna

Pedig mennyire szerettyük. De erről majd máskor.

Szóval a Mazsihisz… De utálok írni erről. Az alávaló, ocsmány dolgok valamiképp megalázzák azt is, aki beléjük bonyolódik. Elég sokat tépelődtem, írjak-e a dologról egyáltalán, merthogy ez a blog igazándiból nem szeret a magyar valósággal foglalkozni. (És az itteni zsidók, azok magyar valóság, legalábbis ragaszkodnak hozzá.) Na mindegy, a szabályok arra valók, hogy megsértsük, meg aztán úgyis soron van még egy nem-cionista téma.

Szóval, van az a bizonyos évi hárommillárd. Jó, lehet, hogy csak 2,8, ezen nem (a faxot nem) veszünk össze, amit Állambá’ azért folyósít egy klikknek, mert azt mexokta. Ez így volt mindig, meg így is lesz. Gondolja Állambá’, meg a klikk, ami a háromezer gurigát besöpri. Hogy mér? Mer csak.

Megsúgom minden érintettnek: ha a Mazsihiszta történetesen nem lenne sztálinista képződmény, ha történetesen a dolgát végezné, ha történetesen nem merülnének fel ellene a legocsmányabb vádak (nyilván mind hamis), a vezetőségnek akkor is mennie kéne, a hárommilliárdon akkor is osztozni kéne, akár az egyszázalékos felajánlások arányában, akár máshogy, és azt is megmondom, miért. Mert mindennek vége van egyszer, még akkor is, ha hóttuti, lásd Angliában a tory uralmat. Volt a Thatcher, aztán a Major, és tökéletesen kormányoztak, azután richtig azt mondta a választó, na akkor, gyerekek, tes’szíves lenni húzni anyukába, mert hiába vagytok jók, unjuk a pofátokat.

Na és ha nem hóttuti a dolog, akkor mi van?

A Mazsihiszta ráadásul elköveti azt a szánalmas hibát, hogy még vagdalkozik is, és közben elkékült ujjakkal, görcsösen ragaszkodik valamiféle jogi fikcióba, ami miatt a pénz, az csakis az övék. Hülye fikció az akkor is, ha a Valagatmánybíróság történetesen elutasította az EMIH keresetét, mert a Valagatmánybíróság arról nevezetes, hogy eddig kizárólag társadalomellenes döntéseket hozott, kizárólag ennek az országnak az érdeke ellenében (lásd degenerált népszavazások engedélyezése), így a döntéséből maximum annyi következik, hogy a Valagatmánybíróság is oda való a Mazsihiszta mellé, a sunyiba.

A Mazsihiszta rendezett egy konferenciát, amire jól meghívott mindenkit, előre tisztázva, hogy beleugatni az ő dolgába, azt ugyan nem fog senki, mert hát ők se ugatnak bele a máséba. Végignéztem az eseményről szóló filmet, maga volt a borzalom, mindenki bizottságot akart alakítani, erről makogott néhány szerencsétlen; egyedül a Breuer haveromnak volt annyi esze, hogy figyelmeztesse az „elnökséget”, gyerekek, a sajtó egymás sarkát tapossa a Köves Slomónál, talán valami kommünikét ki kéne adni, még lapzárta előtt. Mire Feldmájer Matyi: őnekik nincs szükségük médiacirkuszra.

Ha lehet mondani, Slomóék még a flódninál is hatásosabban ásták alá a Mazsihiszta rogyadozó bolseviki állegitimitását. Hajrá, csak így tovább. Már így is vagy húsz év késésben vagytok.

2008. november 22., szombat

Zsabotyinszkij unokája is a Likudban

Örök törvény, hogy akármilyen mély is a gödör, egyszer, valahol el kell érni az alját, hogy onnan fölfelé vezessen az út. A Likud mostanság nagyon rákapcsolt, a felmérések szerint egyértelműen győzni fog – persze, messze még a február… S talán elindult valami.

Az izraeli politikai élet, mint a nagyvilág – jelesül az euroatlanti civilizáció – évtizedek óta rohad. Valaha hatalmas figurákat, igazi gigászokat termelt ki, akik már életükben legendává váltak, s ami a legfontosabb, azok maradtak haláluk után is.

Régebbi olvasóim tudják, 1991-ben alijáztam, és a mai napig úgy érzem, még épp hogy elértem, érezhettem a hősidők visszfényét, a cionizmus nagy napjainak hangulata maradékát, mint a vándor, ha hatalmas tábortűz maradványaihoz ér, és még érzi kicsit a parázs melegét. Nem sokkal alijám után halt meg Menáchem Begin, a tisztességnek ez a szobra; egykori harcostársa, Jichák Sámir volt a miniszterelnök, kihívója pedig Jichák Rabin… az utolsó nagy generáció.

Utánuk már jöttek jobbról és balról mások. Egyenes és tisztességes katonatisztek, mint Ehud Bárák és Áriél Sáron, akiket elvakított a béke lidérclángja, és mindent feláldoztak annak a hazugságnak az oltárán, amelyért Rabin életét adta. Jött rajtuk kívül aztán sok percemberke, egy-két tolvaj, jöttek etnikai bűnbandák, jött sok mindenki, aki a nyavalyás kis pecsenyéjét szerette volna annak a bizonyos nagy tábortűznek a maradványánál sütögetni. Látni is rossz volt. A hányinger kerülgette az embert az ultrakorrupt Ehud Olmerttől. Félreértés ne legyen: az izraeli politikai, közélet soha nem csúszott olyan mélységekbe, mint a magyar. Szó sincs ilyesmiről. Csakhogy azokat, akik Izraelért felelősek, nem ehhez a pitlák tolvajbandához mérjük, hanem a nagy elődökhöz. Ben Gurionhoz, Weizmannhoz, Dájánhoz, Golda Méirhez.

A Likud minden közvélemény-kutatás szerint jól áll, mandátumok számában 32:26 arányban verné a Kadimát (a Munkapárt 10 mandátum körül jár, legjobb úton afelé, hogy kispárttá váljon), és egymás után jelentkeztek nagy nevek, hogy csatlakoznának hozzá. Egyáltalán nem csak jobboldaliak. Visszatért a pártba Dán Meridor; jelentkezett Ászáf Chefec volt országos rendőrkapitány, Uzi Dáján tábornok, Joszi Peled tábornok, Tál Brody kosárlabdacsillag, Mose Jáálon egykori vezérkari főnök, valamint Samir fia, Jáir. Nemrég pedig Begin fia, Beni Zeév Begin – mondani sem kell, kiről kapta a középső nevét. És most itt van annak az embernek az unokája, akiről kapta: Zeév Zsabotyinszkij. Igen, annak a Zsabotyinszkijnek az unokája, aki gyakorlatilag a mai egész izraeli jobboldalnak az atyja.

Binjamin Netanjáhu csábítgatta már egy ideje Zeévet, aki egyébként a mobiltelefónia szakembere, több elmés újítást is köszönhet neki állítólag az iparág. Az egyik egy kürtő alakú ketyere, amit rá lehet tenni a maroktávbeszélőre; ez megelőzi, hogy túl közel tartsuk azt az agyunkhoz, és idejének előtte kisüssük azt (ezek szerint mégis lennének a mobiltelefonnak káros hatásai?)

Igen, lehet epésen fortyogva kérdezni, ahogyan a Háárec publicisztikája teszi, hogy ugyan miként férhet meg egy pártban egy Dán Meridor és egy Zeév Zsabotyinszkij. Megmondom én a választ. Úgy, ahogyan egy országban is megférnek ők. Az az ország nem túl nagy. Vannak, akik azon dolgoznak, még kisebb legyen, lehetőleg szűnjön is meg. Ez meggyőződésem szerint soha nem fog megtörténni, de a szart sokáig lehet kenni. A gödör még mélyíthető. Lehet még tovább kiegyezést keresni az arabsággal, amely a kijózanító erőszakon kívül semmi másból nem ért. Lehet tovább rothasztani az ország közéletét. Vagy pedig össze lehet fogni. Az Ország legfőbb baja mindig is a széthúzás volt. Most kell egy csapat, ahogyan Minarik mosodás mondotta volt. Egy olyan csapat, amilyen anno a Munkapárt is volt. A Munkapártot vádolták sok mindennel, főként egyeduralomra törekvéssel, majd’ három évtizedes uralma alatt az Ország mégis megnyert három háborút, felszabadította Júdeát, Somront, a Golant, a Gázai-övezetet és a Szináj-félszigetet, és virágzó gazdaságot épített. Gyűjtőpárt volt, sok nagy arccal, a karizmatikusokból akár egész kormányokat tudott kiállítani. Most mintha a Likud menne ugyanebbe az irányba. Meglátjuk!

Zeév képe után feltúrtam a netet, persze kizárólag a nagyapjáról van fotó. De ami késik, nem múlik. Igyekszünk lépést tartani a választásokkal. Meg azzal, hogy a Háárecet elönti az epe. :-)

Novemberi évfordulók

1210. november 1. János király parancsára bebörtönzik az angliai zsidókat.

1648. november 2. Hmelnyickij banditái 12 ezer zsidót mészárolnak le.
1917. november 2. Kiadják a Balfour Deklarációt, amely először ismeri el nagyhatalom a harmadik zsidó állam létesítésének lehetőségét – igaz, csak „nemzeti otthon” formájában.
1943. november 2. A nácik likvidálják a rigai gettót.
1944. november 2. Berlinből parancs érkezik Auschwitzba: fel kell függeszteni a zsidók gyilkolását.

1394. november 3. Párizsból kiűzik a zsidókat.
1878. november 3. Az első telepesek megjelennek a későbbi Petach Tikva helyén.

1943. november 4. Gettósítják és deportálják a firenzei zsidókat.

1685. november 5. Szurinamban létrejön a Bráchá VeSálom gyülekezet. Ez volt az amerikai kontinens egyik első gyülekezete.
1956. november 5. Az izraeli erők beveszik a Szinájon Sárm es-Sejchet.
1967. november 5. Alijáznak az utolsó adeni zsidók.

1834. november 6. Ausztriában megtiltják a zsidóknak, hogy katolikus szentek keresztnevét viseljék.
1938. november 6. Az Egyesült Államokban először közvetítenek rádión át antiszemita támadást.
1941. november 6. A galíciai Kolomjában 500, a lengyelországi Rownóban 15 ezer zsidót ölnek meg.
1942. november 6. A nácik végeznek majdnem a teljes minszki zsidó lakossággal.
1944. november 6. Budapesten meggyilkolják Szenes Hanna Erec Jiszráél-i ejtőernyőst (jobbra).
1973. november 6. Abe Beame személyében először lesz New Yorknak zsidó polgármestere.

1917. november 7. A brit erők kiverik a törököket Gázából.
1532. november 7. Máglyán égetik meg Solomon Molcho marannust, a híres kabbalistát.

1855. november 8. Az Egyesült Államok kormánya úgy dönt, nem tiltakozik Svájcnál az alpesi ország által amerikai állampolgársággal rendelkező zsidókat érintő diszkrimináció ellen. Az ok: egy kereskedelmi szerződés forgott kockán.
1948. november 8. Az első izraeli népszámlálás szerint az országban 712 ezer zsidó és 68 ezer arab él.

1526. november 9. Mária királynő kiűzi a pozsonyi zsidókat.
1862. november 9. Ulysses B. Grant, az Egyesült Államok későbbi elnöke eltiltja a parancsnoksága alatt lévő zsidókat a katonai szolgálattól.
1938. november 9. A Kristallnacht napja.

1975. november 10. Az ENSZ Közgyűlése elfogadja a határozatot, amelynek értelmében a cionizmus a rasszizmus egyik formája.

1973. november 11. Izrael és Egyiptom hatpontos fegyverszüneti egyezményt ír alá.

1938. november 12. Hermann Göring bejelenti: Madagaszkáron képzeli el az európai zsidóság jövendőbeli otthonát.
1939. november 12. Sárga karszalag viselését rendelik el a lódzi zsidók számára.

1757. november 13. Talmud-köteteket égetnek el Oroszországban.
1844. november 13. I. Miklós cár rendeletben engedélyezi zsidó iskola és rabbiképző alapítását.
1956. november 13. Az októberi izraeli megszállás után befut Gázába az első izraeli vonat.

1942. november 14. Felállítják a radomi, a krakkói és a galíciai gettókat.

1938. november 15. Valamennyi német oktatási intézményből kitiltják a zsidó diákokat.

1380. november 16. Párizsban zavargások törnek ki, számos zsidót ölnek meg.
1917. november 16. Allenby tábornok brit erői felszabadítják Tel-Avivot.
1940. november 16. A varsói gettót teljesen elszigetelik a külvilágtól a nácik.
1945. november 16. Az Egyesült Államokban létrejön a Yeshiva University.

i.e. 331. november 17. Flavius Claudius Julianus császár születésnapja. Ő volt az a császár, aki pártolta a zsidók visszatérését Jeruzsálembe.
1278. november 17. Börtönbe vetik Skócia zsidóságát, sokan közülük mártírhalált halnak.
1938. november 17. Nürnbergi mintára a fasiszta Olaszországban is hatályba lépnek antiszemita törvények.

1571. november 18. Egy hatalmas földrengésben számosan elpusztulnak az olaszországi Ferrarában, ám az ottani zsidó közösségből csodával határos módon mindenki megmarad.
1958. november 18. Jeruzsálemben új víztárolót avatnak, és ezzel az izraeli főváros háromezer éves problémája oldódik meg: többé nem „vízérzékeny” az ostromra.

1887. november 19. Meghal Emma Lazarus amerikai költőnő. Portugál szefárd zsidók gyermeke volt. Legismertebb, a Szabadság-szobor talapzatán is olvasható versében a fiatal Egyesült Államok dicséretét zengi:

Az új kolosszus

Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,
Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.”

1893

(Garai Attila fordítása)

1521. november 20. Az arabok kiöntik az Erec Jiszráélben fellelhető összes bort, és kemény bírságot szabnak ki a jeruzsálemi zsidóságra. Az ok: azért van vízhiány, mert a zsidók a vizet borkészítésre használják.
1785. november 20. Ekkor íródik az első ismert jiddis nyelvű levél az Egyesült Államokban. A jiddis csak később, az 1880-as években lesz Amerikában népszerű.
1949. november 20. A tömegalija eredményeképp Izrael zsidó lakossága eléri az egymilliót.
1977. november 20. Anvar Szadat felszólal a Kneszetben.






1961. november 21. Polgármestert választ az Egyesült Államok első haszid városa, a New York állambeli New Square.
1965. november 21. Megnyílik az asdodi mélyvízi kikötő.

1793. november 22. Strasbourg városa betiltja a briszt és a szakállviselést, továbbá elrendeli az összes héber nyelvű könyv elégetését.

1593. november 23. Bukarestben antiszemita zavargások zajlanak, a pogromban számos zsidó meghal.
1924. november 23. Herzlia megalapításának napja.

1489. november 25. Először jelenik meg Lisszabonban Abudarham Szidurja.
1744. november 25. Hazatérhetnek az Angliában kiűzött zsidók. Ugyanaznap osztrák katonák Prágában zsidókat mészárolnak.
1940. november 25. A szovjetek a Fekete-tengeren máig ismeretlen okból elsüllyesztik a zsidó menekülteket szállító Patria gőzöst. Kétszázan vesztik életüket, egyetlen ember menekül meg.

1941. november 26. A Vörös Hadsereg visszafoglalja Rosztovot. Ez az első jele annak, hogy a német hadigépezet nem verhetetlen.
1944. november 26. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője parancsot ad az auschwitzi gázkamrák felrobbantására.

1874. november 27. Cháim Weizmann, Izrael Állam első elnöke születésnapja.
1914. november 27. Megalakul az American Joint Distribution Committee.

1939. november 28. A Lengyelországot megszállt náci erők parancsára megalakul a Judenrat – Zsidótanács.





1947. november 29. Káf-Tét BeNovember. Az Egyesült Nemzetek Szervezete megtartja Palesztina felosztása felett a szavazást. Ennek érdekében a Transzjordánia létrehozása után Erec Jiszráélból még megmaradt nyugati, tengerparti sávot további két részre – egy zsidó, egy arab államra – kellett osztani, Jeruzsálemet pedig nemzetközi igazgatás alá kellett helyezni. A térképen narancssárgával jelölt három területből lett volna a zsidó állam, a világossárga részeken pedig a palesztin állam jöhetett volna létre. A zsidóság képviselői elfogadták a határozatot, az arab államok nem. A hírt tomboló tömegek ünnepelték Erec Jiszráélben. A döntés a harmadik zsidó állam, Izrael létezésének nemzetközi jogi alapját képezi a mai napig.

2008. november 17., hétfő

Levana: A jel, melyben élni fogsz

Naphosszat a pesti utcákat járva, bágyadtan elnézegetem a körülöttem ritmusosan hömpölygő emberáradatot. Szüntelenül ide-oda, apró részletekre, piciny benyomásfoszlányokra ugrik kapkodva a tekintetem. Az arctalan tömeget ugyan rezignáltan és távolról vizslatom, mégis ösztönösen kutatom a megfoghatót, a személyeset.

Menet közben unottan kóborló tekintetem öntudatlanul is egy-egy szokatlan öltözéken, furcsa kiegészítőn vagy feltűnő ékszerdarabon nyugtatom. Így a folyvást felvillanó tárgyi relikviák mögül viselőjük névtelen arcából ismerősnek tűnő személy kezd kirajzolódni fokozatosan.

Egy idő után aztán lassan azon kapom magam, hogy tapintatlanul kizárólag a járókelők nyakában lógó arany és ezüst medalionokat bámulom. S magamban szemérmetlenül csak azt firtatom, vajon mit és miért visel a szíve fölött, nemesfémbe öntve, az utca embere.

Banálisnak ható érzelmes emlékeket, játékos üzeneteket, személyes tartalommal bíró neveket vagy olykor-olykor vallásos jelképeket aggatunk magunkra mindannyian. Ekképpen üzenünk a vak világba néma életjeleket. Közszemlére tesszük a számunkra igazán fontos szimbólumot.

Miközben egyre csak csoportosítgatom a szembe sétáló ékszerarzenált, közöttük tagadhatatlanul számolom Dávid ismerős hatágú csillagát. S lehet, hogy tévedek, de viselőiken, nemtől és kortól függetlenül, valamiféle titokzatos öntudatot észlelek. Gondolom, talán ők is tudják, micsoda pecséttel felékszerezve sétálnak a nagyvárosi felhők alatt.

Magen David, ez a szellemi védőpajzs az Ígéret Földjéről, a zsidóság ősi szülőföldjének misztikus titkairól regél. S ha kérdezed, készségesen elárulja neked, milyen csodálatos hazát is álmodott nekünk az Örökkévaló.

A pajzsnak hat ága van, amely a számok archaikus nyelvén a tökéletes szeretetet, a teljes szívből való választást jelenti. Tehát olyan hazát jelöl, amelyet tiszta szívből adott a Teremtő kiválasztottjainak, azzal, hogy ott a mindent és mindenkit átható szeretet legyen az egyedüli törvény. A hatos szám emellett a világ teremtésének hat napjára is emlékeztet bennünket, soha nem feledve, hogy Alkotónk végtelen szeretetében teremtette emberi világunkat.

A hatágú csillag geometriailag két egymásra fektetett szabályos háromszögből áll, amely egyszerre jelöli az égi és a földi, illetve a férfi és a női energiákat. A lentről felfelé ívelő háromszög mintegy asszonyi testet formál, alul a csípőnél szélesebb, földből táplálkozó energiákkal bővelkedik. A fentről lefelé mutató háromszög a teremtő égi erők nyomán inkább egy férfi testet utánoz, széles vállán tartva meg a mindenséget.


Így összeölelkezve a háromszög pár együttesen azt üzeni, hogy a megígért hazában egyszerre lesz jelen az égi áldás, azaz a szellemiség és a földi paradicsom, vagyis az anyagi bőség. A teljességet ilyen módon lefestő hologram egy olyan messianisztikus világba vezeti el lakóit, ahol a háromszögek közepén, vagyis a világ szívközpontjában lakozik majd az isteni erkölcsi rend.

A csillag formája hat külső és hat belső, azaz kétszer hat, összesen tizenkét szöget rejt magában. Ez utal Izrael tizenkét honfoglaló törzsére, azaz az egész zsidó nemzetre és persze a hónapokra osztható év ciklusaira is. Rámutatva arra, hogy az élet végtelen körforgása valamennyi zsidó embert előbb-utóbb ebbe a tökéletes világba haza- és visszavezet. De addig is rögös életútján védőpajzsként e titkos szimbólum oltalmára lesz.

Viseljük hát büszkén a mágikus jelet, sorsunk törékeny fénylő csillagát, hagyjuk, hogy áldó isteni ereje mindvégig általunk éljen tovább.

2008. november 15., szombat

Obsession – Megszállottság

Most sikerült végignéznem ezt az alkotást, noha pár napja megvan. Mit mondjak? Ha láttátok a Gert Wilders-filmet, akkor bizonyos fokig ezt is láttátok. Az amerikai film – dokumentumnak nem nevezném – a radikális iszlámot mutatja be.

Propagandafilm? Azt sem mondanám. A propagandának a magyarban van valami borzasztó mellékíze – nem csoda, hiszen míg szerencsésebb helyeken a propaganda kvázi reklámot, PR-t jelent, minálunk azt jelenti, hogy valakit valamilyen hazugságról meg szeretnénk győzni. Az Obsession nem ezt teszi, inkább afféle ráébresztős összeállítás. Az iszlámról szól, és fel szeretné azokat ébreszteni, akik még alszanak.

Aki kicsit is foglalkozott az iszlámmal, annak unalomig ismert sablonokat ismételgetnek az Obsessionben. Amely természetesen azzal kezdi, hogy hangsúlyozottan a radikális iszlámról van szó, és szerepel benne a kötelező liberális farok, miszerint a muzulmánok többsége természetesen nem terrorista, békés ember, satara-satara. Tehát a radikális iszlámot idézi a film, annak képviselőit, egymás után szólaltatja meg a gyűlöletbeszéd láthatóan elmebeteg lovagjait, akik nem hagynak kétséget afelől, hogy az iszlám (mármint a radikális változat) végső célja az egész világ meghódítása. Az alkotók ezután párhuzamot vonnak a (radikális) iszlám és a nácizmus között, felidézve Husszeinit, a nácikkal cimboráló jeruzsálemi főmuftit, akinek többek között elévülhetetlen érdemei vannak a bosnyák-albán muzulmán Handzsár SS-hadosztály létrehozásában. Husszeini azon kevés külföldi közé tartozott, aki számára Hitler személyesen vallotta meg, hogy meg kívánja semmisíteni az európai zsidóságot.

Politológusok, volt hitlerjugendisták, hírszerzési szakemberek és mások szólalnak meg a filmben, amelynek mondanivalója a vége felé arra hegyeződik ki: jó lenne, ha a Nyugat felhagyna az eddigi gyakorlattal, nem dugná a fejét a homokba és tudomásul venné, hogy mi történik. Mert akkor sem volt hajlandó tudomásul venni, amikor Hitlerrel szemben kellett volna fellépni, és lám, mi lett a vége. Holott Hitler is megmondta, mit akar, és ma is megmondják világosan a (radikális) iszlamisták, hogy mit akarnak. A film kitér arra is, hogy hányan lehetnek az iszlamisták közül, akik „radikálisak”, vagyis támogatják a terrort. Általában tíz-tizenöt százalékra becsülik az arányt. Tekintve, hogy több mint egymilliárd emberről van szó, ez akár százötvenmillió ember is lehet. Gáz. Ez gáz, mert ez a százötvenmillió csak az a tömeg, amely kimondottan terrorszimpatizáns. Azok, akik az Egyesült Államokat gyűlölik, vagy Izraelt meg akarják semmisíteni, náluk sokkal többen vannak. Gyanítom, hogy az utóbbiak aránya közel járhat a száz százalékhoz.

Az Obsession megnézése után azon kezdtem gondolkodni, vajon miért nem hajlandó tudomásul venni a Nyugat, hogy az iszlám (a radikális) háborút folytat ellene. No jó, nem most kezdtem el rajta gondolkodni, hanem régebben. És akkor azt hittem, meg is leltem a választ. Azt, hogy a Nyugat, legalábbis annak európai része, totálisan el van rohadva. Elkényelmesedett, nemhogy háborúzni nem akar, de dolgozni sem hajlandó, és minél jobban él, annál kevésbé vállal gyereket. Most is vallom, hogy mindez igaz. No de akkor mi volt a harmincas években? Hogyan hihettek az angolok – az angolok! – egy Chamberlainnek, szemben egy Churchill-lel? Miért dobták Hitler karmai közé egy puskalövés nélkül Ausztriát és Csehszlovákiát, miért hitték, hogy ezzel vége? Már akkor is el voltak rohadva? Még a britek is? Akkor is büdös volt már a munka, akkor sem szerették az éjszakai gyereksírást?

Nem, ez így nem stimmel. Kell lennie más oknak is. Elgondolkodtam azon, mi azoknak a sorsa, akik a maga valójában mutatják be az iszlámot. Sokak szemében legalábbis illetlenséget követnek el; megint mások úgy vélik, politikailag nem korrektek (és ez sok helyütt felér a piros lappal), azzal vádolják őket, hogy egyoldalúak, és végül még ők lesznek a hibásak, ha olyannak mutatják be az iszlámot, amilyen.

Az iszlám pedig olyan, amilyen. Végtelenül emberellenes, pszichopata, aljas ideológia, amely vallási köntösbe öltözik, és ha az arab néplélekkel találkozik, kártékonysága nem ismer határokat. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus együttesen sem versenghet vele, semmilyen téren. Az iszlám a halál kultusza, a halál ideológiája. Mint ilyen, nettó elmebaj. A nácizmus vagy a kommunizmus sok mindenkinek halált hirdetett, de soha nem deklarálta, hogy az lenne a főcél. Az iszlám legfontosabb mondata: „Jobban szeretjük a halált, mint ellenségeink az életet.”

Az Obsession, akárcsak Wilders filmje, vagy Ben-G blogja – http://www.dzsihad.blog.hu/ – semmi mást nem tesz, csak beleveri az iszlámba azoknak az orrát, akik nem hajlandók tudomásul venni, miről van szó. Nagyon sokan vannak ilyenek, mondhatni a többség úgy él, dolgozik, tévézik és jár kávéházba, mintha mi se történne a világban, sőt: mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ahhoz, hogy valaki az iszlám lényegét felismerje, semmi mást nem kell tennie, mint megnézni és meghallgatni, mit mondanak annak radikális képviselői. Ha valaki kísérletet tesz arra, hogy ezt az ideológiát megismertesse velük, ő lesz a „szélsőséges”, a „kirekesztő”, aki „semmiben sem különbözik a náciktól”.

Miért?

Miután a probléma hetven-nyolcvan éve is fennállt, erős a gyanúm, hogy nem az európai civilizáció általános hanyatlása áll a háttérben (bár a rohadás mindenképpen elképesztő, annak bűze orrfacsaró). Sokkal inkább arról van szó, hogy a Nyugatban nagyon elevenen él a dehumanizáció tilalma.

Közhelyszámba megy, hogy például a nácik dehumanizálták áldozataikat, elsősorban a zsidókat, de ugyanilyen kíméletlenséggel jártak el más, alsóbbrendűnek nyilvánított csoportokkal szemben. Ezzel a saját dolgukat is megkönnyítették. Az Einsatzkommandók tagjai vagy a haláltáborok személyzete sokkal könnyebben „járt el” szubhumánokkal szemben, sokkal könnyebben „tette a dolgát”, ha nem kellett embernek tekintenie a megsemmisítendőket, hanem valami vírusnak, amely ellen mindenáron védekezni kell.

Persze nem a megsemmisítettek voltak „untermenschek”, hanem azok, akik rabjaivá-híveivé váltak a nemzetiszocializmusnak, ennek a förtelmes sátánizmusnak. És sorolhatnánk még ideológiákat, de csak egyet hozzunk fel, a nácizmusnak számos tekintetben közvetlen elődjét: a katolikus vallást, amely az inkvizíciót termelte ki. A nácik és az inkvizítorok nem voltak emberek, mert nem tudtak megfelelni az emberi lét bizonyos alapvető követelményeinek. Ezen követelmények közé hozzátartozik, hogy bizonyos dolgokat nem követünk el a másik ember ellen.

Vannak sokan, akikre a nácizmus rémtettei úgy hatottak, mint valami védőoltás. Ők azok, akik átestek a ló túlsó oldalára, és semmi szín alatt nem hajlandók elismerni, hogy az ember egyes ideológiák hívévé szegődve gyakorlatilag önmagát foszthatja meg humán státuszától. Akkor sem ismerik ezt el, ha a jelenséget saját szemükkel látják. És azt utálják meg, aki láttatja velük. Wilders, az Obsession, Ben-G blogja, avagy – néha – csekélységem.

Lehet-e ezen változtatni?

2008. november 9., vasárnap

Zsidó női misztikum, lírában

Örvendetes, hogy szaporodnak a zsidó blogok, csak a minap két újabbra is bukkantam, ráadásul olyanokra, amelyek hozzám hasonlóan elsősorban érzelmi oldalról állnak hozzá a zsidóság ügyéhez és Izraelhez. Most azonban egy másik jelenségről, Levana blogbejegyzéseiről szeretnék írni – néhány napja láthatjátok, hogy a baloldalról oda lehet kattintani, de biztos, ami biztos, jöjjön egy rövid beköszöntő, mert megéri.

Anno, a gengszterváltással azért sok minden szabad lett, hála Istennek: a könyvkiadás is. Aminek lett jó meg rossz oldala. Bezúdult minden, ami évtizedekig ki volt rekesztve, köztük egész műfajok, így a new age is – értem ez alatt a mindenféle világmegváltó eszmét, és mindent, ami valahol „para”. A tömegtermelt cikkek java általában szemét, nincs ez másként a könyvkiadás terén sem. A new age cuccok kezdetén megírtak és lefordítottak sok mindent, ami szép volt, okos volt, érték volt. És miután a szekér ment, jó magyar szokás szerint erre állt rá boldog és boldogtalan, míg tönkre nem tették. Ma raklapszám áll a new age a könyvesboltokban, a zöme már mit sem ér, általában nők veszegetik a lelki egyensúlyukhoz, a férfiak tojnak ilyesmire, azok beverik a vodkát a sörrel, és helyre van kattintva a lelki egyensúly. De aki megvett eddig kétszáz darab „ez ott Erikát”, az megveszi a kétszázegyediket is. Nagy nehezen.

Ez ott Erika zsidó témában is jelent meg szép számmal, de azért ezt a területet mégsem tudták annyira hazavágni, mint más misztikumot. Ehhez nem csak érteni kell (márpedig a new age-esek némi lelki masztin kívül nem sok dologhoz értenek), de át is kell tudni érezni, amit csinálsz. Lehet, hogy a new age-rajongó kötelességszerűen megvette Árje Káplánnak az Ábrahám könyvéhez írott monográfiáját, elolvasni viszont nem nagyon tudta, mert nem volt meg hozzá az előképzettsége.

Az Egyesült Államokban már évek óta hatalmas a piaca a női ortodox irodalomnak, és egyáltalán ne csak a kóser szakácskönyvekre tessék gondolni, és ne is csak a parókával, a zárt nyakú blúzokkal és a lapos sarkú cipőkkel foglalkozó szakirodalomra. A zsidó női lélek épp így külön szakma és szakterület, csak igazi odaadással működtethető, és az értő közönség figyelme ugyanazt teszi vele, mint víz a virággal: kibontakoztatja.

Mainapság örvendetes verseny folyik a magyar-zsidó honlapok terén is, és a netezők a minap megállapíthatták, hogy a Chabad, amelytől sohasem állt távol a média profi kezelése, most igazi nagyágyúra tett szert, olyasvalamire, ami a többieknek még nincs: profi női bloggerre, aki elképesztő biztonsággal kezeli az ortodox vallásos hátteret, ráadásul a magyar irodalmi tudás is a kisujjában van, lénye pedig a zsidó nő álomprofilja. Mindez egyesül Levanánál egyfajta utánozhatatlan, lírai, derűs, női zsidó misztikummá, amely röpke néhány bejegyzéssel rajongótábort kanyarított magának. A Chabad el is különítette a többi, jobbára politizáló blogbejegyzéstől, és Hanna Női Blog címmel külön rovatot hozott létre, amit már az eddigi teljesítmény is nyilvánvalóan indokolt. Megannyi gondosan csiszolt, bájos igazgyönggyel találkozhatni ott, a Mehicá (a zsinagógában a női szakaszt elválasztó függöny) mögött.

Minden hölgyet arra biztathatunk csak: ha megunta itt a politikát, fáradjon át a http://www.zsido.com/ site-ra és kattintson baloldalt a Hanna Női Blogra. Nem fog csalódni.

Persze a férfiak sincsenek kitiltva.

2008. november 5., szerda

Fogja tudni vezetni a szabad világot?

Akik rendszeresen olvassák a Miért Cion?-t, tudják: soha nem csináltam titkot abból, hogy McCainnek szorítok. Ma reggelre nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő lesz a következő négy évben a Fehér Ház lakója.

Barack Hussein Obama demokrata párti jelölt rekordösszeggel mozgósított rekordmennyiségű szavazót. Elsősorban gratulálunk a győzelemhez, mert ez így illik; rögtön ezután súlyos kételyeinknek is hangot adunk, amelyek forrása természetesen nem az, hogy Obama demokrata, és pláne nem az, hogy afro-amerikai. Jómagam szívesen láttam volna Condoleezza Rice-ot elnökként (nincs kizárva, hogy még fogom is), normális embert a politikus bőre színe egyáltalán nem érdekel. Ez a téma két szavazói rétegnél játszott szerepet: egyfelől az Obama reklámkampányában gátlástalan populizmussal megagitált, lecsúszott fekete és hispán tömegeknél, másfelől azon fehér széplelkeknél, akiknek egyetlen szempontjuk volt, hogy afro-amerikai legyen az elnök, mert a világ számukra csak akkor kerek. Ez a két réteg rasszista módon szavazott – lelkük rajta.

A faji témát ezzel akár le is zárhatjuk, és a mi szempontunkból teljesen irreleváns az új elnök összes többi ellentmondásos ügye: a fajgyűlölő fekete lelkész, aki feleségével összeeskette és aki gyermekeit keresztelte, az iszlámba való beleszületése, valamint a kis híján elsummantott nénikéje, aki négy éve él illegális bevándorlóként az Egyesült Államokban, ráadásul egy szociális bérlakásban. Obama rengeteg zűrös ügye még egyáltalában nem zárja ki, hogy jó elnök legyen. Ki ma a jó amerikai elnök? Természetesen az, aki az iszlám által a kultúrcivilizációk ellen – nem csak és nem elsősorban fegyverrel, hanem migrációval és demográfiai eszközökkel – folytatott irtóhadjárat láttán nem fordítja el a tekintetét, továbbá amikor az atomfegyverkező Irán szemen köpi, nem tesz úgy, mintha esne az eső. A szabad – a még szabad – világot, akár tetszik, akár nem, valakinek vezetnie kell, és ez a valaki nem lehet más, mint Amerika elnöke.

Obama demokrata elnök, és sajnos a megválasztott demokrata elnököknek szokott lenni egy fixa ideájuk, nevezetesen az, hogy a külvilág ügyeivel nem igazán kell foglalkozni, Amerika majd jól bezárkózik, és saját gondjaira összpontosít. Ezzel indult Roosevelt, ezzel indult Kennedy, ezzel indult – nagyon látványosan – a többek közt az amerikai betegbiztosítási rendszer „átalakítását” célul kitűző Clinton, akinek kivált Hillary rágta a fülét: mégsem járja, hogy amerikaiak milliói biztosítás nélkül rohangásszanak. A sors iróniája, hogy mindhárman megkapták az adott korszak legkeményebb kihívását: Roosevelt a nácizmust, Kennedy az akkor már világűr-hódító kommunizmust. Clintont az iszlamizmus a World Trade Center ellen elkövetett első merénylettel figyelmeztette arra, hogy Francis Fukuyamának nem volt igaza, a történelem nem hogy nem ért véget, hanem még csak most kezdődik (ami pedig a biztosítás nélkül élő amerikaiakat illeti, az ő problémájukra van egy megoldás: talán be kéne menniük a területileg illetékes biztosítók valamelyikéhez, szerződést kötni, fizetni a havi díjat, és akkor nekik is lesz biztosításuk).



Sajnos Obama engem nem emlékeztet sem Rooseveltre, sem Kennedyre, sem Clintonra, holott mindhárman állták a sarat és kitűnő választ adtak a kihívásra. Obama egy negyedik demokrata elnökre emlékeztet, a gyászos Jimmy Carterre, aki alatt az Egyesült Államok mélypontra jutott. Carter 1976-ban győzött, s az ő kihívása a bekeményítő brezsnyevizmus és az akkor még csírájában jelentkező iszlám terror volt (az arab terror azt megelőzően nem annyira vallási, sokkl inkább nacionalista alapon tombolt). Jimmy Carter, a lelkész jó ember volt, jóakaratú, és ez bizonyult a legnagyobb hibájának. A brezsnyevi Szovjetunióval szemben semmilyen jóakarat nem használt, habozás nélkül lerohanta Afganisztánt, amikor úgy érezte, az iráni sah bukásával és a Camp David-i béke kierőszakolásával gyengülnek a térségbeli amerikai pozíciók, és űr kínálkozik, amit be lehet tölteni. A Khomeini vezette Iránnal szemben semmi jóakaratnak nem lehetett foganatja: a teheráni iszlamista csőcselék azonnal megérezte, hogy Amerikába most rúgni lehet, és lejátszódhatott az a szégyenletes esemény, hogy ideológiától megveszett, habzó szájú kis senkik hónapokon át túszként tarthatták fogva egy atomhatalom nagykövetségének dolgozóit. Ronald Reagannek sok munkájába tellett, amíg helyreállította hazája tekintélyét, amelyet utódainak jobbára sikerült megőrizniük.

Kérdés, sikerül-e megőriznie Barack Obamának? Kérdés, végrehajtja-e választási ígéreteit, főleg azokat, amelyek nem annyira ígéretek voltak, hanem inkább sugallatok? Az egyik kampányfilm arról szólt, hogy egy elhízott és lepusztult, középkorú férfi elkeseredett ábrázattal ül a lakásában a számítógépnél. A cuccait épp pakolják kifele, amikor Irakból telefonál a fekete bőrű, katona haverja és jókedvűen érdeklődik: no, mi újság van? A lepukkadt fehérnek persze nem nagyon van kedve jópofizni, hiszen épp kirakták az állásából, és most költözik ki a kéglijéből is. A szemérmetlenül hazug üzenet azt sugallja azoknak, akiket illet, hogy a problémáikért nem ők maguk a felelősek, hanem Bush, aki Irakban háborúzik dollárszázmilliárdokért ahelyett, hogy lajhárok lakbérét fizetné belőle, és gondoskodna arról is, hogy ingyenes egészségügyi ellátásuk meg melóhelyük legyen, utóbbi lehetőleg olyan, ahol nem kell dolgozni, csak egész nap internetezhetnek. Igazi kelet-európai választási kampányfogás: aljas, hazug, demagóg, szavazz ránk, majd mi adunk neked. Persze abból a pénzből, amit a másik embertől elveszünk majd. Obama adót akar emelni, és szegény McCain hiába lovagolt a tévévitákban ezen. Hiába lovagolt, ha egyszer olyanoknak is van szavazójoguk, akik nem, vagy csak minimális mértékben fizetnek adót, minél magasabb szinten történő eltartásukat viszont elvárják. Obama őket robbantotta ki amúgy zseniálisan megcsinált kampányával a monitor elől az állatpornó és egyéb épületes dolgok bambulásából arra a húsz percre, amíg leballagtak a legközelebbi szavazófülkébe. Rekordszámban mentek most szavazni az amerikaiak. Nem véletlenül.

Ha tehát Obama megpróbálja ígéreteit és sugallatait betartani, akkor nagy baj lesz. Odahaza, belpolitikailag belebukik ugyan, de ez időbe telik, egy-két évbe, és ez alatt az idő alatt az amerikai elnök nem azzal foglalkozik majd, ami a dolga. Barack Obamának ugyanis, bármilyen meglepő, de nem dolga, hogy adóemelések révén sine cura állásokat teremtsen fehér lumpenproliknak, ingyen egészségügyet hozzon létre a fizetni nem hajlandóknak, növelje a színes tömegekre fordított jóléti kiadásokat és az illegális bevándorlóknak juttatott szociális bérlakások számát. Különösen nem dolga Barack Obamának, hogy csapatokat vonjon ki Irakból; ez nemhogy nincs napirenden, de elég valószínű, hogy még további csapatokat kell más országokba küldenie. Külpolitikailag pedig épp úgy nem dolga, hogy békülékeny hangot üssön meg az iszlámmal, amint ezt Carternek sem lett volna szabad megtennie a Szovjettel. Barack Obamának a legfőbb tennivalója: megnyerni az iszlámmal szemben folytatott világháborút. Ez a feladata, még akkor is, ha a középső neve Husszein. Ha ugyanis ez nem sikerül, akkor nincs tovább – se fal állások, se ingyenes, se fizetős egészségügy, se adó, se pénzfecsérlés.

Azért nem örülök győzelmének, mert a megválasztott elnök eddigi megnyilvánulásai, bizonytalankodásai, simlis dolgai alapján nem hiszem, hogy Obama ennek a feladatnak megfelelne. Az elemző azonban néha azt kívánja, bár tévedne. Én is ezt kívánom magamnak és mindannyiunknak. Ha így lesz, természetesen bocsánatot fogok kérni az elnöktől.

Isten áldja őt, Isten áldja Amerikát és vele az egész világot.

2008. november 4., kedd

Jichák Rabin tizenhárom éve halott


Ott voltam a téren, amikor meggyilkolták.

Akkor még nem tudtam, hogy tévedett.


Nagyon sokan tévedtünk vele együtt, én is.


Nagyon sokan hittük, hogy érdemes megpróbálkoznunk a lehetetlennel: emberinek tekinteni az embertelent, megolkolhatónak az indokolhatatlant, feláldozni a feláldozhatatlant.


Béke legyen veled - legalább ott.


Ha már velünk itt nagyon sokáig nem lehet.

2008. november 3., hétfő

Tel-Aviv / "Itt minden lyukban kávéház nyílik"

Tel-Aviv elképesztően rövid idő alatt lett kistelepülésből százezres nagyságrendű város. Ebben egyforma szerepe van a történelem alakulásának és egy legendás embernek, aki nélkül a város egészen másként festene.


Csak hét év telt el azóta, hogy az Áchuzát Bájit tagjai az üres homokdűnéken összegyűltek (a fotó 1909-ben készült), hogy kisorsolják a megvásárolt telkek parcelláit, és már a város nyakán volt a vész. 1916-ban a törökök erőszakkal ürítették ki Tel-Avivot, és északra hurcolták annak zsidó lakosságát. Nehéz megmondani, mi volt ennek a kiváltó oka, hiszen a Moszad egyfajta előképének tekinthető Nili, amely az Edmund Allenby tábornok által vezetett brit seregeket látta el fontos információkkal, ekkor még nem bukott le. Ami az oszmán-török birodalmat illeti: lehet, hogy korrupt volt, agyaglábakon állt és a végét járta, de nem hülyék vezették. A törökök – alighanem helyesen – megérezhették, hogy a néhány éve alapított, és a rövid idő alatt is hatalmasat fejlődött Tel-Aviv egyáltalán nem bánná, ha gazdát cserélne, és minden bizonnyal tárt karokkal fogadná az angolokat. A háborúkat sokszor irracionálisan vívják. A második világháborúban a németek akkor is gördülőállományt biztosítottak a zsidók deportálására, amikor a saját csapataik mozgatásával komoly problémáik voltak. A török hadsereg alighanem ugyanilyen irracionális okból határozta el, hogy evakuálja az akkor mintegy 1800 lakossal büszkélkedő Tel-Avivot.

Elhajtották a lakosságot, és ez a történet elég csúnyán is végződhetett volna. A zsidók közül sokan pontosan tisztában voltak azzal, mit műveltek az ifjútörökök örmények millióival, és tartani lehetett attól, hogy az evakuáltakra is hasonló sor vár esetleg. Szerencsére nem ez történt, az evakuáltakat később visszaengedték, és ez lett a vége a sok évszázados, sokszor rejtélyes és ellentmondásos zsidó-török viszony e fejezetének. A britek előrenyomulnak. Az Egyiptom felől támadó Allenby három nagy csatát is vívott Gázáért, s miután sikerrel járt, a csapatok a tengerparton megközelítették Jafót, 1917. december 4-én pedig behatoltak Tel-Avivba, ahol ezzel örökre lezárult az iszlám uralma. Néhány nappal később angol kézre került Jeruzsálem.

És, mint azt a törökök sejtették, szívélyes viszony alakult ki zsidók és britek között. Allenby tábornokról, Balfourról, György királyról és másokról az összes zsidó településen utcát neveztek el. Az 57 éves tábornok ott volt a meghívottak között, amikor letették a Héber Egyetem alapkövét a Scopus-hegyen. Noha személyesen semmi szín alatt nem volt akkor még cionista szimpatizáns, és sokáig mélységes kételyeket táplált a zsidóknak nemzeti otthont ígérő brit politika iránt, az ereci zsidók a tisztességes és bátor katonát tisztelték benne, aki megszabadította őket egy elkorhadt iszlám birodalom nyomasztó terhétől. Allenby 1919 kora tavaszán Egyiptom különleges főmegbízottja lett, így elhagyta Erec Jiszráélt, de nyugalomba vonulása évében, 1925-ben egyszer még visszatért, hogy beszédet mondjon az új Héber Egyetem avatásán. Ez volt az a beszéd, amiben végre megértését fejezte ki a cionizmus iránt – mivel látta, mi minden történt az általa felszabadított Országban abban a hat évben, amíg távol volt. Allenby tábornok nyugdíjas éveit Londonban töltötte, az 1936-ban bekövetkezett haláláig. Megadatott neki, hogy hazáját annak legdicsőségesebb korszakában szolgálja; nem érte meg a Brit Birodalom széthullását.

Az Erec Jiszráél-i arab lakosság egyetlen pillanatig sem nézte jó szemmel a zsidók és a britek fraternizálását, és a jafóiak nem szenvedhették a szomszédos Tel-Aviv elképesztő iramú konjunktúráját. Az ország más részein már 1920-ban robbantak ki ellenségeskedések és folytak pogromok – ez az év, 1920, a mai napig tartó arab terror kezdete Izrael Földjén –, 1921. május elsején pedig, talán a nemzetközi munkásmozgalom ünnepének hevétől fűtve, pogrom zajlott Jafón, és a csőcselék több tucat zsidóval végzett. Ennek hatására a jafói zsidóság nagy része átköltözött Tel-Avivba, s utóbbi lakossága 1920 és 1925 között ezért nőtt kétezerről 25 ezerre.
Az új üzleti vállalkozások ezekben az években már eleve Tel-Avivban indultak. Jafó hanyatlásnak indult, sokszorosára nőtt az arabok munkanélkülisége, és az ősi város immár nem volt többé kereskedelmi központ. Tel-Aviv Guinness Bookba illő felvirágzása azonban azzal fenyegetett, hogy az új település minden lesz, csak az nem, aminek szánták: kertváros. Dizengoff, Tel-Aviv polgármestere 1925-ben azzal volt kénytelen megbízni Sir Patrick Geddest (fent, kicsit petőfis jellegű arcszőrzettel), korának híres skót várostervezőjét, készítsen olyan tervet, amelynek segítségével a vad burjánzás valamiképp kordában tartható. Geddes már dolgozott Jeruzsálemben, s most, a város első embere kérésére, meg is tervezte a tengerparti zsidó metropoliszt. Ma a világon Tel-Aviv az egyedüli város, amelynek magjának szerkezete Geddes elképzeléseit tükrözi. A jobb oldali rajz egy általános vázlat arra nézvést, amilyennek a skót az ideális várost elképzelte; balra lenn a korabeli végeredményt láthatjátok légifelvételről.
A skót szakember északon a Járkon folyót tekintette a város határának, keleten pedig az Ibn Gvirolt. Tel-Aviv azóta persze jócskán kinőtte ezt az elképzelést, de a nagyobb értelemben vett belvárosa, központja a mai napig az, amit Geddes megálmodott. Az urbanizációnak irányt szabni többé-kevésbé sikerült, a kertváros-jellegnek azonban egyszer s mindenkorra lőttek: a három-négyemeletes házak lettek a jellemzők – jóval később, a hatvanas évektől pedig Tel-Aviv fölfelé kezdett terjeszkedni, és ma a térségben itt található a legtöbb, egy főre jutó felhőkarcoló.
A város szédületes fejlődését annak első polgármestere, Méir Jankelevics Dizengoff vezényelte le, aki 1861-ben született a cári Oroszországhoz tartozott Besszarábiában, huszonnégy évesen, Odesszában lett Cion Szerelmese, a Hovevéi Cion tagja, és 1905-ben alijázott Jafóra, ahol megalapította a Geula nevű cégét. A vállalkozás arab földek vásárlásával, valamint gépek és autók importjával foglalkozott. Dizengoff üzlettársa volt a Tel-Avivot alapító Áchuzát Bájitnak, majd tagja lett a várostervezési bizottságnak, és amikor a települést várossá nyilvánították, őt választották meg polgármesternek; a tisztséget 1925-ig töltötte be, majd – Dávid Bloch rövid életű városvezetése után ismét – 1928-tól halála napjáig, 1936. szeptember 23-ig.

Számos zseniális ötlet származott Dizengofftól, aki híres volt arról, hogy messze korszakát megelőzően tudta kezelni a médiát. Ő találta ki a Jerid Hámizráchot, a Keleti Vásárt, amit először 1932-ben rendeztek meg. A nagy sikerre való tekintettel 1934-ben már hatalmas nemzetközi vásárt csináltak, két évvel később pedig megismételték – nem mindennapi konkurenciát támasztva a hírközlésben egy ugyancsak felkapott eseménynek, az 1936-os berlini olimpiának. A rendezvény logójául a szárnyas tevét (balra) választották.

Hittel és víziókkal megáldott nagy cionista volt, nem mai értelemben vett politikus. Nem ő gazdagodott a városon, hanem megfordítva – felesége halálakor Dizengoff Tel-Avivnak ajándékozta közös házukat, itt kiáltotta később ki ben Gurion az Ország függetlenségét. Megálmodott dolgokat, és azokat meg is valósította. Életének egyik legnagyobb műve a kikötő volt. Egy nap meghívta a helyi médiát „az új kikötő felavatására”. Százával tolongtak a riporterek az üres homokdűnéken, ahol kikötőnek semmi nyoma nem volt, és azt hitték, valamilyen félreértés vagy felültetés áldozatai lettek. Megjelent a polgármester, kezében karóval, a másikban kalapáccsal, és beleverte a karót a földbe. „Hölgyeim és uraim”, fordult a tömeghez, „én még emlékszem arra a napra, amikor Tel-Avivnak nem volt kikötője.”

Dizengoff igazi nagyvilági, társasági, kultúrát, amellett a bohéméletet kedvelő ember volt, és városát is ilyennek szerette volna látni. Nem csoda, hogy a művészek, írók kezdettől fogva itt keresték az ihletet, a mind zajosabb, mind nagyobb városban – és érdekes módon nem Jeruzsálemben vagy az idilli Galileában, ahogyan az ember logikusan gondolná. Itt szaporodnak – bécsi és pesti, később berlini mintára – gombamód az irodalom és kultúra populáris központjai: a kávéházak. Cháim Náchmán Bialik, a nemzeti költő egyben ízig-vérig tel-avivi volt. Fennmaradt az adoma róla és Dizengoffról, amint együtt sétálnak a később a polgármesterről elnevezett 187. utcán, és Dizengoffnak feltűnik, hogy Bialik állandóan szorosan a háta mögött összekulcsolva tartja a kezét. Furcsállja, így rákérdez:

„Mondd, Náchmán, miért tartod mindig így a kezed?”
„Azt mondják, ebben a városban minden lyukban kávéház nyílik.”
„Na és?”
„Az enyémben ugyan nem fog!”


Tel-Avivot a mai napig olyan dinamizmus jellemzi, ami még nemzetközi mércével is feltűnő Ebben a dinamizmusban az első polgármester szelleme él tovább – azt hiszem, ezt teljes nyugalommal állapíthatom meg anélkül, hogy a későbbi nemzedékek és városépítők érdemeit a leghalványabb mértékben is megkérdőjelezném. Dizengoff azért a városért felelős, amellyel voltaképp Izrael született újjá. Igen, Jeruzsálem a szent város; de a harmadik zsidó állam magzat formában mindenképp száz éve fogant, s abban, hogy elképesztő erősen jött a világra, hatalmas szerepe van annak az embernek, akinek a nevéből a világhírű magyar-zsidó humorista, Hoffmann Feri – fiatalabbaknak: Efráim Kishon – gyártott héber igét. Sok tel-avivi és sok izraeli, ha azt mondja, lehizdángéf, talán nem is tudja, hogy ezt a szót – dizengoffolni – Kishon találta ki, és annyit tesz: leugrani a városba, mászkálni különösebb cél nélkül, itt-ott bekapni valamit, pár percre megállni, ha ismerőssel találkozunk, és persze beülni egy rakás kávéházba.

Tel-Aviv a harmincas évek végére bevonult a világ köztudatába, és igazi nagyváros lett – ami természetesen nem csak Dizengoffnak köszönhető. Szerepet játszott a nácizmus 1933-as németországi hatalomra jutása is, amely Tel-Aviv drámai népesség-növekedését eredményezte. Ez volt az Ötödik Alija, aminek következtében Tel-Aviv 150 ezres, gyakorlatilag színzsidó város lett – mialatt Jafó lakossága 70 ezer alá csökkent. A második világháború előestéjén a Nagy Narancs immár 170 ezer lakossal büszkélkedhetett – avagy Erec Jiszráél zsidó lakosságának egyharmadával. 1938-ra megépült a Dizengoff által megálmodott, Jafótól független új kikötő, ami az utolsó szeg volt Jafó gazdaságának és kereskedelmének koporsójába, és üzemelni kezdett - megelőzve többek között Ferihegyet - Erec Jiszráél két légikikötője, az egyik Észak-Tel-Avivban, a másik Lodon. Ma is megvannak: ezek a Szdé Dov és a Ben Gurion repülőterek (utóbbi a képen).

Folytatom, amint időm engedi.